Kora tavaszi erdő

Bársonyos tüdőfű

 Osztrák csészegomba

 Kora tavaszi erdő

Lassan március közepén járunk, a tavasz pedig napról-napra egyre jobban bontogatja szépségét. Aprócska életek ébrednek az avar puha védelmében, a fákon, a bokrokon megjelennek az első levelek, a talajon pedig üde zöld fűszálak nyújtózkodnak.

Késő délután volt, amikor az erdő ösvényére léptem. Hosszú hónapok óta nem érzett kellemes meleg ölelt körbe, és az olykor viharosan fújó szél is langyos levegőt repített magával. Annak ellenére, hogy az elmúlt napokban kiadós eső áztatta a talajt, mégis szárazon porzott, a rajta pihenő száraz levelek pedig, hangosan zizegtek léteim nyomán. Az északi szél a fák ágait borzolta, amikor pedig minden erejét összeszedve süvített, könnyedén hajlította meg délcegen álló törzsüket is. Ilyenkor mintha segítség kérően panaszkodtak volna, tisztán hallani lehetett fájdalmas hangjukat. De a szél mit sem törődött velük, csak szaladt előre mérgesen útján, nyomában pedig újra és újra megjelentek társai is. Voltak, akik a talajra is lemerészkedtek, megmozgattak mindent, ami épp az útjukba került. A száraz leveleket űzték, kergették, azok pedig szófogadóan kerestek újabb és újabb helyet maguknak. Ahogy figyeltem őket, olyan volt, mintha új éltre keltek volna, mintha boldog, felhőtlen kergetőzésüknek lehettem volna a szemtanúja.

Az elmúlt napok kiadós égi áldásai kedvező hatással voltak a téli álmukból ébredező erdőlakókra. Amerre csak néztem mindenhol pici piros foltok díszlettek, mely foltok az Osztrák csészegombák jelenlétére utaltak. A még kopár talajon, ahol még mind a mai napig a barna szín az uralkodó, különleges színfoltok voltak. Szemeimet, mint a mágnes úgy csalták, élén színükkel nem maradhattak rejtve tekintetem előtt. Nem hiába a csészegomba elnevezésük, megjelenésüket egy az egyben hűen tükrözi, hiszen termőtestük valóban a csészére hasonlít. Termőidejük ilyenkor teljesedik ki, de már februárban is találkoztam velük, most azonban sokkal, de sokkal többen voltak. Ha az időjárás kedvezően alakul a számukra, akkor egészen április végéig gyönyörködhetek különleges színükben és egyedi megjelenésükben.

A csinos csészegombákon kívül más lakók is elkezdték szépségüket megmutatni. Pár héttel ezelőtt már ébredezni kezdtek a Bársonyos tüdőfüvek, akik a mi vidékünkön az első, kora tavaszi vadvirágok közé tartoznak. A Nap kellemes meleg simítása, az áldott tavaszi eső szépen sorban őket is felébresztette, és egymást követve elkezdték szirmaikat nyitogatni. A kopár talajon élénk rózsaszín és lila szirmaik gyönyörűen tündököltek, amikor kora tavasszal meglátom őket, boldogság önti el a szívem, mert nagyon szeretem szolid szépségüket.

Miközben a Bársonyos tüdőfüvekben gyönyörködtem fejem felett a madarak strófái csengtek. Csapatba verődött csízek csacsogtak kedves hangjukon, mely hangok úgy tűntek, mintha hadarva akarták volna elcsicseregni egymásnak élményeiket. De nem csak ők voltak dalos kedvükben. Cinegék, vörösbegyek, fekete rigók nyitották csőrüket énekre, doboltak a harkályok, kacagtak a zöld küllők, füttyögtek a csuszkák, és nem messze tőlük fenn a fa sudarában egy erdei pinty flótázott. Hangja erőteljesen csengett, mintha azon nyomban ki akart volna csattani a boldogságtól, mintha minden tollast túl akart volna harsogni énekével. Csattogó előadása minden dallam közül a leghangosabb volt. Az erdei pintyek, mint nevük is tükrözi az erdőségek egyik legjellemzőbb madarai. Ilyenkor kora tavasszal a hímek már makulátlan nászruhájukban tündökölnek, melynek élénk színezete hamar felhívja a tojók érdeklődését. De nem csak a csinos felöltőjükkel próbálják a tojók kegyeit elnyerni, hanem erőteljes, csattogó énekükkel is azt jelzik, hogy ők bizony erejük teljében lévő partnerek lehetnek. Ez pedig nagyon fontos, hiszen a tojók eszerint választanak majd párt maguknak, akikkel hamarosan családot is alapítanak.

A tavasz erről szól. A Nap egyre fényesebb sugarairól, szerelmesen dobbanó szívekről, a madarak gyöngyöző strófáiról, a szirmaikat bontogató virágokról, a fák lombfakadásáról, a fehér ünneplőbe öltözött bokrokról, és az utánozhatatlan illatokról, melyeket csak ilyenkor érezhetünk, amikor az erdők, mezők ösvényein újra lüktetni kezd az élet.           

 Erdei pinty hím

Erdei pinty éneke

Csilingelő csengettyűk

 A kikelet hírnökei

 A kikelet hírnökei

 Osztrák csészegomba

Pár nappal ezelőtt még igazi szép téli időben lehetett részünk, melynek egy markáns meleg front vetett végett nem is akárhogy. A vastag dunnává sokasodott hópelyheket egy nap leforgása alatt vízzé olvasztotta, és hirtelen, egy szempillantás alatt a télből a tavaszba cseppentünk.

Szombaton késő délután a hó már csak kósza emlékként élt az erdő ösvényein, melynek a nap fényében csillogó cseppjeit a talaj elevenen őrizte. Az úton álldogáló kis gödröcskék vízzel megtelve, mint aprócska tavak várták a szomjas erdőlakókat. Az avar nehézkesen, a nedvességtől elnehezülve terítette be a földet, a leveleknek mozdulni sem volt kedvük hiába próbálta őket odébb taszigálni az erdősen, olykor viharosan fújó szél. Hiába volt nagy ereje a szélnek, most kellemes enyheséget, repített magával, olyat, amit tavasszal érezhetünk, amikor még a dühös szelek is megszelídülve szaladnak végig a délcegen álló fák törzsei között. Az erdő fái csupasz karokkal nyújtóztak az ég felé, és megadóan hajladoztak mindig abba az irányba, amerre a szél parancsolta nekik.

Ahogy utamon ballagtam előre hosszú hetek, hosszú csendesen ballagó napok után most újra neszekkel, kedves hangokkal telt meg az erdő. A kellemes meleg, a langyos tavaszias idő sorra fakasztotta dalra a cinegéket. A tavaszt váró, a kikeletet csalogató strófáikat boldogan énekelték, miközben elevenen szálldostak ágról-ágra, fáról-fára. De nem csak őket kerítette hatalmába a felhőtlen jókedv. Füttyögtek a csuszkák, csacsogtak a csízek, önfeledten kacagott a zöld küllő, kedvesen egymással diskuráltak az őszapók, a messziben pedig nagy fakopáncs verte bőszen a fa törzsét. Távol volt tőlem, de pergő hangját könnyedén sodorta felém a szél.

Lábaim előtt, az erdő ezernyi titka pihent, melyek szó nélkül mesélték el nekem a féltve őrzött pillanatokat. Szarvasok, őzek, rókák és vaddisznók hátrahagyott emlékei rejtőztek az ösvényen. Pata és mancsnyomok, puha földtúrások, kisebb nagyobb gödröcskék mesélték el az éjszaka óvó leple alatt zajlott eseményeket.

Sétám az erdő egyik rejtett szegletébe vezetett, oda, ahol a tél második felében hófehér harangok csalogatják a kikeletet. Évről-évre itt, a borostyánnal benőtt fa tövében ébrednek elsőként a hóvirágok, akik a reményt, a közelgő tavasz reményét hirdetik. Kíváncsian vártam a találkozást, hogy előbújtak e a föld mélyén nyugvó hagymáikból. Bizakodó voltam, de a szívem mélyén tudtam, hogy az elmúlt hetek faggyal és az elmúlt napok hóval tarkított napjai nem nekik kedveztek. Még távolt jártam tőlük, de már felsejlett előttem az üde zöld leveleket viselő borostyánnal befutott sudár fa törzse, melynek védelmében lelték meg otthonukat. Az ő tövében lapulnak a hóvirágok, akik ha fehér szirmaikat szétnyitják, halk csilingelésük, mint apró harangok kondulása tölti be a fák rengetegét. Pár lépésre voltam tőlük, amikor már láttam egy apró fehér foltot, majd még egyet és még egyet. Amikor egész közel értem hozzájuk, tisztán láttam, hogy fagy és hó ide vagy oda, ők bizony semmivel sem törődve már elkezdték hirdetni az új évszak közeledtének a reményét. A legtöbben még összezárt szirmokkal álldogáltak, de két virág már elkezdte szétnyitni sziromleveleit és egészen halkan, csak az éber és értő füleknek hallhatóan csilingelni kezdtek.

Mire elértem az erdő ezen, rejtett szegletét, a nap már egyre lejjebb ereszkedett a felhőtlen égbolton. Alaposan szemügyre vettem a fák rengetegében elsőként ébredő hóvirágokat, megörökítettem őket és lassan visszafelé indultam. Útközben a madarak csivitelései kísértek, az avar védelmében, pedig több helyen is még egészen aprócska, de annál feltűnőbb színű osztrák csészegombával sikerült találkoznom. Ők is ilyenkor februárban kezdik meg termőtesteiket növeszteni, és egészen áprilisig díszítik szokatlan szépségükkel az erdő talaján pihenő korhadó faágakat és famaradványokat. Még egészen picik voltak, szinte alig észrevehetők, de elénk cinóbervörös színük hamar elárulják ottlétüket még ilyen aprócska állapotukban is.

Hogy a tél hátralevő része milyen időt tartogat a természet lakóinak nem tudom, de minden esetre, ez a szokatlan enyheség csak átmenetinek ígérkezik abban biztos vagyok. A február még előttünk áll, de ahogy lépkedünk előre, minden egyes nappal a kikelt közeleg. Ahogy időm engedi még megfogom látogatni a hóvirágokat, hiszen pompájuk majd csak az előttünk álló hetekben fog kiteljesedni, akkor pedig ismét megmutatom Nektek is szépségüket.

 Széncinege hím

 Fák rengetege

Februári madárdalok 

Tavaszi ébredezés

Téli fülőke

 Júdásfülegomba

 Osztrák csészegomba

Kellemesen enyhe idő fogadott, amikor az utamra indultam. Az ég kékjét, csak egy-két fehér felhőpamacs díszítette, de ők is tisztes távolságban maradtak a nap izzó korongjától, így tündöklésére nem jelentettek veszélyt. Itt-ott, az északi részeken megbújva még kisebb jéggé fagyott kristályok őrizték a tél emlékét, de a levegő enyhesége, az ő napjaikat is már megszámlálta. Hamarosan minden kitartó apró jégkristály vízzé olvad, és beszivárogva a talajba, hogy nedvességükkel láthassák el, a lassan ébredező növények szomjas gyökereit.

A kellemes meleg, a nap simogató fénye egyre több tollasból csalta elő a gyöngyöző strófákat, sőt mi több nem csak a csacsogó csőröket nyitotta meg a jó idő, hanem a szíveket is. Az erdő felett egerészölyv pár körözött. Csupasz karjaikkal az ég felé nyújtózó fák között tisztán látni lehetett szerelmi táncukat, miközben oly jól ismert, jellegzetes „hié,hié” kiáltásukkal diskuráltak egymás között. Hol magasabbra, hol egy kicsit alacsonyabbra engedték testüket, olykor pedig annyira közel kerültek egymáshoz, hogy testük szinte összeért. Kisvártatva az egyikük elindult a hegyoldal irányába, és nem messze tőlem az egyik magas tölgy ágai közé telepedett. A párja követte őt, közben pedig folyamatosan tartották egymás között a kapcsolatot. Az egerész ölyvek tél vége felé és tavasszal, amikor az ő szívükben is lángra lobban a szerelem, a ragadozó madarakhoz képest igen zajos életet élnek. Ilyenkor figyelhetjük meg leggyakrabban messzire hangzó, nyávogónak tűnő kiáltásaikat.

Nem messze tőlük szajkók riadt csoportja rikácsolt, egyik másik pedig, rettegett ellenségük az ölyvek hangját utánozta. Azonban most nem volt a szajkóknak mitől tartaniuk, hiszen a barna tollruhás ragadozók, csakis egymással voltak elfoglalva.

Miközben komótosan ballagtam utamon, alaposan vizsgálgattam a csenevész bodzabokrok csupasz ágait, nem e látok rajtuk pihenő gombákat. Hiszen főként rajtuk élnek az erdő fülei, a júdásfüle gombák. Sajnos hiába kerestem-kutattam őket, mindösszesen egy nagyobbat, nem sokkal mellette pedig egy egészen aprócskát sikerült találnom. Pedig olyan különlegesen szép kis teremtmények, melyek szerintem a megszólalásig hasonlítanak az emberi fülre. Az egyik határozó könyvemben azt olvastam róluk, hogy ők akkor érzik jól magukat, és akkor indulnak fejlődésnek, ha a talajban sok a nedvesség, mely nedvesség a levegőbe is érezhetővé válik. Felénk ezen a télen elég sok és olykor igencsak vastag hó hódunna vette birtokba az ösvényeket, mely az erdő nagy részén már teljesen elolvadva a talaj nedvességtartalmát gazdagítva, ennek ellenére, egész utam alatt csak ezzel a kettő kis szépséggel sikerült találkoznom. A tavalyi bőséges szezon után, hiányuk oka örök titok marad.

Kárpótlásul azonban, az egyik tölgyfa törzse mellett, a vastag avarból téli fülőkék barna kis csoportja tűnt elő. Szegényeket a mögöttünk álló tél hosszú hetei már megviselték, öregesen, csüggedten álldogáltak ráncosodó kalapkáik alatt, és egyikük-másikjuk tönkje is megrogyva, megtörve feküdt a puha levelek között.

Sétám alatt még egy igazán szép, élénk narancssárga gombával sikerült találkoznom, melynek becsületes neve osztrák tölcsérgomba. Felfedezése nem nehéz feladat, hiszen a barna avar között, szinte mágnesként csalja tekintetüket cinóbervörös, élénk színe. Életét a talajra lehullott korhadó ágacskákon éli, és február végétől április végéig találkozhatunk velük. Csak gyönyörködni érdemes bennük, hiszen tölcsérszerű kalapjuk nagyon érzékeny minden érintésre, hamar megsérül, megtörik.

Utamon végig a széncinegék, a kék cinegék és a csuszkák kedves, tavaszt köszöntő dalai kísértek, mely előadásokba újra és újra becsatlakoztak a nagy fakopáncsok is messzire hallatszó dobolásukkal. Miközben a hangokat hallgattam, és élveztem a nap sugarait, apró piros foltokon akadt meg a tekintetem. Lassan, komótosan szedték apró lábaikat a verőköltő bodobácsok, miközben úgy helyezkedtek, hogy a nap melege a legjobban átjárja csinos kis testüket. A kellemes idő őket is előcsalta a földben lapuló téli szállásukból, ahol az elmúlt hosszú hónapokat töltötték. A cirógató melegben már nem tudtak tovább szundikálni ezek a napimádó rovarok, akiknek lételeme és életük fontos része a nap melegében való pihengetés.

Már hazafelé vitt az utam, amikor a tisztást szegélyező fák egyik törzsén ovális alakú lyukra lettem figyelmes. A kezdetleges otthont egy harkály kezdte el ácsolni, és valószínűleg fekete harkály, mivel egyedül ő készít ovális bejáratú lakást magának és családjának. De ebben az egészben az volt a legkülönlegesebb, hogy a kivájt rés, teljesen a fa törzsének a legaljában helyezkedett el, egészen közel, pár centire a talajtól. Az avarban és a földön a kiékelt fadarabok árulták el, hogy ez a munkafolyamat nem is olyan régen, talán pár napja zajlott itt le. Hogy mi célja volt vele az egyedül az ő kis titka, de egy azonban bizonyos, ide, ilyen védtelen helyre a fészkét nem készítené el. Mindig történek meglepő estek, mindig minden sétám alkalmával sikerül különleges dolgokat megfigyelnem a természetben, melyekből nem csak tanulhatok, hanem újabb és újabb élményeket is szerezhetek.   

            Egerészölyvek udvarlása

Egerészölyv

 Verőköltő bodobács

Odúkezdemény

Tavasz a télben

 Kígyógomba faj

 Kígyógomba faj

Téli fülőke

Téli fülőke

Szarvasagancsgomba

Bunkós agancsgomba

Verőköltő bodobács

Január van, elvileg a tél leghidegebb hónapja, de az időjárás erre idén jócskán rácáfol. Az elmúlt napokban igencsak enyhe, már-már tavasziasan enyhe levegő járta át a természet ösvényeit, mely sorra ébresztgette fel az élőlényeket, nyugodalmas téli álmukból.

Múlthéten vasárnap reggel, amikor utamra indultam sötétszürke felhők takarták be az égbolt minden egyes szegletét, és a köd puha fátylát terítette az erdőre. A borús, szomorú idő ellenére a levegő kellemesen enyhe volt, a szél pedig gyengéden simogatta az arcomat. Lépteim, a tisztáson át vezettek, ahol vékonyka pókhálókba ütköztem, melyeken a reggeli harmatcseppek úgy sorakoztak, mint a gyöngyszemek a gondosan felfűzött nyakláncon. Meglepő volt ilyet látni, pláne januárban, és hiába pörgettem vissza magamban az elmúlt hosszú éveket, nem emlékszem, hogy valaha, a tél közepén gondosan megszőtt pókhálók keresztezték volna az utamat. Őket is előcsalta rejtekeikből az enyhe időjárás, éppen úgy, mint a legyeket, a szúnyogokat, vagy éppen a muslicákat. Felsorolásom azonban nem ér itt véget, mert ahogy az erdőszélen nézelődtem egy csinos, piros fekete kabátkát viselő verőköltő bodobácson akadt meg a tekintetem. Elhelyezkedtem a társaságában, és figyeltem őt. Lassan, komótosan mozgott, mint aki most nyújtóztatja ki elgémberedett lábait, és még igencsak nehezére esik a mozgás. Hosszú percek teltek el, míg a mohával gondosan betakart fadarab tetejére ért, ott megállt, szétnézett, és nem moccant, teljesen úgy tűnt, mint akit nagyon megviselt a mozgás. És valóban megviselhette őt, hiszen még neki pihennie, aludnia kellene védett kis kuckójában, álmodnia a még messzire járó tavaszról, a nap melengető sugarairól, mely márciusban ébresztgeti őt és társait, gyengéd simításával. Ezen a reggelen azonban nem sütött a nap, és még a tavasz sem érkezett meg, de ő mégis talpon volt, mert a januári kellemesen enyhe idő őt is becsapta, konokul félrevezette, mint sok más élőlényt, akinek élete lehet, megpecsételődik, mihelyst visszatér a tél igazi, fagyos szorítása. A tavaszt váró kis bodobácsot magára hagytam, és tovább folytattam utamat, egy olyan ösvényen, melyen ez idáig még nem jártam. Utamat lépésről-lépésre, sűrű bokrok keresztezték, talpam alatt pedig olyan puha volt a talaj, mint a gondosan szőtt vastag szőnyeg. Mindent üde zöld moha borított, a bokrok ágait, a talajt díszítő elhullajtott gallyakat, és az ösvényt is, melyen lábaimat szedtem. Egyik, másik bokor ágán, az erdő csinos kis fülei hallgatóztak, melyek nem mások, mint a júdásfülegombák. Az elkorhadt mohás fadarabokon pedig, élénk narancssárga osztrák csészegombák bújtak meg. Már mélyen a sűrű bokrosban jártam, amikor meglepő dologra lettem figyelmes. Amerre csak néztem kisebb, nagyobb csontok hevertek. Hosszú combcsontok, lábszárcsontok, medencecsont, hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy sír tárult volna ki előttem. Pár lépéssel odébb pedig egy nagy koponyacsont feküdt a talajon. Amikor megláttam a koponyát, tudtam, hogy egy szarvas emlékére bukkantam, akinek állkapcsa még őrizte a rájuk jellemző gyöngyfogakat, amik nem mások, mint visszafejlődött, csökevényes szemfogak, melyek, mint két nemre jellemzőek. Mivel a koponyán nem látszódott az agancstő, mely a koponya része, és amiből csodás koronájuk fejlődik ki, valószínűsítettem, hogy egy szarvastehén nyomaira sikerült rátalálnom. Nem tudom, hogy mikor vesztette életét szegény, de már régen, hónapok óta őrizhette a természet, a maradványait. Talán ide a sűrű bozótosba húzódott el, hogy itt hunja örök álomra a szemét. Bevallom elszorult a szívem, és szomorúan szedtem tovább a lábaimat.

Ahogy teltek a percek úgy lett egyre világosabb, félősen a nap sugarai is előbújtak a felhők mögül, de sajnos nem tartott soká tündöklésük, mert a fellegek újra bezárták előttük az apró réseket. A távolból, hollók jól ismert mély hangja törte meg az erdő néma csendjét, majd a hangok egyre-egyre közeledtek, és pillanatok múlva olyan közel ért az éjfekete tollruhát viselő pár, hogy tisztán hallani lehetett szárnyaik suhogását, ahogy a levegőt szelték. Megálltam figyeltem őket, ahogy elhaladtak a fák sudara felett, majd hangjuk egyre távolodott, végül pedig a messzibe veszett. Hiába szálltak tova a hollók, a csend nem tért vissza az erdőbe. Cinegék kezdtek csacsogni, csuszkák füttyögtek, csinos élénk narancssárga tollruhás süvöltők diskuráltak, alig hallhatóan, majd a reggeli madármegbeszéléshez a csízek is becsatlakoztak. A kedves hangok betöltötték az erdő minden apró zugát. Ahogy haladtam előre, a bokrok ritkulni kezdtek, egy hosszú évekkel ezelőtt kivágott fa, földben maradt tönkjén, melyet a természet vastag mohatakaróval fedett be, különös kinézetű gomba álldogált. A határozó könyvemből ismertem őt, de személyesen még nem sikerült találkoznunk, koromfekete színe, apró termete, és különleges formája igazán egyedi kinézetet kölcsönöz neki, becsületes neve, bunkós agancsgomba. Egymagában, magányosan múlatta az idejét, nem úgy, mint közeli rokonai a szarvasagancsgombák, akik nem messze tőle, ugyancsak egy korhadt fatönkön zsúfolódtak össze, csak ők sokkal többen voltak, igaz kis tömeget alkotva. Tetszhetett a kis kalaposoknak ez a nyirkos környezet, a puha mohatakaró és az elkorhadt fák, hiszen aranyos rezgőgombák, csoportosan növő, aprócska termetű téli fülőkék, és kígyógombák is otthonra leltek. Ilyenkor a tél közepén is megannyi gomba tarkítja a természet ösvényeit, csak jó nagyra kell nyitni a szemünket, hogy észrevegyük őket, hiszen olyan aprók, egyesek mérete, még az egy centimétert sem éri el.

Járjátok Ti is nyitott szemmel az utatokat, hisz a természet minden egyes vele töltött pillanatban gondoskodik róla, hogy csodás élményeket éljetek át.    

Júdásfülegomba

Júdásfülegombák

Osztrák csészegomba

 Aranyos rezgőgomba

 Szarvaskoponya

Varázslatos téli erdő

 Júdásfülegomba

 Júdásfülegomba

 Osztrák csészegomba

 

Aranyos rezgőgomba

Az újév második napjának reggelén, ismét a barátságtalan arcát mutatta az időjárás. A sötét felhőkből, egymást kergetve hullottak alá az eső, szép nagyra nőtt cseppjei, és az egyébként is saras erdei ösvényeket, még jobban feláztatták. Szerencsére kora délelőtt a csapadékot adó felhők tovarobogtak kelet felé, olyan gyorsan, mint akiket kergetnek, kora délután pedig a nap első sugarai is végigsimították a tájat. A szokottnál előbb értünk haza a munkahelyünkről, és reggeli eső, saras ösvények ide vagy oda, a természet a szabadba csábított. Amikor az utunkra indultunk a felhők takarásából a nap sugarai előbújtak, és lágyan cirógatták az erdő fáit, melyek legtetején a tengelicek kis kórusa csacsogott. Tetszett nekik is a napsütés, hisz hosszú napok óta nem volt benne részük. Olyan kellemesen langyos volt a levegő, mintha nem is január, a tél majdnem közepe lett volna. Ha érzésemre kellett volna hagyatkoznom, és nem a naptárra, február végének saccoltam volna. A kellemes időben úgy füttyögtek a csuszkák, mint a bírók, amikor a sípot fújják, a tengelicek és a csízek pedig úgy csacsarásztak, mint akinek nagyon sok dolgot kell megvitatniuk, egymás szavába vágva csak mondták és mondták. Jó volt őket hallgatni, és érezni, ahogy pezseg az élet, a szunnyadó fák védelmében.

Tél van, az az évszak, amikor az apró élőlények biztonságos rejtekeikben pihennek, a virágok pedig az avarral betakart földben szunyókálnak, és a még oly messzi tavaszról álmodnak. De hiába van tél a naptár szerint, a természet nem ismeri a naptárt, ő szót fogad az időjárásnak, mely már most január legelején előcsalta a hóvirágot, és az ország több részén az ibolyát is. Ezért a mai sétámra, így a tél majdnem közepén, a makró objektívemmel indultam útra. Gondoltam magamban lehet túl merész voltam, és a sétám végén fotók nélkül térek haza. Mit fogok akkor Nektek megmutatni, csak az írásom lesz majd Veletek megosztva? Persze fotók nélkül is csodásak az élmények, de a képek sokkal jobban szemléltetik a látottakat. Azonban a természetnek hála, nem kellett sokat filozofálnom a magamban feltett kérdéseken, mert a talajon, az avar védelméből, élénk narancssárga színű, apró gomba kukucskált elő, melynek becsületes neve Osztrák csészegomba. Ezzel a gombával főként februártól találkozhatunk, de a kellemes időjárás előcsalta őt, élénk színe pedig engem csalogatott, hogy csodáljam meg csinos külsejét. Percekig időztem vele, majd tovább indultam, és újra meglepetés ért. Egy korhadó fadarabon élénk sárga gombán akadt meg a tekintetem. Ilyenkor télen kopár a táj. Hiányoznak az színek, csak a barna, a szürke megannyi árnyalata látható, és itt-ott megkopott zöldek törik meg a szürkeséget. Ezért, legalábbis nekem, minden más színen megakad a tekintetem, pláne olyanon, ami nemcsak hogy más, hanem világítóan élénk is, mint a csészegomba volt. Ez a korhadó fadarabon pihenő gomba is ilyen szép élénk színben pompázott, csak ő arany sárga árnyalatban. Megjelenése igazán látványos, nem csak, már, már hivalkodó színe, hanem kocsonyaszerű állaga miatt is. Tisztességes neve Aranyos rezgőgomba, aki az erdő ösvényeit egész évben díszítheti. Boldogságom határtalan volt, hogy két gombával is sikerült találkoznom, és ekkor még nem is sejtettem, hogy a téli gomba kaland vele még nem ért véget. Utunk egy szokott vadcsapáson vezetett végig, mely olyannyira ki van járva, hogy beillik egy turisták által jól kitaposott ösvénynek. Ennek a vadcsapásnak nem sokkal előttünk szarvas vendégei voltak, hátrahagyott ürülékük őrizte az emléküket. A vadsztráda egyik része igencsak szűkös, itt sűrű bokrok, és tövisekkel felfegyverkezett akácfák állnak őrt, védelmezve az erre járókat. Éppen ahogy elhaladtam az egyik, mohával gondosan befedett fatörzs mellett, kedvenc gombámon akadt meg a tekintetem. Már neve sem szokványos, nem még a kinézete. Ő nem más, mint a Júdásfülegomba. Barna színe, kocsonyás állaga, az emberi fülhöz hasonlító kinézete, igazán egyedi, és különleges megjelenést kölcsönöz neki. Többedmagával álldogált a fa törzsén, és nekem mindannyian nagyon tetszettek, egytől egyig. Annyira belemélyedtem a látottakba, hogy észre sem vettem, hogy sötétedik. Az égboltot újra sötétszürke fellegek foglalták el, a nap korongja pedig már a hegy mögött pihent. Lassan mi is hazafelé indultunk, amikor egy kettétört fa törzsének, egészen a tövénél, apró, szinte alig látható kis kalaposok csoportosultak, szorosan egymás mellé bújva. Élénk rozsda sárga színük az erdőt uraló szürkületben is jól látható volt. Olyan aprók, és törékenyek ezek a Téli fülőke gombák, hogy alig látszódtak ki a fa törzsét melengető avarból. Már alig volt fény, amikor találkoztam velük, de mint az objektívem, a kis lámpásom is a táskámba került, és milyen jó hasznát vettem neki. Nem sokkal mellettük, egy kivágott fa földben maradt törzsén, melyet hosszú évek alatt puha moha fedett be, 7-8 milliméteres szarvasagancs gombák álldogáltak. A mohák a reggeli eső cseppjeit őrizték, albérlői pedig büszkén, éppen úgy, mint a koronás szarvasok, ott álltak köztük.

Mire hazaértünk, a szürkület már meghajolt az este sötétje előtt, és alázatosan, mint minden áldott nap átadta neki a helyét. Nem hittem volna, hogy január elején, ennyi élénk színű, csinos kis kalapos díszíti a téli erdőt.

A természet ismét megmutatta nekem aprócska csodáit, melyeket én is megosztok Veletek, hogy Ti is részesei tudjatok lenni a téli erdő varázsának.        

 Téli fülőke gomba

 

 Téli fülőke gomba

 

 Szarvasagancsgomba