Adventi kalendárium - Az erdő mindig éber őrzője

Szépen, lassan, megfontolt léptekkel haladt előre útján az öreg December. A melengető őszi napok mára már csak kósza emlékek lettek. A természet végtelen ösvényeit a fagyos, a csontig hatoló hideg levegő járjta át. Az éjszakák fagyosak, a nappalok pedig didergően hidegek voltak, amiben legjobb lett volna bebújni egy kellemes meleg kuckóba. 

De az erdő rengetegének a lakói ezt nem tehették, hiszen éhség mardossata őket, az éhség pedig nagy úr és egyre nagyobb lesz ahogy az ínséges hónapok kiteljesednek. 

Kora reggel volt. A fák délcegen álló törzsei között könnyed ködpaplan ült. A fűszálakat hófehér, szerényen csillanó hódunna borította be. Makulátlan szépségüket az eső, a jeges eső magával vitte. 

A Napocska ezen a reggelen bágyadtan ébredt, mosolygó arca sápadt volt, sugarai pedig gyengék. Próbáltak áthatolni a Köd fátyolán, de erejük mintha elveszett volna. Ezernyi élet várta ezen a reggelen is őket, de mindhiába, melengető cirógatást nem tudtak nekik adni. 

A vadalmafa ágai kötött mókus lapult. Fekete gomb szemecskéiben kedvesen csillant a fény, fülein méretes, csinos szőrpamacsok ágaskodtak, mellénykéje makulátlanul fehéren fedte be testét, meleg vörös bundácskájában pedig, félénken megbújó őszülő szálak jelezték a mögötte álló éveket. Szőrrel gondosan fedett farka végén csinos bojt pihent. Ez a kedves mókuska nem más volt, mint Bojtika a mókus leány, az erdő legkedvesebb lakója, akit mindenki nagyon szeretett. 

Ott ült a fa ágai között, mozdulatlanul. Testét féltőn fonták körbe a vadalmafa gallyacskái, védve törékeny testét. Nem messze tőle az egyik öreg Tölgyfa ágai között Szajkó figyelt. Éber tekintetével az erdőt kémlelte. Szemei nem pihentek, fejét jobbra, balra fordította. Feketével mintázott tollait, a kobakja tetején égnek meresztette, látszott rajta, hogy ideges, felettébb ingerült. Nyugtalanul topogott a lábain, egyikről a másikra, megnyugvást nem találva. A mókus halkan, alig hallhatóan száját beszédre nyitotta. "Csukk - csukk, csukk - csukk", hadarta bátortalanul a szavakat. Zaklatott volt, és egyre jobban a fa vastag ágához bújt, mintha tőle várt volna megnyugtatást, mintha tőle remélt volna védelmet. És igen védte aprócska testét, amennyire csak tőle telt. A Szajkó nem nyugodott, sőt ahogy teltek a pillanatok egymás után, úgy lett egyre dühösebb. Dühének pedig hirtelen hangot is adott. Indulatosan recsegő, messzi osonó hangon kiabálni kezdett:

- Veszély, veszély közeleg, erdő aprócska lakói meneküljetek! Bojti mókus bújj el gyorsan, a vörös bundás erre surran! 

Bojtika erre még jobban az almafa ágába kapaszkodott, halk kiáltását csend, néma csend váltotta fel. Nem mozdult, nem szólt, még a levegőt is olyan óvatosan vette, amennyire csak tudta. Hófehér mellénykéje alatt picike szíve hevesen zakatolt. 

A Szajkó pedig csak kiabált újra és újra. Ekkor a fák között vörös alak tűnt fel. Hosszú orrú, ravasz arcú, huncut szemű, dús vörös bundát viselő, lompos farkú róka. Mancsait egymás után szedte, fürgén és elevenen. Nyomai, mint a gyöngyszemek rajzolódtak ki a hóban. Mit sem törődött a közelben rikácsoló szajkóval. Megszokta már, hogy nem kedveli őt, megszokta már, hogy folyton zsörtölődik, ha meglátja. A vörös bundás még arra sem méltatott, hogy fejét arra fordítsa. Nem volt ideje a házsártos madárral foglalkoznia. Az éhség nagy úr, korgó gyomra pedig vezette előre, ki a tisztásra, hátha ott akad egy kis betevő, hátha neki is jut valami falat, ami ha nem is sok, de fél fogára elég lehet.

Ahogy a róka tovább baktatott és eltűnt a fák rengetege között, a szajkó fűrkésző szemei elől, visszatért a csend az erdőbe. A madár nehezen, de megnyugodott, a fejét díszítő tollak vissza simultak okos kis kobakjára, kéklő szárnyait széttárta és a mókus mellé reppent. 

Bojtika ekkor mocorogni kezdett, félve, óvatosan elengedte az almafa vastag ágát, felegyenesedett, mancsait mellkasára tette és kedvesen a madárra nézett.  

- Köszönöm kedves barátom, hogy ismét figyelmeztettél! - szólt barátjához, de hangja még mindig remegett. 

A Szajkó úr csőrével óvatosan végigsimította a mókus csillogó vörös bundája, elbúcsúzott Tőle. Szárnyait könnyedén széttárta, amelyben, mint a kéklő égbolt ragyogtak tollai és szállt is tova, pillanatok alatt eltűnt a mókus szemei elől. 

A Napocska az égen óvatosan ballagott egyre magasabbra. Egyik sugara megsajnálta a még mindig reszkető mókust és kedvesen egészen óvatosan cirógatni kezdte bundácskáját. Bojtika szemecskéit lehunyta, boldogan adta át magát a gyöngéd szeretetnek, a Napsugár lágy, pici melegséget adó simításának. Egész lényét, minden apró porcikáját a hála töltötte meg. 

Őszi rendszeres madárvendégeim - Szajkó

Jelen történetem egy olyan madárról szól, aki, ha teheti kerüli, az ember közelségét, hiszen ő jól tudja, hogy nem csak tisztességes szándékú emberek járják az erdők ösvényeit. Ő nem más, mint a mindig éber szajkó, akinek semmi és senki nem kerülheti el tekintetét. 

A szajkó, amíg rá nem viszi a kényszer kerüli az emberek jelenlétét. De nem csak a kényszer az, ami miatt feladja óvatosságát, hanem egyik kedvenc elemózsiája. Ez pedig nem mást, mint a dió. 

Az én kis birodalmamban a szajkók az esztendő minden egyes napján jelen vannak. Hol többen, hol kevesebben. Egyedül, magányosan soha nem látom őket, általában mindig kisebb csapatba állva érkeznek. A meleg hónapokban szomjukat oltják, szüretelik a fák ágai között megbúvó különféle terméseket, ilyenkor ősszel kedvenc csemegéjük a dió vonzza őket, télen pedig a változatos táplálék kínálat, ami az etetőkben lapulnak. Én cseppet sem bánom jelenlétüket, sőt éberségük már sok madár életet mentette meg. Hiszen zajongnak, riadót kiáltanak, ha ragadozó tűnik fel a láthatáron, ezt a jelzésüket pedig a többi tollas kiválóan ismeri, és ha meghallják egyből védelembe vonulnak. Tudom, tudom rossz híre is van neki, de abban egészen biztos vagyok tapasztalataim, megfigyelési alapján, hogy több haszna van, mint kára. Én pedig azt tartom, hogy ne mi emberek döntsük el, hogy melyik élőlény hasznos vagy káros. Bízzuk ezt a természetre! Erről fogok a későbbiekben még mesélni bővebben is. 

Vissza kanyarodva az eredeti témához, a szajkók ilyenkor ősszel napról-napra betérnek hozzám, a diófáim sárguló levelei között megbújó terméseket szüretelik. Sajnos már negyedik éve szegényes a termés, ami pedig a fákon pihen mind egytől egyig, az erdő lakóinak nyújt csemegét és biztos betevőt. Nem mintha a gazdag termést is mi ettük volna meg. Amit ősszel szorgosan, sok - sok ládába összegyűjtöttem, az a téli hónapok alatt, kertem vendégeinek nyújtott finom, laktató és vitaminokban gazdag betevőt. Többek között a madaraknak, a mókusoknak. De sajnos idén se tudok téli készletet az én fáimból gyűjteni, nagyon nagy bánatomra. De egy kis öröm a számomra, hogy jelenleg madarak és mókusok szüretelik a szegényes termést, és azért jut belőle sokuknak. 

Többek között a szajkók is nagyon szeretik a diót, mélyből sokkal többet elhordanak, eldugdosnak, mint amennyit aztán idővel elfogyasztanak. Ilyenkor érés idején igazi csatákat képesek egymással vívni, mintha az utolsó falatért menne a verseny, holott erről szó nincs, csak a házsártos szajkók minden szem diót maguknak szeretnének. Kiabálnak, veszekednek, olykor teljesen felverik a kert csöndjét. 

Szakadatlanul dolgoznak, gyűjtik és rejtik a terméseket. Náluk az ősz hónapjai erről szólnak a raktározásról, az előre látásról. Hiszen mindezt azért teszik, hogy, ha beköszönt a tél, és vele együtt a hideg, fagyos és táplálékban szegény hosszú hónapok legyen mit enniük, legyen tartalék amihez nyúlni tudnak. Okos madarak a szajkók, el sem hinnénk mennyire, emellett pedig fontos tagjai az erdő életközösségének. 

De nem csak a diót gyűjtik szakadatlanul, hanem a kertemben álldogáló tölgyfa makkjait is. És nem csak a kertben, hanem a közeli tölgyerdőben is folyik a munka. Sorra szedik begyükbe a termést, olykor tisztán látni, hogy duzzad a sok finom falattól. Négy, öt, hat vagy akár ennél is több makkot képesek bele tuszkolni, amiket aztán egyesével alaposan elrejtenek, az avar védelmébe, fák gyökerei közé, odvak mélyébe. Telnek a spajzok, egyre csak telnek, ahogy a hideg évszak közeleg. Mindenki, aki előrelátó, a fagyos napokat már degeszre tömött kamrákkal várja. 

Következő bejegyzésemben a balkáni gerlékről fogok mesélni, akik folyton párban járnak, mint a friss szerelm esek. 

Tavaszba lopakodott tél

 Csíz hím

 Meggyvágó tojó

Kék cinege

Csuszka

 Zöldike hím

Nehezen virradt tegnap reggel. Hiába ébred előbb a márciusi nap, fényes korongját szürke fellegek takarták el. Az égbolt minden szegletét uralmuk alatt tartották, egy pici rést, egy aprócska kis nyílást sem hagytak neki, hogy sugarait ki tudja rajta nyújtóztatni. Az erdőt és a kertemet félhomály ülte meg, hiába köszöntött be a reggel, mintha a pirkadatot feltartóztatta volna valaki, szürkesége takarta be a tájat. A felhők mozdulatlanul álltak az égen, kényelmesen elterpeszkedve, türelmesen várakoztak, és talán még lábukat is lógatták.

Még nem volt nyolc óra, amikor a levegőben megjelent egy kósza hópihe, majd szépen lassan követte őt egy másik, egy harmadik és így tovább. Könnyedén libegtek a levegőben, vígan himbálóztak, kedves csilingelő hangjuk pedig átjárta az erdő ösvényeit. Ahogy teltek a percek egyre többen és többen lettek, és a könnyed libegésüket gyors, sietős zuhanás váltotta fel. A hó egyre jobban havas esőbe váltott át, majd ismét könnyed hópelyhek kezdtek szállingózni. A hó a havas eső, és az eső egymást váltva esett, mintha mindannyian, meg akarták volna mutatni magukat.

A talaj meleg volt, és bőségesen nedves, az elmúlt napok kiadós esőzései után. Így a lehulló pihék nagy része, mihelyst földet ért olvadni is kezdett. Kora délelőtt volt, amikor az égbolt egyik dunnája ezer számra küldte a levegőbe csilingelő pihéit. Sűrűn, esni kezdett a hó. Nem volt közte eső, csak a hófehér kristályok hullottak alá. Olyan sokan voltak, olyan sűrűn estek, hogy igazi hó függönyt terítettek a fák törzsei közé, melyben alig lehetett előre látni. Az erdő lakóit azonban ez mit sem zavarta. Fekete rigó flótázott a fa ágai között, éjfekete tollruhája a szürkeségbe veszett, de hangja élesen csengett. Széncinegék űzték a telet, „ki-ki-ték, ki-ki-tél” strófáik ugyanolyan tisztán csilingeltek, mint a napsütéses tavaszi napokon. Csuszkák füttyögtek egymásnak elevenen. Nagy fakopáncs dobolt, hangja messze repült, melyre a távolból újra és újra válasz érkezett. Csinos zöld tollruhát viselő, zöld küllő kacagott hangosan, mely hang minden más madár hangját elnyomta. Az ébredező bodzabokor ágai között pedig idén először hallottam a vörösbegy énekét. Előadása szolid volt, került minden hivalkodást, mintha önmagának dudorászott volna, miközben a hópihék egymást követve hullottak a tájra. Az erdő madaraktól volt népes. Zöldikék, meggyvágók, csízek, barát és kék cinegék, erdei pintyek motoztak a fák, a bokrok ágai között. A tavaszba lopakodott tél, nem zavarta az erdő tollas lakóit. Mintha érezték volna, hogy ez csak kósza tévedés, és hamar tovatűnik, nyomában pedig újra a kikelet fog győzedelmeskedni. És valóban így is lett, hiszen mára a hó, a tavaszba settenkedő tél, már csak emlékként él az erdő lakóinak az emlékezetében. Újra a kellemes enyhe idő, a felhők között újra és újra elbukkanó napsugarak vették birtokba a fák rengetegét.  

 Barát és széncinege hím

 Barátcinege

 Széncinege hím

 Szajkó

A tél legszebb arca

Őzgida

Hétfőn napközben egy enyhe légáramlatnak köszönhetően a vastag hó dunna szépen lassan olvadásnak indult. Azonban kora délután egyre komorabb és komorabb felhők kezdtek gyülekezni az égen, melyek egy újabb havazás reményét tartogatták. A reményből szinte pillanatok alatt valóság lett, és egymást követve szép nagyra hízott pelyhek hagyták el addigi felhőotthonukat. Olyan gyorsan hullottak alá, hogy alig lehetett szemmel követni őket. Most nem himbálóztak könnyedén, nem libegtek légiesen a levegőben, csak gyorsan, mint akiknek sürgető dolguk akadt zuhantak alá. A sűrű havazásban alig lehetett előre látni, mint fehér függöny, abból is a sűrűbb szövésű takarta el a tájat. A pelyhek pedig csak hulltak és hulltak rendületlenül, megállíthatatlanul egészen késő estéig. Ahogy a szoba ablakában, kedvenc fotelemben üldögéltem, mint egy gyönyörű csoda tárult elém az erdő. A hó, mint gyenge fényű lámpás világította meg a fák rengetegét, és egészen távolra el lehetett látni. Szeretek így ücsörögni és csak úgy szemlélődni, figyelni, mely teljesen feltölt és megnyugtat.

Az idei tél a mi vidékünkön igazán kitesz magáért. Hiszen gyakran gyönyörködhetünk a tél legszebb kincsében a havazásban, mely a fagyos időnek hála szépen meg is marad, minden télszerető ember örömére.

Sejtettem, hogy másnap, amint virradni kezd mesés látvány fog majd fogadni, és így is lett. Minden fa, minden bokor ága vastag hórétegbe öltözött, még a leges legvékonyabb kis gallyacskák is. Mint a legszebben hímzett, fehér csipke takarta volna be a természet ösvényeit. Ez a látvány valahogy most más volt, mint az eddigi havazások után, most mindenen megültek a kristályok, semmit és senkit sem hagyva csupaszon.

Az erdőszélen őzsuta és aprócska gidája keresgélt egy kis betevő után. Dolgukat a vastag hó, igencsak megnehezítette, és küzdelmessé tett pár falatnyi élelmet is. Óvatosan és gyengéden a bokrok ágairól rágcsálták a rügyeket, mely, ha jól nem is lakatta őket, de a gyomrukat mardosó éhséget, valamelyest csillapította. A kicsi folyton anyja nyomában haladt, kisebb-nagyobb távolságra elmaradva tőle, de egy pillanatra sem tévesztve szem elől.

Ahogy egyre jobban virradni kezdett, felsejlettek a hegyek ormain a nap első aranyló sugarai, és a fák csupasz karokkal álldogáló sudaraiba lopakodtak.

Kora délelőtt volt, amikor friss, ropogós hó a szabadba csalt engem is. Jól felöltözve könnyed sétára indultam. Az égbolt, vakítóan kéken ragyogott, melyen csak egy-egy kósza felhőfoszlány úszott tova. A levegő kristálytiszta volt, a levegő pedig mozdulatlanul állt. A hó dunnában pihenő pelyhek, ahogy a nap sugarai simogatták őket, úgy csillogtak, mint a fényesre csiszolt aprócska gyémántok. Mintha egy varázslatos mesevilágba cseppentem volna, lélegzetelállító szépségű volt ezen a napon az erdő, és a tisztás. De nem csak szememnek volt gyönyörűség, hanem a fülemnek is. Hiszen ahogy a nap langyos sugaraival a fák ágait simogatta sorra szólaltak meg a madarak is. Csuszkák füttyögtek boldogan, és messzi hangzóan, szajkók próbálkozta meg a dalolással, mely nem igazán ment neki, így a dalból egészen különös hangok kerekedtek, de mégis olyan jó volt őket hallgatni. Talán a széncinegéktől kaptak kedvet, akik egyik gyöngyöző strófáikat hallattak a másik után. „Ti-ta, ti-ta, ti-ta” ismételték hinta dalocskájuk, oly jól ismert hangjait, mely könnyedén kúszott tova az erdő fái között. Idén már volt szerencsém megfigyelni ezt a kedves éneküket, de most sokkal áthatóbban, sokkal erőtől teltebben csengett. A téli kis madárkoncertbe részt vett a nagy fakopáncs is, de ő nem dalával, hanem kedves dobolásával tette színesebbé a hangversenyt.

Olyan lelket nyugtató volt a havas erőben tett sétánk, melyben újra a számomra legszebb előadásokban, a madarak énekében gyönyörködhettem, hiszek ezek a pillanatok mindennél többet érnek.

  

 Széncinege

 Nagy fakopáncs

Szajkó

Az óév utolsó reggelén

Szajkó 

Csíz

 Széncinege

 Barátcinege

Széncinege hangja és a kis téli madárkórus

Az óév utolsó napja kellemesen enyhe, már-már tavasziasnak mondható idővel köszöntött ránk. Az égbolton, a lustán andalgó felhők mögül, a nap sugarai időről-időre előbújtak, és kellemes melegséggel cirógatták a természet ösvényeit és lakóit. A fák sudarában csízcsapat várta izgatottan, hogy őket, az ő testüket is átfűtse a téli napfény. Miközben pedig várakoztak, kedves hangjukon diskuráltak egymással, és mindenki folyton-folyvást a másik szavába vágva akart szóhoz jutni. Szeretem a csízeket, akik téli vendégként érkeznek hozzánk, a tőlünk északabbi tájakról. Kedves jelenlétükben, eleven viselkedésükben és csivitelő hangjukban októbertől egészen március végéig gyönyörködhetünk. Ezen a téli reggelen nekem is újra megadatott az élmény, hogy újra láthattam és hallhattam őket.

Talán a kellemes enyhe idő, talán a nap eleven fénye volt jótékony hatással a madarakra, mert ezen a reggelen újra, a szívemnek és a fülemnek legkedvesebb hangokkal telt meg az erdő ösvénye. A csupaszon, védtelenül álló fák sudarai felett, a már jól ismert holló pár rótta egyre nagyobb és nagyobb köreit. Egy-egy erőteljes szárnycsapás után, melynek suhogását tisztán hallani lehetett, vitorlázni kezdtek, és könnyedén utaztak a levegőben. Mindeközben mély, oly jól ismert „korrr-korrr” hangjukon beszélgettek egymással. Megálltam és percekig figyeltem őket a fák ágai közötti réseken. Ahogy telt az idő a két madár egyre közelebb és közelebb került egymáshoz, majd szinte teljesen összeértek éjfekete, a nap fényében csillogó tollaik. Jól láthatóan ez már a nász jele volt. Ez a pár, már évek óta itt költ a hegyoldal egyik szép sudárra nőtt tölgyfáján, és akárhányszor is összehoz velük a szerencse, mely nagyon gyakorinak mondható, mindig együtt, összetartva látom őket. A hollók hosszú éveken át párban járnak, sőt leggyakrabban egész életüket egymás mellett élik. Hiába van még tél, egyáltalán nem volt furcsa ez a nászrepülésük, hiszen ők már januárban neki kezdenek a fészkük tatarozásának, rendbehozatalának, mert enyhe teleken már februárban, de legkésőbb márciusban a tojó a tojásait melengeti otthonuk védelmében. Miközben kíváncsian szemléltem őket egészen furcsa hangon kezdtek egymással társalogni. Többször hallottam már ezt a különös hangot, mely fémesen, élesen csengő.

Ahogy utamon tovább haladtam a tölgyfa ágai közül egerészölyv hangját utánozta egy rafinált szajkó. „Hiéé-hiéé” kiáltása erősen és megtévesztően hangzott, de nem dőltem be a turpisságnak, tudtam, hogy egy csinos mátyás lapul a sűrűben. Nem tettem meg sok lépést az ösvényen, mire előttem jó 25-30 méternyire, egy barna, a környezetébe tökéletesen beleolvadó szép termettel megáldott madár tárta szét hatalmas szárnyait. Nos ő az ölyv volt, a szajkók legnagyobb réme, akinek hangját oly tökéletesen utánozni tudják. Élénk tekintetével, kifinomult hallásával jöttömet hamar észrevette, mire széttárta szárnyait, és eltűnt a fák sűrűjének a védelmében. Nem telt be sok idő, a rémült szajkó is megnyugodott, abbahagyta kiabálását, és az erdőre visszaszállt a csend.

Az ösvényen haladva a szederbokrok védelmében barna folt tűnt elő. Csinos őzsuta rágcsálta egyik zöld levelet a másik után, miközben figyelme egy pillanatra sem lankadt. Az ínséges téli hónapokban biztos betevőt jelent az őzeknek a hideg, fagyos időben is zöld szederlevél, melyek ősszel nem száradnak el. Letértem az ösvényről, és hagytam szegényt, hagy eszegessen, hisz ilyenkor minden betevő számít, mellyel korgó gyomra éhségét csillapítani tudja.

Szépen lassan andalogva haladtam előre az utamon, amikor a talajt gondosan betakaró tölgylevelek között élénksárga kis bogyón akadt meg a tekintetem, mely egy kis színt lopott az uralkodó barna színek közé. Ez a fényesen sárga aprócska bogyó nem más volt, mint a fakín termése. A fakínnal általában a tölgyerdőkben találkozhatunk, melyek élete szorosan kötődik a tölgyfákhoz, hisz rajtuk élnek, ha pontosabban akarok fogalmazni, élősködnek, hiszen ők félélősködő növények. Ez annyit jelent, hogy fotoszintézisre képesek, de a vizet és a fejlődésükhöz szükséges egyéb tápanyagokat a gazdanövényből, az ő esetükben a tölgyfáktól szívják el. Ezzel sajnos károsítják, gyengítik az őket önkéntelenül tápláló fát és, ha elszaporodnak, akkor akár el is pusztíthatják azt.

Miközben megálltam és a sárga termést szemléltem, a nap korongja egyre magasabbra kúszott az égbolton. Nem sütött zavartalanul, mert a fellegek még ekkor is andalogva úsztak, újra és újra eltakarva a melengető sugarakat. Azonban a madarak boldogsága határtalan volt az enyhe reggelen, mely már a délelőttbe lopakodott. Széncinege hangolt a tölgy ágai között, és mintha sejtette volna, hogy még nincs itt az ideje a hinta dalocskájának, de ennek ellenére ő mégis megpróbálkozott vele. Félősen, de annál csengőbben hallatta egyik strófáját a másik után. „Ti-ta, ti-ta, ti-ta” csilingelt a dala, mely tavaszt lopott hirtelen a szívembe. A cinegét követték a csuszkák, akik ezen a délelőttön örömükben messze osonóan füttyögtek, majd kisvártatva barátcinegék kezdtek csacsogni, és egy jó 12-14 főből álló őszapócsapat, eleven cserregésével tette még színesebbé a téli rögtönzött kis madárkoncertet.

Az erdő az óév utolsó napján élettel, hangokkal, kedves motozásokkal telt meg, melyben órákat tudnák eltölteni, hisz a szívemnek igazi boldogságot és örömet jelentenek ezek a pillanatok.   

   Fakín

 Téli tölgyes

Hirtelen jött havazás

Balkáni gerle

Balkáni gerle

Szajkó

Szajkó

Egy karácsony előtti, havas délelőttön született történettel és fotókkal szeretném az idei esztendőt elbúcsúztatni. Fogadjátok sok szeretettel.
A karácsony előtti napokban kemény, -15 fokos hideg és vastag, több mint 20 centiméteres hótakaró vette uralma alá az erdők, mezők ösvényeit. Az éjszakák a csillagok és az egyre növekvő hold fényében ragyogtak. Hiába terítette le az este sötét fátylát az erdőre, az éjszakai égbolt lakói és a vastag, mindent beborító hódunna olyan világossá varázsolta a kiserdőt, hogy az ablakomból tisztán látni lehetett a fák között, élelem után kutató őzeket. Szeretem ezeket, a téli éjszakákat, figyelni az erdő titkos, sötétbe burkolózó életét, mert egészen különleges érzéssel és hangulattal tud eltölteni.

A derült napok után csütörtök reggel hirtelen jött havazás vette kezdetét. Az égboltot nehéz, szürke fellegek borították be, majd alig, hogy kivirradt, elindultak útjukra az első, egészen aprócska hópihék. Most nem táncoltak, nem időztek sokáig a levegőben, hanem egészen gyorsan, mint akiknek sietős dolguk akadt szaladtak lefelé a talaj irányába, ahol már a nemrégiben aláhullott társaik várták őket. Ahogy teltek a percek úgy jelent meg egyre több és több pihe a levegőben, majd kisvártatva olyan sokan lettek, hogy alig lehetett az erdőig ellátni. A szép nagy, hízott pelyhek pedig egyre csak vastagították, az amúgy is méretes hódunnát.

A hirtelen jött égi áldás a szokottnál is több vendéget terelt be a kertem etetőihez, melyekben bőséggel megpakolt, finom falatok várják napról-napra az éhes csőrű és szájú látogatóimat. Szajkók igazi kis hada érkezett az erdő felől, és láttak neki a reggelijüknek. Mellettük még nagyon sok széncinege, barátcinege, kékcinege, nagy és közép fakopáncsok, csuszkák, eredi pintyek, mezei verebek, egy félénk vörösbegy és a soha nem hiányozható gerlepár is tiszteletét tette. Miután a mátyások és a gerlék jóllaktak, a fák ágain, felborzolt tollaikba burkolózva tűrték a fagyos hideget és a szűnni nem akaró sűrű havazást. A cinegék nem pihentek, egy pillanatra sem álltak meg, egyik magot a másik után hordták a bokrok védelmébe, és hegyes kis csőrükkel ügyesen törték meg azokat. A nagy fakopáncsok ezen a reggelen is az etetők urai szerettek volna lenni, mindenkit csak űzték, hajtották és zavarták, fajtársaikat és a többi tollas vendéget is. De a többi madár szemfülessége határtalan volt, így időről-időre ügyesen cselezték ki az uralkodni vágyó harkályokat.

Kisvártatva kedvenc kis mókusvendégem is megjelent. Az erdő irányából érkezett, lábait gyorsan egymás után szedte, miközben a fák ágain megpihent havat a mélybe taszította. Amikor a diófám törzséhez ért tanácstalanul álldogált, láthatóan semmi kedve nem volt a nyakig érő hóba belegázolnia, de nem volt más választása. Így gyors, szinte szemmel alig követhető mozdulatokkal viharzott a havon, miközben hatalmas ugrásokkal próbálta elérni, hogy minél kevesebbet tartózkodjon a hideg, fagyos égi áldásban. Gyorsan a rejtekhez ért, egy szem diót a szájába vett, és ugyanolyan gyorsasággal, mint ahogy jött, újra a diófa ágai között termett. Miután jóllakott elindult az erdő felé, hogy meleg fészkébe megpihenjen és megbújjon a zord idő elől. 

A vastag hó, a kemény fagyok minden kis erdőlakó életét kemény próbatétel elé állítja. A természetben egyre nehezebben tudnak hozzájutni az élelemhez, ezért nagyon nagy könnyebbséget és biztonságot jelentenek nekik az egész télen át, folyamatosan megtöltött madárbarát kertek etetői. Mely etetők minden áldott napon, az etetési szezon kezdetétől a végéig kiadós lakomával várják az éhes és didergő kis tollasokat. Ha lehetőségetek adatik, Ti is gondoljatok a természet ösvényein élő kedves madarakra, és helyezzetek ki nekik egy kis elemózsiát. A segítségetekért cserébe pedig meglássátok, mennyi kedves megfigyelési élményben és boldog pillanatban lesz részetek, ezeken a borús téli napokon is.  

Széncinege

Mókuska

Téli erdő, imádom ezt a kilátást

Hófödte decemberi reggelen

Nagy fakopáncs hím

 Szajkó

 Szajkó

Szombat kora reggel sötétszürke fellegek ülték meg az égbolt minden szegletét, még a legrejtettebb zugokban is a félhomály uralkodott. A virradat nehezen köszöntött rá az erdőre, és mintha ezen a reggelen esze ágában sem lett volna átadni a helyét a nappali világosságnak. Majd egészen lassan, komótosan csak helyet nyert ezen a reggelen is. Nyolc óra felé járt az idő, amikor könnyed pihék kezdtek el táncolni a mozdulatlan levegőben. Ahogy teltek a percek egyre több és több kristály érkezett fentről a magasból és halk, szinte alig hallható csilingelő zenéjük betöltötte a tájat. A milliónyi hókristály újra felfogta a fényt és a reggeli világosságot. De mégis oly csodálatosan szép volt az idei első, igazi havazás. Örömmel néztem táncukat, mintha felhőtlen jókedve kerítette volna őket is hatalmába. Csak könnyedén lebegtek, és mintha eszük ágában sem lett volna célhoz érniük. Végül annak rendje és módja szerint mindannyian betöltötték rendeltetésüket, és egyre-egyre vastagodó bundába öltöztették az erdők, mezők ösvényeit. Puhán feküdtek rá mindenre, ami az útjukba került, súlytalan fehér takaróval fedték be a fák, a bokrok csupasz ágait, a fűszálakat, és a talajon pihenő őszi avart.

Az égbolt kiszakadt dunnájából egész álló nap, egész este csak hullottak és hullottak a könnyed pihék, egy kósza pillanatra sem hagyott alább a havazás.

Vasárnap reggel, amikor felébredtem és kinéztem az ablakon szívemnek a legkedvesebb téli látvány fogadott. Advent harmadik vasárnapjára a természet a legszebb és legcsillogóbb felöltőjébe burkolózott, az utánozhatatlanul fehér hó ruhába. Több mint 20 centiméter vastagon pihentek a kristályok, mindent beleptek a természet minden egyes szegletét, és minden lakóját.

Az erdő ösvényén a csend uralkodott, melyet egy korán ébredő csuszka pár eszmecseréje tört meg. „Tveet-tveet” kedves csacsogásuk, mintha meglepetten csengett volna, talán arról beszélgettek, hogy merre induljanak élelem után, hisz a vastag hó mindent beborított, nehéz helyzet elé állítva az erdő tollas kis lakóit. Kisvártatva a csuszka pár diskurzusába a széncinegék és a kék cinegék is bekapcsolódtak, mintha mindenki a másik szavába akart volna vágni, és mindenki a saját ötletét szerette volna közzé tenni. Ekkor hirtelen a csilingelő madárcsipogásoknak a szajkó recsegő hangja vetett véget, és, mint egy döntőbíró állt pöffeszkedve, felborzolt tollakkal a fa hóval fedett ágán, oktatva a többieket. Mindenki csak állt és némán figyelt, még a nagy fakopáncs is mozdulatlanságba burkolózott, abbahagyva az öreg fa gyógyítását. Majd amilyen hirtelen rákezdett mondandójára, olyan hirtelen abba is hagyta, széttárta kék tolldíszt viselő szárnyait, egyet még morgolódott felszállás előtt, és tovarepült a kiskertem irányába. A többiek pár pillanatig még tanácstalanul álldogáltak, majd követve a szajkót ők is útjukra indultak. Az erdőre visszaszállt a csend, csak a hópihék halk zenéje lopakodott tova a fák törzsei között, amikor egy-egy tollas lakó a mélybe taszította az ágakon megpihent takarót, és hirtelen olyan volt, mintha újabb havazás kezdődött volna. A tájat csak a hónak a fehérje és a fák, bokrok ágainak a barnája uralta, egyéb szín nem volt látható, és talán ez még ünnepélyesebbé varázsolta ezt a decemberi vasárnap reggelt. A vastag hóval fedett ösvényen őzek és vaddisznók patáinak nyomai rajzolódtak ki szépen sorban haladva egymást követve. Majd a vaddisznók láthatóan letértek az útról, és betevő után kutathattak. A friss hó feltúrva állt, melyet száraz levelek díszítettek, amik közül talán valami kis élelmet sikerült előbányászniuk.

Könnyed sétám után lassan hazafelé indultam, és ahogy közeledtem a kiskertem felé úgy lett egyre jobban hangokkal telt a levegő. Az etetőimnél rengeteg madár vendégeskedett, akik egymásnak átadva a helyet, alig győzték éhségüket csillapítani. A téli csendet az ő kedves csipogásuk, önfeledt csacsogásuk törte meg, nagyon nagy örömömre.      

 Hófödte tisztás és hűséges kis társam Bogyó

 Kékcinege

Bojtoska és fiacskái

 

Az ősz utolsó napjai elhozták a hideg, fagyos téli időjárást, mely kitartott december első hétvégéjén is.

Vasárnap reggel nehezen virradt. A szürke fellegek a föld felé nyújtóztak, és az égbolt minden egyes szegletét puha takarójukkal fedték be. A borús idő ellenére ezen a reggelen is alacsonyra kúszott a hőmérő higanyszála, és a kiskertemet a fagy, a dermedtség tartotta uralma alatt, éppen úgy, mint az erdő ösvényeit.

Ebben a fogakat csikorgató, és gyomrokat mardosó hidegben a természet lakóira a szűkösség időszaka vár. Az őszi dőzsölésnek már csak a kósza emléke él bennük, és talán azok a helyek, azok a kis rejtekek ahová az előrelátók eldugdosták az ősz finomabbnál-finomabb csemegéit. A kertem szorgos kis mókusvendégeinek is eljött az-az időszak, amikor már minden falat, minden apró morzsa számít. A természet az idei őszön nekik is bőséges táplálékkal szolgált, betevő volt szép számmal, melyekkel nem csak gyomrukat, hanem apró spájzaikat is meg tudták tömni. Azonban a jólét hónapjai gyorsan elmúltak, a rohanó idő pedig az ő emlékeiket is egyre fakítja, így egészen pontosan nem tudják, hol vannak a kincsek, a finom elemózsiákat rejtő éléstárak. Csak homályosan emlékeznek, aprócska buksijukban az elmúlt hetek feledésbe merítették a raktárak helyeit, így nem marad más választásuk, minthogy a kósza emlékeiket felidézve mindent aprólékosan átvizsgáljanak.

Ezen a délelőttön is így tettek. Hol Barni, hol Barnus, hol pedig Bojti tűnt fel, miközben tőlük szokott izgalommal és fürgeséggel kutatták át kertem minden szegletét. A lázas keresésnek pedig meg is lett a jutalma, mert a finom diócsemegét, időről-időre bőszen ropogtatták. A legkitartóbb Barnus volt, akinek az emlékében talán ott lapult, hogy a sziklakertem növényzete rejti a takaros kis kamráit. Emlékezete pedig nem csapta be őt, hiszen a fagyott, földön elpihent virágok közül újabb és újabb csemegét bányászott elő, melyeknek egy újabb menedéket keresett. A kitartó munkában olykor tartott egy kis szünetet, mely alatt elmajszolt egy-egy szem diót.

Most is, amikor ezeket, a sorokat írom nektek, nagyon nagy a sürgés-forgás a kertemben. Az etetőimnél éhes csőrű madárvendégeim csipegetnek, az erdő fái kötött pedig egy három tagból álló kisebb szarvascsorda vonul át, a kis akácfán pedig Barnus tör bőszen egy szép nagy szem diót. Szeretem ezeket, a délelőttöket, szeretem figyelni az erdő és a kertem életét, melyben a téli nyugalmat és némaságot egy kis csipogással és motozással töltik meg kedves kis vendégeim. 

        Szajkó

Őszbe lopakodó tél

 Nagy fakopáncs

 Szajkó

Az elmúlt napokban beköszöntött az igazi téli időjárás, minden szépségével. A sűrű, sötét fellegekből hétfőn hajnalban elindultak útjukra az első hópihék, majd sorra követni kezdték őt a többiek is. A kiskertemben otthonra lelt fák ágait pillanatok alatt fehér fátyollal fedték be, majd kisvártatva a fűszálakat is téli ünneplőbe öltöztették. Az ősz végébe hangtalanul és csöndesen belopakodott a tél, az a tél, melyet annyira szeretek. Sajnos napközben az idei első hó elolvadt, nyomdában pedig csak a vizes latyakos ösvények maradtak. Hiába hullottak a ég kiszakadt dunnájából a puha pelyhek, sajnos a talajon már nem tudtak megmaradni. 

A hirtelen beköszöntött tél rengeteg vendéget vonzott a kiskertembe, az etetőimben pedig rég nem látott forgalom lett úrrá. Az időjárás azóta sem enged fagyos szorításából, sőt a csillagfényes éjszakák leple alatt igencsak alacsonyra kúszik a hőmérő higanyszála. Reggelre fehér dérruhába öltözteti a természet ösvényeit és a kiskertem növénylakóit a késő ősz, az éhes kis vendégeim pedig épphogy derengeni kezd a táj, már élelem után kutatnak. Széncinegék, barát és kékcinegék, csinos kék tollruhát viselő csuszkák, nagy és közép fakopáncsok, izgatott szajkók, mezei verebek, balkáni gerlék szoroskodnak az etetőimnél. Mindenki éhes a kemény fagyos éjszakák után, és bőszen szedegetik egyik szem napraforgómagot a másik után. Kisvártatva a cseresznyefám törzsén egyik legapróbb vendégem is megjelenik, aki nem más, mint a hegyi fakusz. Parányi teste még a kora reggel félhomályba veszik, de amikor oldalt fordult jól láthatóvá válik hófehér hasa, melynek tollai jobban és könnyebben észre vehetővé teszik őt.  De nem csak a madarak ébrednek éhesen, a mókus család is egymás ellen keres-kutat, hisz korgó gyomruk nekik is reggeli után vágyik. Bojtoska és aprócska csemetéi az elmúlt hetekben pirkadattól alkonyatig a hatalmas diófám terméseit rejtegette, és a kertem minden apró zuga az ő spájzaikat rejtik. Ezek a kis éléstáraknak pedig nagyon nagy hasznát veszik az életemben szűkös hónapok alatt. De azért én is gondolok rájuk nap, mint nap, és finom csemegékkel kedveskedek nekik minden este, hogy ha reggel eljön a virradat gyorsan éhségüket tudják oltani. Ők pedig ezt nagyon jól tudják, és hamar megtanulták, hogy hova vannak elrejtegetve kedvenc betevőjük. Öröm minden reggel velük ébredni, nézni, figyelni a kertembe betérő kedves vendégeimet.

 Mókus

 Hegyi fakusz

Őszies hangulatú nyárutó

Olasz harangvirág

 Vajszínű ördögszem

 Szajkó

 Hegyi fakusz

Az elmúlt hosszú hetekben a nyár megmutatta nekünk az igaz, hamisítatlan arcát. A hőmérő higanyszála bőven meghaladta a 30 fokot, és a kánikulai hőség több, mint egy hónapon át nem engedett forró szorításából.

Én személy szerint már nagyon vártam az enyhülést, a kellemesen meleg napokat, és az égboltot betakaró komor fellegeket, melyek az eső reményét tartogatják. Hosszú napok, és hetek teltek el csapadék nélkül, melynek éltető hiányát a természet minden lakója megérzett. De pénteken délután felcsillant a remény, a kéklő égen egyre csak jöttek és jöttek a sötétszürke felhők, én pedig nagyon bíztam benne, hogy elhozzák a várva várt csapadékot, mely friss vízhez juttatná az erdők, mezők élőlényeit. Az éjszaka leple alatt meg is érkezett a zivatar. Fényes csóvák világították meg a kiserdőt, melyek nyomán mennydörgések mély robaja szaladt végig a fák törzsei között, miközben idegen szelek borzolták a fák sudarait. Dühöngve tombolt a vihar, és minden egyes fénylő villámlást, mély, egyre mélyebb dörgés követett, melynek morajába, szinte a föld is beleremegett. Kisvártatva pedig lezúdult az eső, hatalmas cseppjei pedig hangos koppanásokkal jelezték földet érésüket.

Kora reggel, amikor sétámra indultam rég nem érzett friss és üde levegő fogadott az erdő fái között. Az ázott avar, kellemes fanyar illata, melyet csak ilyenkor eső után érezhetek, betöltötte az erdő minden szegletét. A fák levelein, ágain megpihent esőcseppek egymást követve hullottak a talajra, és halk koppanásuk időről-időre megtörte az erdő néma csendjét. Az ösvényen álldogáló kis lyukak mindegyike aprócska tavakká változtak, a fák odvai újra friss vízzel teltek meg, melyekben szomjas erdőlakók juthatnak ismét folyadékhoz.

Ahogy utamon előre haladtam, a messziből különös hang ütötte meg a fülemet. Megálltam és hallgattam, kíváncsian vártam, felhangzik-e újra az orgonaszó, melyet pár nappal ezelőtt, az esti órákban már volt szerencsém hallani. Pár pillanat telt csak el, és újra felcsendült a szarvasbika bőgő hangja. Messzi volt tőlem, de ennek ellenére, tisztán kivehető volt jellegzetes, semmi mással össze nem keverhető hangja, mely számomra az ősz közeledtét, számukra pedig a nászidőszakuk kezdetét jelenti.

Éppen fejem felett, egy terebélyesre nőtt, szép kort megélt tölgyfa legtetején szajkó álldogált, miközben recsegő hangján nevét ismételgette. „Mátyás-mátyás-mátyás”, így szólt, ha figyelmesen hallgatjuk kiáltását, tisztán kivehető, hogy a rikácsolónak tűnő hang, nevének folytonos ismételgetését rejti.

Ezen a reggelen szokott utamon haladtam előre, mely a tisztáson át vezetett, ahol bő egy hét alatt szemmel jó látható változások mentek végbe. A körülötte álló hársfák zöld levelei között egyre több barna és sárga folt díszlett, akik pedig már búcsút vettek az otthonuktól, a talaj avarrétegét gazdagították. A tisztás felett ködfelhő húzódott, mely, mint egy vékony fátyol, itt-ott fennakadt a fák ágain. A mezőn élő virágok pompáját a forróság, az éjszakai vihar és a múló nyár már megtépázta. Legtöbbjük szárazon, bebarnulva és pompáját vesztve álldogált. De voltak még igazán szép lakók is, aki még színes szirmokkal büszkélkedtek. Parlagi madármályvák, réti peremizsek, lómenták, lózsályák, délcegen álló sédkenderek, molyűző ökörfarkkórók, közönséges cickafarkok, mezei katángkórók csalták a tekintetemet. Amikor pedig éppen egy réti szegfű mellett haladtam el, alig hittem a szememnek. Törékeny vékonyka szárán, apró rózsaszín virágokat viselt, és a mező derékig érő növényei között megbújva töltötte idejét. Ez már a másodvirágzása, hisz június és július az ő időszaka. Ezen a reggelen egyedül egy skorpiólégy nőstény példánya akadt az utamba, mintha a többi rovarlakó, mint egy szálig elköltözött volna.

A tisztásról utam újra az erdőben folytatódott, ahol a frissen hullott falevelek egyre puhább szőnyeget terítettek a lábaim alá, melyen oly kényelmes a járás. A borús és erősen felhős égbolt ellenére bent a fák között, már jóval több a fény, mint hetekkel ezelőtt volt. Az ágakat a levelek már szelősebben díszítik, így a nappali fény könnyebben át tud hatolni a sudarak között. A csendet időről, időre a madarak kapcsolat tartó hangjai törték meg. Csuszkák csacsogatak, cinegék cserregtek, vörösbegyek csettegtek, és éjfekete tollruhás feketerigó hím kiáltott, miközben szárnyra kapott a vadszederbokor ágai közül.

Ahogy az út emelkedett úgy lett egyre ködösebb a táj, és mint puha vattapamacsok ültek a fák ágai között. Szeretem az ilyen borús, ködös napokat. Ilyenkor a természet teljesen más arcát mutatja, mint a napfényében úszó nappalokon. Ilyenkor minden olyan nyugodt, sejtelmesen varázslatos, és utánozhatatlanul titkos. Az ösvény mellett vadszeder, hamvas szeder, kökény, galagonya és fekete bodzabokrok kínálják terméseiket az arra járó erdőlakóknak, hogy éhség egyiküket se mardossa.

A mögöttük magasodó akácfák ágain is egyre több sárga levél díszlett, egyik törzsén pedig nagy fakopáncs, piros tarkófoltot viselő hímje kopogtatott. Nagy munkában volt, senkivel és semmivel sem foglalkozva. Hegyes ár alakú csőrével, hatalmas ütéseket mért a fa törzsére, melynek kéregdarabjai a kopogtatások hatására egymást követve hullottak alá a talajra. Jöttömre felém fordult, és a fatörzs másik oldalára szedte lábait, majd kisvártatva kukucskálni kezdett. Talán érezte, hogy nincsen félni valója így visszatért eredeti helyére, és tovább folytatta ékelő munkáját. Nem messze tőle, egy másik akácfa törzsén fakusz menetelt. Tollruhája, melynek színezete és mintázata megszólalásig hasonlít a fa törzsére, kitűnő álcázást biztosít a számára. De nekem szerencsém volt észrevenni, és perceken keresztül figyeltem őt. Spirál alakban haladt egyre–egyre feljebb, miközben szép nagyra nőtt csőrével miden rést, minden repedést végigvizsgált. Amikor végzett, következett a másik fa, melynek az aljától kiindulva haladt felfelé, éppen úgy, mint azt az előzőnél is tette.

Tovább folytatva sétámat sorra a közelgő ősz jelei fogtak. A vadkörtefákon, apró fanyar termések érlelődtek, melyek még megbújva pihentek az egyre sárguló levelek között. Az erdő ösvényén már eltűnt a hetekkel ezelőtt látott virágrengeteg. Már csak egy-egy kitartó olasz harangvirág, vajszínű ördögszem, borsfű és borsos kenderkefű álldogált, de az ő szépségük is mulandóban volt.

Ezen a sétámon ízelítőt kaptam a közelgő őszből, az erdő borús, ködös, de cseppet sem szomorkás életéből, mely engem teljesen magával tud ragadni és teljes egészében, el tud varázsolni.
 

 A tisztás is érzi az ősz közeledtét

 Sárga levelek díszítik a talajt

 Ködfátyolba burkolózott Karancs-hegy