Őszi rendszeres madárvendégeim - Csuszka

Az idei esztendőben a természetnek hála nagyon sok csuszka teszi tiszteletét a madárbarát birodalmamban. Olyan sokan térnek be hozzám, mint még soha. A széncinegék jelenlétét nehéz túl szárnyalni, de idén a csuszkáknak sikerült. Nekik köszönhetően pedig az elmúlt hetek alatt rengeteg megfigyelési élménnyel tudtam gazdagodni. 

A csuszkák vérében benne van a gyűjtögetés. Ők minden áldott nap gondolnak a holnapra. Azok közé az erdőlakók közé tartoznak, akik készleteket halmoznak fel. Amikor megadatik számukra a bőség, már akkor gondolnak az ínséges időkre, a szegényes időszakokra. Éppen emiatt, hogy nélkülözniük ne keljen, amikor a természet terített asztallal látja őket vendégül, elkezdik a betevőket elspajzolni. 

A csuszkák szinte egész évben úgy élnek, hogy rejtegetnek, a növényi táplálékokat raktározzák. Azonban amikor beköszönt az ősz, vele együtt pedig a bőség időszaka, még lelkesebben, még szorgalmasabban kezdik el gyűjtögetni és rejtegetni a kedvükre való csemegéket. Ők előre látó tollasok, akik tudatosan készülnek a hideg évszak viszontagságos és ínséges időszakára. 

A spajzokban lapuló betevőket általában akkor keresik fel, amikor a természetben egyre kevesebb a biztos táplálék. Ezek a sapjzok fák kérgének a repedéseiben, réseiben, a tajaban, puha moha párnákat között lapulnak. Az elrejtegetett finom falatokat mohával, zuzmókkal álcázzák, amire nagy szükség is van. Hiszen a folyton éber cinegék előszeretettel fosztogatják a csuszkák raktárait. Egyesek szinte követik, kifigyelik őket, hogy hová dugdossák, hová rejtik a finom betevőket. 

A csuszka táplálékának nagy része a fákon élő rovarokból áll. Amikor a fatörzs réseiben, repedéseiben keresi a táplálékát, általában fentről lefelé kezdi átvizsgálni a törzset, fejjel lefelé közlekedik csavar vonalban, és az útjába kerülő rovarokat csipegeti fel. 

Az ősz téli ínséges időszakban, étlapjára kerülnek a bogyók és a magvak is, melyeket a párok összetartva, revírjeik határain belül, vagy azok közelében kutatnak fel. 

Kertemben élő fákat is újra és újra átvizsgálják, és nem tudok hetek óta úgy kimenni a kertbe vagy kinézni az ablakon, hogy csuszkákat ne látnak. Hangjuk kedvesen oson az őszi csöndbe. "Tveed - tveed" diskuralnak egymással a párok, akik egész évben, ilyenkor a költési időszakon kívül is összetartanak. 

A következő történetem a mindig mosolyra fakasztó, folyton izgő-mozgó kék cinegéről fog szólni. 

Áldott eső

 

Csuszka 

Sötétszürke felhők kezdtek gyülekezni az égbolton. Szépen, óvatosan, teljes némaságban, uralmuk alá vették minden szegletét. Hiába volt késő délután, alkonyati sötétség lett úrrá az erdők rengetegében és a kis kertemben, mintha hirtelen az este köszöntött volna be. Idejekorán érkező este. Madarak szálldostak ágról - ágára, kétségbeesetten betevők utána kutattak, mintha nem tudtak volna hirtelen mi történik. Talán ők is úgy érezték, hogy az alkonyat a szokottnál előbb ballagott elő a völgy mélyéből, és még gyorsan, csőrük éhségét tudják oltani az éjszaka előtt. 

A fák törzsei a sötétségbe vesztek, az erdőben már nem volt fény. Ekkor szépen óvatosan elindultam az első esőcsepp az útjára. Az elsőt követte a többi. Nem vadul, gyöngéden, óvatosan hullottak alá. Egészen apró cseppekben. Mintha odafent valaki szitát tartott volna eléjük, hogy azon hullanak át. Súlyuk nem volt, könnyedek voltak, mint a lehelet. Mégis sorra szedték a fákról a sárga leveleket. Azokat, akik már egészen gyengén tudtak csak kapaszkodni. Akinek ereje elfogyott, és már sorsuk beteljesülését várták. Peregtek a levelek, hullottak az eső könnyed cseppjei, az erdő pedig kedvesen zizegő hangokkal telt meg. 

Kellemes illat lengte át a fák rengetegét. Kedves neszek osontak tova. A madarak pedig csak szálltak fáról - fára, szorgalmasan gyűjtve a rovarságot a levelek fonákjáról, a kérgek repedéseiből, az ágak hónaljából. Mindent átvizsgálva, mindent apró rést átkutatva. 

Aznap már az alkonyati sötétség nem engedte el az erdő ösvényeit, amit az este, a sötét este követett. A csillagok nem ragyogott, a Hold arcát felhők takarták, fényüket nem tudtak az éjszakába szórni. Ma hajnalban pedig újra rákezdett az eső. Sűrűn, nagy cseppekben hullottak alá. Kopogtatták a fák leveleit, az avarral hintett földet. A kis mélyedéseket, a fák odvait friss vízzel töltötték fel, öntöztek mindenkit, hogy szomjas senki ne maradjon. És ez így ment egész álló nap, újra és újra eleredt az eső. Az avar alatt gombák mozgolódtak, óvatos furakodtak elő, apró szemekkel a tájat kémlelték, csigák sürgölődtek, persze amennyire tőlük tellett, a fák levelein cseppek ringatóztak, a pocsolyákban pedig minden esőcsepp apró kis örvényt keltett. Mosolygott az erdő, szemei pedig a boldogságtól csillogtak. 

Zizegő esőcseppek

A nyár nagy részében az eső után vágyakoztak a kertem, az erdő és a kis tisztás lakói. A száraz hetek után az elmúlt napokban újra és újra frissítő záporok érték el a vidékünket. 

Tegnap kora reggel, amikor az erdő ébredezni kezdett, már szürke, eső reményét tartogató fellegek terpeszkedtek el az égbolton. Minden beborítottak, a Napocskának sem adtak semmi esélyt, hogy sugarait ki tudta volna nyújtóztatni. Mosolygó arca a komor fellegek mögött pihent. Késő reggel pár csepp eső indult útjára a magasból, majd sorban követői is földet érték. Innentől kezdve pedig, szinte az egész nap csakis róluk szólt. Hol gyengéden, egészen óvatosan hullottak alá, hol pedig dühösen, semmi finomságot nem ismerve kopogtat az erdő, a mező talaján. Sokuk azonban nem ért el a földig, a fák, a bokrok levelein pihentek meg, mázsás koloncként húzva le ágaikat, vékony gallyaikat. Az erdő csöndes volt, csak az eső cseppjeinek hol halkabb, hol erősebb zenéje törte meg. Késő délután alkonyati sötétség borult a tájra. Mintha se nappal nem lett volna, se éjszaka. Hirtelen fényes csóvát hagyva maga mögött, villám cikázott át az égbolton, nyomában mély morajlás szalad végig a fák rengetege között. Majd újra villám csapott le, és ismét megdörrent az ég, még hangosabban, még áthatóbban. Az esőt mintha dézsából öntötték volna, sűrűn, nagy cseppekben rohantak lefelé felhő otthonukból. Az erdő fái közé sűrűn szőtt, fehér lepel terült el. Ködfátyolba burkolózott a táj. 

A kertemben csuszkák, cinegék, erdei pintyek, szajkók időztek. Voltak akik a legnagyobb eső közepette is, szűnni nem akaró elvenséggel élelem után kutattak, de voltak akik, az esőtől ázottan, csapzott tollakkal csak álltak és talán az eső végéről álmodoztak. Szajkó pihent a cseresznyefa ágai között, tollait cseppek sokasága húzta le, mint nehéz teher. Csak maga elé meredten gubbasztott, senkivel és semmivel nem törődve. Talán még bóbiskolt is egy kicsit. Szemeit újra és újra lehunyta. Az akácfa ágai között szén és kék cinegék motoztak, a fa törzsén pedig csuszka kutatott betevő után. Hiába esett az eső kedvüket nem szegte, szorgosan kutatták át a fa rejtekeit, megbújt eleségeket keresve. A talajon erdei pintyek szedték lábaikat, fejüket pedig csak nagy ritkán emelték fel. De amikor az eső még dühösebben kezdett esni, a szél pedig minden erejét összeszedve nyargalt végig a kerten ők is menedékbe vonultak. 

Hosszú, hosszú percek teltek el, mire kicsit csendesedni kezdett az eső. És, mint egy varázsütésre, újra a madarak vették birtokba a kertet. Elevenen szálltak fáról-fára, akrobatikus mutatványokat mutattak be a vékonyka ágakon, fel-le szaladgáltak a törzseken, élettel töltve meg a kertem. De hirtelen, mint egy lecsapó villám, karvaly ütött rajta az egyik kismadáron. Olyan sebesen, olyan hirtelen, hogy esélye sem volt áldozatának menekülni. Az éles karmok gyenge testébe furódtak, a ragadozó madár sárga szemei pedig örömittasan csillogtak. Zsákmányát megragadta, és már vitte is tova, az erdő fáinak a rengetegébe. Bent a sűrűségben, valamelyik fa ágai között fészke lapulhat, amiben éhes fiókái várják az éltető betevőt. Egy aprócska madár élete, egy másik madár életben maradását jelenti. Ez a természet rendje, de mégis összeszorult szívvel néztem a karvaly után, ahogy a fiatal cinkét vitte el éles karmai között. Az eszem tudja, hogy így van rendjén, de szívem mégis a sajnálattól vert hevesen, a kicsi cinege halál miatt. A kertemben hosszú időn át a mozdulatlanság, a csönd lett az úr. Csak az eső cseppjeinek koppanása zizegtette a fák leveleit, majd újra erős szél támadt, és ismét dühös vihar kezdte erejét fitogtatni. 

Füttyögés az erdő rengetegében

 

Csuszka

 

A kellemes őszi meleg, a már-már nyárias levegő, a kis tollasokat dalolásra készteti. Legutóbb a széncinege gyöngyözően csengő hinta dalocskájáról számoltam be Nektek, most pedig a kékes tollruhába bújt csuszkáról fogok mesélni. A csuszkák állandó madaraink, akiknek a jelenlétében, egész esztendőben gyönyörködhetünk.   

Bármikor is lépek rá az erdő ösvényére, szinte nincsen olyan látogatásom, hogy ennek a folyton izgő-mozgó madárnak a hangját ne hallanám. A csuszkák az esztendő minden áldott napján párba állva élik az életüket. Párkapcsolatuk évekre szól. A párok a költési időszakon kívül is védelmezik, óvják revírjeiket, és a birtokolt területük határain belül tartózkodnak. Mivel egész évben párkapcsolatban élnek, éppen ezért hallhatjuk olyan gyakran “tveed-tveed” kapcsolattartó hangjuk. Hiszen a hím és a tojó ezzel a hanggal tartja folyamatosan, egymást közt a kapcsolatot. Távolra soha nem mennek egymástól, ha az egyik kicsit odébb áll, a másik máris hangjával jelez társának. 

Ilyenkor ősszel is gyakran hallom “tveed-tveed” hangjukat az erdő rengetegében. Azonban az elmúlt napokban nem csak kapcsolattartó hangjukat, hanem a rájuk jellemző különleges füttyüket is meg tudtam figyelni, mely hang messzi kúszva töltötte be az erdő ösvényét. Általában a tél közepétől hangos az erdő a csuszkák füttyeitől, de most az ősz, a kellemes meleget tartogató szeptember is megajándékoz kedves füttyögő hangjukkal. 

Tavaszba lopakodott tél

 Csíz hím

 Meggyvágó tojó

Kék cinege

Csuszka

 Zöldike hím

Nehezen virradt tegnap reggel. Hiába ébred előbb a márciusi nap, fényes korongját szürke fellegek takarták el. Az égbolt minden szegletét uralmuk alatt tartották, egy pici rést, egy aprócska kis nyílást sem hagytak neki, hogy sugarait ki tudja rajta nyújtóztatni. Az erdőt és a kertemet félhomály ülte meg, hiába köszöntött be a reggel, mintha a pirkadatot feltartóztatta volna valaki, szürkesége takarta be a tájat. A felhők mozdulatlanul álltak az égen, kényelmesen elterpeszkedve, türelmesen várakoztak, és talán még lábukat is lógatták.

Még nem volt nyolc óra, amikor a levegőben megjelent egy kósza hópihe, majd szépen lassan követte őt egy másik, egy harmadik és így tovább. Könnyedén libegtek a levegőben, vígan himbálóztak, kedves csilingelő hangjuk pedig átjárta az erdő ösvényeit. Ahogy teltek a percek egyre többen és többen lettek, és a könnyed libegésüket gyors, sietős zuhanás váltotta fel. A hó egyre jobban havas esőbe váltott át, majd ismét könnyed hópelyhek kezdtek szállingózni. A hó a havas eső, és az eső egymást váltva esett, mintha mindannyian, meg akarták volna mutatni magukat.

A talaj meleg volt, és bőségesen nedves, az elmúlt napok kiadós esőzései után. Így a lehulló pihék nagy része, mihelyst földet ért olvadni is kezdett. Kora délelőtt volt, amikor az égbolt egyik dunnája ezer számra küldte a levegőbe csilingelő pihéit. Sűrűn, esni kezdett a hó. Nem volt közte eső, csak a hófehér kristályok hullottak alá. Olyan sokan voltak, olyan sűrűn estek, hogy igazi hó függönyt terítettek a fák törzsei közé, melyben alig lehetett előre látni. Az erdő lakóit azonban ez mit sem zavarta. Fekete rigó flótázott a fa ágai között, éjfekete tollruhája a szürkeségbe veszett, de hangja élesen csengett. Széncinegék űzték a telet, „ki-ki-ték, ki-ki-tél” strófáik ugyanolyan tisztán csilingeltek, mint a napsütéses tavaszi napokon. Csuszkák füttyögtek egymásnak elevenen. Nagy fakopáncs dobolt, hangja messze repült, melyre a távolból újra és újra válasz érkezett. Csinos zöld tollruhát viselő, zöld küllő kacagott hangosan, mely hang minden más madár hangját elnyomta. Az ébredező bodzabokor ágai között pedig idén először hallottam a vörösbegy énekét. Előadása szolid volt, került minden hivalkodást, mintha önmagának dudorászott volna, miközben a hópihék egymást követve hullottak a tájra. Az erdő madaraktól volt népes. Zöldikék, meggyvágók, csízek, barát és kék cinegék, erdei pintyek motoztak a fák, a bokrok ágai között. A tavaszba lopakodott tél, nem zavarta az erdő tollas lakóit. Mintha érezték volna, hogy ez csak kósza tévedés, és hamar tovatűnik, nyomában pedig újra a kikelet fog győzedelmeskedni. És valóban így is lett, hiszen mára a hó, a tavaszba settenkedő tél, már csak emlékként él az erdő lakóinak az emlékezetében. Újra a kellemes enyhe idő, a felhők között újra és újra elbukkanó napsugarak vették birtokba a fák rengetegét.  

 Barát és széncinege hím

 Barátcinege

 Széncinege hím

 Szajkó

Novemberi reggelen

Elékezett az ősz utolsó hónapja, mely idén szokatlanul meleg levegővel, szikrázó napsütéssel tölti meg az erdők, mezők ösvényeit. Sorra dőlnek meg hosszú évtizedek meleg rekordjai, melynek hatását a természet magán viseli, hisz nem ehhez szokott, nem ez a neki kedvező időjárás. De nem tudnak mást tenni a lakói, alkalmazkodnak a szokatlan körülményekhez.

Vasárnap reggel, amikor sétámra indultam a levegő kellemesen enyhe volt, melyben az avar fanyar illata osont a fák egyre csupaszabban álló sudarában. Az ágakon itt is, ott is könnyed ködfátyol ült, ami igazán kellemes hangulatúvá varázsolta a kora reggeli, ébredező órákat. Szeretem ködöt, szeretem a sejtelmes szépségét, melyben a táj egészen más, titokzatosabb arcát mutatja. A fák védelmében hol halkabban, hol erdősebben hallatszott a levelek zizegése, ahogyan búcsút véve otthonuktól hullottak le a koronákból. Esés közben halk nesszel libegtek, ellejtve utolsó táncukat mielőtt földet értek volna. Egyikük-másikuk tétován indult útra, mintha nem bírtak volna, nem akartak volna beletörődni a sorsukba, hogy gyorsan mulandó életük, a végéhez ért.

Ahogy a nap elődugta sugarait a szürke felhők takarásából, a madarak halk motozással betevő után kezdtek kutatni. Cinegék egész kis hada szálldosott ágról-ágra, miközben aprócska csőrük egy pillanatra sem állt be, vékonyka hangjuk egészen betöltötte az ösvény minden szegletét. Izegtek-mozogtak, kerestek-kutattak, és egy kósza szemhunyásnyira sem álltak meg. Csinos fekete fejfedőiken a nap ébredező sugarai csillogtak, szemeik pedig a szűnni nem akaró kíváncsiságtól ragyogtak. Nagyon szeretem a cinegéket, kedves kis lényük hamar elvarázsolja a szívemet, ahogy ernyedetlen szorgalommal, rendkívül élénken és virgoncan keresgélik a napi betevőjüket. Még a legzordabb időben is boldogság és jókedv ül kedves arcocskájukon. Hosszú percekig figyeltem a vidáman tevékenykedő csapatot, miközben feltűnt köztük egy csinos, kék tollruhát viselő csuszka pár is. Fejjel lefelé szedték, hosszú karmokkal megáldott lábaikat, mint ügyes akrobaták, miközben a kéreg repedéseiben megbújt rovarok után kutattak. Valami nem tetszhetett nekik, mert hirtelen hangos riasztásba kezdtek, és túlharsogták a cinegék csendes diskurálását. Az erdei úton haladva, lassan elértem a kis hegy tetejére, ahonnan tisztán látni lehetett a Karancs-hegy vonulatait, ahogy őszi ünneplőjükben pompáztak. A tölgyfák legtöbbjei még magukon viselték a bebarnult koronájukat, melyek között üde zöld foltok jelezték a fenyők, a sárgák pedig a vörösfenyők és a bükkfák jelenlétét. A mélyen fekvő völgyekben ködfelhők gomolyogtak, mintegy puha, könnyed bundával betakarva az alatta nyugvó erdőséget. Csodás volt a kilátás. Hátamat, egy szép kort megélt hatalmas tölgyfának döntve figyeltem a tájat, melynek látványa percről-percre úgy változott, ahogy a ködfátyol éppen betakarta a völgyeket. Könnyedén úszott az alattam elterülő mélységben, és, úgy hullámzott, mint a tenger vize nyugodt, szélcsendes napokon. A hegytetőn újra és újra előbújtak a nap sugarai, és olyan kellemes meleggel áldották meg a levegőt, hogy egy vörös mellényes madárka kedvet kapott gyöngyöző énekének az előadásához, melyhez kisvártatva a széncinegék is csatlakoztak, nem messze pedig a zöld küllő kacagása harsogta túl, a kis énekesek őszi koncertjét. Mintha jót nevetett volna rajtuk, hogy novemberben dalolnak, amikor már nem szokás. De szokás ide vagy oda, a kellemes idő, a testüket simogató meleg, az élelem bősége jókedvre derítette a kis tollasokat, mely arra késztette őket, hogy ennek az örömnek hangot is adjanak. Így hát nekik hála ezen a reggelen az ő kedves nótájuk kísérte végig az utamat.       

   Széncinege

 Csuszka

Erdei madáróvoda

 Szajkó 

 Nagy fakopáncs fiatal példány

 Erdei pinty fiatal példány

Csilpcsalpfüzike fiatal példány

Az erdők végeláthatatlan ösvényei az elmúlt hetekben igazi madáróvodává változtak. A madarak gyöngyöző énekei elhalkultak és helyüket, cingár, egészen vékonyka csipogások vették át. Az új nemzedék kis tollasai elhagyták eddigi lakásaikat, és életüket új otthonukban folytatják, a természetben.

Sétáimat kedves könyörgések, hol halk, hol hangosabb csipogások kísérik, melyeket a fészek hagyott fiókák hallatnak, jelezvén szüleiknek, hogy bizony ők nagyon éhesek.

A tavaszi és nyár elejei hónapokban a fák között vörösbegyek, erdei pintyek, énekes és fekete rigók, csilpcsalpfüzikék, zöldikék, cinegék, csuszkák, tengelicek, barátposzáták gyöngyöző dalai osontak, doboltak a harkályok, csacsogtak a meggyvágók, kacagtak a küllők, búgtak a galambok, nevét ismételgette a kakukk és a szajkók is újra, és újra megpróbálták valamelyik madár hangját utánozni, hogy ők se maradjanak ki a hatalmas madárkórus fellépéséből. Ezek a dalok mára már elcsendesedtek, a fészkek, az odúk már üresen állnak, hisz az új nemzedék fiókái, akik szerencsésen kikeltek a tojásokból, és túl élték a veszélyekkel teli időszakot, mára már kirepültek, és az erdő fái, bokrai védelmében ismerkednek a nagyvilággal.

Vannak, akiket még a szüleik táplálnak, hisz amíg el nem érik a fiókák a teljes önállóságot, addig a hím és a tojó gondoskodik róluk, még ilyenkor a fészkük elhagyása után is. Ezekben az első napokba hetekben a kicsik még nem vagy csak nagyon gyengén repülnek, így a sűrűbe rejtőzve várják szüleiket, hogy megérkezzenek hozzájuk a finom és tápláló falatokkal. Hollétüket vékonyka hangjukkal jelzik, így könnyedén rájuk tudnak találni a szülők, és sajnos az ellenségeik is. Ebben az időszakban veszíti el aprócska életét a legtöbb kis tollas, hisz nagyon könnyű prédát jelentenek az ugyancsak utódaikat nevelgető ragadozóknak.

Ha a szerencse melléjük szegődik, és sikeresen túlélik a veszélyekkel teli első napokat, akkor következik az ismerkedéssel és tanulással teli gyermekkor, amikor is a szülők még mindig gondoskodnak róluk, de már kezdenek önállósodni, és megismerkedni a természet nyújtotta élelmekkel, azok elejtésével.

Ha természet ösvényeit járjátok, hallgassátok ti is a madárgyerekek kedves hangjait, és, ha szerencsétek van, akár meg is tudjátok őket pillantani a fák vagy bokrok védelmező sűrűjében, melyek ezekben a hetekben madáróvodáknak adnak otthonokat.

 Széncinege fiatal példány

 Meggyvágó fiatal példány

 Csuszka fiatal példány 

Odú mustra, csuszka módra

Az idei télen úgy változik az időjárás egyik napról a másikra, hogy még nekünk embereknek is nehéz követnünk, akkor mit szóljanak ehhez az állatok, a növények, a természet kisebb-nagyobb lakói.

Egyesek dalra fakadnak, mások revírjeiket jelölik, a virágok szirmaikat bontogatják, a rovarok téli rejteküket elhagyva szárnyalnak, a bodzabokrok rügyeiből aprócska levelek kukucskálnak elő, csodálkozó tekintetekkel, mintha arra a kérdésre várnák a választ, hogy mi történt megérkezett a tavasz? Testükön érzik a levegő enyhe simítását, a nap melengető erejét, és nem tudnak mást tenni, mint hinni a jeleknek, mely ezen a télen már nem először csapja be őket.

A kis tollasokat is becsapja a kellemes időjárás, éppen a mai nap, egy csuszka pár szemrevételezte szorgoskodva az egyik odúmat. A hím hangos füttyel revírjét jelölte, a tojó pedig alaposan végigmustrálta a kiadó albérlet minden egyes szegletét. Hosszú perceken keresztül figyeltem őt. Alaposan átvizsgálta kívülről a kis lakást, majd eltűnt a belsejébe, hogy ott is végigfürkéssze a lakóra váró kis otthont. Dolga végeztével, az etetőre szállt csipegetni kezdett, a hím pedig őrködött, mihelyst valaki az odú közelébe mert repülni, ő nagy sebbel lobbal elzavarta.

Nagyon korai még az odúfoglalás, annak ellenére, hogy a csuszkák egész évben, a költési időszakon kívül is párban maradnak, és revírjeiken belül. Talán az újra beköszöntött tavaszias idő mely megzavarta őket, minden esetre, ha neki kezdenek az építkezésnek, azt úgyis látni fogom. Hiszen ők teljesen, szó szerint magukra szabják az odút, és annak bejáratát. A tojó apró sárdarabokat hord a csőrében, és röppnyílást addig szűkíti, ezzel a saras anyaggal, amíg az nincsen teljesen az ő testméretükre szabva. Ez nekik egy védekezés, hogy az illetéktelen, nagyobb testű madarak, ne tudjanak a fészkük közelébe férkőzni, és abban kárt tenni.

Szemmel fogom követni, hogy ez a mai csak egy kis fellángolás volt a csuszka párnál, melyet szívből remélek, hisz a tél vége még messze van, vagy valóban neki kezdenek az építkezésnek.

Bármi is legyen a fejleményeket Veletek is megosztom.

Kertem és az erdő ébredése

Őzgida

Balkáni gerle 

 Fekete rigók

 Vörös mókus

Hegyi fakusz

Szeretek korán kelni, hisz olyan jó látni, ahogy az éjszaka sötétje szépen lassan átadja helyét a világosságnak. Szeretem szemmel és füllel követni ezeket, a pillanatokat, ahogy az erdőben élő fák körvonala egyre jobban kirajzolódik, az égbolton úszó felhőket, a felkelő nap csodaszép színekre festi, és ahogy az éjszaka csendjét az ébredező erdőlakók neszei, hangjai törik meg. Megszólalnak a korán kelő vörösbegyek, a fekete rigók, jelezvén, hogy új nap ébred. Majd szépen sorban minden nappali életet élő lakó kitörli álmát a szeméből, és élettel töltik meg ezeket a kora reggeli órákat.   

Az ünnepek alatt nem szólított a munka, így több időt tudtam itthon tölteni, újra eme kedves időtöltésemnek szenteltem ezeket, a kora reggeli órákat. Ilyenkor télen hosszúak az éjszakák, már délután négy óra környékén nyugovóra tér a nap, és a sötétség hosszú órákon át uralma alatt tartja a tájat. Ha az időjárás kegyes hozzánk, és derült égbolttal ajándékoz meg minket, akkor a mi vidékünkön nyolc óra felé megjelennek a nap első, gyengéden melengető sugarai.

Ebben a bejegyzésemben Veletek is megosztom, hogy az én kertemben, és azt körülölelő erdőben hogyan telnek a téli reggelek, hogy az itt élő lakók mikor, és hogyan kezdik meg a napjukat.

05:10 – Még teljes a sötétség, az égbolton csillagok milliói tündökölnek, és csak némelyikük bújik el a hangtalanul osonó felhőfoszlányok mögé. A sötétség ellenére a hótakaró add némi világosságot, és jól látszódik, amint egy vörös, puha téli bundát viselő róka baktat végig az erdőszélen. Talán éjszakai portyájáról tart hazafelé, hogy mire a pirkadat megérkezik, ő már meleg vackában tudja kipihenni az elmúlt órák, zsákmányszerző fáradalmait.

06:37 – Megjelennek a pirkadat első jelei. A kertem és a kiserdő fáiról lassan, óvatos a sötétség puha leplét kezdi szedegetni, majd megjelennek az első korán ébredő vendégeim. Mint, minden reggelen, most is a fekete rigó volt az első, aki kitörölte az éjszakai álmot a szeméből. A kertem még az elmúlt napok havazásait őrzi, melyben kiválóan látni lehet, ezt az éjfekete tollruhát viselő madarat, a kevéske fény ellenére is összetéveszteni, senki  mással nem lehet.

06:40 – Az első rigót követi a többi, egyesek a bokrok ágain gubbaszkodnak, felborzolt tollakkal, mások viszont elevenen, egymást kergetve oltják éhségüket. Olyan csetepatét tudnak csapni, mintha az utolsó falat tepertő megszerzése lenne a tét. Pedig táplálék van bőséggel, de a rigók már csak ilyenek, szeretnek fajtársaikkal civakodni, hisz mindenki egyet akar, az etető ura lenni.

06:55 – Az erdő még félhomályban ül, de egy vörös, és egy barnás bundát viselő mókus már egymással van elfoglalva, fürgén egymást kergetik az erdő fái között. Szinte még csak a körvonalaikat látni, szabad szemmel követni alig lehet őket. Fára fel, fáról le, majd futás a talajon, miközben mintha az elől szaladó azt kiabálná, úgysem bírsz elkapni, én sokkal, de sokkal gyorsabb vagyok. De bizony el tudná őt kapni, de ez most nem arról szól, ez a játékról, a mókáról, és talán az udvarlási időszak kezdetéről szól. Ismeretek szerint a mókusok nászidőszaka december és július eleje között van. Erről még bővebben egy másik bejegyzésemben mesélek majd Nektek.

06:58 – Az égbolton úszó puha felhőpamacsok világos rózsaszín színe jelzi, hogy lassan és ráérősen, a hegyek mögött ébredezik a nap korongja.

06:59 – Az erdei szállása felől, ezen a reggelen is megérkezik, és tiszteletét teszi, az aprócska hegyi fakusz. Éppen úgy, mint minden áldott reggelen, a cseresznyefa átvizsgálásával kezdi a látogatását. Végigmenetel minden egyes faágon, átvizsgálja a fa minden egyes szegletét, mint egy alapos kis ellenőr.

07:08 – A két vörös bundás mókus kifáradhatatlan, még mindig egymás kergetésével vannak elfoglalva, egyik pillanatban a fa törzsén szaladnak, a másikban pedig már a talajon szedik aprócska mancsaikat.

07:15 – Az erdő fái között feltűnnek, az egyik legkedvesebb erdőlakóim, az őzsuta és egy szem kis gidácskája. A tavalyi esztendőben két gidája született, egy kis bak és egy kis suta. A kis bak, azóta szép nagyra cseperedett, de még mind a mai napig visszatér az anyja, és a kis gida mellé. Azonban most csak ketten vannak, anya és féltett kis fiácskája. Nem tudom, mi lehet ezen a szép decemberi reggelen a levegőben, de az őzeknek is mókázáshoz szottyan kedvük. A kis gida anyja körül ugrál, mint aki játékra akar invitálni, majd vékonyka lábait egymás után szedi, hogy kövesse őt. Mit tehet ilyenkor egy jó és szófogadó anya, hát persze, hogy megesik a szíve az apróságon, és természetesen ő is belemegy a kis kergetőzős játékba. Percekig figyelem őket, de az erdőszélen álldogáló bokrok, egyre jobban eltakarják az őzek önfeledt, pajkos kis játékát.

07:18 – Úgy tűnik véget ért a kora reggeli mókus móka, mert a kis vörös bundás már a cseresznyefán álldogáló etetőben kutat. Jól tudja, hogy hol várja őt a finom dióreggeli. Fejét az etetőbe dugja, és máris egy szép nagy szem dióval a szájában ugrik egyik ágról a másikra. Annak rendje és módja szerint gyorsan feltöri és már eszi is a kedvenc csemegéjét, a dióbelet. Mihelyst végzett jön a következő szem, de ezt nem eszi meg, gyorsan leereszkedik a fa törzsén, megfelelő rejtekhelyet keres a kis zsákmányának, mely hely nem más, mint egy kis hókupac mélye. Ha eljön a hóolvadás, biztos vagyok benne, hogy jó pár szem dió hollétére fog fény derülni.

07:20 – A kis tollasok sorra ébredeznek, megjelennek az első széncinegék, a barátcinegék, és hova máshová vezet az útjuk, mint a napraforgómaggal megtöltött etetőkhöz.

07:21 – Az égbolton egyre élénkebb felhőpamacsok kergetik egymást, hisz ezen a reggelen is percek múlva felébred a nap, világosságot adó korongja.

07:23 – A világosság sorra csalja elő a tollasokat éjszakai alvóhelyeikről, megjelennek a kék cinegék és a csuszkák is.

07:25- A hétalvónak számító nagy és közép fakopáncsok is birtokba veszik az ipari tepertővel megtöltött etetőt, hisz a hosszú éjszaka után nekik is szükségük van a kalóriadús reggelire.

07:30 – Szajkók érkeznek csapatostól, a nyugodt csendes kert pillanatok alatt, igazi kis csatatérré változik. Kiabálnak, rikoltoznak, mintha nem jutna elegendő élelem a számukra, és mintha az utolsó apró morzsákért menne a harc. Egyik másik tollba kap egymással, és egymás csőréből orozzák el a csemegét. Hihetetlen látványt nyújtanak, aki eddig nem volt ébren az most biztosan felébredt, a messzire kúszó nagy veszekedésükre.

07:55 – A szajkók távozásával visszatér a csend és a nyugalom a kertbe, sorra érkeznek a reggelijükre a vendégek, mindenki szépen és nyugodtan teszi a dolgát, jóllakatja éhes csőrét.

08:00 – A fenyőfán megbújó éjszakázó helyükről előbújnak a balkáni gerlék is. Párban vannak, mint minden áldott alkalommal, amikor csak látom őket. Soha, egyetlen pillanatra sem hagyják a másikat magányosan.

08:05 – Egy csodás olajzöld tollruhás madár száll a cseresznyefa törzsére, majd szép óvatosan araszol lefelé. Nem lehet őt nem észrevenni, szívem egyre hevesebben ver, boldog vagyok, hogy hosszú idő után újra betért hozzám a zöld küllő. Kamerámon keresztül figyelem őt, és amikor egészen közelre hozza az objektívem látom, hogy ez bizony nem a zöld küllő, hanem egy hozzá nagyon hasonló madár, mely csak bizonyos jegyekben tér el rokonától, ő pedig nem más mint a hamvas küllő. Boldogságom határtalan, hogy egy új faj tisztel meg a jelenlétével, egy olyan faj, akivel ezelőtt még soha nem volt alkalmam találkozni. Erről a látogatásról, még bővebben be fogok nektek számolni, és, ha a természet is úgy akarja, akkor lehet még több találkozás fogja, ezt az elsőt követni.   

Kicsit hosszúra sikerült eme bejegyzésem, pedig csak a legfontosabb pillanatokat osztottam meg Veletek. Itt kint az erdőszéli kis kertemben pirkadattól alkonyatig, és még az éjszaka csendes leple alatt is történnek szívemnek kedves események, hiszen az élet itt soha egyetlen pillanatra sem áll meg, melyet csakis a természetnek, és a benne élő kedves lakóinak köszönhetek.  

  Szén és kékcinegék

 Szajkó

 Csuszka

 Nagy fakopáncs

Közép fakopáncs

Hamvas küllő

Napkelte az erdő fái között

Nagy fakopáncs

 

A legkedvesebb hely számomra a természet, és amikor csak tehetem az ösvényeit járom. Azonban mostanában, nagyon kevés alkalmam volt rá, hogy a társaságában töltsem az időmet. Minden porcikámnak hiányoztak az erdei séták, a fülemnek az oly kedves hangok, szemeimnek a szokott ösvények látványa, orromnak pedig az erdő tiszta, és utánozhatatlan friss illata. Nagyon vágytam már rá, és terveztem, hogy az ünnepek alatt, ha a természet is kegyes lesz hozzám, és úgy akarja, odakint a fák végelmében köszöntöm a reggelt, és a csodaszép színekben pompázó napkeltét.

Korán indultunk útnak, akkor, amikor még a szürkület vendégeskedett a fák ölelésében. Sejtelmes fény járta át az erdőt, gyengéd szél suttogott a fák csupasz ágai között, és a korán ébredő vörösbegyek csettegtek a bokrok ágai között, mintha aznapi teendőjüket vitatták volna meg. A csillagok már mind, egytől egyig nyugovóra tértek, hisz jól tudták, hogy hamarosan át kell adniuk a helyüket a nap izzó korongjának, és a világosságnak. Az elmúlt hetekben több alkalommal is könnyed hópihék hullottak alá a szürke fellegekből, és időről-időre fehér paplanjukat terítették a tájra. Az újonnan jött havazás mindig egy kicsit vastagított a fehér takarón, én pedig bizakodó voltam, hogy a karácsonyi ünnepeket hófehér ruhába öltözött táj fogadja majd. Pénteken napközben azonban nagy bánatomra hozzánk is megérkezett az előre jósolt enyhülés, és álmaim a fehér karácsonyról kezdtek szerte foszlani. Szombat reggelre pedig, amikor végre a természet ösvényére léphettünk, a hó egyre vékonyabb rétegben fedte a talajt. A kiserdőben az elmúlt napokban nagy lehetett a forgalom, mert mancsok, paták tisztán kivehető emlékei díszítették a fehér leplet. A kis tisztáson a hó sokkal, de sokkal vastagabb volt, hisz ide a fák magas sudarától, ilyenkor télen nem süt be a nap, és langyos sugaraival nem tudja megolvasztani az egymáson sokasodó fehér pihéket. Semmi máshoz nem fogható érzés a puha hóban járni, ilyenkor az embert igazi boldogság keríti a hatalmába. Elhagyva a tisztás érintetlen békéjét, tovább vettük az utunkat a hegy felé. Az égbolton puha felhőpamacsok úsztak, egymás után szépen sorban, mint a libák, akik esti szállásuk felé szedik lábaikat. A pamacsokat pedig halvány rózsaszínre festette láthatatlan ecsetjével, a hegy mögött ébredező nap. Első, lágyan melengető sugarai, már a Karancs-hegy lankáit cirógatták, amikor a keleti égbolton kíváncsian kikukucskált korongjának a széle. A levegő kristály tiszta volt, a gyengéd szél, hideg fagyos lehelete az arcomat csípte, az ébredő nap látványa pedig elvarázsolt, mint mindig is teszi. A táj egyre világosabb fényben fürdött, olyan fényben melyet csak ilyenkor, a napkelte időszakában láthatunk. Ez a lágy, sárgás fény, nem vakító, mint a forró nyári napokon, amikor a nap izzó korongja az égbolt legtetején szikrázik. Ez sokkal gyengédebb, és bársonyosan puha, mint a lágy simítás, mely alig érezhető, még oly kellemes.

Az erdő lakói is ébredezni kezdtek, szépen sorban, törölgették ki az éjszaka álmát a szemeikből, és ébrenlétüknek hangot is attak. A kora reggel csendjét sorra törték meg a kis tollasok csivitelései. Csuszkák füttyögtek önfeledten a tölgyfa karjai között, a cinegék csak csacsogtak, és csacsogtak, élénk narancssárga mellényes süvöltő legények pedig csendesen alig hallhatóan diskuráltak valami fontosnak tűnő dologról. Lent a mélyben, messze tőlünk, szajkók veszekedése törte meg ez erdő reggeli békéjét. Olyan zsibongást csaptak, hogy recsegő hangjuk messzire elkúszott a fák törzsei között. Hosszú percekig tartott a perlekedés, majd szépen lassan újra a nyugalom lett az úr. Pár méterre mellettünk a nagy fakopáncs is megkezdte a rendelését, tüzetesen átvizsgálta öreg tölgybetege mellkasát, és mihelyst meglelte a betegsége okozóját, szakértő csőrével, ügyes mozdulatokkal el is távolította.
Lassan mi is visszafelé vettük az utunkat, melyet hosszú perceken keresztül a fekete harkály fájdalmasnak tűnő kiáltás kísért. Az erdő sudara felett a felhőpamacsok színei egyre fakulni kezdtek, majd a kis akácosba is beszűrődtek a nap első, reggeli sugarai.    
    

 Barátcinege

   Csuszka