Árvalányhaj.

Van egy igazán csinos külsejű növény, mely ilyenkor tavasz legvégén kezdi meg csodálatos, és egyedi szépségű pompáját, ez pedig nem más, mint az Árvalányhaj. Tegnap délután útra kerekedtünk, hogy megnézzük virágzásnak indult e már, ez a halvány aranyszínben tündöklő csoda. Már messziről látni lehetett, amint a szél gyengéd kezeivel simogatta a domboldalt, melynek lankáin árvalányhajak, tollas szépségei ringatóztak. 

Ezek a különleges kinézetű, nem mindennapi növények csak a háborítatlan területeket, és a száraz, meleg éghajlatot kedvelik. Talajban meglehetősen válogatósak, nem telepednek meg ám mindenhol, csak a nitrogénban szegény, meszes homoktalajon tudnak otthonra lelni. De ott, ahol a talaj, és az éghajlat megfelelő a számukra, tömegesen élnek, és hullámzó árvalányhajtengerré változtatják a mezőt, melyek hazánk, igazán különleges természetvédelmi értékei. Élőhelyének csökkenése miatt, mind az élőhelye, mind pedig maga a növény is természetvédelmi oltalom alatt áll.

Vigyázzunk rájuk, hogy a jövőben is megmaradhasson a magyar táj eme csodálatos, és ritka gyöngyszeme. 

Vasárnap reggeli séta.

Szurokszegfű

 Hagymaszagú kányazsombor

 Mezei kakukkfű

 Mezei kakukkfű

 Közönséges derecevirág

 Kónya habszegfű

Szombaton késő délután, nagy villámlás és mennydörgés közepette megérkezett a vihar, mely nem kímélte az erdőszélen sorakozó bokrok, és a délcegen álló fák lomkoronáját. Vasárnap kora reggel, amikor sétámra indultam az elmúlt égi áldás, ha ezt lehet annak nevezni, mert inkább a károkból ítélve csapás volt a javából, emlékeit őrizték az ösvények. Letört ágak, megtépázott lombok hevertek szerte-széjjel a talajon. A szél dühében, a gondosan megépített fészkekben is károkat okozott, és csak remélni tudtam, hogy ezeknek az apró ágakból, és puha mohából elkészített otthonoknak már nem voltak lakó. Figyelmesen jártam végig azt a területet, ahol a fészkek a földön hevertek, de apró madárfiókát nem találtam. Remélem, hogy a kis pelyhesek, akik ezekben, az egykor szebb időket is megélt otthonokban nevelkedtek, már valamelyik fa ágainak a védelmében csicseregnek. A talaj saras és felázott volt, melyben tisztán kivehető nyomok sorakoztak, az éj leple alatt erre járó erdőlakók nyomai követték egymást, akiknek az útja éppen az én kis ösvényemet keresztezték. A nap még alacsonyan járt, szégyenlősen megbújva a domb mögött törölgette ki az álmot a szeméből, de fénye már bejárta az erdő minden aprócska szegletét. Majd lassan az első sugarai is beférkőztek a fák sűrű ölelésébe, hogy csodálatos mintákat rajzoljon vele az erdő talajára. A madarak hatalmas kórusa pedig még hangosabban, még áthatóbban dalolt, ki-ki a saját legszebben csengő strófáit ismételgetve. A levegő kellemesen meleg volt, de ennek ellenére én hosszúba öltözve, és természetesen az elmaradhatatlan gumicsizmámban szedtem a lábaimat, mert olyan ösvényre terveztem a túrámat, melyen a szúrós vadszederbokrok, akik folyton maradásra bírnák az embert, kellemetlen szúrások nyomait hagyják a bőrön. Teljesen azonban még így sem lehet apró töviscsikarások nélkül megúszni ezeket a kis bújócskázós túrákat, de ennyi baj legyen. Megéri ez az apró kis kellemetlenség, hiszen az ösvény végén csodás kis világ vár rám, ahol az erdő szebbnél-szebb aprócska lakói élik az életüket. Az első lakó, akin megakadt a tekintetem valóban, szó szerint apró volt, de annál csinosabb. Magassága nem volt több 4 centiméternél, picurka, pár milliméteres virágai pedig lilás rózsaszín színben pompáztak. Ő nem más volt, mint a vadon élő, a fűszálak között félősen megbújó mezei kakukkfű. De nem csak egymagában álldogált ott fenn a magas hegyoldalban, többen is voltak, és mindannyian hihetetlenül aprócskák, és egytől-egyig nagyon szépek. A mezei kakukkfűnek több elnevezése is ismert, van, aki keskenylevelű kakukkfűként, vadkakukkfűként vagy éppen balzsamfű néven ismeri. A kakukkfű elterjedt növény a népi gyógyászatban és a gasztronómiában is, hiszen kitűnő fűszer, mely varázslatos ízt kölcsönöz az ételeinknek. De nem csak ezek a bájos kis növények élnek itt fenn a magasban, sudár termetű mezei tarsóskák, hólyagos habszegfűk, hegyi herék, szurokszegfűk, mezei zsályák, kónya habszegfűk, közönséges derecevirágok, és indás ínfüvek bontogatták szirmaikat, mely szirmok ölelésébe sorra érkeztek a zümmögő rovartársadalom képviselői. A nap meleg sugaraival simogatta a tájat, én pedig úgy döntöttem, hogy letelepedek egy kicsit a puha fűszálak közé. Figyeltem a rovarokat, voltak akik, a nap sugaraiban fürödve pihengettek, voltak, akik apró lábaikat serényen egymás után szedve igyekeztek számomra ismeretlen céljuk felé, voltak akik a megállás nélkül dolgoztak, az édes nektárokat gyűjtögetve, és voltak olyanok is akik a talpalávalót húzták, csak muzsikáltak és muzsikáltak, zenéjük pedig teljesen betöltötte ezt az aprócska erdei tisztást. A madarak is daloltak, a legszebb előadásaikat hallatták, és teljesen olyan érzésem volt, mintha egy koncert közepébe cseppentem volna. A legszebb koncert közepébe, melyet csak a természetben lehet hallani, és mely mind közül a legszebb és a legkedvesebb a fülemnek és a lelkemnek. Ahogy figyelmesen hallgattam a körülölelő hangokat, tisztán, jól kivehetően azonosítani lehetett a kórus legfiatalabb tagjainak hangjait is. De ők nem énekeltek, ők esengve könyörögtek, vékony, cingár hangjukon jelezték, hogy éhes a csőrük. Szemeimmel követni kezdtem, és alig vártam, hogy feltűnjenek a kis pihés tollruhában, türelmetlenül toporgó széncinegék. Nem messze tőlem, a kis erdei tisztás szélén álló hatalmas tölgyfa védő kezein ott is voltak, egy egész kis cinegecsalád. Sárga pelyhes tolluk olyan összevisszán állt, mintha most keltek volna ki a pihe-puha ágyukból. Frissen fészküket hagyott fiókák voltak, akik itt a közelben valamelyik fa biztonságos odújában láthatták meg a napvilágot, és akiknek egyetlen egy elfoglaltságuk van, mint szüleiknek könyörögni, hogy hozzák már a finom falatokat. A szülők pedig jöttek is, hol a tojó, hol a hím, csőrükben pedig kövérre hízott hernyók izegtek-mozogtak, akik az utolsó pillanatig bíztak a szabadulás lehetőségében, de az ő sorsukat a kis fiókák gyorsan eldöntötték, és a szabadság helyett örökre eltüntették őket a sárga, éhes kis csőrük mélyében. Nem tudom meddig figyeltem a kis család életét, de közben a nap egyre magasabbra kúszott az égbolton, majd egyszer csak elbújt az egyre tornyosuló felhők mögé. Ideje volt visszaindulnom, hisz vártak még rám a tüskék szedrek, akiktől nem lehet könnyen szabadulni. Éppen amikor az utolsó bokortól is nehézkes búcsút vettem, egy őzsuta riasztott. Méltatlankodva fogadta megjelenésemet, és fekete gomb szemeivel kérdőn figyelt rám, hogy mit is keresek én ott, ahol más ember nem igen jár. Lehet, gidáját féltette, aki nem messze tőle elfeküdve várhatta az anyja érkezését, hiszen ilyenkor május legvégén az őzsutákat már aprócska, pettyes bundás utódaik kísérhetik. Az őz izgatott viselkedésére nem derült fény, én pedig nem szerettem volna őt zavarni, így tovább folytattam utamat a hazáig vezető ösvényen.      

          Hólyagos habszegfű

 Hegyi here

 Lila ökörfarkkóró 

 Lila ökörfarkkóró halvány rózsaszínben

 Mezei zsálya

 Mezei tarsóska

 

Tavaszutó a Mátrában.

 Madárfészek kosbor

 Olocsáncsillaghúr

 Szagos müge

Veronika féle

 Nehézszagú gólyaorr

Hagymás fogasír

Réti kakukkszegfű

 Réti kakukktorma

Az elmúlt napok, kellemesen meleg időjárással kedveskedtek mindenkinek, aki a természet ösvényeit járta. A nap szinte zavartalanul onthatta fényét, és egyre perzselőbb sugarait. Azonban szombat délutántól a meteorológusok heves zivatarok eljövetelét jósolták. Napok óta terveztük, hogy kilátogatunk a Mátrába, mert ilyenkor május végén sorra kezdik bontogatni szirmaikat a tavaszutó szebbnél-szebb virágai. Délutánra terveztük a túránkat, de reggel ébredés után mégis úgy döntöttünk, hogy inkább előrehozzuk a kirándulást, mert talán így megúszhatjuk a jósolt viharokat. Kora délelőtt indultunk útra, a nap hét ágra sütve szórta fényét, a levegő pedig kellemes melegen cirógatta bőrünket. Csodás napnak néztünk elébe. Amikor megérkeztünk a hegyek ölelésébe, üde zöld levélpompa fogadott minket. Legutóbbi látogatásunkkor még csak éppen, hogy zöldülni kezdett a táj, akkor az avarból előbújó színpompás virágoké volt a főszerep. Mostanra azonban sokat változott az erdő, a zöld levelek hatalmas lomkoronává sokasodtak, és szinte teljesen elzárták a fényt a talajtól. Ennek ellenére azonban, azok a növények melyek kevesebb fénnyel is beérik, szebbnél szebb színekben pompáztak. Kékeslila virágszőnyeget terített lábaink elé a indás ínfű, ugyancsak kék színével csalta a tekintetünket a veronika kedves kis virágai, rózsaszín színével törte meg a kék összhangját a nehézszagú gólyaorr, és mintha hintve lettek volna, mindenhol ott virítottak a szagos mügék fehér kis fürtjei és az olocsáncsillaghúrok csillagvirágai. A patakparton sétáltunk végig, amikor a párom tekintete megakadt azon a virágon, mely miatt elsősorban kilátogattunk ebbe a hatalmas erdőbe. Barnás sárga színével, szinte láthatatlanul húzódott meg az avarban, és alig lehetett észrevenni. Az egyedi szépségű madárfészek kosbor, mely az orchideák egyik kedves képviselője nem tartalmaz klorofillt, így színével nem csalja a tekintetet, de virágfürtjei viszont minden színhiányát kárpótolják. Nem messze tőle halványlila színű, sudár termetű hagymás fogasír és sárga árvacsalán és gumós nadálytő csoportok álldogált. Az erdei réteken réti kakukkszegfűk, enyves szegfűk, réti kakukktormák, és réti boglárkák szépítették az amúgy is csodásan festő zöld fűszőnyeget. Túránk alatt a madarak kedves dalai szegődtek mellénk, és kísérték végig utunkat. Kakukkok, erdei pintyek, cinegék, fekete harkályok, és még sorolhatnám, mennyi kis tollas dalát repítette az egyre erősebben fújó szél. Kora délutánra egyre csak sokasodtak a felhők, és a messziből egy-egy halk dörgés moraja szűrődött be a fák közé. Közeledett az előre jósolt vihar, de szerencsére megvárta míg hazaértünk, és nem sokkal utána meg is érkezett nagy villámlás, és mennydörgés közepette.      

 Gumós nadálytő

 Kardos madársisak

 Indás ínfű

 Kerek repkény

 Réti boglárka

 Sárga árvacsalán

Seregély a kiskertemben.

Seregély

 

Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de az idei esztendőben több madárfajnak is megtetszett a széncinegék takaros kis otthona, azonban a szülők éberségének köszönhetően minden illetéktelen behatoló időben el lett zavarva. Nemrégen arról számoltam be Nektek, hogy a különleges kinézetű nyaktekercs vetett az odúra szemet, ma pedig egy újabb idegen tűnt fel a cinegék otthonánál. Éppen a konyhában tettem-vettem, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy fekete tollruhás madár kukucskál be az odú bejáratán. A hím cinege abban a pillanatban ott termett, és nagy csetepaté közepette elüldözte a hívatlan betolakodót, aki nem más volt, mint a seregély. Felénk nem gyakori madár, ez idáig egyszer volt szerencsém őt látni a kiskertemben, de utána nyoma veszett, többször nem került a szemeim elé. A cinege erőteljes fellépése rendre utasított a csinos fémes-zölden csillogó tollruhás madarat, akinek azóta, esze ágában sincsen az odú közelébe merészkedni. Pedig itt éli a napjait, és minden napos vendége lett a kiskertemnek, de békességben megvan a többi madárral, főként a fiókáikat nevelő széncinegékkel.

A seregélyek április elején kezdenek neki a fészkük elkészítésének, mely minden esetben, odúban található meg. A fészket egyedül a tojó építi, mely száraz fűszálakból, növényi szálakból és puha szőrökből áll. Vannak esetek amikor, a leendő anyuka csak pár szál füvet helyez el az odú aljára, van amikor, pedig mesterien megmunkált fészekbe rakja le a világoskék színű tojásait. A tojások melengetésében mindkét szülő szerepet vállal ugyanúgy, mint a kikelés utáni etetésben és gondozásban. A kertemet látogató seregélyt valószínű, hogy csak a kíváncsiság hajtotta, és megnézte mi lehet az odú rejtekében. Hiszen az ő költési időszaka is már a kikelt fiókák etetésénél tart. Azóta is időről időre megjelenik a kertemben, keresve-kutatva a fűszálak között, és hol szép nagyra nőtt gilisztákkal, hol pedig finom rovarcsemegékkel a csőrében távozik. Az ő fészkében is éhes fiókák lapulnak, akinek reggeltől estig hordaniuk kell a tápláló falatokat, hogy szép nagyra és erősre tudjanak cseperedni.

Kíváncsian várom, hogy amikor a kicsik kirepülnek a nagyvilágba, megtisztelik e majd kertemet a jelenlétükkel, ha így lesz beszámolok Nektek is róla.       
   

Első találkozás a kis hőscincérrel.

 Kis hőscincér

Juhar díszcincér

 C betűs lepke

Amikor a természetben barangolok, egyik kedvenc elfoglaltságom, a füvek népének a figyelése, kutatása. Hiszen annyi érdekes, eddig még fel nem fedezett lakó él a fűszálak ölelésében. Különleges színük, mintázatuk, és egyedi megjelenésük, minden természetbarát számára kedves élményeket tartogat.

Kora délután indultam el a tisztásra, sötétebbnél sötétebb felhők kergették egymást az égbolton, melyek újabb vihar lehetőségét tartogatták. A szél gyengén lengedezett, és óvatosan, gyöngéden simította végig a tájat. A ború ellenére nyüzsgött az élet, szerelemre lobbant rovarok álldogáltak a fűszálakon, lepkék lejtettek könnyed táncot, és tücskök ciripeltek aprócska lakásaik előtt. A felhők közötti réseken időről időre előbújtak a nap melengető sugarai. Felnéztem az égre reménykedve benne, hogy a komor felhők tovaszaladnak, és a délután további része napsütéses időjárással kedveskedik nekem. Szerencsére így is lett, és hirtelen olyan kellemes meleg levegő járta be a tisztás minden szegletét, hogy meg kellett válnom a vastag felsőmtől. Igazi májusi idő, amikor a nap sugarai melegek, de nem úgy, mint a nyár közepén, amikor próbára tevő hőség izzasztja az embert. A meleg és a napsütés egyre több rovart biztatott arra, hogy szárnyra kapva kergetőzzenek a levegőben. Közönséges szénalepkék, C betűs lepkék, pókhálós lepkék tárták szét színes szárnyaikat, és egymást kergetve repültek egyre magasabbra, mígnem szétválva lassan visszaereszkedtek a talajra, majd nem sokkal később újra kezdték játékukat. Éppen az egyikőjüket figyeltem, amikor egy fekete színű rovar, aki feltűnően nagy csápokat viselt repült el mellettem. Szemeimmel követni kezdtem, hátha véget ér az útja, és leszáll a közelben. Jó 10 méterre lehetett tőlem, amikor úgy döntött, hogy pihenő időt tart, és szépen óvatosan egy elszáradt növényre ereszkedett le. Kíváncsiságtól hajtva, gyorsan szedni kezdtem a lábaimat, hogy szemügyre vegyem. Cincérnek gondoltam őt, legalábbis hosszú csápja őrá utalt, de biztos csak akkor lettem benne, amikor közelről is meg tudtam figyelni. Koromfekete, a nap fényében csillogó teste különlegesen szép látványt nyújtott, hosszúra nőtt csápjai pedig még egyedibbé varázsolták a megjelenését. Ez idáig már több cincérfélével sikerült találkoznom, de vele még nem hozott össze találkozót a természet. Így ismeretlenül, nevét nem tudva szemléltem az újdonsült felfedezettemet. Percekig tartott pihenő ideje, majd ismét szárnyra kapott, és tovarepült az árnyas csalánnal tarkított erdőszélre, és lassan eltűnt a szemeim elől. Én is elindultam hazafelé, és szinte ott, ahol a fekete színű cincér, melynek neve kis hőscincér eltűnt a fűszálak között, egy másik rokon faja, a juhar díszcinér pihengetett. Vele már egy alkalommal találkoztam, tavaly nyáron ugyanitt, ezen a tisztáson. Szembetűnően szép, vörös és fekete mintázata igazán egyedi külsőt kölcsönöz a számára. Őt is alaposan szemügyre vettem és új megfigyelési élményekkel folytattam az utamat hazáig.     

 Közönséges lágybogár

 Kis szénalepke

Másodköltésre készülve.

Mint arról már korábban beszámoltam Nektek, az akácfámra kihelyezett odú, az idei esztendőben egy széncinege párnak ad otthont. A tojó annak rendje és módja szerint, áprilisban el is készítette a mohából és a puha kutyaszőrből álló, kényelmes, meleg fészkét. A lerakott tojásokból, a tojó gondos melengetésének hála, május 2-án ki is keltek a jövő nemzedék aprócska kis fiókái. Ettől a pillanattól kezdve mindkét szülő pirkadattól alkonyatig csak hordta és hordta a finom falatokat, hogy jóllakassák a folyton éhes kis apróságokat. Az etetés a mai napig is tart, de tegnap egy különös eseményre lettem figyelmes. A hím napközben apró falatokkal kedveskedett a tojónak, aki a kora esti órákban, szőrcsomókkal a csőrében neki kezdett, a közös otthonuk renoválásának. A picik tegnap voltak 14 naposak, mely azt jelenti, hogy pár nap és elhagyják a fészküket és kirepülnek, a még számukra ismeretlen világba. Viszont a tojó már most serényen készül, a következő nemzedék fogadására. Olvastam már olyan esetről, hogy a kis cinegék még a fészekben lapultak, amikor az anyuka már elkezdte letojni a következő fészekalj tojásait. Amikor pedig a fiókák elhagyták az otthonukat, ő neki is kezdett a tojások melengetésének. A frissen fészek hagyott fiókákat pedig az apuka etette és gondozta tovább, mígnem teljesen önállóvá nem váltak. Lehet az én kertemben is ez a folyamat fog lejátszódni, legalábbis minden jel erre mutat. Kíváncsian várom az elkövetkező napokat, hogy a pihés kis apróságok mikor jelennek meg az odú bejáratában, és mikor jön el az a pillanat, amikor megteszik az első szárnycsapásaikat a kertemben. Ez idáig sajnos lemaradtam erről a kedves eseményről, de talán az idei esztendőben részese lehetek.

Piros sapkás odúlakók.

 

Az elmúlt hetek és napok a borúról, és a bőséges égi áldásról szóltak. Minden egyes perc kincset ér, amikor a nap fényét tudja szórni a tájra. Hiszen ezen a tavaszon nem a kellemesen melegé és a napsütésé a főszerep. Az idei tavasz főszereplői a hűvös idő, a ború és az eső. A réteken és a mezőkön az aljnövényzet úgy nő, mintha valaki kifelé húzná őket. A tisztáson is már térdig ér a fű és a csalán, melyben egyre nehezebb a járás. De az erdőben is jól meg kell gondolnom, hogy merre veszem az utam, mert a még áprilisban könnyen járható ösvényeket, mára már a bokrok hajtásai teljesen elzárták. A kirándulási lehetőségeim egyre szűkülnek, és ez így is marad egészen őszig. De mindezek ellenére van egy-két út, amin még, ha nehézkesen is, de közlekedni lehet, és ahol szebbnél-szebb élmények várnak.
Amikor kora reggel utamra indultam minden vizes és saras volt. A fákról kövér cseppek hullottak alá a talajra, melyek mély koppanással jelezték a földet érésüket. Előző este újra nagy vihar tombolt. Az égbolton villámok cikáztak, melyeket mély, szinte az egész tájat megremegtető dörgések követtek, az esőt pedig mintha dézsából öntötték volna. A sötétszürke fellegek azonban nem csak esőcseppeket rejtegettek, megbújva ott rejtőztek a kemény jégdarabkák is. A fűszálak között pattogtak, sorra egymást követve, de szerencsére nem voltak nagyok, és a jégverés nem tartott sokáig. Az erdei ösvény, és annak fái, bokrai és a talaj, ennek a viharnak az eleven emlékeit őrizték. De mindezek ellenére lüktette az élet, a madarak kórusának csengő előadásait repítette a gyenge szél a fák törzsei között, melyből jól kivehetően hangos csipogó könyörgések ütötték meg a fülemet. Jól ismerem ezt a hangot, a nagy fakopáncs fiókák könyörögnek ilyen jellegzetesen, türelmetlenek és éhesek melynek hangot is adnak. Kíváncsian és izgatottan kezdtem el követni a csipogásokat, bízva benne, hogy megtalálom a forrását, azt az odút melyben ott lapulnak az apróságok. Szerencsére öltözködésem megengedte, hogy a szúrós vadszeder bokrokon is át tudjak menni, de néha annyira belém kapaszkodtak, hogy alig akartak engedni, minden áron maradásra akartak bírni, de nekem mennem kellett, mert egy újabb élmény lehetősége várt rám. A hangok egyre erősödtek, mely azt jelezte, hogy helyes irányban haladok. Három méterre előttem már annyira erős volt a csipogás, hogy tudtam célba értem. Megálltam, és elkezdtem a fák törzseit kémlelni. Egy elszáradt akácfán körülbelül 8-9 lyuk tátongott, melyek a harkályok gondos munkáinak az emlékét őrizték. Ahogy egyre feljebb kúszott a tekintetem az egyik lyukban mozgás jeleire lettem figyelmes, majd a mozgást hang is követte, ekkor már tudtam, hogy rátaláltam arra, amit kerestem. Pillanatokkal később egy aprócska, piros sapkácskát viselő fej bújt elő az odú rejtekéből. Valószínű, még nem látott embert eddigi rövidke élete alatt, így ottlétem egyáltalán nem zavarta meg elfoglaltságában, mely a könyörgésről szólt. Fejecskéjét, hol kidugta, hol behúzta, és folyamatosan esengő hangon csipogott, szüleit igyekeztette, hogy hozzák már a finom falatokat, mert ő bizony nagyon éhes. Bent az odúban többen is voltak, de ez a bátor és eleven fióka volt a szószóló, és talán a legéhesebb. Percekig figyeltem őt, és szerencsére a kisgépem is nálam volt, így nem csak fotókat, hanem videó felvételeket is tudtam róla készíteni. Ismerkedésünket azonban megzavarta az apuka, éppen csak, hogy megérkezett rendre is utasította siheder fiacskáját, és saját kis nyelvükön elmagyarázta neki, hogy idegenekkel nem kötünk barátságot. A kis piros sapkás, jó madárként viselkedve szót fogadott apjának, és eltűnt az odú rejtekében. A kis otthon elcsendesedett, falaira némaság szállt, csak a hím veszélyt jelző csipogása volt hallható, amint rám veszekedett a szomszédos fa törzséről. Betolakodó voltam a számára, nem szívesen látott vendég, én pedig még, ha nem is egy nyelven beszélünk megértettem, hogy távozásra akar bírni. Szót fogadtam neki, mert zavarkodni nem szerettem volna, és feltartani sem, hogy a kicsiket ne tudja megetetni, így sarkon fordultam, búcsút vettem a kis családtól, és átküzdve magam a bokrok sűrűjén visszatértem az erdő kitaposott ösvényére. Szívem hevesen vert, boldogságom pedig határtalan volt, hogy a természet ismét ilyen gyönyörű pillanatokkal ajándékozott meg, mely tudom, hogy egy éltre fognak szólni.