Nagy fakopáncsok az erdő ösvényein

Nagy fakopáncsok fióka 

A természetnek hála, a kertemet körülölelő erdőségben egészen közel és távolabb is, szép számban élnek nagy fakopáncsok. A tölgy és a lombelegyes erdőkben rengeteg szép kort megélt fa álldogál, ez pedig a harkályoknak nagyon tetszik. A törzseken odúk árulják el a harkályok mesteri munkáját. Mesteri munkából pedig nincsen hiány, rengeteg, precízen elkészített odú várja bérlőit évről-évre. 

A nagy fakopáncsok egész éves vendégeim. Az ősztől tavaszig tartó etetési időszakban több egyede is vendégszeretetem élvezi, de ilyenkor nyáron sem kell jelenlétüket hiányolom. A szép kort megélt fáimon rengeteg betevő lapul, a tiszta, friss vízzel megtöltött iratok őket is vonzzák. 

Amikor ilyenkor, nyár elején az erdő ösvényeit járom, nem csak a lábaim elé nézek, kíváncsian vizsgálom a fák törzseit. Na jó, nem csak ilyenkor figyelek mindenre oda. Bevallom, ha lehetne, mindenhol ott lenne a tekintetem, a talajon virágokat, gombákat kutatva, a fák törzsein odúkat keresve és az ágak között madarakat figyelve. Ez azonban teljességgel lehetetlen. De gyorsan vissza is kanyarodok a nagy fakopáncsokhoz. Ha harkályok által készített odút látok az alatt pár pillanatra mindig megállok, kicsit hallgatózok, hátha valamelyikből harkályfiókák cingár hangja szűrődik ki. Gyakran szegődik mellém a szerencse, gyakran hallhatom a kis piros sapkás, cseperedő ifjak könyörgő hangját, akik szinte szüntelenül csipognak, siránkoznak. Ha a szülők a közelben vannak és élelemmel érkeznek éles "kikk-kikk" kilátással jelzik kicsinyeiknek jöttüket. Na ekkor van igazán nagy hangzavar, az egyre cseperedő fiókák ilyenkor még elevenebben, még hangosabban kezdenek el lármázni otthonuk falai között, sőt mi több, az életrevalóbbak fejecskéjüket is elődugják az odú rejtekéből. A testvérek között igazi kis versengés alakul ki, kié legyen a közelgő csemege. Hiszen a falat azé, aki a karmocskáival meg tud kapaszkodni az odú falán, és a többieket odébb taszítva ki tudja dugni éhes csőrét, amibe az érkező szülő a finom falatot helyezi. A harkály ifjak között emiatt gyakran erőnléti különbségek is kialakulhatnak, hiszen az erősebbek, az életrevalóbbak, több falathoz jutnak. A harkály szülők nem reppennek be az odúban, kintről etetik a fiókáikat, aki ügyesebb azé a falat, aki az erősebb az tudja elsőként fejecskéjét kidugni, csőrét kitárni szülei felé. 

Az erdő ösvényein és a kertemben már megpillantottam az idei első fészek hagyott nagy fakopáncs ifjakat. De a fák odvai itt-ott még cseperedő fiókákat is rejtenek, akiknek még nem jött el a pillanat otthonuk elhagyására. 

A fészek hagyott ifjakról még mesélni fogok Nektek, hiszen a szüleik kíséretében napjában többször is betérnek kertembe, és az erdő rengetegében is láthatom őket. A hímek és a tojók tovább gondozzák fiacskáikat, és tanítják az élelemszerzés fortélyaira. A kicsik pedig kíváncsi tekintetünkkel figyelik szüleik minden mozdulatát, folyton-folyvást a nyomukban vannak, és megállás nélkül finom falatok után könyörögnek. 

Széncinegék fészek hagyott fiókái

Tavasz végén ezernyi titkot rejt az erdő. Az ösvények fölé üde zöld sátrat terít a természet, melynek védelmében aprócska életek lapulnak meg. Az ágakon pihenő levelek sokasága féltőn fonja körbe a fészkeket. Egyikben - másikban tojások, az új élet ígéretei rejtőzködnek az anyai ölelésében, vannak amikben sárga csőrű, egész álló nap könyörgően csipogó fiókák lármáznak, mint akik menten éhen vesznek, és olyan hajlekok is akadnak, amik már lakók nélkül álldogálnak. 

Az erdő rengetege, cingár, esdeklő könyörgésektől hangos. Mintha minden fán, annak minden ágán aprócska széncinege ifjak csacsognának. A lomb védelmezi őket, csak néha - néha kerülnek szemeim elé, de hangjuk betölti az erdő minden szegletét, még a völgy legeldugottabb zugát is. "Te-te-te, te-te-te, mama, papa jer ide! Finom hernyó hozzatok, hisz már éhes is vagyok!" Számomra így cseng rimánkodó strófáik. Hiszen éhesek, folyton - folyvást éhesek, pirkadattól alkonyatig szüleiknek könyörögnek, megállás nélkül. Ők pedig nem ismernek fáradságot, boldogan reppennek ágról - ágra, fáról - fára, hogy gyűjtsék, serényen szedegessék az erdő kínálta finom falatokat, amikből az esős hetek után nincsen hiány. Hernyók, legyek, pókok, szúnyogok sokaságát rejtik a fák leveleinek sűrű rengetege. Ők pedig éber tekintetükkel ügyesen megtalálják a finom csemegéket. Ügyesen nyakon csípik a rovarságot, és már viszik is a zajongó ifjaknak, hol az egyiknek hol a másiknak, hol a harmadiknak és így tovább. Mindenkinek jut, minden apróság jól lakik, és cseperedik egyre nagyobbra és nagyobbra minden áldott falat után.

A széncinege szülők miután fiókáik elhagyják fészküket még bő egy hétig táplálják csemetéiket, egészen addig, amíg teljesen önállóak nem lesznek. Miután a fiatalok már tudnak önmagukról gondoskodni a családi kötelékek felbomlanak, és mindenki saját boldogulását kezdi el keresni. Ilyenkor nyár elején a szülők még egyszer költésbe kezdhetnek, de fészekaljuk kevesebb utódból áll, mint az első költés idején. Ahogy az akácfák leveleiket bontogató rengetegében sétáltam újra és újra megálltam, hiszen épp egy cinege család legifjabb tagjai kérlelték szüleiket. Ahogy figyeltem őket csak a hímet láttam. Szegény csapzottan, kimerülten térült - fordult, csőrében mindig más és más betevő lapult. Amikor újra és újra egyik - másik fiókája mellé reppen látszott, hogy a kicsik milyen jól tápláltak apjuk mellett. Nem is csoda, hiszen szegény egy pillanatra sem állt meg, mint akinek egy lélegzetvételnyi ideje sincsen. Csak reppent ide, reppent oda, hogy mindenkit jól tudjon lakatni. De mintha a kicsiknek a gyomra végtelen lett volna. Óriásira tátott csőrrel várták az újabb és újabb csemegéket, miközben szárnyaikat rebegtették, mintha ezzel próbáltak volna kedveskedni apjuknak. A tojó nem mutatkozott, talán már a következő költés tojásait melengeti, melyekben aprócska életek lapulnak. 

A nappali pávaszem varázslatos élete

 Kifejlett nappali pávaszem

 Nappali pávaszem hernyója

Sajnos sok ellenség leselkedik rájuk, ezért kemény szőröket növesztettek, melyek, mint  önvédelmi fegyverek szolgálnak a számukra.

Szerintem a lepkék élete, fejlődése maga a csoda. A teljes átalakulás egy varázslatos folyamat. Hiszen gondoljuk csak el, hogy az egészen apró petékből hosszú hetek, akár hónapok leforgása alatt gyönyörű lepkék fejlődnek ki. Azok a színpompás lepkék, akiket kora tavasztól egészen őszig láthatunk a rétek, mezők ösvényein. 

A lepkék nőstényei, a nászuk után petéiket növényekre rakják le. Minden lepkefajnak megvan a maga tápnövénye, tápnövényei, melyeket a petékből kikelő hernyók fognak fogyasztani. A lepke anyák gondos szülők, hiszen azt szeretnék, hogy utódaik a kikelésük után szép nagy és egészséges hernyóvá tudjanak cseperedni, melynek feltétele az, hogy jól tudjanak lakni, azaz a fejlődésükhöz szükséges kellő mennyiségű tápanyagot tudjanak magukhoz venni. Hiszen a petékből kikelő hernyók igencsak falánk kis teremtmények, akik szinte egész álló nap csak rágnak és rágnak. A sok finom falatnak hála gyorsan növekednek, így a testüket borító kitint gyorsan kinövik, melyet bizony nagyobbra kell cserélniük. Egy hernyóöltő alatt többször is vedlenek, többször is lecserélik kinőtt ruhájukat. Hogy melyik hernyó hányszor vedlik a bebábozódás előtt az fajonként eltérő. 

Az erdő fái között megbújó eredi tisztás árnyas peremén, hatalmasra nőtt csalánsereg álldogál. Ilyenkor a nyár első hónapjának a vége felé, már teljes harci díszben, szúrós tüskékkel felfegyverezve élik a napjaikat. Minden egyes látogatásom alkalmával közéjük kell merészkednem, és minden egyes alkalommal össze is szurdosnak. Azonban ez az aprócska kellemetlen érzés pillanatok alatt tovatűnik, és helyébe megannyi kedves élmény lopakodik. Számomra ők is hozzátartoznak a tisztás életéhez, fontos tagjai a növényvilágának, akiket több élőlény is kedvel. Sőt mi több, életük függ tőlük. Ilyen például a nappali pávaszem hernyója, akikkel az elmúlt napokban találkoztam több alkalommal is. 

A nappali pávaszem tápnövénye a csalán, melynek leveleire a nőstény lepkék a petéiket rakták le hetekkel ezelőtt. A csillogó, feketés színezetű hernyók a csalán leveleit eszegetik, egyiket a másik után. A sok finom falatnak hála szépen növekednek, mígnem egy szép napon rejtett helyre húzódva bebábozódnak, a bábokból pedig színpompás lepkék bújnak majd elő egy meleg nyári napon.

A természetnek hála láthatom őket különleges kinézetű hernyóként, és lelki szemeim előtt azt is látom, hogy milyen csodaszép lepkék lesznek belőlük. Hiszen a természet már nagyon sok alkalommal megajándékozott a látványukkal, hogy kifejlett alakban csodálhattam őket. Hernyóként most először találkoztam velük, és talán megfigyelhetem őket bábállapotukban is. Ez csak egy aprócska álom, hogy megvalósul e, nem tudom, ez a jövő és a természet titka. De mindenesetre, ha így történne, mindenképp megosztanám Veletek azt az élményem is.

A nappali pávaszemről fontos tudni, hogy természetvédelmi oltalom alatt álló lepkefaj!

Nappali pávaszem hernyóinak elhagyott, kinőtt "ruhája"

  Nappali pávaszem hernyója

A viráglakó karolópók halálos ölelése

Nyár első felében nyílnak a mi vidékünkön az akácfák fehér virágai. Ezekben a hetekben, kellemes édes illatukban úsznak az erdő ösvényei, és az őket látogató méhek halk duruzsoló hangja oson a levegőben. 

Az idei esztendőben szegényes volt a virágzás. A tavaszi gyenge fagyok éppen elegek voltak ahhoz, hogy kora nyáron ne tudjanak a fák gyönyörű fehér virágünneplőbe öltözni. A legtöbbjükön szinte alig vagy egyáltalán nem volt virág. 

Szeretett erdőm több részét is díszítik akácfák, többek között, a kis erdei tisztás nyugati oldalát. Amikor időmet a fűszálak között meglapuló tisztáslakók megfigyelésével töltöttem mindig hallottam a kevéske virágot látogató méhek kedves zümmögő hangját. Többen nem csak az akácok pollenjét és nektárját gyűjtögették, hanem a tisztáson szirmaikat bontogató virágokat is szívesen látogatták. A szorgos kis méhek azonban mit sem sejtették, hogy valakik lesben állnak, és éppen rájuk vadásznak. A virágok kelyheiben, tárt karokkal várták őket a viráglakó karolópókok. A méhek semmi mással nem voltak elfoglalva, csak a küldetésükkel, minél több nektárt és pollen gyűjteni. Csak is ez lebegett szemeik előtt. A pókok pedig éppen ezt használták ki. Észrevétlenül, mozdulatlanul várakoztak, miközben első két pár, feltűnően hosszú lábaikat széttárták. Ilyenkor teljesen úgy néznek ki, mint akik valakit magukhoz akarnak ölelni. És ez így is van. Ölelésüket az áldozatuknak tartogatták, az éppen arra járó, vagy szálló figyelmetlen, vétlen áldozatuknak. Prédáik pedig leggyakrabban a méhek, akikből az elmúlt hetekben nem volt hiány. 

Több alkalommal is láttam és meg tudtam örökíteni, ahogy a virágokon vagy azok alsó felén méh zsákmányukat tartják a lábaik között. Azonban nem csak a méhek jelentenek eleséget nekik. Bármilyen, éppen feléjük tévedő rovarra képesek lecsapni, legyen az tőlük jóval méretesebb lepke, bársonylégy vagy éppen dongó. 

A tisztások, rétek, mezők fűvel és virágokkal benőtt rengetege számtalan titkot és csodát rejt, éppen ezért is szeretek olykor a derekamig érő fűben barangolni ilyen és ehhez hasonló élmények után kutatva.

Tomboló vihar

Egymást követve sötétszürke fellegek gyülekeztek a nyári égbolton. A levegő fülledt, már-már fojtogató volt. Egyre csak közeledtek fenyegetően, hangtalan. Semmi és senki nem állhatta az útjukat.  

Az erdő ösvényei sötétségbe burkolóztak, mintha hirtelen az éjszaka szállt volna le a földre. A fák rengetege elnémult, minden lakója védelmet keresve motozott a levelek, az ágak sűrűjében. Ekkor a csöndet mély dörrenés törte meg. A villám vakítóan fényes csóváját eltakarta az erdő üde zöld lombsátra, de az őt követő hang, melybe még a föld is beleremegett megállíthatatlanul robogott tova. Idegen szelek szaladtak végig sebesen az erdőn. Mindenhová benéztek a bokrok sűrűjébe, a fák koronái közé és durván, mint akik a finomságot nem ismerik, cibálni kezdték az ágaikat. A vihar robaja elnyomta fájdalmas nyöszörgésüket, pedig sírtak, ahogy a szél vadul az ágaikat szaggatta. 

A sötétség mindent maga alá rejtett, és csak érezni lehetett az első csepp eső megérkeztét. Az elsőt követte a többi, mint akiket hatalmas dézsából zúdítanak alá. A fák sűrű lombja semmit sem védett, könnyedén hatoltak át rajtuk az eső nehéz, hatalmas cseppjei, és pillanatok alatt elárasztották, a már amúgy is saras földet. A hirtelen jött csapadék mindenhol kis tavakká változtatta a talajon nyugvó gödröket. De ezek a tavak gyorsan ki is öntöttek sekély medrükből, és egybefüggő, hatalmas tóvá változott az erdő talaja. A hegyoldal vízmosásai pedig folyókká változtak, amikben sebesen áramlott a bőséges égi áldás. Az erdőben a víz lett az úr, mindent magával sodorva, és mindenkit bőrig áztatva. 

Hosszú, hosszú percek teltek így el, mintha a szürke fellegek lecövekeltek volna. Mintha eszük ágában nem lett volna tovább robogni útjukon. Szépen lassan a mély dörrenések távolodni kezdtek, és pillanatról-pillanatra egyre több fény, egyre több világosság lopakodott be a fák sűrűje közé. Az eső csöndesedett, de hiába állt el, a leveleken milliónyi cseppje pihent, akik egymást követve indultak meg a talajra. Hangos koppanásuk betöltötte az erdő minden szegletét. A madarak ázott tollaikat igazgatták, ők voltak az elsők, akik előmerészkedtek rejtekeikből. A vihar tovatűnt, a mennydörgés elhalkult, az énekes és a fekete rigók pedig rákezdtek fuvolázó énekükre. Őket követték az erdei pintyek, és a vörösbegyek. Az erdei tisztás lakói az eső mázsás cseppjeit cipelték magukon, arra várva, hogy előbújjon a nap, és melengető sugarai megszárítsák ázott ruháikat. Újra élettel, a madarak hangjával, lakóinak kedves motozásával teltek meg az ösvények, de az eső cseppjeinek kopogó hangját még sokáig őrizték. 

Az én erdei mesevilágom - Egy barátság kezdete

Az erdő tündérei soha nem pihennek, hiszen nagyon sok dolguk akad napról-napra. Ők ezt azonban cseppet sem bánják, hiszen életük erről szól, segíteni az erdő lakóit. 

Tavasszal, amikor a terméseket adó fákat és bokrokat felébresztették édes álmukból, virágokkal, édesen illatozó virágokkal fedték be ágaikat. Gondosan elrendezgették őket, hogy mindenhová, minden apró ágra jusson ékesség. Voltak, akiken fehér szirmok díszlettek, ők olyanok voltak, mint a menyasszonyok, akik épp esketésre készülnek. A csipkebokrokon halvány rózsaszín virágok ültek meg, körülöttük pedig csöndesen döngicsélő méhek hada szálldosott. 

Az erdő egyik napsütötte szegletében az erdei szamócákat is felébresztették az erdő tündérei. Ők pedig szófogadóan kitárták zöld leveleiket és virágai fehér szirmait. Ekkor már megszólalt a messzi távolból hazatért kakukk, aki folyton-folyvást csak nevét ismételgette, a madarak kórusa pedig szerelemtől ittas ódáját zengte. 

Azóta sok hosszú nap telt el, a szamócák fehér szirmait a tavasz magával vitte, de helyükön apró zöld terméseket hagyott. Az erdő tündérei minden éjszaka gondosan megigazgatták a zöld levélkéiket, hogy a nyári nap, meleg sugarai szép nagyra és mosolygóan pirosra tudják érlelni az erdő legfinomabb csemegéit. A szamócáknak jólesett a tündérek gondoskodás, aminek köszönhetően, napról-napra egyre szebben és szebben pirosodtak. Minden arra járó erdőlakó megcsodálta őket, hisz olyan szépek, olyan mosolygóan pirulók voltak, hogy nem lehetett csak úgy elmenni mellettük. De senki nem nyúlt hozzájuk, csak nézték őket, gyönyörködtek bennük. Egy nap arra járt egy ifjú mókus, aki a közeli tölgyfán lakott. Kíváncsian nézegetni kezdte az egyik szamócát. Szemei kíváncsian csillogtak, szíve hevesen zakatol, hisz ilyen szépséges teremtményt nem látott eddigi rövidke élete alatt. Közelebb, egyre közelebb merészkedett hozzá, majd aprócska orrával megérintette. Ekkor olyan illatot érzett, mint még soha. Semmihez nem volt hasonlítható. Kellemesen édeskés, üde illat lengte körül a kis piros gyümölcsöt, aki ekkor hirtelen megszólalt, és kedves hangon üdvözölte látogatóját. 

A mókus úgy megrémült, hogy hirtelen hátrálni kezdett, mancsát pedig a mellkasára szegezte. Szemei fénylőn ragyogtak, apró szíve pedig majd kiesett hófehér mellénykéje alól. 

- Ne ijedj meg kedves mókus, ne félj tőlem! Én az erdő legfinomabb csemegéje vagyok, és arra várok, hogy valakinek nagy örömet okozhassak. Hiszen engem az erdő tündérei azért ébresztettek fel tavasszal mély álomból, hogy mire beköszönt a meleg nyár, valaki jól lakhasson velem! - szólalt meg csöndesen a szamóca. Hangja olyan lágyan csengett, mint az erdő fái között andalgó kis patak sekély vize. 

A mókus tágra nyílt szemekkel hallgatta szavait, és csodálkozva csak ennyit mondott:

- Megenni téged? Az erdő legszebb teremtményét? Ilyen eszembe sem jutna, még akkor sem, ha mardosó éhség kínozná apró gyomromat! - szólt hozzá kedvesen, és ismét egyre közelebb merészkedett a szamócához. 

A nap meleg sugaraiban fürdő júniusi napon  a mókus és a szamóca örök barátságot kötött egymással. Hosszasan beszélgettek, jókat nevetgéltek együtt, és minden áldott nap meglátogatta őt a vörös bundás mókuslány. 

Ezen a nyáron a szamóca termése sokáig mosolygott az erdő lakóira, de legszebben barátjára, Mókus Pirire mosolygott, aki megígérte neki, hogy a következő tavaszon ő ébreszti fel téli álmából.

Cseresznyeszüret

A mókusok gyermekkora a játékról, a mókáról, de mindenekelőtt a felfedezésről szól. Látni akarják azt a hatalmas világot mely elterül körülöttük, a lakóhelyük, a környezetük minden szegletét fel szeretnék fedezni. Hiszen nekik minden újdonság, minden apró kaland egy nagy élmény a számukra. 

Ezzel Szotyika három fiacskája sincsen másként, főként a legelevenebb apróság, aki számára lehetetlen nem létezik. Félelmet nem ismerve keresi az újabbnál újabb kalandokat, csillogó szemekkel vizsgálja át környezete minden szegletét, boldogan szedi apró lábacskáit, hogy egyre csak gyűjtse és gyűjtse az élményeket. 

A három apróság közül őt látom a leggyakrabban, bármikor is pillanatok ki az ablakon ő mindig ott valahol a kertemben. Vörös bundája makulátlan, melyen a nap sugarai szó szerint csillognak. Mellkasát fehér mellényke fedi, ami patyolattiszta, szemei pedig olyan sötétek és csillogók, mint az apró gyöngygombocskák. Meg kell hagyni, nagyon szép és virgonc mókusgyerek.

Ennek a kis mókás mókusnak a kedvenc csemegéje a cseresznye. A cseresznyefám az idei esztendőben is az enyhe, fagymentes tavasznak köszönhetően nagyon sok termést dédelget. Üde zöld levelei között még zöld termések lapulnak, melyek arra várnak, hogy a nyári nap meleg sugarai, mosolygóan pirosra érlelje őket. A csepp mókust azonban nem zavarja, hogy a termesek zöldek e, vagy pirosak, neki mind-mind finom csemegét jelentenek, melyekkel korgó gyomra éhségét csillapítani tudja. Fiatal kora ellenére hihetetlen akrobatikus ügyességgel ugrál egyik vékonyka ágról a másikra, miközben egyik szemet a másik után szüreteli. Olykor egészen kimerészkedik a gallyak legszélére, melyek annyira vékonyak, hogy aprócska teste alatt is meghajolnak.

A természetnek hála, az idei nyáron sem a mókusok, sem a madarak, de még a pelék sem fognak hiányt szenvedni a cseresznyefa fenségesen finom terméséből. 

Az erdő ifjai

A kikelet napjai szépen sorban egymást követték, mint a pelyhes tollú kis kacsák anyjuk lépteit. Nyomukban pedig a virágok édes illatát repítette a gyönge szellő. 

Az erdő barna avartakarója már csöndesen tűrte a lakók lépteit, már nem zizegett, nem suttogott titkos szavakat. A nap mosolygó arca egyre hamarabb és hamarabb jelent meg a szikrázó kék égbolt peremén, és késő estig szórta melengető sugarait. A fák magukra öltötték üde zöld levélruhájukat, egyre több árnyékot adva az alattuk elterülő ösvényekre. A bokrok vékonyka ágain virágok pihentek fehérek, halvány rózsaszínek, melyek édes illata bejárata a fák rengetegének minden szegletét. Virághímes szoknyájuk alatt pedig elődugták fejecskéjüket a gyöngyvirágok, a salamonpecsétek. Esténként, amikor a madarak örömódája elcsendesedett, és már csak a tücskök halk muzsikája hallatszott, az erdő tündérei elkezdték gyöngéden simogatni a virágok aprócska harangfejét. Csilingelő zenéjük olyan halk volt, mint a pillangók szárnyának suhogása, amikor a magasba repülnek, de mégis mindenki meghallotta, akinek együtt dobbant a szíve az erdővel. 

A tavasz szépen lassan kiteljesedett, helyébe pedig a nyár, a fészkeket, a titkos rejtekeket új életekkel megáldó, a réteket virághímes szőnyeggel betakaró nyár kért bebocsátást. Az erdő sűrű rejtekeiben, ahol a nap fényében fürdő világos nappal is félhomály uralkodik pettyes felöltőt viselő szarvas borjak, őzgidák, csíkos bundácskába bújt vadmalacok pihennek anyjuk oltalma alatt. A hegyoldal puha földjébe megbújó kotorékában eleven rókafiak hancúroznak. A fák, a bokrok ágai között gondosan megépített fészkekben pedig egyre nagyobb hanggal könyörgő madárfiókák várják a pillanatot, hogy elhagyhassák addigi otthonukat. Az erdő vékonyka hangoktól, esdeklő könyörgésektől hangos, mely hangok örömmel töltik meg az erdő tündéreinek a szívét, hisz jól tudják, új lakókkal lett gazdagabb féltve őrzött otthonuk. 

A nyár első reggelén

Fiatal széncinege

Az elmúlt napokban kisebb záporok enyhítették az erdők és mezők lakóinak szomjúságát. Tegnap délután, a tavasz utolsó napján is könnyed esőcseppek hullottak le sötétszürke felhő otthonukból, kedves csilingelésük pedig betöltötte a fák rengetegét. 

A nyár első napján, a pirkadatot tiszta égbolt várta. A nap boldogan tudta sugarait kinyújtóztatni és kellemesen meleg érintésével kezdte cirógatni a tájat. A fák zöld leveleinek a rengetegében nehéz dolguk van belopakodni, de a kis réseken, az apró lyukakon, hol itt, hol ott be tudnak pillantani. A leveleken pihenő esőcseppek pedig ilyenkor fényesen csillognak, mintha boldogan mosolyognának. 

Most az erdő a frissítő csapadéknak hála még zöldebb, még üdébb. A fák, a bokrok, az avarban megbújó virágok, a karcsú fűszálak, a fák tavaly ősszel lehullott levelei pedig illatoznak. Olyan kellemesen illatoznak, amit már rég nem éreztem. Boldogság és öröm járja át az ösvényeket, miközben a gyöngéd szél a levelekkel suttog, az ágak között madarak dalolnak és fiókák csipegnek, frissen fészket hagyott makulátlan tollruhát viselő széncinegék. Halványsárga felöltőjükön látni, tisztán látni, hogy vadonat új. Kedvesen reppennek ágról ágra, egymást követve a kis család tagjai, közben pedig cingár hangjukon szüleiknek könyörögnek, közben szárnyaikat boldogan rezegtetve. 

A fák rengetegében meglapuló fészkekben, odvakban egyre csak készülődnek és készülődnek a madarak új nemzedékének apróságai, hogy életüket megkezdjék az őket körül ölelő világban. A nyár első felében övék lesz a főszerep a természet hatalmas színpadán. Az ő hangjuk, az ő kedves lényük tölti majd meg az erdő fáinak rengetegét. 

Erdei szamóca

Az erdő, mezők ösvényei telis teli vannak finomabbnál-finomabb falatokkal, hogy az ott élő állatok korgó gyomrukat, éhes csőrüket csillapítani tudják. Minden évszak kínál számukra ehető csemegét. Azonban a nyár és az ősz a kánaán ideje, amikor a bokrok ágai, a fák gallyai szó szerinti roskadoznak a termések alatt.

Április elején kezdte el hófehér virágszirmait bontogatni a számomra egyik legkedvesebb gyümölcs az erdei eper. Az erdőszélét, az erdei ösvények mentét fehér ünneplőbe öltöztették szolid virágai. Akkor rovarok hada lengte őket körbe, most pedig az éhes erdőlakók szüretelik a terméseiket.

Az erdei szamóca évelő növény, aki, ha megtalálja a számára kedvező otthont, indái segítségével hamar szaporodni képes, és akár nagy területeket is beterít. Elsősorban a napos vagy a félárnyékos helyeken érzik jól magukat, ahol enyhén nedves és humuszban gazdag a talaj. 

Legutóbbi sétám során, világoszöld, fűrészes szélű levelei között már élénkpiros termései lapultak. Az erdei ösvénye mentén több tő is édes gyümölcsét dédelgette, melyeknek kellemes, utánozhatatlan illata belengte a környezetüket. 

Én nem gyűjtöm az erdő, mező terméseit, csak megcsodálnom és lefotózom őket, hagyom, hogy az állatok lakjanak jól belőlük, hiszen miattuk téríti meg hatalmas asztalát a természet, hogy lakói ne szenvedjen hiányt. 

Cseresznyeszüret

A gyermekkor az állatoknál is arról szól, hogy felfedezzék a körülöttük elterülő világot, melybe belecseppentek. Nekik minden újdonság, és minden kis kaland hihetetlen élmény a számukra. Ezzel a kis mókus ifjak sincsenek másként. A legelevenebb mókus, folyton-folyvást a kalandokat keresi. Kíváncsian csillogó szemekkel vizsgál meg mindent, ami az útjába kerül, amikor pedig a sok ide-oda ugrástól, eleven szaladgálástól megéhezik a kertem kínálta falatokkal oltja az éhségét. A négy mókus közül őt látni a leggyakrabban. Vörös bundája makulátlan, melyen a nap sugarai szó szerint csillognak. Mellkasát fehér mellényke fedi, ami patyolat tiszta, szemei pedig olyan sötétek és csillogók, mint az apró gyöngygombocskák. Meg kell hagyni, nagyon szép és virgonc mókusgyerek.

Ennek a kis mókás mókusnak a kedvenc csemegéje a cseresznye. A cseresznyefám az idei esztendőben az enyhe, fagymentes tavasznak köszönhetően nagyon sok termést dédelget, melynek még nem minden szemét érlelték be a nap meleg sugarai. Egyesek zölden pihengetnek a vékonyka gallyakon, de a többség már mosolygóan piros. A csepp mókust azonban nem zavarja, hogy a termesek zöldek e, vagy pirosak, neki mind-mind finom csemegét jelentenek , melyekkel korgó gyomra éhségét csillapítani tudja. Fiatal kora ellenére hihetetlen, akrobatikus ügyességgel ugrál egyik vékonyka ágról a másikra, miközben egyik szemet a másik után szüreteli. Olykor egészen kimerészkedik a gallyak legszélére, melyek annyira vékonyak, hogy aprócska teste alatt is meghajolnak. De ő nem fél. A félelem egy aprócska szikrája sincsen benne, elevenen ugrik, kúszik, szökken, én pedig izgatottan nézem, és azon szurkolok, hogy le ne pottyanjon a magasból. Ha tudná, lehet kinevetne, hiszen a mókusok ügyes kis teremtmények, a legügyesebb akrobaták, akik az ugrásukat soha nem vétik el. Szőrrel dúsan borított farkuk, csaknem olyan hosszú, mint a testük, mely az ágak közötti ugrásokkor és mászáskor az egyensúlyozásukat szolgálja. Mert nem csak az ugrásaik bámulatosak, hanem nagyon ügyesek a mászásban is. Ezek a mozgások, már a kicsikben is megvannak, és már most félelmetes amiket produkálnak, de ahogy nőnek ők is egyre ügyesebbek lesznek, akkor pedig lehetetlen nem fog számukra létezni.   

    

Puha bundába bújt pöszörlegyek

Amikor a természet ösvényeit járom, egyetlen perc sem telik el unalmasan. Hiszen az erdők, mezők ösvényein, ahol megannyi élőlény éli az életét mindig történnek különleges események. Ezek az események pedig számtalan megfigyelési élménnyel gazdagítanak.

Legutóbbi sétám alkalmával, egy nem mindennapi találkozásban volt részem a rovarvilág egyik legaranyosabb egyedével, ő pedig nem más, mint a pöszörlégy.

A napsütötte erdei úton ballagtam, ahol szebbnél-szebb virágok bontogatják a szirmaikat, amikor a mély lila színű mezei zsályán megpillantottam először egy, majd még egy és még egy pihengető pöszörlegyet. Mind a hárman egyformán néztek ki, halványszürke puha bundácskát viseltek mely igazán különleges megjelenést kölcsönöz a számukra. Ez a puha bunda azonban nagyon sérülékeny, éppen emiatt ritka az olyan találkozás, amikor a megfigyelt egyed tökéletesen ép, és sérülésmentes szőrzetet visel. Ennek a három legyecskének azonban makulátlan volt a bundácskája, talán azért, mert még nagyon fiatalok voltak, és még csak nemrégen kezdték meg kifejlett imágó életüket a nagyvilágban. De nem csak a puha felöltőjük teszik őket különlegessé, hanem a hosszúra nyúlt szájszervük is. Ezzel a méretes szipókával kitűnően tudják az olyan virágok nektárját is szívogatni, melyekhez a hozzáférés nem minden rovarnak adatik meg. De nekünk nem kell félnünk tőlük, hisz nekünk nem tudnak ártani, ezt az előrenyúló, sokak számára rémisztő szájszervet csak táplálkozásra használják.

Amikor megpillantottam őket, boldog voltam, mert igaz már sokszor találkoztam pöszörlegyekkel, és mindig megcsodálom egyedi kinézetüket és viselkedésüket, de ilyen fiatal egyedekkel még eddig nem hozott össze találkozót a természet. De ezen a szép napon ez is megadatott a természetnek hála.

Az első látogatás

 A legkíváncsibb apróság

Az idei esztendőben is nagyon nagy öröm és megtiszteltetés ért, mégpedig azért, mert újra az én kertem biztonságát választották az aprócska mókusok. Igen, ez valóban megtiszteltetés, hiszen a kis mókusok anyukája annyira megbízik bennem, és a kert biztonságában, hogy elhozta hozzám csemetéit éppen úgy, mint azt a tavalyi esztendőben is tette.

Tavasszal beszámoltam Nektek róla, hogy Bojtoskának egy szép szál legény udvarlója akadt, aki a mókuslány minden egyes mozdulatát követte és őrizte. A téli hónapokat Bojtoska, és hódolója, a szép sudárra nőtt fenyőfám ágainak a biztonságában töltötte. Azonban kicsinyeit nem itt nevelte fel, hanem a mögöttünk álló hatalmas erdő valamelyik fájának a koronájában. A mókusok kölykező fészküket általában lombos fák tetejében építik meg, mely szorosan a fa dereka közelében helyezkedik el. Az otthon falát keresztül-kasul fonott vékonyabb, vastagabb ágakból, gallyakból készítik el, a belsejét pedig puha mohával párnázzák ki, hogy az kellemesen meleg, és védett legyen a csupaszon születő csöppségeknek. A fészeknek egy bejárata és egy vészkijárata van, olyan, mint egy szép nagy szarkafészek, melynek a tetejét is sűrűn szőtt ágak alkotják, hogy a tavaszi esőzések se tudjanak áthatolni rajta.

Bojtika, és a többi anyamókus azért választ lombos fát a fialó fészke helyéül, mert a fák vékonyka ágainak mozgása jelzi nekik, ha a nyuszt, a legnagyobb ellenségük közeleg. Ha úgy érzik, hogy a kicsik nincsenek biztonságban, akkor egyesével a szájukba fogják őket, és elköltöztetik családjukat egy másik, biztonságosabb otthonba. Éppen ezért írtam az imént, hogy megtisztelő Bojtitól, hogy elhozta a kicsinyeit, mert a mókusmamák, csak a biztonságos helyre vezetik el utódaikat.

Kora reggel volt, a kertemben még félhomály ült, amikor négy eleven kis mókusra, és Bojtira lettem figyelmes. A kicsik félénken követték anyjukat, szépen sorban egymás után. A cseresznyefa, levelekkel sűrűn takart védelmében figyelték, és követték anyjuk minden mozdulatát. Arcukon eleven kíváncsiság ült, szemeik pedig ártatlanul csillogtak. Az első napon, csak a fa ágai közül nézték, ahogy mamájuk a diókat keresi, ők még nem mertek lemerészkedi a talajra, biztos távolságból, védett helyről szemlélték őt, és a kertem. Amikor Bojti jóllakott visszacsatlakozott a kicsikhez, és elindultak az erdő irányába, ahol az otthonuk lapul. Az első látogatást követte a második, amikor a kicsik már bátrabban mozogtak, elevenebben ismerkedtek a kerttel, annak lakóival, és a számukra kikészített finom falatokkal. Azóta is, szinte az egész napjukat itt töltik, ezen idő alatt pedig rengeteg megfigyelési élménnyel és kedves, mosolyra fakasztó pillanatokkal ajándékoznak meg engem.

Az élményeimről, a kis mókusok növekedéséről és kalandjaikról folyamatosan be fogok számolni Nektek, hiszen ritka, és kincset érő élmények ezek, amikor egy mókusmama bizalmába fogad, immár második éve.   

A cseresznyefa felfedezése

Amióta Veletek is megosztottam az örömhírt, miszerint Szotyika bemutatta nekem utódait, nem telik el úgy nap, hogy ne látnám a két kis apróságot. A két eleven mókuscsemete ezen idő alatt nevet is kapott, annak rendje és módja szerint. A barna bundás mókuska Barninak, míg a vörös kabátkát viselő Pirinek lett keresztelve. Meleg, puha szűrbundájuk teljesen más színezetű, de viselkedésük és egy pillanatra sem nyugvó kíváncsiságuk viszont teljesen egyforma. Amikor csak látom őket, folyton mozgásban vannak. Egyenlőre messzire nem merészkednek, de törzshelyüket, a cseresznyefát egészen a tövétől a leges legtetejéig, beleértve minden apró ágát, minden egyes levelét megvizsgálják. De nem csak levele vannak ezen a fán, hanem apró, piros színben tündöklő gyümölcsök is, melyek könnyedén hintáznak az ágakon, és finom csemegét jelentenek a nagyvilággal ismerkedő apróságoknak. Mancsaikkal sorra szedik le egyik szemet a másik után, és buzgón rágcsálni kezdik, hogy véget érni nem akaró éhségüket csillapítsák velük. Kell is az eleség, hisz anyjuk ugyan még eteti őket, hisz hamar megesik a szíve a két kis cseppen, akik a legfontosabbak a számára, de a fejlődésben lévő mókusoknak egyre több és több táplálék kell. Így nincs más választásuk, finom falatokat kell keresniük maguknak, és a természet kínálta táplálékokkal kell megismerkedniük. Mivel napjuk nagy részét vagy a hatalmas tölgyfán vagy a cseresznyefán élik, így itt tudnak kutatni egy kis betevő után.     

Szeretik a mókuskák a cseresznyefát. Szeretik pompás üde zöld leveleit, melyek védőn eltakarják aprócska testüket, szeretik az ágak illatát, melyet időről időre megszaglásznak, és szeretik az a sok barna kis utat, melyek mindenhova, a fa minden egyes szegletébe elvezeti őket. Azonban óvatosnak kell lenniük, mert ahogy ezek a kis ösvények vékonyodnak, úgy hintázik egyre jobban piciny testük alatt, és, ha túlságosan a szélére merészkednek hatalmas nagy mélység tárul kíváncsian csillogó szemeik elé. De a két kis elevenségnek ez sem jelent gondot, olykor hason kúszva nyújtóznak ki a legvékonyabb ágakon, mintha sejtenék, ha még kijjebb merészkednek, a vékonyka ág eltörhet alattuk, és akkor nagy esés lenne.

Virgoncságuk napról-napra csak egyre nő, mellyel láthatóan fejlődik ügyességük is. Az első napok bizonytalan szaladgálása már a múlt, mára már sokkal fürgébbek és sokkal biztosabban állnak aprócska mancsikon. Az ágról-ágra való ugrások is egyre jobban sikerülnek, egyre biztosabbak a dolgukban, melynek köszönhetően újabb és újabb felfedezéseket és kalandokat életnek át.  

Ruhaváltás szöcske módra

Úgy érzem, a természet lakói mindig a kedvemben járnak, hisz egyetlen kirándulásom sem telhet el anélkül, hogy ne lenne számomra kedves élményekben részem. Utamat mindig nyitott szemmel és füllel járom, és gyakran megesik velem, hogy hosszú perceken keresztül vizsgálom a mező növényeit, vagy épp lekuporodok közéjük, hogy egészen közelről szemlélhessem az ott élő lakók titkos kis életét. Annyi érdekességet rejtenek a fűszálak, a sudár szárakkal büszkélkedő növények sokasága, hogy talán el sem hinnétek. Órákig el lehet bolyongani a réteken, a mezőkön úgy, hogy közben egy pillanata sem unatkozunk, hisz látványban, érdekességekben az erre fogékonyaknak nincsen hiány. A természet, legyen az, napsütötte nyári nap, kellemesen meleg éjszaka, vagy fogakat csikorgató hideg mindig meglepetéseket tartogat a számunkra, de, hogy ezeket észre tudjuk e venni, az már csakis rajtunk múlik. 

A minap egyik kedvenc időtöltésemnek hódoltam, mégpedig a mezőjárásnak. Szeretek a fűvel és az illatos virágokkal hintet réten sétálni, melyek sűrűjében szebbnél-szebb élőlények élik, rejtet és titkos kis életüket. Színpompás lepkék reppennek virágról virágra, hosszú csápú cincérek pihengetnek a növények védelmében, sáskák, szöcskék sokasága ugrándozik a lábaim előtt, vagy éppen napoztatják magukat a fűszálakon, pöszörlegyek, méhek, ormányos bogarak, skorpiólegyek és még hosszú időn át sorolhatnám mennyi kedves lakója van a napsütötte tisztásoknak.

Ezen történetem, egy üde zöld színben pompázó szöcskéről fog szólni, akinek a becsületes neve Közönséges virágszöcske. Mint neve is utal rá kifejlett életének nagy részét virágokon, növényeken éli. Jelen találkozásunk egészen különlegesre sikerült, hiszen olyat láthattam neki köszönhetően, mint eddig még sosem. Többször találtam már fűszálakon elhagyott lárvabőröket, melyeket szöcske vagy sáskalárvák hagytak hátra, és melyből kiolvashattam, hogy egy új lépést tettek a teljes kifejlődésük felé. Ezek a rovarok kifejléssel fejlődnek. A petéből kiket aprócska kis szöcske kinézete, élőhelye, életmódja szinte teljesen megegyezik a teljesen kifejlődött rovaréval. Testfelépítésük között csak egészen kicsi eltérések vannak, melyek a fejlődésük során fokozatosan alakulnak ki. Növekedésük és fejlődésük során többször vedlenek, és a kinőtt lárvabőrüket növényeken hagyják hátra. A vedlések sorozata akkor ér véget, amikor elérik a teljes kifejlettségüket és az ivarérettségüket. Én pedig ennek a csodálatos vedlési folyamatnak lehettem a szemtanúja, ahogy a közönséges virágszöcske a sperence szárába kapaszkodva, szépen lassan levetette magáról a lárvabőrét, hogy megkezdje fejlődésének a következő szakaszát. Amikor megpillantottam őt, a feje, a csápja már ki volt szabadítva régi ruhájából, a lábait pedig éppen akkor kezdte kihúzni a kinőtt lárvabőréből. Számomra nem mindennapi percek voltak ezek, hosszú időn át ott kuporogtam a fűszálak között, és szinte mozdulatlanul figyeltem őt. Amikor az utolsó lábát is kiszabadította, kinyújtóztatta végtagjait, mint aki már teljesen elgémberedett, és a hátrahagyott bőre mellé telepedett, majd pihengetni kezdett miközben a nap sugarai simogatták újdonsült ruháját, mely szó szerint csillogott, ahogy a fény megérintette.

Nyár a tisztáson

Nagy ökörszemlepke

 Citromlepke

 Barna busalepke

A fák sűrű sudarai hiába adtak árnyat, a fülledt nyári levegő áthatotta az erdő minden szegletét. Amikor a tisztás szélére értem a kék égen a nap perzselő sugarai uralkodtak, és csak egy-egy kósza felhőfoszlány úszott tova félősen, mintha tudták volna, tilosban járnak. Légiesen könnyedek és egészen aprócskák, jelentéktelenek voltak, és az izzó sugarak sorra megsemmisítették őket, esélyük sem volt rá, hogy eltakarják a napot, és egy kis árnyékkal ajándékozzák meg a tájat.

Az erdőszél és a rét találkozásánál délcegen álló csalánsereg áll őrt, mindannyian, egytől egyig szúrós tüskékkel felfegyverkezve, akik minden nemkívánatos látogatók megpróbálnak távol tartani. Jól ismerem már őket és tudtam, hogy engem könnyedén tovaengednek, hisz az itt élő állatok útján, vadcsapásain szedtem lábaimat, ott ahol a csalánok meghajolva állnak az erdő előkelő lakói előtt. Az ösvény saras volt, melyben szarvasok, őzek, vaddisznók patáinak a nyoma rajzolódik ki.

Az elmúlt időszakban szinte egyetlen délután sem telt el úgy, hogy ne esett volna az eső. Olykor csak egészen csendesen hullottak alá a cseppek, óvatosan és szelíden, de viharra is volt példa, amikor a fákat csavarta a dühösen tomboló szél és a csapadék szinte özönvízszerűen hömpölygött az ösvényeken. A bőséges eső és az azt követő napsütés hatására a levegő párával telt meg, mázsás súlyként ülte meg a természetet és annak lakóit.

Fülledt meleg ide vagy oda, a tisztás lakói élvezték a napsütést, és lepkék százai lejtették könnyed táncukat a levegőben. Néha egészen alacsonyan repkedtek, hogy aztán újra felemelkedjenek, fel a magasba, ahonnan jól szétláttak, és válogathattak, hogy a virágok bőségéből a számukra a legszimpatikusabbat választhassák ki. Amikor megtalálták a megfelelőt, könnyedén leereszkedtek rá, és kicsit megpihentek a szirmok között. Pihenésük azonban nem tartott soká, hisz időről-időre újabb és újabb lepkevendégek érkeztek, akiknek át kellett adni a helyüket. Voltak, akinek ez egyáltalán nem tetszett, és olyankor egymással kergetőztek, mintha összekapaszkodtak volna szálltak fel a magasba, egyre-egyre feljebb. Ahogy ezeket a repülő kis tündéreket figyeltem, egyikükön megakadt a tekintetem, hisz sokkal, de sokkal nagyobb volt mind közül, és ahogy a seprence szirmai között pihent széttárt szárnyaival, még óriásibbnak tűnt. Megpróbáltam a derékig érő fűben észrevétlenül a közelébe lopakodni, de ő szemfülesebb volt, ahogy érezte jöttömet, újra és újra szárnyra kapott, és tovalibbent. Mintájából ítélve tudtam, hogy gyöngyházlepke, de szárnyainak külső zöldes mintázata ismeretlen volt a számomra. Többszöri próbálkozásom ellenére sem sikerülhet hozzá annyira közel kerülnöm, hogy le tudjam fotózni, de amikor rátalált az egyik mezei varfűre, az annyira rabul ejtette, hogy sikerült őt megörökítenem. Nagyon sok lepkefajt ismerek, de amikor egy új eddig még nem látott egyeddel sikerül találkoznom hihetetlen izgatottság lesz úrrá rajtam, és örömöm szárnyal, hogy egy újabb ajándékkal gazdagított a természet. A határozókönyvem megoldást adott az ismeretlen szépség nevére, Zöldes gyöngyházlepke a becsületes neve, mely hazánkban természetvédelmi oltalom alatt álló faj. Barangolásomat tovább folytatva, igazi paradicsomban éreztem magam, hisz minden szívemnek kedves élőlény körülöttem volt. Pókhálós lepkék nyári nemzedéke, szolid sárga színben tündöklő citromlepkék, barna szárnyakat viselő nagy ökörszemlepkék, ugyancsak barna, de náluk jóval kisebb busalepkék, melynek több faja is tiszteletét tette a tisztáson. A zöldellő fűszálak között megszámlálhatatlanul sok sáska és szöcske ugrált, boldogan és elevenen, élvezve a nap meleg sugarait. De nem csak a rovarok voltak jelen, rengeteg virág bontogatta szirmait. Sudár szárakkal álldogáltak a seprencék, közöttük mezei varfűk, réti szegfűk tündököltek és kínálgatták édes nektárjaikat, egészen a talaj közelében pedig félősen megbújva sallangos gólyaorrok, mezei tikszemek álldogáltak. A fákon madarak csiviteltek, egészen fiatal, nem régiben fészek hagyott fiókák könyörögtek, esedeztek finom falatok után. Fekete és énekes rigók fütyültek, vörösbegyek daloltak, örvös galamb búgott szolidan alig hallhatóan, és a kakukk, túráim örökös kísérője ismételgette a nevét, újra és újra.

 Pókhálós lepke

 Zöldes gyöngyházlepke

 Mezei varfű

Fatörzsekben lapuló harkálylakások

Éhes csőrrel és kíváncsi tekintettel várakozó fióka

Az én váram, az én házam

Nyár van amikor is sorra hagyják el fészkeiket, odúikat a madarak. Széncinegék, barátcinegék, zöldikék, meggyvágók, énekes és fekete rigók, nagy és közép fakopáncsok szajkók, csuszkák, és még sorolhatnám mennyi faj, fiatal nemzedéke ismerkedik ezekben a napokban és hetekben új otthonukkal, a természettel.

Jelen történetem a nagy fakopáncsokról fog szólni, akik szép számban költenek és élnek a minket körülölelő hatalmas erdőségekben. Kora tavasszal, amikor az erdő ösvényein szedtem a lábaim, a harkályok dobolása, mellyel territóriumukat jelzik, kísérték az utamat. Ezek a hangok mutatják meg nekem, hogy hol lesz a nagy fakopáncsok fészke, melyekben utódaik látják majd meg a napvilágot. Ahogy teltek a hetek figyelemmel követtem az életüket, tudtam melyik fákon lapulnak a harkályotthonok, hisz a hím dobolása elárulta annak, ha nem is a pontos helyét, de megközelítőleg hol lehet az ő és a társának a fészke, aki már akkor a tojásaikat melengette. Tavasz végén a dobolás egyre jobban kezdett elcsendesedni, ekkor már sejtettem, hogy az odúk mélyén felrepedtek a tojások, és belőlük folyton éhes csőrű apróságok bújtak elő. Nem volt már annyi ideje a hímnek dobolni, csak ritkán hallatta családját védelmező hangját, hisz a legfontosabb feladta neki és párjának is a kicsik nevelése, gondozása, és jóllakatása lett. Edei sétáim alkalmával többször láttam, ahogy a szülők finom falatokkal megpakolt csőrökkel érkeztek az odúhoz, és felváltva hol az egyik, hol a másik reppent be, és osztotta szét az elemózsiát az egyre türelmetlenebb fiókáknak. Június első heteiben eleinte egészen vékonyka, cingár hangocskák szűrődtek ki az otthonokból, jelezvén, hogy a kicsik szépen cseperednek, és éhségüknek már hangot is tudnak adni. Ezek a hangok napról napra erősödtek, egyre hangosabbak, egyre lármásabbak lettek a fák üregei, hisz ahogy egyre nagyobbra cseperedtek a kis tollasok velük együtt a hangjuk is erősödött.
Egy szép nyár elejei napon az első, csinos piros fejfedőt viselő fióka, félénken kikandikált az odún túl elterülő nagyvilágba. Szemei a kíváncsiságtól csillogtak, hisz az egyre szűkebb otthonán kívül hatalmas fákkal, és nagy térrel hívogatta őt a természet. A következő napokban szinte mindig láttam a fiatalokat, akik egymással versengtek az odú legjobb és legszebb kilátást biztosító helyéért, mely nem más volt, mint a bajárat. Hangos csipegéssel, már ott várták a szüleiket, miközben szemükkel felderítették a közvetlen környezetüket. Amikor a hím vagy a tojó megjelent bőszen rezegtetni kezdték szárnyaikat, csőrüket hatalmasra tárták, ezzel jelezve, hogy bizony ők nagyon éhesek, és már nagyon várták a finom lakomát.

Pár nappal ezelőtt, amikor ismét az erdő ösvényén szedtem a lábam, a harkályok odúi már csendesen álltak, a nyílások, üresen tátongtak, hiába hallgatóztam, hiába figyeltem nem voltak már ott a kis piros sapkás lakók. Eljött tehát a pillanat, amikor szüleik kíséretével elhagyták az addigi, biztonságot adó otthonaikat, és megkezdték életüket, a nagyvilágban. Abba a világba melyben sok új élmény, számos új ismeretség, de sajnos veszély is várja majd őket.  

 Nagy fakopáncs hím és féltve őrzött otthona