Az erdőben csak vastagodott és vastagodott a Tél puha dunnája. Öreg December is nehezen lépkedett benne, voltak olyan helyek, ahol már csizmája teljesen elsüllyedt a hóban. Nehéz idők jártak az erdő lakóira, de December botjával hol itt, hol ott, kisebb - nagyobb foltokat tisztított a nagy hóban. A bokrok alatt, a tisztás szélén, a fák rengetegében, tucatszám készítette azokat a placcokat, ahol az avar védelmébe rovarság után tudnak kutatni az erdő lakói.
Kora reggel volt. A Virradat még alig tudott fényt adni az erdőnek. A szürke fellegek alacsonyan úsztak és sötétek voltak, újabb havazás ígéretet rejtők.
A különc vadszeder bokor ágai között madárka csacsogott. Testét a félhomály féltőn fonta körbe. Tollait felborzolta, szárnyait leszegte, pálcika lábait újra és újra felemelte, miközben csőrét beszédre nyitotta.
Az erdőben egyedül az ő hangja lopakodott, mint minden áldott reggelen. Kedvesen üdvözölte az új nap eljövetelét, miközben újra és újra mélyen meghajolt.
Az Ökörszem, a Barátcinege, Harkály úr, a bölcs Szajkó, a Csízek, az Őszapók mind - mind a Vörösbegy hangjára ébredtek.
Ahogy a Virradat tova ballagott, nyomában pedig a Reggel lépkedett, a madárka izgatottan egy farönkönre reppent. Testét kihúzta, vörös mellénykéjén hópihék pihentek, sötét gomb szemecskéiben az erdő fénye csillant, cingár lábacskái pedig térdig álltak a hóban. Büszkén álldogált a fán miközben újra eleredt a hó. A pihék könnyed fátylat terítettek tekintete elé, csinos teste körül pedig táncot jártak. Libbentek újra és újra, miközben kedvesen kacagtak. Gondolta a madárka, ideje eleség után néznie, hiszen a hó újra elfedi December igyekvő munkáját. És így is lett. A hópihék egymás mellé telepedtek, szorosan összebújtak, hogy a Tél dunnája ismét vastagodjon.
December hamar elfáradt, ereje újra és újra elhagyta, de nem volt mit tennie, hiszen ígéretet tett a kék sapkás cinegének, hogy segíti őket, amennyire csak tőle telik. Erejét újra és újra összeszedve nekilátott a hódunnát takarítani évszázadokat vele töltött botjával, ami segítője, ami támogatója volt, oly hosszú ideje. Az tisztás széléről Vaddisznó mama az öreg Decembert figyelte, és megsajnálta, hiszen áldozatos, fáradtságot nem ismerő munkája értük, erdőlakókért volt. Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy nem is oly rég, ő és piciny családja segített Rigó úrnak a havat túrni, hogy minden madár jól tudjon lakni, az avar védelmében megbúvó finom falatokkal. Siheder fiacskái, a különc vadszeder bokor sűrűjében pihentek, akiket kedvesen így szólított:
- Gyertek, gyertek fiacskáim fontos dologgal bízlak most meg benneteket! - szólt gyöngéden hozzájuk.
A kis sihedetek majd kiugrottak melengető bundájukból, úgy megörültek a fontos feladatnak, pedig még azt sem tudták mit kell majd tenniük, de mégis izgalmasnak tűnt.
- Menjtek gyorsan, szedjétek aprócska patáitokat, amennyire csak tőletek telik! Keressétek meg a szarvasok, az őzek csapatait és az erdő többi vaddisznóját, hogy segítsenek az öreg Decembernek a havat túrni. Aki csak tudja, ahogy csak tudja tisztitson meg a hótól kisebb-nagyobb foltokat, hogy az avar itt is, ott is elő tudjon bújni, hogy tollas kis barátaink betevőt tudjanak a levelek védelmében keresni! - anyjuk szinte hadarta a szavakat, nem volt idő tétlenkedni, hiszen a téli kora este rohamosan közeledett.
A malackák alig hallgatták meg anyjuk szavát már szaladtak is szerte szét. Aprócska lábaik alatt ropogott a hó, patáik nyomán kristályok sokasága porzott. A vaddisznó mama kérése szájról szájra terjedt. Pillanatok alatt bejárata az erdő minden szegletét, és mindenki azon nyomban munkához látott. Az őzek, a szarvasok lábukkal kaparták el a havat, és itt is, ott is kisebb - nagyobb avarral fedett foltok tűntek élő szépen sorban. Az öreg December is látta, hogy mennyi segítője akadt, és nem tudta, hogy hogyan is fejezhetné ki háláját.
A vörös mellényes madárka hallotta jó barátja szavait, hallotta, hogy fiacskáira fontos feladatot bizott, és ő is valahogy segíteni szeretett volna az erdő lakóinak. De nem tudta hogyan. Csettegő hangja nem elég hangos, hogy mindenki meghallja a hírt, de hirtelen remek ötlete támadt. Szárnyra kapott és a közeli kis patakhoz indult, ahol aprócska Ökörszem barátja lakik. Csak bízni tudot benne, hogy hamar megtalálja a folyton - folyvást rejtőzködő madarat. A Vörösbegy kiállt a patak partján álló égerfa egyik ágának a legszélére és csettegő hangján hívni kezdte barátját. Harkály úr hamar meghallotta a vörös mellényes madárka szavait és szárnyra kapva a partfal gyökerei között kutató Ökörszemhez reppent.
- Téged hív a Vörösbegy! - adta át gyorsan az üzenetet.
Az Ökörszem előbújt rejtekéből, a vörös mellényes madárka pedig mellé szállt és így szólt:
- Kérlek segíts, értesítsd az erdő lakóit, értesíts minden madarat, hogy az erdőben mindenhol nagy lakoma várja őket. Újra puha avar között tud mindenki betevő után kutatni! - a Vörösbegy szava újra és újra elakadt, annyira gyorsan szerette volna az üzenetet átadni.
Az Ökörszem mélyen meghajolt barátja előtt, így hozva tudtára értette a feladatát és azon nyomban, minden felesleges csacsogás nélkül, nehézkes, suta repüléssel egyre magasabbra és magasabbra szállt. A repülés nem az erőssége, de minden erejét összeszedte, szárnyai pedig egyre magasabbra és magasabbra vitték piciny testét. Amikor célba ért, kiült a legmagasabb nyírfa ágára. Csőrét hatalmasra tárta és dalolni kezdett, olyan hangosan, hogy nem volt az erdőnek olyan lakója aki ne hallotta volna meg üzenetét. A Zsezse ámulva nézte, hogy ez a pöttöm madár milyen hangosan, milyen erőtől telve tud énekelni ilyenkor télvíz idején is.
Eközben a hírek csőrről - csőrrel terjedtek, az avarban pedig itt is, ott is madarak népes hada kezdett falatozni. Egymás után csípték nyakon a szunnyadó lárvákat, egymás után szedték fel a pihenő rovarokat, és egymás után fogtak meg a szunyókáló pókokat. Az ínséges idő most oly távolinak tűnt a számukra, mindenki jóllakottan, mindenki erőtől telve nézett a fagyos éjszaka elé.
A nyugati égbolt peremén halvány csík tűnt elő, aranylóan sárga égbolt kandikált ki a felhők sokasága közül. A Napocska épp akkor vett búcsút a tájtól, de mosolygó arcát aznap már senki sem láthatta.
A szürke, nehéz fellegeket, a messzi vidékekről érkező szelek kezdék űzni, taszigálták tova, maradásuk tovább nem lehetett. A havazás elállt, a csillagok egymást követve gyújtották fel lámpásaikat, fényük pedig szikrázott a hópihék arcocskáján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése