Erdei esztendő - A tavasz kedves csengettyűi

 Fürtös salamonpecsét

Fürtös salamonpecsét

Amint bejegyzéseimből láthatjátok, a virágok előkelő helyet foglalnak el a szívemben. Nagyon szeretem megcsodálni törékeny szépségüket, szemmel követni fejlődésüket és mélyen magamba szívni utánozhatatlan illatukat. 

Ezen történetem is egy egyedi megjelenésű virágról fog szólni, aki számomra az egyik legkevesebb tavaszi erdőlakó. De nem csak kinézete nem mindennapi, hanem elnevezése is igazán különleges. Ő nem más, mint a fürtös salamonpecsét, aki dús aljnövényzetű, üde, nedves talajú erdőségekben lelte meg otthonát. Árnyék kedvelő növény, aki sem a túlzott napsütést nem kedveli, sem pedig a szárazságot. 

A természetnek hála a nedves talajjal, üde, dús aljnövényzettel és borokkal megáldott völgyben is élnek egyedei. Én pedig minden esztendőben izgatottan várom, hogy növekedésnek induljanak. Általában májusban, a tavasz utolsó hónapjában kezdik el virágszirmaikat bontogatni, és virágba szökkenni. Tegnap délután látogatás tettem a még ilyenkor, nagy szárazságok idején is kellemesen párás völgy mélyébe. A bokrok ágai már üde, mosolygóan zöld levélruhába álldogálnak, a talajon kecses fűszálak törnek utat maguknak az avar védelméből, a vadalma és a vadkörte fák fehér virágünneplőben tündökölnek, mint az esketésre készülődő menyasszonyok. A zöld levelekkel hintett bodzabokor tövében egy ismerős növényen akadt meg a tekintetem. Épp akkor ébredezett, levelei még összehajtva álmodtak a tavaszi pompájukról. Kétség nem fért hozzá, hiszen jól ismerem, hogy ő a fürtös salamonpecsét kedves egyede volt. Nem messze tőle még egy virág álldogált, aki már leveleit szétnyitotta, mely levelek védelmében megjelentek egészen apró, de annál szebb és különlegesebb virágbimbói. Úgy sorakoztak a száron, mint aprócska csengettyűk, akik csak arra várnak, hogy egy szép madárdalos tavaszi reggel megnyissa a kelyhüket. Amikor a kis csengettyűk megnyílnak, egészen halkan, alig hallhatóan csilingelni kezdenek, mely hangokat csak az hallja meg, akinek tele van a szíve az erdő iránt érzett szeretettel. 

Talán egy bő hét és a virágok szirmai szét fognak nyílni. A tavasz kellemesen meleg érintése sorban nyitja majd meg a kis csengettyűket, melyeket akkor ismét megmutatok Nektek. 

 Ébredező fürtös salamonpecsét

Az erdő virághímes szőnyege

 Odvas keltike

Ilyenkor tavasszal, az erdők ösvényeit, szebbnél-szebb színekkel átszőtt szőnyeggel borítja be a természet, melyre csak ő képes, emberi kéz utánozni nem tudja. Lábaink elé sárga, fehér, rózsaszín, lila, színekkel és különféle mintákkal tarkított kárpitot terít, melyre vétek lenne rálépni. Ezért az ilyen ösvényeken figyelve, óvatosan, és szó szerint lábujjhegyen kell a lábainkat szedni, hogy kárt ne okozzunk senkiben sem.

Az erdei patakpart is ilyen csodás színekben és mintákban gazdag szőnyeget kapott a természettől, mely a tavasz egyik legszebb ajándéka. Ez a szőnyeg pedig nem csak színei, mintái miatt oly különleges, hanem van még egy utánozhatatlan tulajdonsága, mely, ha a közelében vagyunk, az orrunkat gyengéden csiklandozza. Ez pedig nem más, mint a finom, a virágok mámorító és magával ragadó édes illata. Így bizony, ez a szőnyeg illatozik is, és nem is akárhogyan. Minden egyes virágának megvan a maga jellegzetes aromája, melyek közül a legintenzívebb az odvas keltike illata, ami számomra rendkívül jellegzetes és roppant jól érzékelhető. Így minden egyes, közöttük eltöltött percben nem csak a szememnek, hanem az orromnak is kedveskednek. Természetesen ezt a kedvességüket nem csak én élvezhetem, hanem a rovarvilág, számos döngicsélő tagja is, akiket, mint a mágnes úgy vonzza kellemes, messzire tovaosonó illat. Amit megérzik a virágok édes aromáját, sorra teszik náluk tiszteletüket, hogy összegyűjtsék édes nektárjukat. Ezeket, az illatokat a virágok úgymond tudatosan árasztják magukból, melynek fő célja, hogy utat mutassanak a rovaroknak, hogy könnyebben rájuk tudjanak lelni.

A kis patak partján is rengeteg méh, dongó, pöszörlégy és még sorolhatnám a zümmögő kis hadakat, akik megfordulnak, hogy kivegyék a részüket a tavaszi virágszőnyeg kínálta lehetőségekből.  

 Odvas keltikék

Erdei esztendő - Ikrás fogasír

Ízig-vérig tavasz van. A természet szerteágazó ösvényein zsong az élet. Szerelemtől ittas madarak dala oson a fák sudaraiban. A hímek gyöngyöző strófáikat fuvolázzák, pompás nászruhájukba öltözve. Színes lepkék lejtenek könnyed táncot a langyos levegőben, méhek, dongók duruzsolnak az illatos virágok körül, mely virágok hímes szőnyegként takarják be az erdők rengetegét.

A sudár bükkfákkal büszkélkedő hatalmas erdőben is megjelentek a tavasz kedves virágai, hogy egy kis színt, egy kis vidámságot lopjanak a szárazon csörgő avarba.

A természetnek hála a vidékünkön számos olyan virág is otthonra lelet, melyek természetvédelmi oltalom alatt állnak és igazi ritkaságnak számítanak. Az egyik ilyen csinos megjelenésű tavaszi vadvirág az Ikrás fogasír, aki ilyenkor április közepén kezdi el bíbor lila szirmait bontogatni. Egyenes szárának a csúcsán, mely elágazás nélküli fejlődnek ki a virágai.

Az Ikrás fogasír geofiton faj, mely a fák lombfakadása előtt ébred fel hosszú téli álmából, és ilyenkor tavasz közepén kezdi el bontogatni virágszirmait. A vastag, bokáig érő avarból az idei esztendőben is sokan elbújtak, hogy szépségükkel beragyogják az ébredező erdő rengetegét.

Az Ikrás fogasír természetvédelmi értéke 10.000 ft/egyed.

Mezei homokfutrinka

Már meséltem Nektek a homokos talajjal gondosan befedett, szép kort megélt tölgyfákkal büszkélkedő hegyoldal lakóiról. Ezt a meredek hegyoldal, szinte napkeltétől, egészen napnyugtáig simogatják a nap meleg sugarai. A kellemes meleg pedig sok élőlények kedvez, annak ellenére, hogy a talaj itt szinte mindig száraz. Még nagyobb égi áldás után is, hiszen az éltető víz hamar lefut, valamint a napsugarak, a szél ügyesen kiszívja a nedvességet. A hegy alsó része homokkal dúsan fedett, de ahogy egyre magasabbra haladok, a tölgyfák árnyékban szépen fokozatosan a kavicsos talaj veszi át a szerepet. Itt pedig tavasztól egészen ősz közepéig szebbnél-szebb virágok, csinos kalapos gombák mutatják meg szépségüket. 

Jelen történetem egy kedves kinézetű rovarról fog szólni, aki a hegyoldal homokkal fedett részén lelte meg otthonát. Már évek óta figyelem őt, gyönyörködök benne, de ez idáig megörökíteni nem sikerült. Izgága viselkedése miatt nehéz kihívás fotót készíteni róla. Egyik pillanatban itt, a másikban pedig már ott van. Ha meg is torpan az sem tart tovább pár másodpercnél. Hosszú lábait fürgén szedi egymás után, vagy éppen széttárja szárnyait és könnyedén tovarepül. Az ő becsületes neve Mezei homokfutrinka. Amilyen szép neve van, olyan csinos a kinézete is. Az egész rovar fémes zöld színben pompázik. Amikor pedig testét a nap sugara simítják, elegánsan csillogni kezdenek, világos foltpárral díszített szárnyfedői. A  homloka igazán különleges, csillogó rézvörös színű, éppen úgy, mint az élő tora szélei. Egész lénye igazán elegáns, egyedi megjelenésű. 

Az elmúlt napokban szó szerint berobbant a tavasz a természet ösvényeire, a kellemes meleg pedig többek között a Mezei homokfutrinkákat is előcsalta, a homokfalban található otthonukból. Amikor éppen arra sétáltam örömmel láttam őket újra. Mint az lenni szokott, most is fürgén szaladtak, szálldostak zsákmányaikat üldözve, mely zsákmányuk rovarokból és hernyókból áll. Azaz ragadozó életmódot folytatnak. Azonban az egyik futrinka megtorpant, nem mozdult. Így neki hála, évek után, most sikerült őt, egyedi szépséget megörökítenem. Mozdulatlansága pár másodpercig tartott, de ez a kis idő is éppen elég volt arra, hogy két gyors fotót tudják róla készíteni, melyet most Nektek is megmutatok.

Az én erdei mesevilágom - A tündérek társasága

A nap mosolygó, vörös arcát fáradtság ülte meg, nagyokat ásítva szépen lassan nyugovóra tért. Nyomában, a nyugati ég alja narancsvörös tűzben égett. A fekete, az énekes rigó elevenen fuvolázott, mint akiknek eszük ágában sincsen álomra hajtani a fejüket. A sötétség roham léptekben közeledett, az alkonyat pedig öregesen visszacammogott a völgy eldugott mélyébe, de egy  vörös mellényes kismadár még ekkor is dalolt a bodzabokor ágai között. Éneke tisztán csengett, és úszott messzi, egészen a tisztásig, ahol az erdő tündérei gyülekeztek. 

Minden tündér elfoglalt a maga helyét, kényelmesen elhelyezkedve a fűszálak hegyén, miközben a készülődő éjszaka szépséget figyelték. Az égen sorra, egymást követve felgyulladtak az éjszaka apró lámpásai, a kerek arcú hold pedig kíváncsi tekintettel a tájat kémlelte, mintha tudta volna valami készülődik odalent, tőle messze távol. 

És valóban valami készült, az erdő tündéreinek fontos megbeszélése. 

A tündérek minden este összegyűltek a tisztáson, hogy megosszák egymással ki melyik erdőlakót ébresztette fel. Fontos volt, hogy mindenkire odafigyeljenek, hiszen senki sem maradhatott téli álomba szenderedve. 

Hangjuk csöndes volt, olyan csöndes, hogy a harmat csilingelése hangosabb volt náluk. Hiába hegyezte az éjszaka néma vándora a fülét, a tündérek szavát nem hallotta meg. 

- Én a salátaboglárkát ébresztettem fel, hogy sárga virága bearanyozza az erdő rengetegét! - szólt az egyik tündér. 

- Én pedig a bodzabokrot, hogy ágacskáin levelek sarjadjanak, ahová a messziről érkező vándorok szerelmük bölcsőjét építhetik meg! - mesélte a másik tündér.  

- Én a nappali pávaszemet költöttem, hogy könnyed röptét mindenki csodálni tudja! - duruzsolta csöndesen a harmadik. 

És így tovább mindegyik tündér elmesélte melyik erdőlakót ébresztette fel mély álmából. Miután beszámoltak egymásnak aznap tetteikről, ők is pihenni tértek. 

Volt, aki a fűszál hegyén maradt, és ott ücsörögve még a csillagokat figyelte, mert nem jött álom a szemére. Volt, aki a gomba kalapja alá bújva pihent, volt aki a puha mohaágyon hajtotta fejecskéjét nyugovóra, és voltak, akik a virágok kelyheiben tértek nyugovóra. 

Ahogy a hold csöndesen ballagott az égen, úgy haladt előre az éjszaka. A kis lámpások szikrázó fénye a csillagfényes éjszaka gyermekein, a harmatcseppeken csillogtak. Mire beköszöntött a hajnal, a tisztás minden teremtményét gyöngyöző harmatruhába öltöztetett a hűvös éjszaka.

Különleges találkozás

 Festékhiányos meggyvágó

Lassan lépked előre útján a rügyeket bontogató április. Nyomában madarak dalai csengnek, rovarok halk duruzsolása oson, a fák és bokrok ágain apró levelek nyújtózkodnak, az avar puha dunnája alól pedig színes szirmokkal büszkélkedő vadvirágok dugják elő fejecskéiket. Ezerféle hangtól népes az erdő, édes kökényvirág illat lengi be a fák rengetegét, a felhőtlen kék égbolton pedig a nap mosolygó arca tündököl.

Az elmúlt napokban az éjszakák kemény mínuszokat tartogattak, ezért madárbarát kertem etetőiben még finom falatok várják tollas kis vendégeimet. Ahogy ma reggel a nap korongja a keleti égbolt peremén ébredezett, meg is jelentek az elő vendégeim. A fekete rigók, a vörösbegyek és az énekes rigók voltak az elsők, ők ébredtek a legkorábban, mint ahogy azt minden áldott nap teszik. A kertem fái között még a pirkadat puha leple pihent, de ők már talpon voltak. A hideg, fagyos idő nem szegte a kedvüket, csengő dalukat fuvolázták, az új, reményekkel teli napot köszöntve. A dalolás után pedig következett a jól megérdemelt reggeli. Apró rovarokat, laktató gilisztákat, és a talajra hullott napraforgómag finom darabkáit csemegézték. Ahogy a nap egyre magasabbra osont a felhőtlen égen, a többi tollas vendégem is egymást követve érkezett meg. Erdei pintyek, fenyő pintyek, cinegék, csuszkák, nagy és közép fakopáncsok, szajkók, a magányos erdei szürkebegy és a hegyi fakusz pár is betért, és ahogy azt minden áldott nap teszik meneteltek a cseresznyefámon felfelé, egymást követve, betevő után kutatva. Ma reggel a szokásosnál is több meggyvágó tisztelte meg a kertem. Nagyon sokan voltak összesen 46 egyedet sikerült megszámolnom, de a számolás közben hirtelen elakadtam. 

Egy egészen furcsa, fehér madáron akadt meg a tekintetem. Gyorsan a fényképező gépemért nyúltam. Messziről megismerem kertem vendégeit, de ezzel a madárral valami nem stimmelt. Nagysága meggyvágó méretű volt, de a tollazata, főként a fején, fehér színben pompázott. Kúpos csőre is világos volt, halvány hússzínű. Amikor a gépemmel ráközelítettem, akkor szembesültem vele, hogy ez bizony egészen különleges madárka, aki nem más volt, mint egy meggyvágó, de nem a szokványos tollruhában. Kezemben remegni kezdett a fényképező gépem, a szívem pedig a torkomban dobogott, hiszen oly sok év madármegfigyelés után, most életemben először láthattam egy ilyen csinos, igazán egyedi megjelenésű festékhiányos madarat. Gondolatban arra kértem őt a távolból, hogy egy picit maradjon, egy picit időzzön el a fám ágai között, hogy meg tudjam örökíteni. Pár pillanatig marad, ez idő alatt egy videó felvétel készült róla, de amilyen hirtelen felbukkant úgy el is tűnt. A többi meggyvágó boldogan csipegetett, talán mit sem sejtve arról, hogy milyen különleges fajtársuk keveredett közéjük. Egész reggel a kertem pásztáztam, izgatottan várva, hátha újra feltűnik a meggyvágó. Kora délelőtt volt, amikor ismét megjelent. Az etetőmbe reppent, és a napraforgó magot kezdte falatozni, egyik szemet a másik után. Ismét a gépemért nyúltam, ekkor már fotótat és videót is tudtam róla készíteni, igaz nem a legjobb minőségben, mert igencsak távol volt tőlem, de most nem is az volt a lényeg, hanem az élmény, mely percek egész életemre a szívemben maradnak. Látogatása pár percig tartott, és miután jóllakott, szárnyait széttárta, és eltűnt az erdő fáinak a védelmében, mit sem sejtve róla, hogy valakinek, milyen csodás perceket okozott a látványa.

A madaraknál is találkozhatunk festékhiányos állapottal, mely a színanyag képződés vele született zavara, és csökkent vagy hiányzó pigmentációban nyilvánul meg, melyet a melanin nevű festékanyag hiánya okoz. Ez a madaraknál a tollak, valamint a csőr színezetében nyilvánulhat meg.

A meggyvágó a madarak osztályának, a verábalkúak rendjébe és a pintyfélék családjába tartozó faj. Az egyik legtermetesebb a pintyek között. Kékesfekete szárnyain fehér keresztszalag található. Feje fahéjszínű, háta gesztenyebarna, testalja ibolyaszínű. Torkát fekete torokfolt díszíti. A tojók világosabb, fakóbb tollruhát viselnek, mint a hímek. Ez az egyed azonban teljesen más, a szokottnál jóval eltérőbb felöltőt kapott a természettől, mely igazán egyedivé varázsolta őt.

 Festékhiányos meggyvágó az etetőmben

 Festékhiányos meggyvágó az etetőmben

 Meggyvágó tojó szokványos tollruhában

Meggyvágó hím

Az én erdei mesevilágom - Boglárka, boglárka tavaszi erdő virága

 Salátaboglárka

A föld vastag avarpaplan alá bújva pihent. A fák még csupasz karokkal nyújtózkodtak az ég felé, mint akik elgémberedett karjaikat próbálják kicsit kinyújtóztatni. Levélruhája még egyiknek sem volt, árnyékot nem vetettek az alattuk elterülő talajra. Így a napocska melengető sugarai minden erdőlakót elétek, mindenkit még azokat is akik a föld mélyében pihentek. A meleg sugarak simítására, és az erdő tündérének kedves énekére, a salátaboglárka is mocorogni kezdett, biztonságos, meleg vackában. Egy napsütéses tavaszi napon pedig elődugta első levelét. Óvatosan helyet kért a száraz levelek között, akik örömmel engedték az üde zöld boglárkát útjára. Fényes levelein a nap sugarai csillogtak, és hiába volt olyan aprócska minden kíváncsi szem rá szegeződött, hiszen egy kis színt, egy kis tavaszi üdeséget lopott a megfakult avarba. 

A kikelet napjai egymást követték. Az erdő fáinak sűrűje szerelmes dallamoktól volt hangos. A madarak boldogan flótáztak, pici szívük minden szegletét öröm járta át. 

A nap fénylő korongja mind hamarabb és hamarabb ébredt, semmi kedve nem volt már sokáig lustálkodnia. Mosolygó arcával szikrázóan ragyogott reggeltől estig. Csak néha jöttek apró felhők nyugat felől, de ők sem zavarták meg boldogságát. A hegy legtetejét simogatta meg legelőször, ahol karéjos levelű tölgyfák élnek. A fák között pedig ott lapult a boglárka, aki ezen a reggelen már bimbót hozott. Az erdő tündére fényes levélen ücsörgött és halkan énekelt:

-Boglárka, boglárka tavaszi erdő virága. 

 Nyisd ki kelyhed, hagy lássam, tündöklő szemeid hagy csodáljam!

A salátaboglárka, a tündér kedves énekének nem tudott ellenállni, és szépen lassan elkezdte virágkelyhét széttárni. Szirmai olyan sárgák és olyan fénylők voltak, mint a nap korongja, szépsége pedig beragyogta az ébredező tájat. 

Amikor a nappal szép lassan tovatűnt, helyét pedig az öregesen cammogó alkonyat vette át, az erdő tündérei összegyűltek a tisztáson, kiültek a fűszálak hegyére, és boldogan meséltek el egymásnak, hogy ki melyik virágot, melyik fát és bokrot, melyik aprócska rovart ébresztette fel téli álmából. Hangjuk olyan csöndes volt, mint a pillangó szárnyának suhogása, melyet csak az hall meg, akinek a szíve telve van az erdő iránt érzett szeretettel.