Adventi kalendárium - Szent Karácsony

Szinte teljesen némán, a Hajnal lopakodott az erdőn, aminek minden szegletét a hó szikrázóan fehér dunnája borította be. Óvatosan terelgette maga előtt az Éjszakát, és szépen lassan, egymás után sorban oltotta el az égbolt szikrázó lámpásait. Fenn a magasban a Hold ballagott előre útján, kerek arcával világosságot csent a sötétségbe, fénye pedig a hókristályokon szikrázott. A sötétség átadta helyét a világosságnak, a keleti égbolt peremén pedig rég nem látott, aranyló színek jelezték az új nap eljövetelét. A  Napocska nem tétlenkedett ezen a reggelen, újult erővel, frissen és üdén bújt elő. Tudta jól, hogy különleges nap elé néz, tudta jól, hogy, amikor ő majd a nyugati égen aludni tér az esztendő legszebb éjszakája követi majd. 
Arcán széles mosoly ült, sugarai fényesen szikráztak, szemeiben pedig a szeretett fénye ült. Az ég kék volt, olyan kék, amilyet már rég nem láttak az erdő lakói, a kék égen pedig itt is - ott is, mint puha vattapamacsok felhők poroszkáltak. Ráérősen úsztak tova, mint a hatalmas tengeren andalgó kishajók. A Napocskát messze elkerülték, eszük ágában sem volt megzavarni őt. 
Mókus Bojti, kedves hajlékából nézte a napkelte csodáját. Teste lassan visszanyerte erejét, hála Szajkó úrnak. Arcán kedves mosoly ült, fekete gomb szemeiben pedig szeretett otthona tükröződött vissza. 
Ahogy a Napocska ébredt úgy ébredeztek sorra az erdő lakói is. Az aprócska Ökörszem már a Barátcinegével és a Harkály úrral diskurált a patakpart szélén, titkos mondandójukat senki sem hallhatta. Kisvártatva csatlakozott hozzájuk a Vörösbegy, a Csízek csacsogó csapata, megérkeztek az Őszapók, és Rigó úr. Az aprócska Fakusz a kék sapkás cinegével és a Széncinegével érkezett. Végül pedig a Gerle és Szajkó úr is csatlakozott hozzájuk. A kedves csőrök csak csacsogtak és csacsogtak, mint egy nagygyűlés résztvevői. Arcukon boldogság ült, szemeikben az öröm fénye csillant, hiszen mindannyian készültek, izgatottan készültek az esztendő legkülönlegesebb estéjére. Az öreg December is lassan, nehézkes lépteivel odaért hozzájuk. Botjára támaszkodva állt, majd Szajkó úr hellyel kínálta. Óvatosan leült egy farönkre, amit vastagon szőtt moha borított. Száját mosolyra húzta, örült, hogy piciny barátai között lehetett. Némán ült, kedvesen bólogatott a madarak mondandóját hallgatva. Szépen lassan a megbeszélésnek vége lett, de ekkor a Napocska már magasan járt, amennyire Télen magasra tudott bandukolni az égen. 
A kék sapkás cinege izgatottan topogott vékony lábacskáin  gondolataiba mélyedve, majd szárnyait széttárva repült vissza a tölgyerdőbe. A cinegét követték a többiek, szépen sorban, egymás után. A csacsogó hangok elhallgattak és titokzatos készülődés lett úrrá a hatalmas tölgyesben. Az aprócska Ökörszem nehezen repült, nem tudta a többiekkel tartani az iramot, újra és újra meg kellett pihennie. Hol egy kökénybokor, hol egy bodzabokrok ágacskái között szusszant párat, hogy útját folytatni tudja. Kedves barátja, a fekete sapkás cinege nem hagyta őt magára, kísérte az aprócska madarat, ha pedig pihenő időt tartott az Ökörszem, ő türelmesen várta. Még ha nehezen is és kicsit komótosan, de ők is elérték a tölgyfák óvó védelmét, csillogó szemeikkel pedig a siheder fákat keresték. Minden egyes tollas felkeresett egy ifjonc tölgyfát, alaposan nézegették a leveleiket, szakértő szemekkel próbálták a legmegfelelőbbet kiválasztani. Amikor sikerült a választás, mindegyik madár csőrébe vette a fák legszebb levelét, amin a hó kristályok úgy ragyogtak, mint a fényesre csiszolt gyémántok, és vitték a Fenyőfához. 
A fák most mind aludtak, mélyen szunnyadtak, de tudták, hogy egy hóval borított Téli napon mi fog történni. 
Hosszú hetekkel ezelőtt, bágyadt napsugarakban úszó Őszi délután volt. Szajkó úr felkereste az ifjonc Tölgyeket, és mindegyikkel megbeszélte, hogy majd az ő segítségükkel lesz teljes a Karácsony. A siheder Tölgyek boldogan bele egyeztek a Szajkó keresésébe, örömmel adtak leveleiket. 
A Barátcinege is felröppent az egyik fiatal fa ágára, nézegette a leveleit, alaposan vizsgálgatta, majd óvatosan levett róla egy csillogó kristályokkal fedettet. Az első levéllel az Ökörszemhez reppent. Az apróság térdig állt a hóban, lábacskái fáztak, de mit sem törődött vele. Szíve szeretettel volt tele, ami melengette testének minden piciny porcikáját. A fekete sapkás cinege óvárosa barátja elé tette a Karácsony legszebb díszét. Próbált neki minél kisebbet választani, hiszen az Ökörszem olyan parányi volt, hogy a levelek könnyedén túl nőtték testét. Az csepp tollas türelmesen várt, míg a Barátcinege egy másik fáról magának is választott egyet. Amikor mindkettőjük csőrében ott díszletet a Karácsony legszebb ékessége, széttárták szárnyaikat és vitték magukkal a Fenyőfához. 
Az erdő aprócska madarai sorra egymást követve elhelyezték a Fenyőfa ágain a csillogó levéldíszeket, hogy mire eljön az este a fa teljes pompájában álljon. 
Az este pedig hamar el is jött. A Napocska tétován lépkedett előre égbolt otthonán, semmi kedve nem volt nyugovóra térni. Újra és újra vissza pillantott, de meg nem tudott állni, pedig ennyire még nem szeretett volna elidőzni egyhelyben. Szerette volna látni az erdő lakóit, szerette volna velük tölteni Szent Karácsony estéjét, de nem lehetett. Szemeiben szomorúság ült, arca bágyadt lett. De nem volt mit tennie, ha nehezen is, de nyugovóra tért. A kis kék sapkás cinege látta kedves barátja szomorúságát, sebtében, elevenen az öreg Tölgy legtetejére szállt, csőrét hatalmasra tárta, és, amennyire tőle telt a Napocska után kiáltott.
- Kedves jó barátom, ne búsulj! Szívem minden szeretetével fogok Rád gondolok a Fenyőfa alatt! Holnap pedig, ha felébredtél töviröl - hegyire mindent elmesélek Neked! 
A Napocska meghallotta kedves barátja szavait, álmos arcán pedig aprócska mosoly jelent meg. 
Alkonyat úr hiába járta az erdőt, a lakók ezen az estén nem tértek nyugovóra, nem engedelmeskedtek neki. A nyomában lépkedő este mindenkit a hatalmas Fenyőfa védelmében ért. A Hold teljes szépségében ballagott az égen, szemei kedvesen fénylettek miközben a tájat kémlelte. A csillagok szépen sorban elfoglalták szokott helyüket. Egy csillag azonban mind közül, a legfényesebben szikrázott. A többiek fénye sápadtnak tűnt mellette ezen az estén. 
-Kedves Bojti búj elő! - szólítgatta Szajkó úr a kedves mókuslányt. 
Amikor a mókus előbújt fészekből és lábait egymás után szedve a Fenyő alatt megállt, még a lélegzete  elakadt. A fa hóval fedett ágain aranylóan csillanó levelek pihentek, mint gyönyörű karácsonyi díszek, a Hold és a csillagok szikrázó fénye, ragyogott rajtuk. A hatalmas Fenyőfát ilyen gyönyörűnek még nem látta senki. Úgy ragyogott a fény, a karjait beterítő hókristályokon, mintha ezernyi fényes lámpás világított volna rajtuk. Mindenki állt, némán figyelt. Az öreg December is ott volt velük, botjára támaszkodva csodálta a Fenyőt. 
Ekkor vékony hangon énekszó hallatszott. Mindenki az aprócska madár felé fordult, miközben az Ökörszem így dalolt:
-Drága Úr Jézuskánk, köszönjük mi Néked,
Hogy óvol, védel és oltalmazol minket!
Köszönjük, hogy gondolsz ránk és segítesz rajtunk, hogy lehessen holnap és a szívünkben a szeretet lángja ki ne aludhasson! 
Nem kérünk mi tőled egyebet, csak izend meg az embereknek, hozzánk ők is jók legyenek! 
Az piciny madár éneke messze szállt. Az erdőt járó könnyed Szellő a szárnyaira vette a csodálatos énekét és vitte - vitte magával, hogy az Ökörszem imája mindenhová eljusson, az erdő minden lakója meghallja. Hiszen ezen az éjjelen mindenki ébren volt. Az erdő minden lakója az égboltot figyelte, a legfényesebb Csillag szikrázó fényében gyönyörködött, aminek a látványa csak ilyenkor adatik meg, Szent Karácsony Éjjelén. 
Az öreg December némán állt és hiába, hogy hosszú - hosszú évszázadok emlékeit őrizte már a szívében, de ilyen csodát még ő sem látott. Ősz szálában csöndesen csilingelni kezdtek a jégkristályok, szeméből könnycsepp bújt elő, amin a legfényesebben ragyogó Csillag fénye született meg. A fény átjárta az erdőt, minden lakó szívébe szeretetet vitt magával. Majd halkan, egészen csöndesen az aprócska szívek dobbásának hangja töltötte meg az erdőt. 
Aztán, mint egy varázsütésre minden lakó az ég felé nézett és imára nyíltak a szájak, a csőrök. 
-Drága Úr Jézuskánk, köszönjük mi Néked,
Hogy óvol, védel és oltalmazol minket!
Köszönjük, hogy gondolsz ránk és segítesz rajtunk, hogy lehessen holnap és a szívünkben a szeretet lángja ki ne aludhasson! 
Nem kérünk mi tőled egyebet, csak izend meg az embereknek, hozzánk ők is jók legyenek! 
Majd hirtelen újra csend lett, amiben az erdő minden egyes lakójának apró lélegzetvétele, és minden egyes szívdobbanása tisztán hallatszott. 

Adventi kalendárium - A Fenyőfa vörös bundás lakója

Hosszú - hosszú évekkel, messzi járó évtizedekkel ezelőtt, egy Harkály, akinek tarkóját piros sál díszítette, szép méretes tobozzal a csőrében érkezett meg a tölgyerdőbe. Otthona itt lapult, kényelmes hajlékát egy öreg Tölgy őrizte. A tölgyerdőtől nem messze, az erdei kis patak túloldalán piciny fenyves állt. Örökké zöld falakókkal, akiknek a Tél, a szigorú arcú tél sem tudott parancsolni. Ágaikon a tűlevelek hűségesen ragaszkodtak otthonukhoz, és ha egyiknek - másiknak el is jött a búcsú ideje, a fak üde zöld pompájukból mit sem vesztettek.

A csinos Harkály hölgy, egy cudar téli napon, egy szép nagy tobozzal tért haza a mindig sötétségbe burkolózott fenyvesből. Sokat tett ott látogatást, hiszen finom magvakat rejtő betevők várták őt. Szerette a fenyők kedves susogó hangját, szerette a nyugalmat, amit igazán csak ott érzett, de az igazi otthona, ahová szíve visszahúzta, a tölgyerdő volt. 

Ezen a téli napon a Nagy fakopáncs gondosan, piciny műhelybe helyzete a tobozt és szépen sorban, nagy szakértelemmel szedte belőle a magokat. Egymás után sorba. Azonban az egyik mag a talajra pottyant. Kényelmesen elhelyezkedett az avar védelmében és megpihent. 

Teltek a napok, szaladtak a hetek, a Tél újra és újra vastag hódunnával takarta be piciny testét. Amikor kemény fagyokat hoztak a csillagfényes éjszakák, egyre mélyebbre osont, a levelek alá, mígnem teste alatt megérezte a föld illatát. A Tél után beköszöntött a Tavasz, a madarak dalától zengtek az erdő ösvényei, a Napocska egyre magasabban járta az égboltot, sugarai pedig egyre tovább tudtak meleget adni az erdő lakóinak. A piciny mag megvetette lábát. Elbújt a puha földbe, és észrevétlen növekedni kezdett. Mindig egy picit nagyobbra és nagyobbra, mígnem aprócska fejét kidugta a vastag avarpaplan alól. Kíváncsian nézett szét. Feje felett öreg Tölgy álldogált. Bölcs arcán mély ráncokat viselt, szemeiben kedvesen csillant a tavaszi Nap fénye. 

- Gyere, gyere, bújj elő kedveském! - szólította meg az aprócska teremtmény. 

- Ne félj, ne félj én majd vigyázok rád! - próbált erőt és támogatást adni neki. 

És így is lett. A piciny hajtás évek alatt egyre nagyobbra, egyre sudárabra nőtt. Mígnem egy szép Tavaszi napon túl nőtte kedves védelmezőjét. Az öreg Tölgy boldog volt, hogy a Fenyő szép erős fává tudott cseperedni óvó védelmében. Hiszen védte őt, igen védelmezte, a jeges széltől, a tomboló viharoktól. A Tölgy időközben még öregebb lett, ereje kezdte elhagyni, arcán a ráncok még mélyebbek lettek, szemei pedig már korántsem fénylett úgy, mint évekkel ezelőtt. A Fenyő ekkor így szólt:

- Kedves öreg barátom! Az életemet köszönhetően Neked, ne félj, ezentúl én védelmezlek, én óvlak Téged! 

A Fenyő titkon nem is barátjának tekintette őt, hanem Édesapjának, aki oltalmazta, aki vigyázata életét, hosszú éveken át. 

A Fenyő, az erdő különce volt. Közel s távol nem élt egyetlen rokona sem, mégis a Tölgynek hála gyönyörű magas fává cseperedett. Hosszú ágain üde zöld levelek pihentek. Ölelésében pedig a öreg védelmezője még ott állt, akinek a törzsén az odú még mindig ott lapult, sok kedves emlék őrzője. A piciny lakásban, jelenleg egy aprócska Fakusz és barátja a Széncinege töltötte a cudar Téli éjszakákat. 

A Fenyőfának is volt lakója, hiszen fenn a sudarában, a tűlevelekkel gondosan fedett ágak rejtekében, ahová kíváncsi szemek nemigen tudnak bekukucskálni egy vörös bundás mókuslány, Bojtika lakott. Takaros hajlékát mesteri aprólékossággal keszitette el. A száraz fenyőágak, a vékonyabb vastagabb gallyak, a fészek stabil oldalát adták. Faháncsok hosszú darabkái, amik kiváló hőszigetelők, száraz levelek, és sok-sok puha moha biztosította otthona melegségét. A fészek teteje is sűrűn volt fedve, hogy a hó pihéi ne tudjanak átbújni rajta. A bejárata pedig hajléka alsó részén lapult, ahonnan minden áldott reggelen, a Napocska ébredését nézte. 

A szemrevaló mókuslány testét vörös bundácska fedte, amiben ide - oda, őszülő szőrőket szőttek a mögötte álló évek. Amikor a Napocska sugarai végig simították csinos felöltőjét, úgy csillogott, mint a hajnali harmatcseppeken az első ébredő fény. Fülein méretes pamacsok ültek, amik mintha folyton - folyvást az ég felé nyújtózkodtak volna. Mellkasát fehér mellényke fedte be gondosan, puha melengető mellény, ami olyan makulátlan volt, mint a frissen hullott hó. Szemei feketén ragyogtak, mint egy - egy gombocska, amikben kíváncsiság ül, szűnni nem akaró kíváncsiság. Aprócska piciny orrocskája alatt, amivel szüntelenül idegen szagok után kutatott, kedves szája lapult, ami mintha mindig széles mosolyra lenne húzva. Vörös bundás farka olyan hosszú volt, hogy amikor piciny hátára fektette fejecskéjén is túl lógott. A farka végén pedig csinos kis pamacs fityegett, nevét is erről kapta. Mint egy aprócska, csinos bojt libent ugrásai nyomán. Igen ugrásai nyomán, mert ez a mókus lány nagyon fürge, mondhatni szélsebes volt. Egyik pillanatban itt, a másikban pedig már ott volt. Amikor a fekete sapkás cinege nézte őt, gyakran csak a nyomában ringatózó ágak őrizték mancsainak, ugrásainak a nyomát. 

Azonban a Tél, a cudar idő, mintha az ő kedvét is elvette volna. Napról - napra keményen meg kellett küzdenie minden falatért. Hiába gondolt Ősszel, a gazdagság idején, az ínséges Télre, hiába töltötte meg finomabbnál finomabb falatokkal aprócska spájzait. A hó vastag dunnája elzárta őket előle. De szerencsére a hatalmas Fenyőfa rengeteg tobozt ringatott az ágain, amik finom betevőket rejtettek magukban. Piciny magok sokasága lapult meg a pikkelyek között, amivel folyton mardosó éhségét tudta csillapítani. Nem volt nagy lakoma, de annyira elegendő volt, hogy ereje ne hagyja teljesen el. A piciny mókus olykor panaszkodott a széncinegének, hogy milyen jól esne neki egy tápláló lakoma, de sajnos nem tudja a hó fogságából kiszabadítani a raktárait. 

A cinege megsajnálta mókus barátját és repült is Szajkó úrhoz.

 - Kedves Szajkó, egy nagy szívességet szeretnék Tőled kérni! Az erdő közepén álló Fenyőfán lakik Bojti mókus, akinek piciny gyomrát éhség mardossa, nem tudnál segíteni neki! - panaszkodott az eleven kismadár. - Dehogynem, dehogynem! - kiáltotta a Szajkó, hiszen jól ismerte a mókus lányt. 

- Vaddisznó mama eltúrta a hó vastag dunnáját a raktáraimról, sok finom falat lapul bennük, a mókusnak is jut belőle bőséggel! - hadarta a szavakat izgatottan a madár és már tárta is szét szárnyait, hogy a barátja segítségére siessen. 

Hosszú méterekkel odébb, leszállt az egyik tölgyfa törzséhez, elkezdte a száraz leveleket igazgatni, egyiket ide a másikat oda téve. Majd egy szép szem makkot vett méretes csőréb. Egy pillanat múlva még egyet és még egyet. Ahogy telt az idő úgy dagadt Szajkó úr begye, majd szárnyra kapott és repült is a nagy Fenyőfa ágai közé. Az sűrű ágak között csönd honolt, néma csönd. A tűlevelek sokaságát vastag hólepel ülte meg, az ágak pedig mélyen meghajlottak alatta. 

A Szajkó kedvesen, amennyire tőle telik a mókust szólítgatta. Bojtika pedig óvatosan,  csillogó szemekkel kandikált elő meleg vacka védelméből. Szajkó úr egy szem makkot tett a Fenyő ágára, Bojtika szíve pedig majd ki ugrott fehér mellénykéje alól. De a Szajkó még egyet elővett begyéből, meg még egyet és még egyet. A mókus apró mancsát a szívére tette, mélyen meghajolt barátja előtt és elcsukló hangon így szólt:

- Köszönöm kedves barátom, hálásan köszönöm! 

A Szajkó biztosította őt, hogy minden áldott nap meglátogatja és amennyi makk a begyébe elfér annyit hoz neki. De a mókus szívére kötötte, ha bármire szüksége lenne szóljon cinege szomszédjának és abban a pillanatban jön segíteni neki.

A Bojtika végtelenül hálás volt. Az nap este pedig jóllakottan tért nyugovóra. Gondolatai már a honlapon jártak, a honlapon, ami különleges lesz minden erdőlakó számára. 

Adventi kalendárium - Összetartás

Az erdőben csak vastagodott és vastagodott a Tél puha dunnája. Öreg December is nehezen lépkedett benne, voltak olyan helyek, ahol már csizmája teljesen elsüllyedt a hóban. Nehéz idők jártak az erdő lakóira, de December botjával hol itt, hol ott, kisebb - nagyobb foltokat tisztított a nagy hóban. A bokrok alatt, a tisztás szélén, a fák rengetegében, tucatszám készítette azokat a placcokat, ahol az avar védelmébe rovarság után tudnak kutatni az erdő lakói. 

Kora reggel volt. A Virradat még alig tudott fényt adni az erdőnek. A szürke fellegek alacsonyan úsztak és sötétek voltak, újabb havazás ígéretet rejtők. 

A különc vadszeder bokor ágai között madárka csacsogott. Testét a félhomály féltőn fonta körbe. Tollait felborzolta, szárnyait leszegte, pálcika lábait újra és újra felemelte, miközben csőrét beszédre nyitotta. 

Az erdőben egyedül az ő hangja lopakodott, mint minden áldott reggelen. Kedvesen üdvözölte az új nap eljövetelét, miközben újra és újra mélyen meghajolt. 

Az Ökörszem, a Barátcinege, Harkály úr, a bölcs Szajkó, a Csízek, az Őszapók mind - mind a Vörösbegy hangjára ébredtek. 

Ahogy a Virradat tova ballagott, nyomában pedig a Reggel lépkedett, a madárka izgatottan egy farönkönre reppent. Testét kihúzta, vörös mellénykéjén hópihék pihentek, sötét gomb szemecskéiben az erdő fénye csillant, cingár lábacskái pedig térdig álltak a hóban. Büszkén álldogált a fán miközben újra eleredt a hó. A pihék könnyed fátylat terítettek tekintete elé, csinos teste körül pedig táncot jártak. Libbentek újra és újra, miközben kedvesen kacagtak. Gondolta a madárka, ideje eleség után néznie, hiszen a hó újra elfedi December igyekvő munkáját. És így is lett. A hópihék egymás mellé telepedtek, szorosan összebújtak, hogy a Tél dunnája ismét vastagodjon. 

December hamar elfáradt, ereje újra és újra elhagyta, de nem volt mit tennie, hiszen ígéretet tett a kék sapkás cinegének, hogy segíti őket, amennyire csak tőle telik. Erejét újra és újra összeszedve nekilátott a hódunnát takarítani évszázadokat vele töltött botjával, ami segítője, ami támogatója volt, oly hosszú ideje. Az tisztás széléről Vaddisznó mama az öreg Decembert figyelte, és megsajnálta, hiszen áldozatos, fáradtságot nem ismerő munkája értük, erdőlakókért volt. Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy nem is oly rég, ő és piciny családja segített Rigó úrnak a havat túrni, hogy minden madár jól tudjon lakni, az avar védelmében megbúvó finom falatokkal. Siheder fiacskái, a különc vadszeder bokor sűrűjében pihentek, akiket kedvesen így szólított:

- Gyertek, gyertek fiacskáim fontos dologgal bízlak most meg benneteket! - szólt gyöngéden hozzájuk. 

A kis sihedetek majd kiugrottak melengető bundájukból, úgy megörültek a fontos feladatnak, pedig még azt sem tudták mit kell majd tenniük, de mégis izgalmasnak tűnt. 

- Menjtek gyorsan, szedjétek aprócska patáitokat, amennyire csak tőletek telik! Keressétek meg a szarvasok, az őzek csapatait és az erdő többi vaddisznóját, hogy segítsenek az öreg Decembernek a havat túrni. Aki csak tudja, ahogy csak tudja tisztitson meg a hótól kisebb-nagyobb foltokat, hogy az avar itt is, ott is elő tudjon bújni, hogy tollas kis barátaink betevőt tudjanak a levelek védelmében keresni! - anyjuk szinte hadarta a szavakat, nem volt idő tétlenkedni, hiszen a téli kora este rohamosan közeledett. 

A malackák alig hallgatták meg anyjuk szavát már szaladtak is szerte szét. Aprócska lábaik alatt ropogott a hó, patáik nyomán kristályok sokasága porzott. A vaddisznó mama kérése szájról szájra terjedt. Pillanatok alatt bejárata az erdő minden szegletét, és mindenki azon nyomban munkához látott. Az őzek, a szarvasok lábukkal kaparták el a havat, és itt is, ott is kisebb - nagyobb avarral fedett foltok tűntek élő szépen sorban. Az öreg December is látta, hogy mennyi segítője akadt, és nem tudta, hogy hogyan is fejezhetné ki háláját. 

A vörös mellényes madárka hallotta jó barátja szavait, hallotta, hogy fiacskáira fontos feladatot bizott, és ő is valahogy segíteni szeretett volna az erdő lakóinak. De nem tudta hogyan. Csettegő hangja nem elég hangos, hogy mindenki meghallja a hírt, de hirtelen remek ötlete támadt. Szárnyra kapott és a közeli kis patakhoz indult, ahol aprócska Ökörszem barátja lakik. Csak bízni tudot benne, hogy hamar megtalálja a folyton - folyvást rejtőzködő madarat. A Vörösbegy kiállt a patak partján álló égerfa egyik ágának a legszélére és csettegő hangján hívni kezdte barátját. Harkály úr hamar meghallotta a vörös mellényes madárka szavait és szárnyra kapva a partfal gyökerei között kutató Ökörszemhez reppent. 

- Téged hív a Vörösbegy! - adta át gyorsan az üzenetet. 

Az Ökörszem előbújt rejtekéből, a vörös mellényes madárka pedig mellé szállt és így szólt:

- Kérlek segíts, értesítsd az erdő lakóit, értesíts minden madarat, hogy az erdőben mindenhol nagy lakoma várja őket. Újra puha avar között tud mindenki betevő után kutatni! - a Vörösbegy szava újra és újra elakadt, annyira gyorsan szerette volna az üzenetet átadni. 

Az Ökörszem mélyen meghajolt barátja előtt, így hozva tudtára értette a feladatát és azon nyomban, minden felesleges csacsogás nélkül, nehézkes, suta repüléssel egyre magasabbra és magasabbra szállt. A repülés nem az erőssége, de minden erejét összeszedte, szárnyai pedig egyre magasabbra és magasabbra vitték piciny testét. Amikor célba ért, kiült a legmagasabb nyírfa ágára. Csőrét hatalmasra tárta és dalolni kezdett, olyan hangosan, hogy nem volt az erdőnek olyan lakója aki ne hallotta volna meg üzenetét. A Zsezse ámulva nézte, hogy ez a pöttöm madár milyen hangosan, milyen erőtől telve tud énekelni ilyenkor télvíz idején is. 

Eközben a hírek csőrről - csőrrel terjedtek, az avarban pedig itt is, ott is madarak népes hada kezdett falatozni. Egymás után csípték nyakon a szunnyadó lárvákat, egymás után szedték fel a pihenő rovarokat, és egymás után fogtak meg a szunyókáló pókokat. Az ínséges idő most oly távolinak tűnt a számukra, mindenki jóllakottan, mindenki erőtől telve nézett a fagyos éjszaka elé. 

A nyugati égbolt peremén halvány csík tűnt elő, aranylóan sárga égbolt kandikált ki a felhők sokasága közül. A Napocska épp akkor vett búcsút a tájtól, de mosolygó arcát aznap már senki sem láthatta. 

A szürke, nehéz fellegeket, a messzi vidékekről érkező szelek kezdék űzni, taszigálták tova, maradásuk tovább nem lehetett. A havazás elállt, a csillagok egymást követve gyújtották fel lámpásaikat, fényük pedig szikrázott a hópihék arcocskáján. 

Adventi kalendárium - Aprócska testtel dacolva a zord Téllel

A Pirkadat óvatosan fényt lopott az erdő fái közé. Az öreg December léptei alatt ropogott, szó szerint csikorgott a fagyott hó. A pihek eggyé váltak, szorosan összebújtak, hiszen ilyen hideg, ilyen fogakat vacogtató, farkasordító hideget a legtöbb erdőlakó még nem élt meg. 

Már a délután sejtette, hogy bizony nehéz éjszaka közeleg. Érezte minden erdőlakó, hogy testüket borzongató, erejüket elcsenő éj előtt állnak. A piciny testű madarak védett odúkat kerestek maguknak, amikben többen összegyűlve, szorosan összebújva, egymást melengetve próbálták erőben túlélni az éjszakát. Az Őszapó csapat a Nagy fakopáncs elhagyott hajlékába bújt el, az aprócska Ökörszem kedves barátjával a Barátcinegével bújt össze piciny fészkében, a Csízek is együtt, szorosan összebújva várták az estét. Mindenki aki tehette hálótársat keresett magának, minél többen voltak, annál több meleget tudtak egymásnak adni, minél védettebb helyet találtak maguknak, annál nagyobb esélyük volt a cudar idő túlélésére. 

A vaddisznó családok is szorosan egymás hegyén hátán pihentek, az őzek, a szarvasok is csapatba verődve szunyókáltak, a vörös bundás róka vacka mélyén bóbiskolt, összegömbölyödve, lompos, dús szőrrel borított farkával betakarózva. Mindenki csak annyit mozgott amennyire nagyon nagy szüksége volt. Bojti mókus is fészkében aludt, kényelmes, puha, meleg hajlékában. Napokkal ezelőtt érezte a zord, mindenki életet próbára tevő idő közeledtét, így egyébként is takaros fészket még vastagabban bélelt ki puha mohával, az erdőn talált tollakkal, szőrökkel. Minden hátrahagyott dolog számára igazi kincs volt, ami testét melengette, védelmezte. 

Az erdő lakói talán ennyire még soha nem várták a Reggelt, az új nap eljövetelét, és vele együtt a Napocska mosolygó arcát. Mindenki korán ébredt, izgatottan várták a fényt, hogy a Napocska első sugarának a simítása átjárja a testüket. A Napocska pedig nem hagyta, hogy csalódjanak, nem hagyta magukra őket. Minden erejét összeszedve, nyújtóztatta ki sugarait, hogy az erdő minden teremtménye részesüljön melengető simításából. 

Harkály úr is korán ébredt, odújából újra és újra elődugta fejét, újra és újra kikukucskált. Várta a fényt, várta a világosságot, hogy minél előbb betevő után tudjon nézni, hogy erejét pótolni tudja, amit a fagyos éjszaka elorozott tőle. Ahogy elegendő fény osont a fák közé mindenki szárnyra kapott, mindenki betevő után kezdett kutatni, mindenki erejét próbálta pótolni. 

Harkály úr egy szép Tölgyfa törzsét kopogtatta. Csőrével újra és újra erőteljes ütéseket mérve rá, majd a kérgét kezdte feszegetni. Ismerte a Tölgyet, az erdő számára legkedvesebb falakója volt, hiszen Ő őrzi élete első odúját, Ő őrzi első szerelme és fiókái emlékét. Az öreg Tölgy már beteges, de mindig eljön hozzá, alaposan megvizsgálja és gyógyítgatja, mindent megtéve, hogy még sok szép esztendő állhasson öreg barátja előtt. Miközben serényen szedte a szunnyadó pondrókat a kéreg alól, gondolatai messzi kalandoztak, a régi szép emlékek között. Ahogy haladt feljebb és feljebb a fa törzsén, egyre közelebb jutott régi, oly sok szép emléket őrző odújához. Gondolta, ha már itt van belenéz, hiszen mindig így tesz. Az elmúlt évek alatt biztonságos hajlékot adott már sok madárnak, és melengető fészkek is lapultak már benne. Minden egyes odú, ami az ő és rokonai munkáját dicséri fontos otthonai a többi madárnak. Harkály úr megkapaszkodott a bejárat alatt és fejét egészen óvatosan bedugta. De nem volt üres a hajlék, piciny madár pihegett benne. Fejecskéjét a szárnyai alá rejtve szunnyadt. Az erdő fái között már a Napocska sugarai osontak, teljes volt a világosság, de a kis madár ebből semmit sem érzett, csak pihent és fel sem akart ébredni. A Harkály óvatosan szólítgatni kezdte, de válasz nem érkezett. Kicsit beljebb bújt egykori hajlékába és óvatosan egészen gyengéden a csőrével végig simította az aprócska madár testét. Ekkor az megmozdult. Fejét erőtlenül emelte fel. Apró szemecskéi előtt fátyol ült, bágyadtan tekintettel figyelt maga elé. A Harkály szíve majd megszakadt, amikor látta, hogy bizony ez az aprócska madár kedves jó barátja a Fakusz, akivel gyakran hozza össze a sors ilyenkor télvíz idején, akivel együtt szokott betevő után kutatni a tölgyfák törzsén. Az eleven madárka életerejét a fagyos éjszaka elvette, észrevétlen elcsente. Most csak ült egy helyben, elgyengülve. A harkály csöndesen beszélni kezdett hozzá, próbálta őt ébren tartani. 

• Ne aludj el drága barátom! Itt vagyok, segítek rajtad! - suttogta a szavakat. 

A Fakusz szótlanul állt, szólni sem volt ereje. 

A Harkály kibújt az odúból és egy szendergő pókkal a csőrében tért vissza. 

• Nyisd ki a csőröd kedveském! - kérte a Harkály, az erőtlen madarat. 

A Fakusz próbálta összeszedni minden erejét, próbálta teste minden aprócska energiáját megkeresni. Majd nagy nehezen, egyre kijjebb és kijjebb nyitotta hosszú, hegyes csőrét. A Harkály óvatosan belehelyezte a pókot, akinek sejtes se volt róla mi történik vele, hiszen mélyen aludt. 

A kismadár érezte, hogy, ha nem is sokkal de egészen pöttömnyit több az ereje. 

A Harkály térült fordult, újabb és újabb betevőkkel érkezett. A madárka pedig minden egyes falattal erősödött és erősödött. A Napocska arca már bágyadtan járta az égboltot, és lassan nyugat felé araszolt. A Fakusz ekkor már egészen jól érezte magát, és ugyan még félősen, de kiállt az öreg Tölgy ágára. A Napocska még visszanézett az erdőre, amikor szeme sarkából meglátta az aprócska madarat. Esetten, fázósan álldogált. Egyik sugarát még visszaküldte hozzá, mielőtt nyugovóra tért volna, hogy az éjszaka előtt átmelengesse a kis tollas törékeny testét. A Fakusz arcán aprócska mosoly ült ki, a hála mosolya, szemei pedig újra ragyogni kezdtek a Napocska fényében. 

• Köszönöm Napocska, hálásan köszönöm! - adott hálát szerényen. 

Már Alkonyat úr járta az erőt, amikor Harkály úr újra visszatért régi hajlékához. Bízott benne, hogy kis barátja nem ment sehová, hiszen lelkére kötötte, hogy maradjon a Tölgy közelében. De a piciny madár sehol nem volt, nézte a Harkály az ágakat, fürkészte a törzset, de sehol nem látta kis barátját. Óvatosan fejét bedugta az odúba, csak remélni tudta, hogy ott lesz. És ott volt. A Fakusz elevenen emelte felé a fejét és csillogó szemekkel nézett rá. A Harkály szóhoz sem tudott jutni, mert a piciny tollas tüstént így szólt:

• Köszönöm drága barátom, hálásan köszönöm, hogy meggyógyítottad erőtlen testem! - a madárka szemében könnycsepp csillant, a hálá könnye. 

• Nem voltál Te beteg barátom, csak a cudar éjszaka, a jóságot nem ismerő fagy magával vitte piciny tested erejét! - vigasztalta a Harkály. 

Az éjszaka ismét erőt próbáló hideget tartogatott, de a Fakusz már jóllakottan és biztonságban tekintett a lassan, de biztosan közeledő Éj elé. Neki is volt már hálótársa, neki is volt már védelmezője, testének melengetője, hiszen Harkály úr ott maradt mellette, védve, melengetve barátjának aprócska testét. 

Az Éj közben leszállt, a csillagok és a szépen gömbölyödő Hold fénye átjárta a fák rengetegét. Az egyik csillag, a legfényesebb újra és újra bekukucskált az Tölgyfán lapuló odúban és látta, hogy bizony Harkály úr nem alszik. Szárnyai alatt csepp madár szuszogott, a Harkály gondolatai pedig messze jártak. Első fiókáin, akiket éjszakánként ugyanígy melengetett, mint most kedves barátját. A csillagok és a Hold fénye kialudt, az odú teljes sötétbe burkolózott, a fagy mintha engedett volna kemény szorításából. Harkály úr szemére pedi észrevétlen álom szállt. 

Adventi kalendárium - Különleges látogató

Az éjszaka sötét leple alatt, a szürke, a havat adó fellegek még, ha komótosan is, de tova robogtak. Nyomukban sorra bújtak elő a csillagok, akinek a fénye ezen az éjszakán mintha fényesebben ragyogott volna, mint bármikor. Köztük pedig a szépen kerekedő Hold ballagott. Arcán kedves mosoly ült, ahogy az alatta elterülő tájat kémlelte. Hófehér dunnába bújtak az erdők, a rétek, a kényelmesen terpeszkedő mezők. A hópihék sokaságán pedig a Hold eleven fénye csillant. A sötét éjszakába fényt lopva, mint a hajnali derengés idején. 

Az erdő fái között vörös bundás róka baktatott. A friss hópihék elevenen zizegtek mancsait alatt. Nyomai, mint az egymás után elejtett gyöngyszemek sorakoztak, jelezvén a ravaszdi útját. Ínséges napok köszöntöttek be, ezt pedig ő is testén, erején érezte. 

Ahogy a Pirkadat lopakodott az erdőben, úgy intettek búcsút a tájnak a csillagok és az eleven szemekkel figyelő Hold. A Hajnal rég nem érzett fagyott hozott magával. A róka bajszán, lélegzetvételének a nyomán, apró jégkristályok pihentek. Lábai majd megfagytak, hiszen a hó, olykor a hasáig ért. 

A keleti égen, a Napocska ébredezett, az égbolt rózsaszín fényben úszott körülötte, és ahogy sugarait elő bújtatta, úgy lett egyre több és több a fény a fák rengetege között. 

A madarak fészkelődni kezdtek. Voltak akik elhagyott fészkekben pihentek, voltak akiknek hajléka biztonságos odúk voltak, de sokan minden védelem nélkül a fák, a bokrok ágai között töltötték a cudar éjszakát. 

Hiába hívogatta őket a Napocska fénye, mindenki nehezen ébredt. 

Az öreg Tölgy ágai között különleges felöltőt viselő madárka pihent. Fejecskéjét élénk vöröses sapkába bújtatta, mellkasát pedig ugyancsak vörös tollakkal szőtt mellényke melengette. Mintha egy nem mindennapi szabó készítette volna mindkét ruhácskáját. A csinos madárka szótlanul álldogált, nyugodtan várakozott a fa ágán. Apró fekete szemeivel a messzeségben elterülő hatalmas erdőségeket, a messziben álló hegyek ormait figyelte. A Napocska is ott ébredt, sugarai pedig lassan a Tölgy irányába nyújtózkodtak. A kis tollas már nagyon várta őket, pedig hozzá volt szokva a hideghez, hozzá volt szokva a fagyokhoz, hiszen hazája messze földön van, a távoli Északon. Szépen lassan az első napsugár elérte, csinos mellénykéjén üde fénye csillant, így még csinosabb volt a ruhácskája. Hosszú - hosszú percekig élvezte a Napocska melegét, szemeit pedig újra és újra lehunyta. Amikor ismét kinyitott piciny madárka állott előtte. Fejecskéjét neki is csinos sapka fedte, de az övé kék volt, égszínkék, mint a fejük felett elterülő égbolt. A madárka csak nézte, nézte őt, tágra nyitott szemekkel. Egyik se szólt, csak egymást figyelték. A cinege izgatottan topogni kezdett egyik lábáról a másikra állt. A vörös mellényes pedig nem mozdult, csak állt és állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. 

A kínos csendet a folyton - folyvást csacsogó kék sapkás törte meg. De most hirtelen nem találta a szavakat, a gyönyörű tollruhás idegen teljesen elvarázsolta. Picit gondolkodott, majd így szólt:

• Üdvözöllek! Nagyon szép vagy, soha nem láttam még hozzád hasonló madarat kedves erőnkben! - zavartan dadogta a szavakat a cinege. Pedig nem szokása zavarban lenni, nem szokása, hogy nem találja a szavakat. 

• Köszönöm szépen kedves Kék cinege, nagyon köszönöm! Igazán örülök, hogy találkoztunk! - elegyedett beszédbe a csinos madárka. 

A cinege szeme még nagyobbra kerekedett, hiszen a titokzatos idegen tudta a nevét. 

• Neked mi a becses neved? - érdeklődött kíváncsian a kék sapkás. 

• Az én becsületes nevem Zsezse, és messzi földről érkeztem ide! 

A Zsezse és a Kék cinege sokáig beszélgettek egymással. A cinege megtudta, hogy újdonsült barátja messzi Északról érkezett, ahol a Tél még zordabb, ahol a fagyok még keményebbek. Azt is elmesélte, hogy egyedül van, magányosan, társait szem elől tévesztett. A cinege megsajnálta őt, és biztosította róla, hogy bármiben segítségére lesz. 

A Zsezse csak annyit kért a cinegétől, hogy, ha nem teher a számára, mutassa meg neki, merre találna nyírfákat, ahol el tudna időzni és táplálékot találhat magának. 

A cinege és a Zsezse együtt útnak indultak, szárnyaikat a Napocska sugarai melengették erőt adva nekik. Nem kellett sokat szárnyalniuk, hiszen az erdei kis patak partján délceg nyírfák éltek az életüket. 

Amikor odaértek találkoztak a Barátcinegével, a parányi Ökörszemmel, a Csízek csacsogó csapatával, akik közeli rokonai voltak, de megismerte a jóságos Harkály urat, a mindig éber Szajkót, az örökmozgó Őszapókat és a éjfekete tollruhás Fekete rigót is. Az erdő apraja - nagyja a Zsezse csodájára járt, hiszen senki sem látott még ilyen gyönyörű madarat. Szeretett erdőségükben ilyen tollas még ezelőtt soha nem tette tiszteletét. Mindenki örömmel és barátsággal fogadta őt, a Zsezse pedig hálás volt mindannyiuknak és érezte igaz barátokra talált. 

Eredetileg tovább akart vonulni még délebbre, de annyira megörült újdonsült pajtásainak, hogy terve már csak kósza gondolat volt vörös sapkás buksijában. 

Adventi kalendárium - A nagy lakoma

Az erdő fái között a hópihék, mint piciny lámpások világítottak. Millió és millió kristály bújt össze, szorosan egymás mellé, szorosan összefonódva, hogy együtt, közösen, vastag, melengető dunnává sokasodjanak. 

A Pirkadat lassan, óvatosan haladt előre útján, nyomában pedig a Reggel bandukolt. Nehezen hozva el a fényt, nehezen hozva el a világosságot. Az égbolton a szürke fellegek kényelmesen elhelyezkedtek, eszük ágában sem volt odébb állni. A hópihék pedig csak hullottak és hullottak. Fehér sipkát viseltek a bokrok, vastag fehér felöltőt a fák, a talajon pedig pihe - puha dunna terült el, az is a vastagabb fajtából. Az erdő csöndbe burkolózott, mintha minden teremtmény belesüppedt volna a hóba. 

A bodzabokor szoknyája alól koromfekete test tűnt elő. Ezen a kora reggelen a rigónak sem volt kedve kiáltásra nyitni a csőrét, pedig minden áldott reggelen így köszönti az új nap eljövetelét. Most szótlanul állt és tétován. Óvatosan lépkedett előre, könnyed súlyát a hó megtartotta, nem süllyedtek bele a lábai. Fejét ide - oda forgatta, mintha azt kereste volna, hol nincsen hódunna. De mindenhol volt, mint betakarva. Izgatottan topogott lábain. Egyikről a másikra állt, közben pedig tollait borzolta, fázosan próbálta elegáns kabátkáján kívül tartani a fagyos levegőt. Tanácstalan volt, mitévő legyen. Tudta jól, épp hol áll. Hiszen jól ismerte az öreg bodzabokrot, akinek kesze - kusza ágai között lapul még most is a fészke. Igaz már viharverten, már hópihék sokasága lakik benne, ők vették birtokba, de még bírja, még tűri az időjárás rá mért csapásait. A bodzabokor tövében rengeteg finom betevőt rejt az avar, ezt ő jól tudta, de most ott is vastagon terült el a hódunna. Hiába kérte az öreg December a pihéket, hogy a borok alját hagyják szabadon, mindig voltak engedetlenek, szófogadatlanok. Ennek a bokornak az aljában épp ilyen pihék pihentek. De Rigó úr ravasz volt, és nagyon ügyes. Még ha sokáig is hezitált, de nagy nehezen csak neki fogott a munkának, és serényen takarítani kezdte a havat. Lábai dermedtek voltak, hiszen volt amikor teljesen ellepte őket a hó vastag dunnája. Fekete, csinos kabátján hópihék sokasodtak, ahogy csőrével igazgatta őket szálltak minden felé. Feje fehér volt a több tucat pihétől, arca fázott. De nem állt meg, addig - addig rendezgette a dunnát, egyik pihét ide, a másikat oda pakolta, míg el nem érte a puha avart. Már jó nagy területet megtisztított maga körül, amikor hirtelen megállt. Szusszant párat, éjfekete tollait megszabadította a fagyos kristályoktól, kabátkáját újra felborzolta és ismét munkához látott. Feladata egyre könnyebb lett, ahogy kopott a hó körülötte. Amikor végzett, serényen a leveleket kezdte igazgatni. Egyiket ide, a másikat oda tette. Alattuk pedig féltünk a terített asztal. Fárasztó és nehéz munkájának meglett a gyümölcse. Rovarság hada pihent elhúzódva az avar alatt, akik sorban Rigó úr sárga csőrében találták magukat. Szépen egymás után nyakon csípte őket és nyelte, nyelte a finom, tápláló falatokat. 

Hamar jóllakott, éles hangján kiabált párat és boldogságtól csillog szemekkel kiült a bokor egyik ágára. A hópihék gyorsan szana - szét rebbentek nyomában, helyet hagyva a madárnak. Hosszú perceken át csak gubbasztott. Elegáns fekete kabátkáját felborzolta, szemivel, amik körül élénk sárga gyűrű díszletet az erdőt figyelte. 

Nem messze tőle, egy másik bokor ágán kék sapkás cinege ugrált. Elevenen reppent ágról - ágra, nyomában száz számra hullottak a hó pihéi, maradásuk már nem lehetett. A cinege kéklő sapkája mélyén a fejébe volt húzva, hogy kobakját jó melegen tartsa. Ugrált, szökkennek, tótágast állt, keresett, kutatott. Közben pedig be nem állt piciny csőre :

• Nincs, nincs! Itt sincs, ott sincs! - hadarta a szavakat, amik, mint a piciny csengettyűk úgy csilingeltek. 

A rigó mozdulatlanul figyelte őt. 

A cinege nagy nehezen egy szunnyadó pókot tálat az egyik ágacskái védelmező hónaljában. Gyorsan nyakon csípte, a pók hosszú, kecses lábait még a rigó is látta. Majd menten elnyelte. 

• Kicsit ér, kicsit ér, mégis több a semminél! - csacsogott vidáman a Kék cinege.

Majd kezdte elölről a kutatást. De nem lelt újabb falatot, nem talált újabb dermedt rovat, lelkesedése pedig egyre alább és alábbhagyott. Az égboltot takaró fellegekből újra erősen, egyre intenzívebben kezdett hullani a hó. A kis kék madár pedig egyre kétségbeesetten kutatott, mindhiába. 

• Gyere ide, piciny madár! Gyere ide hozzám! - szólt oda neki a rigó.

Hangja élesen szólt, mintha egy csepp szelídség sem lett volna benne. De tőle ilyenkor télvíz idején csak ilyen telik.

A kis kék sapkás csillogó szemeivel a rigót kereste, de tekintete elé, egyre átláthatatlanabb fagylalt szőttek a hópihék.

A Rigó úr újra szólítgatni kezdte őt, mire a piciny madár észrevette a éjfekete tollruhás fekete rigót. 

Gyorsan odareppent mellé. Izgágán topogott cérnaszál lábain, mint, aki egy pillanatra sem tud veszteg maradni. Sárga mellénykéjén hópihék csilingeltek, éppúgy, mint a rigó fekete kabátján. 

• Gyere kövess! - vetette neki oda a rigó, és mint akinek már egy pillanatnyi ideje sincs tárta is szét fekete szárnyait. 

A cinege ügyesen követni kezdte, és pár szárnycsapás után le is ereszkedtek a talajra. A rigó fáradságos munkája lassan újra a hópihék fogságába esett, de gyorsan csőrét ide - oda mozgatva igazgatni kezdte az avart. 

A cineg boldogan kukucskált elő csinos sapkája alól, hiszen látta, hogy a száraz levelek alól megannyi finom falat bukkan elő. 

• Gyere picinyke, gyere! Lakjál Te is jól, hiszen nehéz éjszaka áll ismét előttünk! - szólt éles hangján a rigó. 

A kék cinege a tétovázást nem ismerve septében Rigó úr mellé szállt, és így szólt:

• Drága rigó barátom, hálásan köszönöm a jóságod! De én nem tudok anélkül jól lakni, hogy ne gondolnék a barátaimra, aki épp úgy szűkölködnek mint én! - a kis cinege hangja újra és újra elcsuklott, szerette volna, ha örömében, gazdag lakomájában a többiek is részesülnek. 

A rigó meghatottan nézte a piciny madarat, aki hozzá sem nyúlt egyik finom falathoz sem, hiába terült el előtte a betevők gazdasága. Ilyen az igazi szeretet, ilyen az igazi odaadás gondolta magában, majd gyorsan így szólt:

• Gyorsan, gyorsan szólj a többieknek, hagy jöjjön ide mindenki, hagy lakjon jól az erdő apraja - nagyja!

A kék sapkás apróság hatalmasra nyitotta piciny csőrét és így szólt:

• Gyertek, gyertek barátaim, finom falatok várnak! Kedves Rigó úrnak hála, mind jól lakhatunk nála! 

Eközben, míg a cinege a többieket hívta, a rigó serényen a havat takarította a bodzabokor alatt, hogy minél több madárnak jusson az avar védelmében szunnyadó rovarságból. Már egészen nagy placc terült el a bokor alatt, egészen nagy asztalt terített meg Rigó úr. A Kék cinege kilátását az öreg December is meghallotta. Megállt egy pillanatra, az ég felé nézett, kedvesen intett tölgyfa ágai között szunnyadó Szellőnek, hogy menjen vigye a hírt, lakoma lesz a bodzabokor tövében. A Szellő sebesen szállt, mindenkihez eljutatta a hírt, és mindenki érkezett szépen sorban. Jöttek a rigók is segíteni a havat takarítani, jöttek a vaddisznók, akik épp a vadszeder bokor tövében szunnyadtak, de az öreg December kérésére szófogadóan hallgattak. Ők is segítettek a havat túrni, nekik sokkal könnyebben ment, mint a rigóknak. Hatalmas asztal terült el az erdő közepén, amin megannyi finom falatot kínált a természet. A Vörösbegy, a Szén cinege, a kedves Barátcinege és az Ökörszem, Szajkó úr és a Harkály úr is jött éhségét oltani, pedig ő csak nagy ritkán merészkedik a talajra. De a szükség nagy úr, és barátai között most biztonságban érezte magát, még akkor is, ha nem a szokott helyén volt. Az erdő lakói boldogan falatoztak, egyre több tollas érkezett a lakomára, a hó pedig csak esett és esett megállíthatatlanul. 

Alkonyat úr szépen óvatosan mindenkit hazaterelt, mindenkit saját kis vackaba vezetett, hogy a nyomában lépkedő Este már minden erdőlakót biztonságos hajlékában találjon. Az erdő apraja - nagyja jóllakottan tért ezen az estén nyugovóra a Kék cinegének, Rigo úrnak és a többi jó szándékú lakónak hála.

Adventi kalendárium - Egy cseppnyi tavasz a télben

December közepén járt az idő. Napokon keresztül az enyhe levegő, uralta az erdőt. A hó már csak itt ott, kisebb - nagyobb foltokban pihent, fehér üdeségét az eső magával vitte. 

Az öreg December csizmájára sár telepedett, nehéz teherként ülve meg rajta. A tavaszias enyheség napokon át tartott. Amikor pedig a Napocska meleg sugaraival az erdőt kezdte simogatni, igazán kellemes levegő járta át az ösvényeket. Ilyenkor a Csízek kiültek a tölgyfák ágai közé, hol az egyikre, hol a másikra és boldogan csacsogni kezdtek. Zöldes ruhájukon kedvesen csillant a fény, testüket a sugarak melengették, csőrük pedig be sem állt. Az erdőt felhőtlen jókedv kerítette hatalmába. Az Ökörszem boldogan osont a fák gyökerei között, vígan ugrált jókedvében, hiszen a Napocska a rovarságot is élőcsalta. A Harkály úr a feje fölött dobolt elevenen, mint azt a Tél végén szokása, mit sem törődve vele, hogy a hideg évszak még alig kezdődött el. A kék sapkás cinege jókedvűen csivitel az öreg Tölgy barátja ágán, akinek védelmében aprócska virág, törékeny fejecskéje pihent az avar puha dunnája között. Arca sápadt volt, fehér mint a frissen hullott hó, ereje pedig gyenge, de a meleg levegő előcsalta őt, idejekorán. 

A Barátcinege jókat beszélgetett az Ökörszemmel. Most volt idejük, hiszen a finom falatokért nem kellett megküzdeniük, a természet könnyen és bőséggel kínálta fel nekik. A Szajkót is felhőtlen jókedv kerítette hatalmába, hiszen gondosan megtöltött spájzait a hó csapdája már nem zárta el, könnyedén rájuk tudott találni, könnyedén hozzájuk tudott férni. Így volt ezzel mókus Bojti is, aki nem győzött jól lakni a finomabbnál finomabb dió csemegékkel. A cudar napokat teste magán viselte, ereje fogyott, ébersége gyengült, de most újra erőre kapva szaladt a fák ágainak a védelmében. Könnyedén és boldogan ugrált ágról - ágra, arcán pedig derűs mosoly ült. A távolből barna bundás mókus legény figyelte a szemrevaló mókuslányt. Messze voltak egymástól, de tekintetük újra és újra összeforrt, szorosan összefonódott, nehezen szabadulva egymástól.

A tölgyerdő talaján aprócska sipkát viselő makkok pihentek. Rég nem látott sokaságuk várta az éhes lakókat. Szarvasok, vaddisznók, őzek csemegéztek, addig amíg a jó idő engedte nekik. Most könnyedén hozzá fértek, nem kellett a fagyos földet túrni, kaparni, az enyheség könnyen elérhetővé tette számukra is a finom falatokat. 

Az idilli hangulatnak azonban hirtelen támadt dühös szél vetett végett. Észak felől jött, messzi - messzi tájakról. Társai pedig sorra követték őt. Fagyos levegőt hoztak magukkal, dermesztően hideg levegőt. Az apró tócsák egy szempillantás alatt jéggé dermedtek, a jókedvűen locsogó kis patak vize újra hideg kékre változott, szélein pedig hízni kezdett a jég. 

A madarak csőre elnémult és az erdő minden lakója érezte, hogy ismét nehéz idők jönnek. 

A szelek csak járták az erdőt. Süvítő hangjuk egy pillanatnyi nyugalmat sem hagyott a korán beköszöntött este sötét leple alatt. Nyugalma senkinek sem volt. Az odúk mélyében, a fészkek rejtekében, mély robaj hallatszott, a fák, a bokrok ágai között pihenő madaraknak minden erejüket összeszedve kellett kapaszkoduk, hogy az orkán magával ne vigye őket. Nem aludt az erdő, nem aludtak a lakói egy pillanatra sem. 

Kora reggel a Gerle kialvatlanul ült ki a fa ágára. Teste eggyé olvadt a téli szürkeséggel. Az idegen szelek ekkorra már tova robogtak, de nyomukban megérkezett a hó. Hideg pejhek hullottak fejére, és kedvesen csillogó, fekete szemei elé. Szelíden tűrte a hó fagyos pihéit, pedig egyre sűrűbb és sűrűbb fátylát terítettek pillantásai elé. De ő nem bánta, mozdulatlanul figyelte, ahogy a hó csillogó kristályai könnyed táncot jártak körülötte. Csilingelő neszük, nyugalmat árasztott. Szemeit újra és újra lehunyta, talán szunnyadt is egy kicsit, mert amikor újra szétnézett, az ágakra már fehér paplant terített a Tél. Szürke ruháján pihék pihentek meg, de ő egyáltalán nem bánta, szerényen tűrte őket, kedvesen vigyázva rájuk. 

Az erdőt újra hófehér dunna fedte be, ami csak vastagodott és vastagodott, ahogy a percek teltek. A hó csak esett és esett, közben pedig leszállt az éj. Mindenki fáradt volt, mindenkit meggyötört a mögöttük álló éjszaka. Az erdő lakói sorra lehunyták a szemeket, a hópihék andalító csilingelése hamar álomba ringatta őket. 

Adventi kalendárium - Az erdő mindig éber őrzője

Szépen, lassan, megfontolt léptekkel haladt előre útján az öreg December. A melengető őszi napok mára már csak kósza emlékek lettek. A természet végtelen ösvényeit a fagyos, a csontig hatoló hideg levegő járjta át. Az éjszakák fagyosak, a nappalok pedig didergően hidegek voltak, amiben legjobb lett volna bebújni egy kellemes meleg kuckóba. 

De az erdő rengetegének a lakói ezt nem tehették, hiszen éhség mardossata őket, az éhség pedig nagy úr és egyre nagyobb lesz ahogy az ínséges hónapok kiteljesednek. 

Kora reggel volt. A fák délcegen álló törzsei között könnyed ködpaplan ült. A fűszálakat hófehér, szerényen csillanó hódunna borította be. Makulátlan szépségüket az eső, a jeges eső magával vitte. 

A Napocska ezen a reggelen bágyadtan ébredt, mosolygó arca sápadt volt, sugarai pedig gyengék. Próbáltak áthatolni a Köd fátyolán, de erejük mintha elveszett volna. Ezernyi élet várta ezen a reggelen is őket, de mindhiába, melengető cirógatást nem tudtak nekik adni. 

A vadalmafa ágai kötött mókus lapult. Fekete gomb szemecskéiben kedvesen csillant a fény, fülein méretes, csinos szőrpamacsok ágaskodtak, mellénykéje makulátlanul fehéren fedte be testét, meleg vörös bundácskájában pedig, félénken megbújó őszülő szálak jelezték a mögötte álló éveket. Szőrrel gondosan fedett farka végén csinos bojt pihent. Ez a kedves mókuska nem más volt, mint Bojtika a mókus leány, az erdő legkedvesebb lakója, akit mindenki nagyon szeretett. 

Ott ült a fa ágai között, mozdulatlanul. Testét féltőn fonták körbe a vadalmafa gallyacskái, védve törékeny testét. Nem messze tőle az egyik öreg Tölgyfa ágai között Szajkó figyelt. Éber tekintetével az erdőt kémlelte. Szemei nem pihentek, fejét jobbra, balra fordította. Feketével mintázott tollait, a kobakja tetején égnek meresztette, látszott rajta, hogy ideges, felettébb ingerült. Nyugtalanul topogott a lábain, egyikről a másikra, megnyugvást nem találva. A mókus halkan, alig hallhatóan száját beszédre nyitotta. "Csukk - csukk, csukk - csukk", hadarta bátortalanul a szavakat. Zaklatott volt, és egyre jobban a fa vastag ágához bújt, mintha tőle várt volna megnyugtatást, mintha tőle remélt volna védelmet. És igen védte aprócska testét, amennyire csak tőle telt. A Szajkó nem nyugodott, sőt ahogy teltek a pillanatok egymás után, úgy lett egyre dühösebb. Dühének pedig hirtelen hangot is adott. Indulatosan recsegő, messzi osonó hangon kiabálni kezdett:

- Veszély, veszély közeleg, erdő aprócska lakói meneküljetek! Bojti mókus bújj el gyorsan, a vörös bundás erre surran! 

Bojtika erre még jobban az almafa ágába kapaszkodott, halk kiáltását csend, néma csend váltotta fel. Nem mozdult, nem szólt, még a levegőt is olyan óvatosan vette, amennyire csak tudta. Hófehér mellénykéje alatt picike szíve hevesen zakatolt. 

A Szajkó pedig csak kiabált újra és újra. Ekkor a fák között vörös alak tűnt fel. Hosszú orrú, ravasz arcú, huncut szemű, dús vörös bundát viselő, lompos farkú róka. Mancsait egymás után szedte, fürgén és elevenen. Nyomai, mint a gyöngyszemek rajzolódtak ki a hóban. Mit sem törődött a közelben rikácsoló szajkóval. Megszokta már, hogy nem kedveli őt, megszokta már, hogy folyton zsörtölődik, ha meglátja. A vörös bundás még arra sem méltatott, hogy fejét arra fordítsa. Nem volt ideje a házsártos madárral foglalkoznia. Az éhség nagy úr, korgó gyomra pedig vezette előre, ki a tisztásra, hátha ott akad egy kis betevő, hátha neki is jut valami falat, ami ha nem is sok, de fél fogára elég lehet.

Ahogy a róka tovább baktatott és eltűnt a fák rengetege között, a szajkó fűrkésző szemei elől, visszatért a csend az erdőbe. A madár nehezen, de megnyugodott, a fejét díszítő tollak vissza simultak okos kis kobakjára, kéklő szárnyait széttárta és a mókus mellé reppent. 

Bojtika ekkor mocorogni kezdett, félve, óvatosan elengedte az almafa vastag ágát, felegyenesedett, mancsait mellkasára tette és kedvesen a madárra nézett.  

- Köszönöm kedves barátom, hogy ismét figyelmeztettél! - szólt barátjához, de hangja még mindig remegett. 

A Szajkó úr csőrével óvatosan végigsimította a mókus csillogó vörös bundája, elbúcsúzott Tőle. Szárnyait könnyedén széttárta, amelyben, mint a kéklő égbolt ragyogtak tollai és szállt is tova, pillanatok alatt eltűnt a mókus szemei elől. 

A Napocska az égen óvatosan ballagott egyre magasabbra. Egyik sugara megsajnálta a még mindig reszkető mókust és kedvesen egészen óvatosan cirógatni kezdte bundácskáját. Bojtika szemecskéit lehunyta, boldogan adta át magát a gyöngéd szeretetnek, a Napsugár lágy, pici melegséget adó simításának. Egész lényét, minden apró porcikáját a hála töltötte meg. 

Adventi kalendárium - Szoros kötelék

Hiába virradt fel az égbolt, hiába ballagott tova Szürkület úr és pihent meg a völgy mélyében, a Napocska mosolygó arcát a szürke fellegek eltakarták. Az erdő rengetegére fehér fátylát terítette a Köd. Nyirkos, fázós levegő járta át a fák rengetegét. Olyan igazi hideg, amikor mindenki a testén érzi a Tél leheletét. 

Nyugat felől pedig enyhülést hoztak az éj leple alatt az idegen szelek. Ezt azonban senki nem érezte, egyedül csak a hópihék. A fák ágain vizes hó tapadt meg, nehéz kolncként húzva le vékony gallyaikat. Amikor pedig a hópihék vízzé váltak, egymást követve hagyták el addigi otthonukat. Potyogtak a fák ágáról, a bokrok gallyacskáiról, az erdőt pedig csilingelő neszük töltötte meg. Zord idő járta át az ösvényeket, amiben senkinek sem volt kedve mozdulni se. Pedig kellett mozogni, muszáj volt útnak indulni, mert a szükség nagy úr, az éhséget csillapítani kellett. Ahogy a Reggel átadta helyét a Délelőttnek, az ég egyre szürkébb, egyre sötétebb lett. Félhomály járta át a fák rengetegét, mint, amikor Alkonyat úr járja az ösvényeket. De nem ő jött elő a völgy mélyéből, hanem az esőt hozó fellegek komorsága vette uralma alá a tájat. 

Az eső hirtelen eleredt, hideg, jeges eső kopogott a fák ágain, a bokrok gallyain és a hóval fedett földön. Mindenkire nehéz súlyt raktak, nehéz koloncot. A hó egyre vizesebb lett, melyben mélyre süllyedt öreg December csizmájának a nyoma. Szakállából esőcseppek hullottak, szemei szomorúan csillantak, járása pedig még nehézkesebb volt, így újra és újra botjára támaszkodott. Az eső cseppjei megállást nem ismerve, elevenen csilingeltek, mindent beborítva. 

December őszülő feje felett kedves zsivaj támadt. A tölgyfa ágai között aprócska madarak népes hada motozott. Boldogan libbentek ágról - ágra. Vígan csüngeszkedtek a legvékonyabb gallyacskák legszelén. Fejjel lefelé függeszkedtek a siheder tölgyfák levelein, miközben piciny csőrük be nem állt. Önfeledt jókedv kerítette őket hatlamába, mit sem törődve a ruhácskájukat áztató fagyos esővel, mit sem törődve a cudar idővel. Öreg December megállt, fejét feléjük fordította, szemében vidámság fénye csillant, száját pedig mosolyra húzta. Az Őszapók felhőtlen jókedve, aranyos lénye, szűnni nem akaró elevensége, őt is egy kis jókedvre derítette. Az egyik Őszapó, akinek barátságos arca olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó, kedvesen visszamosolygott rá, miközben serényen a többieket értesítette, hogy nézzék, itt áll alattuk a kedves öreg úr. Hirtelen mindenki megállt, arcukra mosoly ült, vékony hangjukon pedig üdvözölték a Decembert. De pihenő idő mindössze szempillantásnyi volt, rögvest mindannyian egytől - egyig, tovább folytatták nyughatatlan motozásukat. 

December percekig figyelte őket, majd hirtelen a kicsiny csapat tovább indult számára ismeretlen útján. Szépen sorban egymást követve. Senki sem maradt le a többitől, összetartva, kedves fecsegésükkel a kapcsolatot tartva folytatták útjukat.

Az eső nem gyengült. A szürke fellegek mintha megálltak volna, mozdulatlanságba dermedt az égbolt. A hó dunnája egyre csak vékonyodott, egyre csak kopott. 

Délután volt, amikor nyugat felől aprócska fény sejlett, de a hamar érkező este már nem engedte aznap láttatni a Napocska arcát. 

Adventi kalendárium - A bölcs és jólelkű Harkály úr

A tölgyerdő hatalmas volt. Mély ráncokat az arcukon viselő, szépkorú fák álltak délcegen, csupasz karjaikkal az ég felé nyújtóztatak. Árnyékukban, óvó védelmükben, siheder fiacskáik álltak. Vékonyka gallyacskáikon barna, elszáradt levelek pihentek. Amikor a Szellő, könnyedén az ágaik közé szaladt, leveleik kedvesen duruzsolni kezdtek. Hangjuk betöltötte a téli erdőt, a némaságot zizegő kacagásuk törte meg újra és újra. De most nem kacarásztak, néma csendben tűrték, ahogy a hó pihéi rajtuk ücsörögtek. 

Fehér volt az egész erdő, puha dunnával fedve be a földet, melengető paplannal védve az aprócska életeket. Az erdő néma hallgatásba merült, amit csak nagy ritkán törtek meg a fák ágairól lehulló hópihék. Ilyenkor halk nevetésük úszott tova, a mély álomba szenderült fák között. Majd ismét csend lett, néma csend. 

A tölgyerdőn túl, piciny patak csordogált sekély medrében. Vízén egyre vastagabb jégpáncél terült el. Napról - napra egyre kényelmesebben elterpeszkedve, egyre jobban némaságba fojtva a folyton - folyvást locsogó vízcseppeket. A partfal gyökerei között az Ökörszem keresgélt. Cingár lábacskái térdig a hóba merültek. De mit sem foglalkozott a dermesztő hideggel, mardosó éhség gyötörte. Ügyesen ugrált a sűrűségében és hol itt, hol ott bújt elő, akár mint egy fürge egér. Teste most messziről kitűnt, a fehér hó nem adott neki álcázó védelmet, ami óvta volna piciny lényét. 

A feje felett álldogáló Égerfa ágát Harkály kopogtatta, majd szárnyait széttárta és a törzsére szállt. Tarkóján piros sálat viselt, de mintha a gyapjú elfogyott volna, nyakát már nem fedte be. Ekkor hirtelen egy másik harkály érkezett. A csinos Harkály hölgy mellé szállt, szárnyait mérgesen széttárta, erős csőrét felé csapkodta és hangos csetepatét csapva elzavarta a betolakodót. Hangjától zengett a kis patak partja, az aprócska Ökörszem rémületében a gyökerek közé bújt még szemecskéit is behunyt, szíve hevesen zakatolt. Hosszú percek teltek el, amikor a fa törzsét Harkály úr újra ütögetni kezdte. Ezt a hangot már jól ismerte az aprócska madár lassan megnyugodott, óvatosan szedve cingár lábacskáit újra előbújt, majd folytatni kezdte az élelem után való kutatást. A Nagy fakopáncs sem pihent, bőszen kopogtatta, fúrta, faragta, a fa törzsét, feszítgette a kérgét. Beteg volt szegény Éger, de a Harkály addig - addig gyógyítgatta, még, ha nehezen is, de előszedte a baj okozóját. Az fa hálásan felsóhajtott, Harkály úr pedig nyakon csípte a pondrót, és csőrében vitte is tova. Az aprócska Ökörszem kétségbeesve kutatott, piciny szíve egyre szaporábban vert, cérnaszál lábacskái pedig már majd megfagytak. De nem pihenhetett, hiszen a nyugati égbolt peremén aranylóan sárga felhők jelezték, hogy pillanatok múlva a Napocska nyugovóra tér. Érezte, hogy hosszú lesz az éjszaka, dermesztően hideg, és piciny testének minden aprócska falat szükséges lenne ahhoz, hogy az éjszakát épségben túl tudja élni. Ekkor hirtelen egy árny szállt el felette. Fejét félve húzta be rövidke nyaka közé, mert azt hitte mentén neki száll a madár. Harkály úr mellé telepedett, csőréből a jó kövér pondrót az Ökörszem cérnavékony lábai elé tette és így szólt:

• Picinyke barátom fogadd el tőlem ezt a finom falatot, ettem én ma már eleget, jóllakottan térek nyugovóra, neked nagyobb szükséged van a finom falatokra! 

Az Ökörszem szóhoz sem jutott, csak állt a hóban, ami rabságba szorította lábacskáit és fejét leszegve adott hálát. 

• Köszönöm Harkály úr, köszön…  - csuklott el ekkor a hangja. 

Harkály úr egészen óvatosan, lehelet finoman, végig simította barátja csepp kis fejét hatalmas csőrével és repült is tova. Reptéren meg vissza nézett és így szólt: 

• Lakjál jól kis barátom, holnap újra találkozunk! 

Az Ökörszem csőrébe vette az ajándékot és nem tudott elég hálás lenni a Harkálynak. A Napocska aznapra, piruló arccal vett búcsút a tájtól és az erdő lakóitól. Szürkület úr némán ballagott az erdő fái között, nyomában pedig az Este korán megérkezett. A kis madár boldogan a fészkébe vitte a finom betevőt és serényen csipegette, amíg jól nem lakott. Tollacskáit gondosan felborzolta, fejecskéjét szárnya alá rejtette, szemecskéit lehunyta, és úgy nézett ki, mint egy puha tollgombóc. Hiába volt fagyos az éjszaka, hiába volt cudar az idő, ő nem fázott. Édes álmában Harkály úr kedves arca jelent meg újra és újra. 

Adventi kalendárium - Csacsogó csízek kicsiny csapata

Kora reggel volt. A Pirkadat lassan lépkedett előre az erdőn. A fák csupasz karjai között sejlett még csak az új nap szerény fénye. A Reggel megfontoltan, nehézkes mozgással követte őt, mintha ezen a reggelen semmi kedve se lett volna fényt adni. Az égbolton sötét szürke fellegek tornyosultak, egyik - másik olyan alacsonyra szállt, mintha kezeivel a földet szerette volna végig simítani. Az egyik felhő szélén hópihe ücsörgött. Lábait lógatva, csöndesen dudorászva, az alatta elterülő tájat kémlelte. Ahogy a reggel beköszöntött szépen lassan kirajzolódtak szemei előtt a hatalmas fák, akik hatalmas erdőségekké sokasodtak, a fák között piciny tisztások, és kényelmesen terpeszkedő mezők. Csak ült és ült, esze ágában sem volt útra kelni. Kisvártatva egy másik pihe ült mellé. Percekig beszélgettek, mintha teendőiket vitatták volna meg. Piciny kezeiket összekulcsolták, szorosan eggyé váltak ujjacskáik, majd mind a ketten a mélybe ugrottak. Libentek, táncoltak, közben vígan kacagtak. Könnyedén, súlytalanul vitte őket a könnyed Szellő a szárnyán, forgatta, repítette mindkét pihét. Szorosan egymásba kapaszkodva pörögtek - forogtak. Szemeik előtt egyre jobban kirajzolódott egy aprócska tisztás. 

• Oda, oda, oda vigyél minket kedves Szellő! - kértek szelíden a jeges szelet. 

A Szellő szelíd volt. Finoman, lágyan fésülte a tájat. A két pihét könnyedén vitte az aprócska tisztásra. A sápadt fűszálakon vékony hópaplan pihent, a közöttük pedig egy halvány lila virág. 

• Oda szeretnénk, a virágra szeretnénk kiülni! - kérte ismét a Szellőt a két hópihe. 

A Szellő pedig szelíden teljesítette kérésüket. 

Mezei varfű álldogált a tisztáson, a sápadt fűszálak közé és fehér hólepelbe egy kicsiny színt lopva. Szirmain dér és hókristályok pihentek, a Tél első napjának az emlékeit őrzők. A két pihe közéjük ült, csöndesen megpihenve. Társaik sorra követni kezdték őket, csöndes zizegő hangjuk, halk kacagásuk betöltte a piciny rét minden szegletét. 

A tisztáson magasra törő bogáncsok sokasága szunnyadt, aszatok bóbiskoltak. Nyúlánk száruk tetején magvakat rejtő termések álltak. Száz meg száz szám rejtették a finom betevőket, amikből sok már a talajon pihent. 

A tisztás körül délcegen álló hársfák álltak. Nyúlánk karjaikat az egyre sűrűbben hulló hó eltakarta. Az egyik fa ágai között csízek népes csapata csivitelt. Egymás szavába vágva mondta mindenki a magáét. Izgatottan topogtak cingár lábaikon, csőrük pedig be nem állt. Az egyik hirtelen széttárta élénk zöld szalaggal díszített szárnyát és leszállt a tisztásra, épp egy méretes bogáncs védelmébe. Körülötte magok pihentek, roppanós, finom falatok. 

• Gyertek, gyertek, bőséges a betevő! - kiáltott fel társainak a csinos kis madárka. 

A többiek pedig szófogadóan követték őt. Egy pillanat alatt eleven mozgásuk, élénk színük tette a rétet színesebbé. Lelkesen, gyorsan csipegették a magokat, mintha érezték volna, mintha jó előre tudták volna, hogy a havazás nem fog gyengülni, sőt egyre erősebbé válik. 

Az öreg December egy farönkön üldögélt.  Fáradtan pihent. A hó csak esett és esett, mindent beborított, mindenkit vastag dunnába öltöztetett.