Búcsúzik a nyár.

A mai napon az idei nyár utolsó napját élhettük meg, holnap, azaz szeptember 1-én  megkezdődik a meteorológiai ősz.

Augusztus a nyár utolsó hónapja, mely Augustus császárról kapta a nevét. Igazi egyedi hónap a július és az augusztus, mert mink két hónapban 31 napot élhetünk át. Ez azért van, mert Augustus császár ugyanannyi napot szeretett volna a róla elnevezett hónapjában, mint amennyi Julius Caesarnak van a róla elnevezett júliusban. Így lett a nyár két egymást követő hónapja azonos hosszúságú.

Azonban az augusztus nem csak ez miatt különleges, hanem ebben a hónapban ér el minket az egyik legismertebb perseida meteorraj, melynek köszönhetően, a szabadban töltött estéken csodás élményekben lehet részünk, amikor az éjszakai égboltot szebbnél szebb hullócsillagok fényei szelik át. Az idei évben a hónap második hetében 13 környékén volt a legintenzívebb, mert a meteorraj akkor érte el hazánkat. A természetnek hála, ebben a napokban kristálytiszta volt az égbolt, így felhők nem zavarták a csillaghullás élményét. De nem csak ebben az egy-két napban érte meg az égboltot kémlelni, mert ez a csodás esemény egész hónapon át megfigyelhető, csak nem olyan gyakorisággal hullnak a csillagok alá az égből.

A madárbarátok számára is fontos hónap az augusztus, mert vonuló madaraink, ebben a nyár végi időszakban kezdik meg elhagyni költőterületeiket, hogy a nálunk hideg időszakot melegebb tájakon töltsék el. Rajtuk kívül megfigyelhetünk még olyan madarakat is melyeknek, hazánk csak pihenő helyül szolgál a hosszú útjuk alatt, miközben az északi országokból, dél felé tartanak.

Egyik legismertebb és legközkedveltebb vonuló madarunk a Fehér gólya, melynek vonulását kiemelt figyelemmel követni tudjuk, a rájuk helyezett GPS-nek köszönhetően. Ennek a kis jeladó szerkezetnek hála a kutatók és a megfigyelésüket végző szakemberek, óráról órára pontos adatotokat kapnak a fehér gólyáink hollétéről és tartózkodási helyeikről és, hogy mikor, hol mennyi időt töltenek el. Az idei évben is négy gólya kapta meg ezt a kis készüléket, mellyel innentől fogva követni tudják életüket, a leadott jelek segítségével,. Ha kedvetek van akár ti is, figyelemmel kísérhetitek utazásaiknak állomásait, a  www.satellitetracking.eu  honlap segítségével. Az idei nyáron, az Ipolyvecén született kis gólya is ilyen készülék tulajdonosa lett és ennek a leadott jeleinek segítségével ki is derült, hogy július 30-án ő kezdte meg elsőként az őszi vonulást, mely időpont igen korainak mondható, hiszen a vizsgálatok szerint augusztus második hetében indulnak útnak Afrika irányába, mely vonulás a harmadik héten teljesedik ki. Idén ez másképp történt, ez a fiatal madár, már korán nekivágott a hosszú és veszélyekkel teli első utazásának. A leadott jelek szerint augusztus 3 -án, már Bulgáriában töltötte pihenő idejét. Az idei forró nyár, melyben a kánikula több hullámát élhettük át, hatással van a madarakra is, a szárazság miatt sokkal kevesebb élelmet találnak és ez az egyik oka a szokatlanul kora útra kelésüknek. 

A Fehér gólyákat sorra követi a többi vonuló madaraink. A gyurgyalagok, a tövisszúró gébicsek, nálunk már elhagyták költőterületeiket, de a hantmadarak, a házi rozsdafarkúak, a kormos és örvös légykapók, a barátposzáták és még sorolhatnám, ezidáig jelen vannak mindennapjaimban, az ő utazásuk még csak ezek után kezdődik meg. A fecskék is gyülekezőt fújnak, egyre nagyobb csoportokba gyűlve várják a percet, amikor felnevelt utódaikkal ismét útra kelnek.

Így a hónap vége felé, már, ha figyelmesen haladunk utunkon láthatjuk, hogy a különféle madárfajok, a seregélyek, az őszapók, a cinegék, újra kisebb-nagyobb csoportokba verődve élik mindennapjaikat táplálék után kutatva, ez is bizonyítja, hogy az ősz már itt áll a küszöbön és az természet ajtaján kopogtat.

Salgói vár, egy kicsit másképp.

A csipkebogyó, a vadrózsa termése, melynek igen magas a természetes C vitamin tartalma. 

A meleg, nyár végi, szikrázó napsütéses időnek köszönhetően, napról-napra egyre pirosabb termések díszítik a bokrokat, de a teljes beérését, az ősz első fagyos időjárása hozza meg.

Új utakon járva.

Amikor lehetőségem és szabadidőm van rá a természetben barangolok, ott ahol igazán kikapcsolódhatok és kizökkenhetek a mindennapok forgatagából. A természet számomra a megnyugvást és a tökéletes harmóniát jelenti, ahol távol az emberek és a város zajától csend és nyugalom ölel körbe.

Szeretek új ösvényeket felfedezni, olyanokat ahol addig még nem jártam és ilyenkor az újdonság teljesen elvarázsol. A természet mindig mutatja az utat és ez így volt a tegnapi délutánon is. Az erdő tel van vadcsapásokkal, melyek a rajta lépegető állatok nyomait rejtik. Szeretek megállni ilyen a vadak által kijárt utak mellett, mert rengetek titkot rejtenek magukban. Nem látjuk magát az állatokat, de nyomaik elárulják, hogy kik tértek rá az ösvényre és, ha ismerjük a nyomokat, már képzeletünkben meg is jelenik tulajdonosuk, amint kecses lépteikkel haladnak, gyakran egymást követve, ezeken a keskeny, bokrok és fák ölelésébe vezető utakon. A természet jeleket tár fel előttünk és ebből a jelekből, ha ismerjük őt rengeteg dolgot kiolvashatunk.

Én folyton nyitott szemmel és füllel haladok a természet ösvényein és megpróbálok minden apró dologra odafigyelni.

Tegnapi barangolásom alatt is több az imént említett vadcsapással találkoztam, mely vaddisznók nyomait rejtette, akik egymást követve haladtak az ösvényen. A saras földben több nagyobb és kisebb nyom is látható volt, mely elárulta, hogy az itt tiszteletüket tett vaddisznók között felnőtt és fiatal példányok is jártak. A szokott utamról letérve egy mellékút felé vettem az irányt, mely régi nyomok emlékét hordozta magában, azonban sok idő telt el azóta, mert a benőtt faágak és az erdei szeder szúrós hajtásai, arról tanúskodtak, hogy ennek az ösvénynek már hosszabb ideje nem volt vendége, az erdőben lakó állatokon kívül. Ezt ők ki is használták, mert utamon folyton folyvást őzek, szarvasok, rókák és vaddisznók nyomaira bukkantam. Egyedül az ő látogatásaiknak pata és mancsok nyomait őrzi az esőzések utáni talaj, emberek nyoma szerencsére nem volt látható. A lassan lemenő napnak köszönhetően, csodás fáradt sárga szín kúszott be a fák közé, mely fák különlegesen csavart törzsekkel, a régi idők emlékeit őrzik. A táj csendes volt, a szajkó fel, felhangzó riasztásán kívül egyedül a széncinegék beszélgetése hallatszott. Az út egyre magasabbra vezetett és egyre jobban kitisztult a benőtt ágaktó, melyek eddig utamat egy kicsit megnehezítették, de kedvemet nem szegték, hogy feladjam a kitűzött célomat. A hatalmas fák ölelése egyre ritkábbá vált, mígnem a nap sugarai átvéve a hatalmat egy tiszta napsütötte földútra értem. Igen magasra vezetett az utam, mert az erdő fái lent a mélységben álldogáltak, őrizve lakói életét. A legmagasabb pontot elérve csodálatos tájkép tárult a szemem elé, mely tájból, az egyik legkedvesebb helyem, a Salgói vár emelkedett ki. Örömöm határtalan volt, hogy ilyen szép helyre bukkantam és biztos vagyok benne, hogy gyakran ki fogok ide látogatni. Ahogy ott álltam szemeim elé képzeltem a lassan közelgő őszt, az ezernyi színben pompázó fáival és már ekkor tudtam, hogy ezen a helyen minden egyes évszaknak meglesz a varázsa. Merengésemből egy madárka kopácsolása zökkentett ki, mely hang nagyon közelről volt hallható. Szememmel körbe is pásztáztam a fákat, mígnem tekintetem egy kék tollruhát viselő csuszkán akadt meg. Szerintem észre sem vette a közelségemet, mert teljesen bele volt merülve a fa kéregrepedésének kopogtatásába, élelem után kutatott és biztos vagyok benne, hogy fáradtsága nem volt hiábavaló, mert ebben az időszakban még rengeteg rovar és féreg húzódik meg a fakéreg biztonságában, de a csuszkák és a harkályok elől, ez a rejtet hely sem jelent sérthetetlen menedéket. Amint megpillantottam a csuszkát szemeimmel társát kezdem keresni, mert ezek a madarak a költési időn kívül is párkapcsolatban élnek, de neki a társát nem láttam sehol, hiába fürkésztem a fák törzsét. Lehet idei madár volt, mert a fiatalok között kicsit később jön el a párválasztás ideje, és addig magányosan élik életüket, de mihelyt párra találnak, már ők is társukkal együtt, elválaszthatatlanul élik tovább az életüket. A nézelődésem alatt annyira elszaladt az idő, hogy azon vettem észre magamat, hogy a nap sugarai már eltűntek a magas fák mögött és a tájra lassan a szürkület puha takarója kúszott le. Ez az út melyen elindultam tovább is vezetett, de jobbnak láttam visszaindulni, megvár ő itt engem, és legközelebb tovább folytatom a felfedezését és gyönyörű titkainak feltárását. 

Gondolataim a természetről.

Van egy hely a világban, ahol megtalálhatjuk a tökéletes lelki békénket és ez a hely nem más, mint a természet.

Miskolczi Tímea

 

Harmatos reggelen.

Ma reggel igen korán kipattantak a szemeim és ha már így alakult, fogva a fényképezőgépemet és Bogyót elindultunk lepkelesre. Az alig 7 °C-os kora reggeli levegő megtette a hatását, minden növényt és a szabadban éjszakázó élőlényt apró harmat cseppekkel fedett be. Bizakodva indultam útnak, hátha kegyes lesz hozzám a mai reggelen is a természet és megajándékoz, a még éjszakai pihenőjüket töltő lepkékkel. A hatalmas fűbe gázolva a gumicsizmám tökéletesen bírta a vizes növényekről lepergett harmatot, de a kutyusomnak nem volt ilyen szerencséje, pillanatok alatt vizes bundával kísérte az utam, nem mintha egy cseppet is zavarta volna, boldogan szaglászott és szaladgált, a szinte teljesen ellepő fűben.

Nem kellett sok időnek eltelnie, mire az első pihengető lepkék megpillantottam a fűszálak között, aki nem más volt, mint egy égszínkék szárnyakkal büszkélkedő Közönséges boglárka. A nappali életet elő lepkék, naplemente után, elhúzódnak a fűszálak és a növényzet biztonságos sűrűjébe, ahol az éjszakai pihenőjüket tartják. Reggel amint felkel a nap és az első sugarai felmelegítik a levegőt ők is szárnyra kapnak. A felkelő nap sugarai még messze voltak, így ő még harmatos testtel békésen pihent a rét növényzetében. Nem messze tőle, szintén egy Közönséges boglárkán akadt meg a tekintetem, aki már a lassan elszáradó, Egynyári seprence virágát választotta tegnap este, hogy ezen töltse a sötét és hűvös, éjszakai órákat. 

Éppen a napokban gondoltam rá, hogy az idei évben még nem hozott össze a sors egy találkozót, az egyik nagy kedvencemmel, az Ájtatos manóval. A mai reggelen ezen a vágyam is teljesült, mert a sűrű fűszálak között egy zöld arcú manó nézett rám, büszke tekintetével. Aprócska fején, a két nagy egymástól távol ülő összetett szeme, több száz lencséből áll, melyek segítik őt áldozata vagy éppen ellensége észrevételében. Én sem áldozata, sem pedig ellensége nem voltan, így nyugodtam figyelt, szinte mozdulatlanul. A kora reggeli harmat, szinte egész testét beborította és ennek köszönhetően úgy nézett ki, mintha ezernyi aprócska gyöngyszem díszítette volna, ezzel csodaszép látványt nyújtva. Ő is éjszakai pihenőjéből ébredt, a rétre egyre jobban beszűrődő, felkelő nap sugaraira, melyek nem sokáig melengették a kora reggeli tájat, mert a felhők hamar eltakarták, uralmuk alá véve a nyár végi égboltot. Magára hagytam a manót, aki a virágbimbó legtetején várta, hogy élénkzöld testéről, az egyre langyosodó levegő felszárítsa az apró harmat cseppeket. Tovább folytatva barangolásomat, ismét egy Közönséges boglárkára akadtam, aki már lassan, de biztosan mocorogni kezdett a fűszál csúcsán és kicsit ugyan sután, de szárnyra kapott, mely nem tartott sokáig, egészen pontosan a seprence fehér virágáig. A vizes fűben aprócska csigák mocorogtak, annyira picik voltak, hogy szabad szemmel alig lehetett őket észrevenni, de ilyen rovarvadászaton, számomra nincsen lehetetten, mindenre odafigyelve járom az utam, így ők sem kerülhették el a tekintetemet. Az idő gyorsan elszaladt és ezzel együtt a rét lakói sorra előbújva rejtekükből, szárítkoztak, ugrándoztak és repkedtek, a friss vasárnap reggeli levegőben. 

Ha időtök engedi és kedvetek is van hozzá, látogassatok el egy kora, lassan már őszi reggelen, egy közeli rét, tisztás vagy éppen erdő ösvényére és ha figyelmesen haladtok utatokon, nektek is ilyen gyönyörű élményekben lehet részetek. 

És a végére, de nem utolsósorban, hűséges kis társam Bogyó, aki nélkül elképzelhetetlenek lennének a sétáim.

 

Késő nyári séta.

Még bő egy hétig a nyár utolsó hónapjának napjait élhetjük át. Sokaknak eszébe sem jut, hogy lassan, de biztosan közeleg az ősz, pedig már csak karnyújtásnyira van. Napról napra, lépésről lépésre rövidülnek a nappalok és egyre kevesebb a napsütéses órák száma, talán sokan ezt veszik először észre és ebből érzik meg a nyár lassú elmúlását. Most joggal kérdezhetnétek meg tőlem, hogy miért írom ezeket a sorokat, amikor hét ágra süt a nap és nyáriasan meleg van . A válaszom igen egyszerű lenne, mert a természet már jelzi az ősz közeledtét. Aki figyelmesen járja a természet ösvényeit és olvas a jelekből, melyeket feltár előttünk, az biztosan észrevette, hogy hétről hétre mennyit változik a táj. A nappalok rövidülése mellett a másik, igen szembetűnő bizonyíték, a madarak dalainak elcsendesedése és a fák színének fokozatos változása.

Tegnap reggel kihasználva a jó időt, a több napos kiadós eső után, a kis tisztás felé vettem az irányt. Egy hét sem telt el utolsó látogatásom óta, de a természet már egy teljesen más arcát mutatja az ösvényére tévedő vendégeinek. A fák üde zöld színei kezdnek megfakulni, olyannyira, hogy már színes levelek díszítik a talajt. Nyár elején a fák lombkoronája olyan sűrű volt, hogy az embernek az az érzése támad, mintha szűkebb lenne a tér. Mostanra viszont a bokrokon, a fákon a levelek, mintha kicsit összementek volna, napról napra elveszítve nedvességtartalmukat, mígnem megadva magukat aláhullnak a talajra. Még számtalan növény és virág van jelen a természetben, de szépen lassan elvesztik pompájukat, azonban ennek ellenére még szemet gyönyörködtető látványt nyújtanak. 

A  fehér színű és rengeteg rovart magához vonzó Egynyári seprence is a kezd elszáradni, már nem abban az üde pompájában tündököl, mint pár héttel ezelőtt, de édes nektárt adó virágait a lepkék még mindig szorgosan látogatják. 

A tisztás több négyzetméteres területét uralja az aromás illatú Lómenta, melynek szolid halványlila színe és az egy métert is elérő magassága, szabály szerűen magához vonzza a tekintetet. Hegyesen fogazott leveleinek illata, a borsmentához hasonlít, de korántsem annyira intenzív. 

A fehér virágú Vadmurok,  mely a napos elő helyeket kedveli, az én kis tisztásomon is nagy számban képviselteti magát. Fehér, apró virágokból áll a virágernyője. A Vadmurok miután elvirágzott a száraz szára és az ernyője is megmarad, így télen is megfigyelhetjük a hóval födte réteken. A világos kék nyelves virágokból álló Kék mezei katáng, mint az ég kékje úgy csalogatta szememet. Akár másfél méterre is megnő, így szinte kimagaslik a tisztás többi virága közül. Ezen virág érdekessége, hogy a szirmokban található színagyag vízoldékony, így esős időben a virágok kihalványodnak. 

A kis tisztás számomra nagyon szép vadvirága a Réti imola, mely élénk rózsaszín színével és édes nektárjával rengeteg lepkét és méhet vonz magához. Azonban magas cseranyag tartalma miatt a legelő állatok nem kedvelik, így sokszor megfigyelhetjük, hogy a legelőkön ő az egyedüli virág mely virít és amit az állatok épségben hagynak. 

A Réti imola mellett, a másik nektárt fogyasztó rovarok körében kedvelt vadvirág a Mezei aszta. Azonban szívóssága és nagyon hosszúra nyúló gyökérzete miatt, a mezőgazdaságban igen sok kellemetlenséget okoz, így nem arat osztatlan sikert, a gazdálkodók körében. 

Gyermekkorom legkedvesebb virágát a tátikát idéző kinézetével, a Közönséges gyújtoványfű sárga foltokkal díszíti a tisztást. A dús fürtben nyíló virágai csodás látványt nyújtanak. 

Ugyancsak élénksárga színével képviselteti magát a Lyukaslevelű orbáncfű, mely virágot Szent János fűnek is nevezik, mert június 26-a környékén kezdi meg augusztusig tartó virágzását. Még most is nyílik, de már korántsem olyan üdén, mint egy hónappal ezelőtt. Ha alaposan megfigyeljük, akkor jól látható a virág szirmainak a szélein a fekete pettyek, melyhez egy babona is kapcsolódik, mert a régi időkben ezen virágot a leghatásosabb gyógynövényként tartották számon. Az aranysárga szirmok közel 100 porzót ölelnek körbe. 

Még ebben a hónapban virágzik az ugyancsak szemet és rovarokat csalogató, élénksárga színű Szarvaskerep. Közkedvelt virág a nektárjára éhes vadméhek és a lepkék körében, de nem csak a rovarok fontos tápláléknövénye, hanem az állatok számára is kiváló eleség. 

Egy másik, talán a legfontosabb zöldtakarmány a Takarmánylucerna, mely igen nagy számban van jelen a tisztáson, nagy örömömre, mert nemcsak az állatoknak szolgál fontos tápanyagul, hanem a színpompás lepkék körében is nagyon közkedvelt. Ennek a virágnak hála, már nagyon sokféle lepkefajt tudtam lencsevégre kapni, miközben édes nektárját szívogatták.  

A Tarka koronafürt magassága 20-50 cm körüli és fekvő száraival,  szinte meglapul a nagyra növő vadvirágok között. Pedig szégyenkeznie cseppet sem kell, mert a rózsaszín árnyalataiban játszó virágai szerintem csodaszépek. De nem csak én kedvelem, a méhek is előszeretettel látogatják pillangós virágait. 

A Közönséges cickafark elvileg októberig hozza gyógyító virágait, de enyhe időjárás estén, akár még decemberben is találkozhatunk vele. A tavalyi évben az enyhe tél miatt, még december 23-án is pompázott fehér virága. 

Felsorolásomat egy olyan virággal zárom, mellyel egész évben találkozhatunk és ez nem más, mint a szolid szépségű Pásztortáska. Annyira jól tűri a hideget, hogy télen a havas talajon is képes virágait bontogatni. Már csak egy hét van hátra nyárból, abból az időszakból, amikor a legtöbb fajta virág bontogatja szirmait a réteken, a mezőkön, az utak mentén, az erdőszéleken vagy éppen a saját kertünkben.   

Lassan közeleg az ősz, amikor a virágok már nem ilyen nagy számban kényeztetik szemünket, használjátok ki Ti is ezt az időszakot arra, hogy megfigyelitek a még rovarokban és virágokban bővelkedő természetet.    

Egynyári seprence / Stenactis annua

 Egynyári seprence / Stenactis annua

és

Nagy ökörszemlepke 

 Lómenta /  Mentha longifolia

 Mezei katáng / Cichorium intybus

  Réti imola / Centaurea jacea

 

Szarvaskerep / Lotus corniculatus

  Takarmánylucerna

és Nagy ökörszemlepke 

Közönséges cickafark / Achillea millefolium

Tarka koronafürt / Securigera varia

Pásztortáska / Capsella bursa-pastoris

A természet terített asztala - Fekete bodza.

 Az ősz lassú, de biztos közeledtét, nem csak a nappalok hosszának rövidülése, a költöző madaraink vándorútra kelése, hanem az ősz egyik legkedveltebb madárelesége a Fekete bodza érése is jelzi. Ez az a növény, melynek sárgás fehér virágai, kora nyáron jellegzetes illatukat ontják, magukhoz csalogatva a nektárjukra éhes rovarokat. No, de nem csak a rovarok kedveli ezeket az illatos virágokat, hanem mink emberek is előszeretettel használjuk fel frissítő üdítők és szörpök elkészítéséhez. Amint pedig eljön az augusztus az apró zöld bogyói érésnek indulnak és mire elérik a fekete ibolya színt, rengeteg madár veszi birtokba a bodzabogyótól roskadó bokrokat. Ennek a növénynek a csonthéjas bogyótermése a madarak legkedveltebb őszi elesége. Ilyenkor augusztus derekán már egyre több madárfaj kezdi meg az őszi vándorútját, mely út alatt rengetek kalóriát égetnek el és meg-megpihenve szívesen látogatják az olyan kerteket, ahol ez a növény megtalálható. Ha kertünket madárbaráttá alakítjuk, akkor a Fekete bodzabokor az egyik legfontosabb növény, melynek helyet kell benne adnunk. 

Termésérés idején, ha kedvetek tartja megfigyelni egy egy ilyen cserjét, akár az erdőszélen, ha kertetekben nincsen rá lehetőség, biztosan nem fogtok csalódni a látványban, mert olyannyira közkedvelt a madarak körében, hogy gyakran egyszerre több faj falatozását is szemmel tudjátok követni. Ha pedig szerencsénk van akkor akár ritkább, hazánkon csak átvonuló fajokkal is találkozhatunk, akik csak rövidebb időt töltenek el nálunk és ezt az időt leginkább táplálkozásra használják, hogy a hosszú útjukat teljesíteni tudják.

Az én kerteben található bodza is rengeteg éhes csőrt vonz magához. Leggyakrabban a Fekete rigók, az Énekes rigók, a Barátposzáták és a Rozsdafarkúak csipegetik érett terméseit. 

Fontos tudni, hogy a Fekete bodzának van egy hasonló kinézetű rokona a Gyalog bodza, mely mérgező növény. A Fekete bodza virágai sárgásfehér színűek, melyek az egész bokron, szétszórva figyelhetőek meg. A lilásfekete termések lefelé csüngők és az ágai is lefelé hajlóak. Ezzel szemben a Gyalogbodza virágai fehér színűek, melyek portokai pirosak. Termésének érésekor a fürtök felfelé állnak, akárcsak a növény ágai. 

A madarak ezt a két hasonló növényt még véletlenül sem tévesztik össze, míg a Fekete bodza termését éréskor, szinte pár nap alatt elpusztítják, addig a Gyalogbodza termését érintetlenül hagyják. 

A bodzafürtök termései folyamatosan érnek, itt ott még láthatóak a zöldes piros termések, de amelyik fekete színűvé alakul, azt már az éhes csőrök el is fogyasztják.

Ahogy közeleg az ősz és egyre kevesebb lesz a rovarcsemege, egyre több madár áll át a gyümölcsök és a bogyós termésű növények fogyasztására. Kihasználva természet terített asztalát.  

Barátposzáta hím a Fekete bodza termését csemegézi

 Házi rozsdafarkú tojó a mérgező Gyalogbodza termésén, mely bogyóit nem fogyasztják el.

Csuszka a kis akrobata.

Ha lenne a madarak között egy verseny, hogy ki a legügyesebb akrobata, akkor ezen verseny képzeletbeli dobogójának a legmagasabb fokán, azaz az első helyen biztosan a csuszka állna. Ez a kedves és igen barátságos madárka ugyanis, akrobatákat megszégyenítő ügyességgel mozog, akár fejjel lefelé is a fák törzsén. Ezen ügyességét elsősorban igen hosszú karmainak köszönheti, melyek segítségével apró, finom lépésekkel halad lefelé a a fák meredek törzsén. 

 

A tövisszúró gébics család élete.

A természetnek hála, immár harmadik éve figyelemmel  tudom követni egy Tövisszúró gébics pár udvarlási, költési és fióka nevelési időszakát.

Május második hetében sikerült idén először megpillantanom a kúpos csőréről és fekete szemsávjáról könnyen felismerhető hímet. Ezekben a napokban foglalta el megszokott revírjét, melyet változatos, gyakran más fajokat utánzó énekével, a többi madár tudtára is adta. A Tövisszúró gébicsek hűek költési helyükhöz és párjukhoz egyaránt. Rendszerint ugyanazon a bozótos területen készítik el fészküket, mint az előző években. Főként a kökény és a vadrózsa bokor sűrű, tüskés védelmében. A hím madarat egy jó hét múlva már a tojó oldalán sikerült megfigyelnem, amint odaadó énekével próbálta elkápráztatni párját. Mint több fajnak is, a gébicsnek is udvarlási szokása, hogy finom falatokkal kedveskedjen választottjának, aki sűrű szárnyrezegtetések közepette veszi el párjától a finom rovarcsemegét. Amikor megpillantottam ezt a mozzanatukat hirtelen azt hittem, hogy fiókáját eteti a hím, mert a tojó ezen szokása megszólalásig hasonlít  fiatal madarak viselkedéséhez. Azonban május végén ez még lehetetlen, mert a tojó június első hetében kezdi el melengetni 4-6 tojásból álló fészkét. A fészekhez főként a hím hordja a mohákat, apró ágakat, fűszálakat és gyökereket, mely anyagokat a tojó rendezgeti el aprólékos precizitással. Az elkészült fészket gyanúm szerint a csipkebokor sűrűjébe rejtették el a gondos madárszülők, melyet a fiókák folyton kunyeráló csipogása és a hím fészekvédelme árulta el. Amikor a vadrózsa felé vettem az irányt az apamadár hangos csipogással próbált elcsalni onnan védve a fészekalját, melyben a fiókák lapulnak ilyenkor síri csendben. Egészen aprócskák még, de azt már nagyon jól tudják és ösztönösen felismerik, ha szüleik veszélyt jelző hangjukon szólalnak meg, ők ilyenkor nem könyörögnek élelem után, hanem csendben, a védelmező fészkükbe húzódva várják a veszély elmúlását. Én gyorsan el is távolodtam a fészkük környékéről, hogy ne varjam a kis család életét.

Július közepére a fiatal madarak szépen sorban elhagyták a biztonságot adó fészküket, de az első napokban csak a környező ágakig merészkedtek és folytonos csipogással a szüleiket hívták a finom falatok reményében. Ahogy teltek a napok úgy lettek egyre bátrabbak, erősebbek és fészküktől egyre-egyre messzebb merészkedtek. Pár nap múlva már a bodzabokor ágai között voltak láthatóak és ez volt az a nap, amikor először szemügyre tudtam venni őket. Négy testvért figyeltem meg ugyan úgy ,mint a tavalyi esztendőben. A gondos szülők folyamatosan hordták nekik az élelmet, hogy mire eljön az augusztus az őszi vonulásuk ideje erős madarakká cseperedjenek. És így is lett, ahogy teltek a napok úgy lettek egyre nagyobbak, erősebbek és magabiztosabbak, olyannyira, hogy július végére már teljesen önállóan vadásztak zsákmányaik után, azonban még ilyenkor is hallható volt jellegzetes hangjuk, melyek szüleiknek jeleztek hollétükről.

 Ma augusztus 16-át írunk és már negyedik napja nem hallom sem a fiatalok, sem pedig a szüleik hangját és nem is látom őket. Ilyenkor augusztus második felében szokták megkezdeni az ősz i vonulásukat a meleg Afrika irányába, ahol a téli időszakot fogják tölteni.

Ez a vándorlás nagyon sok veszélyt rejt magában és én minden tavasszal bizakodva várom, hogy a megfigyelt madaraim épségben vissza tudjanak térni, ide a költőterületükre.         

Barátságban az állatokkal.

 

 Van egy hely a város szívében, melyet egy kis erdő ölel körbe, egy hely ahol a vadon élő állatok minden áldott nap tiszteletüket teszik, egy olyan hely, ami egy állatbarát és természetszerető embernek maga a földi paradicsom és ezek az állatok, egytől egyig egy idős bácsi hatalmas nagy családjának fontos és szeretett tagjai. Egy olyan példaértékű ember családja, aki 83 éves létére fáradtságot nem ismerve minden nap, mire eljön a kora este, finomabbnál finomabb falatokkal, friss tiszta vízzel, melyben még egy aprócska kósza porszem sem kerület, várja látogatóit és ők szépen sorban érkeznek is, napról, napra ha esik, ha fúj, ha kánikulai hőség vagy ha kemény fagyok tombolnak.

Tegnap délután betekintést nyerhettem és részese lehettem ennek a csodálatos dolognak, mely olyan életre szóló, mély nyomott hagyott bennem, hogy azóta sem tudom feldolgozni és könny szökik a szemembe, mihelyt rágondolok, hogy létezik még ilyen odaadó és önzetlen ember a mai rohanó világunkban.

Késő délután kezdődtek meg az élmények, melyeknek minden egyes áldott perce az állatok szeretetéről és tiszteletéről szólt. Meredek földúton mentünk egyre beljebb erdőbe, ahol fák ölelésében helyezkedik el ez a kis földi paradicsom. A bácsi neki is fogott az előkészületeknek, hogy mire eljön a kora este minden a helyén legyen. Idős kora sem tántorítja el őt attól, hogy a földbe ásott nagy itatókat, minden nap simára súrolja, hogy az állatok tiszta vízzel onthassák szomjúságukat. Amint a tiszta víz az itatókba került következett a táplálék kihelyezése. A hatalmas fák ölelésében több fából elkészített etető várja éhes vendégeit, melyek egytől egyig a bácsi kezének munkái és melyek precíz megmunkálásán is a szeretet látszódik. Több zsáknyi száraz kifli, kenyér és zsemle került beléjük. Két másik etetőbe pedig apróra vágott kifli, főtt tészta , mely beáztatva puhává vált, várta a korgó gyomrú csíkos kis malackákat, mint kiderült ezt direkt a kicsiknek készíti el gondos odafigyeléssel. Egy nagy szatyorban gyümölcsök lapultak, melyek szintén gondosan felvagdosva kerültek az etetőbe. Miután minden etető készen állt a vendégek fogadására, a bácsi fogta a seprőjét és neki kezdett sepregetni a földet, hogy a sárguló lepotyogott falevelek, melyek nem a terített asztalra valók, ne zavarják a vendégeit. El is árulta, ezt azért teszi, hogy az állatok, minden egyes morzsát fel tudjanak szedegetni a földről és semmi ne vészen kárba. Olyan szívesen segítettem volna neki, de nem hagyta, így csak figyeltem és közben átélt történeteit hallgattam, mely történetek hosszú évekre nyúltak vissza, de az évek alatt semmit sem koptak, ugyanolyan elevenen élnek ma is benne, mint mikor több tíz évvel ezelőtt átélte őket.

A fák közé beszűrődő lemenő nap sugarai sárga fénybe varázsolta az erdőt, ezzel jelezve, hogy lassan az este közeleg és vele együtt a csodálatos élmények. És így is lett. A bácsi dolga végeztével leült a padra és várt, jobban mondva vártunk, ő pontosan tudta, hogy mikor melyik csorda fog érkezni és, hogy mielőtt enni jönnek előtte a nem messze lévő dagonyában megfürdenek.

Elsőként a tavaly tavasszal született, mostanra már szép nagy süldő malaccá cseperedett három fiatal érkezett meg, kik éhes gyomorral egyből neki is láttak a száraz kifli és kenyér csemegének, vacsorájuknak őrzője is volt, Picurka személyében, aki nem más, mint a bácsi aprócska macskája, ki anyukájával és még három társukkal a vaddisznók barátai. Az egyre jobban lemenő nap sugarai itt-ott még bekúsztak a fák közé, amikor egy fiatal, idén született vörös rókát pillantottam meg, tőlem nem messze. Ő is vacsorázni érkezett, egy szép nagy kakaós csigával félre is vonult és boldogan elfogyasztotta. Amint végzett vele, visszajött, no de nem azért, mert éhes lett volna, mert a falatok már nem igazán érdekelték sokkal inkább kíváncsisága hajtotta. Leülve velem szembe, mindössze alig két méteres távolságra egyfolytában a kezemben lévő fényképezőgépet figyelgette és mint egy lelkes modell olyan szépen pózolt, hogy egy ember nem tette volna jobban. Vörös szemeiben a fiatalság és a kíváncsiság tüze csillogott és olyan nyugodtan ült, velem szemben, hogy legszívesebben végigsimítottam volna üde vörös bundácskáját. A lelkes pózolásban megfáradva fiatal fejét a földre hajtotta és jó pár percen keresztül úgy pihent, cseppet sem zavartatva magát közelségemtől, én pedig bőrömből majd ki bújva boldogan figyeltem. Majd lassan felállt és a falatozó vaddisznók felé hajtotta kíváncsisága, őket is alaposan szemügyre vette és elballagott a fák ölelésébe, mígnem eltűnt a szemünk elől.

A fiatal róka távozása után sem állt meg az élet, sorra érkeztek a vaddisznók és naplemente után mamájuk kíséretében megjelentek az első, már szinte alig csíkos kismalacok. Tavasszal, márciusban születtek és az eltelt 5 hónap alatt lassan, de biztosan leveszik sötétbarna alapon világosbarna csíkos malacruhájukat. A csíkok nyomai még megfigyelhetőek voltak, de már sokkal halványabban díszítik még mindig aprócska testüket. Öten voltak testvérek, melyek között volt egy kisebb és gyengébb malacka, aki a testvéreit között eltörpült, de a természetnek hála élt, mert mint megtudtam, nyár elején nagyon beteg volt. A tél még messze jár és addig még van ideje, hogy megerősödjön, ebben pedig meg is kapja a segítséget és a támogatást pótpapájától, aki odafigyelve rá mindent megtesz, hogy ő is erős süldő malackává fejlődjön. Már így is soknak tűntek a malacok, voltak összesen kilencen, de mint megtudtam ez még csak aprócska része annak ami majd ezek után fog következni. Teltek a percek az erdőbe a szürkület lassan, de biztosan leplét terítette és ezzel együtt megkezdődött az igazi élet. Az erdő fái között kisebb nagyobb fejecskék bukkantak elő és sorra jöttek a vacsoravendégek. Hatalmasra nőtt kocák aprócska utódaikkal, süldő malacok csoportba verődve és egy szép nagyra nőtt kan disznó. Azt sem tudtam hirtelen hova kapjam a fejemet annyian voltak, a bácsi egyfolytában beszélt hozzájuk és kezéből etette őket, de még ekkor sem volt teljes a család. Percek múlva megérkezett a hiányzó csapat is és vele együtt a legnagyobb kedvenc, egy aprócska csíkos malacka, ki a többiek között talán a legkisebb volt, amint megérkezett pótpapája ölébe ugorva üdvözölte szeretett vendéglátóját, majd csatlakozva a testvéreihez ő is nekifogott a finom vacsorája elfogyasztásának. A teljes nagy család létszáma az 50-60 fő között mozgott, így tegnap este ennyi kisebb, nagyobb vaddisznó között töltöttem az estémet. A kis csíkos malackákat megsimogattam és megkapargattam, mely felejthetetlen élmény volt számomra, köztük guggolva egyik-másik aprócska orrával megbökött, hogy vele is foglalkozzak. Amikor már mindenki jelen volt pótpapájuk kedvencükkel ajándékozta meg őket: a ropiba kevert árpával és búzával. Amikor megcsörrent kedvenc falatjuk a vödörben, mind körülötte voltak és alig várták, hogy a faetető megteljen ezekkel a finomabbnál finomabb csemegékkel. Rávetve magukat csámcsogtak, szuszogtak, röfögtek és azt sem tudták, hogy egyék. Annyira beleélték magukat, hogy olykor-olykor a kicsik és a nagyok között is nézeteltérés alakult ki, ilyenkor hosszú orrukkal egymást döfködve vitatkoztak, nagy hangzavar közepette.

A szürkület lassan sötétedébe kúszott és a fák közé egyre kevesebb fény szűrődött be, a malackák is jóllakni és fáradni kezdtek, mert egyik másik leheveredve, szunyókálásra hajtotta a fejét. Két testvér az erdő egyik félreeső zugában egymáshoz bújva aludták a kismalacok igaz álmát, egyik pedig csak aludt volna, mert Picurka a kismacska, aprócska farkát ráncigálva játékra buzdította volna őt, pedig ahogy látszott semmi máshoz nem volt kedve, mint álmos szemeit pihenőre hajtani. Lassan mink is szedegetni kezdtük csomagjainkat és a szinte már teljesen besötétedett erdőben magára hagytuk a bácsi családját, hogy folytathassák lakomájukat. Visszafelé jövet a kis dombon lévő etetőben, mely már tátongott az ürességtől egy apró csíkos kismalac békésen szundikált.

A bácsinak minden egyes délutánja és estéje így telik, sőt az egész napja, mert a rengeteg táplálékot beszerezni, előkészíteni és kiadagolni egész napos időtöltést igényel. Függetlenül mindentől, időjárástól, ünnepnaptól ő mindig, az év minden egyes napján itt van és minden áldott este tárt karokkal várja szeretett családját.