Hiába virradt fel az égbolt, hiába ballagott tova Szürkület úr és pihent meg a völgy mélyében, a Napocska mosolygó arcát a szürke fellegek eltakarták. Az erdő rengetegére fehér fátylát terítette a Köd. Nyirkos, fázós levegő járta át a fák rengetegét. Olyan igazi hideg, amikor mindenki a testén érzi a Tél leheletét.
Nyugat felől pedig enyhülést hoztak az éj leple alatt az idegen szelek. Ezt azonban senki nem érezte, egyedül csak a hópihék. A fák ágain vizes hó tapadt meg, nehéz kolncként húzva le vékony gallyaikat. Amikor pedig a hópihék vízzé váltak, egymást követve hagyták el addigi otthonukat. Potyogtak a fák ágáról, a bokrok gallyacskáiról, az erdőt pedig csilingelő neszük töltötte meg. Zord idő járta át az ösvényeket, amiben senkinek sem volt kedve mozdulni se. Pedig kellett mozogni, muszáj volt útnak indulni, mert a szükség nagy úr, az éhséget csillapítani kellett. Ahogy a Reggel átadta helyét a Délelőttnek, az ég egyre szürkébb, egyre sötétebb lett. Félhomály járta át a fák rengetegét, mint, amikor Alkonyat úr járja az ösvényeket. De nem ő jött elő a völgy mélyéből, hanem az esőt hozó fellegek komorsága vette uralma alá a tájat.
Az eső hirtelen eleredt, hideg, jeges eső kopogott a fák ágain, a bokrok gallyain és a hóval fedett földön. Mindenkire nehéz súlyt raktak, nehéz koloncot. A hó egyre vizesebb lett, melyben mélyre süllyedt öreg December csizmájának a nyoma. Szakállából esőcseppek hullottak, szemei szomorúan csillantak, járása pedig még nehézkesebb volt, így újra és újra botjára támaszkodott. Az eső cseppjei megállást nem ismerve, elevenen csilingeltek, mindent beborítva.
December őszülő feje felett kedves zsivaj támadt. A tölgyfa ágai között aprócska madarak népes hada motozott. Boldogan libbentek ágról - ágra. Vígan csüngeszkedtek a legvékonyabb gallyacskák legszelén. Fejjel lefelé függeszkedtek a siheder tölgyfák levelein, miközben piciny csőrük be nem állt. Önfeledt jókedv kerítette őket hatlamába, mit sem törődve a ruhácskájukat áztató fagyos esővel, mit sem törődve a cudar idővel. Öreg December megállt, fejét feléjük fordította, szemében vidámság fénye csillant, száját pedig mosolyra húzta. Az Őszapók felhőtlen jókedve, aranyos lénye, szűnni nem akaró elevensége, őt is egy kis jókedvre derítette. Az egyik Őszapó, akinek barátságos arca olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó, kedvesen visszamosolygott rá, miközben serényen a többieket értesítette, hogy nézzék, itt áll alattuk a kedves öreg úr. Hirtelen mindenki megállt, arcukra mosoly ült, vékony hangjukon pedig üdvözölték a Decembert. De pihenő idő mindössze szempillantásnyi volt, rögvest mindannyian egytől - egyig, tovább folytatták nyughatatlan motozásukat.
December percekig figyelte őket, majd hirtelen a kicsiny csapat tovább indult számára ismeretlen útján. Szépen sorban egymást követve. Senki sem maradt le a többitől, összetartva, kedves fecsegésükkel a kapcsolatot tartva folytatták útjukat.
Az eső nem gyengült. A szürke fellegek mintha megálltak volna, mozdulatlanságba dermedt az égbolt. A hó dunnája egyre csak vékonyodott, egyre csak kopott.
Délután volt, amikor nyugat felől aprócska fény sejlett, de a hamar érkező este már nem engedte aznap láttatni a Napocska arcát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése