Erdei csengettyűk

Fürtös salamonpecsét 

Az idei esztendő tavaszán, a szokottnál is nehezebb az erdő lakóinak az élete. A talaj száraz és repedezett, nedvesség csak a mélyebb rétegekben nyugszik. A fák odvaiban megbújó rejtekek üresen, víz nélkül álldogálnak, akárcsak a talajon a kisebb, nagyobb medrek. Mindenki a kiadós csapadékról, az éltető, erőt adó vízről álmodik és utána sóvárog. Azonban nem csak a csapadék hiánya az, ami próbatétel elé állítja az erdő lakóit. Az elmúlt pár nap kivételével a hideg, a gyakran fagyos éjszakák, a hűvös nappalok és a viharos szél nehezíti az életüket. A szokottnál jó három hetes, szinte egy hónapos hátrányban van az élővilág. A fák ágain félősebben bújtak elő az üde zöld levelek, árnyékukban a tavaszutó virágai még csak most kezdenek óvatosan kibújni az avar vastag dunnája alól, pedig ilyenkor már teljes pompájukban szoktak ragyogni. De így kell elfogadni, ez egy ilyen, kicsit furcsa kikelet. A lényegen pedig semmit sem változtat, még ha később is, de láthatom mindannyiukat. 

Jelen történetem az tavaszi erdő aprócska csengettyűiről fog szólni, akik nem mások, mint a fürtös salamonpecsétek. A természetnek hála, az erdő rengetegében több helyen is meglelték otthonukat, azonban a csapadék hiánya, a hűvös levegő őket is, mint a többi tavaszi virágot nagy próbatétel elé állította, melyet nem mindegyik tudott teljesíteni. 

A fürtös salamonpecsétek nem szeretik a szárazságot. Ha nincs számukra elegendő nedvesség, ha a tavasz nem tartogat kellő esőzést, nem tudnak teljes szépségükben ragyogni. Ez az idei esztendő pedig nagy bánatomra ilyen. Nem szeretem látni, amikor a természet lakóinak sanyarú, nehéz a sorsa, melyet most az erőt adó víz hiánya okoz. 

A szokottnál sokkal, de sokkal kevesebben vannak, és alig akad pár tő, akik virágaikat tudják dédelgetni. Legtöbbjük testén csak levelek díszlenek. Akiknek azonban megadatott az erő, hogy virágokat is tudjanak nevelni, ők jelenleg bimbósan álldogálnak az erdő rengetegében, a zöldellő fák árnyékában, és bizakodnak, hogy egy felhőcske megáldja őket az erőt adó vízzel. 

Az időjárásnak hála, az elmúlt éjszaka kisebb eső áztatta meg az erdők és mezők ösvényeit, egy kis nedvességet adva, szomjasan álldogáló lakóinak. Még ha nem is sok volt, de több, mint a semmi, és ilyen nehéz időszakban a kicsit is nagy becsben kell tartani. Hiszen minden áldott csepp élettel tölti meg őket. 

Tavaszi virágok pompájának vége a bükkerdő ösvényein

Bogláros szellőrózsa 

Az idei tavasz más volt, mint a többi. Az erdők, mezők ösvényeit dédelgető kellemes meleg levegő nehezen érkezett meg. Hiába köszöntött be az április, a május, a természet ösvényeire újra és újra a fagyos éjszakák lopakodtak hangtalan, de a nappalok sem hozták el pár nap kivételével az igazi kikeleti időjárást. 

A tavaszi virágpompa a bükkerdő szerte ágazó ösvényein, a délcegen álló fák rengetegében a végéhez közeledik. A fák ágain egyre több és több üde zöld levél díszlik, napról-napra egyre sokasodnak, pláne az aranyat erő májusi esők után. A lombsátor szépen lassan összezáródik, egyre kevesebb fényt engedve be a talajra. A Nap cirógató sugarainak útját már a levelek állják, csak imitt-amott tudnak belopakodik, a réseken, ahol utat találnak maguknak. 

A növények egy csoportja a lombfakadás előtt virágzik, amikor még bőséges fény jut el a talajra. Mire a fák és bokrok levelei kihajtanak, ezek a néhány hétig látható virágok eltűnnek, már csak az értő szem veheti észre árulkodó zöld levelüket az aljnövényzet sűrűjében. A föld alatt azonban ekkorra már ott nyugszanak a jövő magjai, azok a gumók, amelyek tartalékaiból a következő kora tavaszi virágzáshoz elegendő tápanyaghoz jut a növény. Nekik köszönhetően jövő tavasszal, ami most még oly elérhetetlennek tűnik, újra a virágok színes pompájában tudunk majd gyönyörködni erdei sétáink során. 

Tyúktaréj

Az üde lomberdőkben ilyenkor tavasszal sorra szirmaikat bontogatják a szebbnél-szebb vadvirágok. Fehér, rózsaszín, lila, sárga, zöld színeket szőnek a természet virágszőnyegébe. Mindannyian gyönyörűek, mindannyian fontos tagjai az erdők ösvényeinek, hogy kikeletkor a fák rengetegét is édes illatok járják át. 

Az egyik aprócska termetű virág a tyúktaréj, akinek virágai szinte alig látszanak ki az avar puha dunnája alól. A természet gyönyörű kinézettel áldotta meg, hiszen a Nap sárgájában pompázó virágai olyanok, mint a földre pottyant csillagok. 

A délceg fákkal büszkélkedő bükkerdőben is meglelték otthonukat, és áprilisban, amikor a lombkorona még csupaszon áll fejük felett ők is virágaikat nevelgetik, sárga színt lopva az erdő virághímes szőnyegébe.

Erdei galambvirágok ébredése

A mögöttünk álló hetek jórészt hűvös nappalokat és didergően hideg éjszakákat tartogattak. Az idei tavasszal a szokottnál nehezebben ébredeznek az erdők, mezők lakói. 

A hatalmas fákkal büszkélkedő erdőben, ahol szép kort megélt bükkök sorakoznak egymás mellett katonás sorban lassan, de biztosan új életek látják meg a napvilágot. Az szárazon csörgő avar dunnája alól félősen dugják elő törékeny testüket az erdei galambvirágok. Sápadt kis arcukat felfelé emelik, csillogó szemekkel pedig az égbolt kékjét kémlelik, amin fehér fellegek andalognak ráérősen. Ők még látják az égboltot, az ő testüket még simogatják a Napocska melengető sugarai, hiszen a fák még csupaszon állnak. Karjaikon a levelek, még a rügyek vékony takarója alatt pihen, de már izgatottan várják a pillanatot, hogy félénken elő tudjanak bújni, üde zöld ruhába öltöztetve az erdő rengetegét. 

Az erdei galambvirágok szirmaikat szétnyitva süttetik magukat a Nap fényében. Amikor pedig kíváncsi tekintetükkel szétnéznek, rózsaszín és kéklő szirmokkal büszkélkedő bársonyos tüdőfűveket, élénk sárga színű bogláros szellőrózsákat, ugyancsak sárga színben pompázó tyúktaréjokat, üde zöld erdei szélfüveket, bordós leveleket magukon viselő erdei kutyatejeket látnak maguk körül. Szépen kezd kiteljesedni a tavasz a bükk erdő rengetegében is, ahol virágok kedves kacagása, madarak csilingelő strófái, rovarok döngicsélő hangja járja át az ösvényeket.

Erdei esztendő - A tavasz kedves csengettyűi

 Fürtös salamonpecsét

Fürtös salamonpecsét

Amint bejegyzéseimből láthatjátok, a virágok előkelő helyet foglalnak el a szívemben. Nagyon szeretem megcsodálni törékeny szépségüket, szemmel követni fejlődésüket és mélyen magamba szívni utánozhatatlan illatukat. 

Ezen történetem is egy egyedi megjelenésű virágról fog szólni, aki számomra az egyik legkevesebb tavaszi erdőlakó. De nem csak kinézete nem mindennapi, hanem elnevezése is igazán különleges. Ő nem más, mint a fürtös salamonpecsét, aki dús aljnövényzetű, üde, nedves talajú erdőségekben lelte meg otthonát. Árnyék kedvelő növény, aki sem a túlzott napsütést nem kedveli, sem pedig a szárazságot. 

A természetnek hála a nedves talajjal, üde, dús aljnövényzettel és borokkal megáldott völgyben is élnek egyedei. Én pedig minden esztendőben izgatottan várom, hogy növekedésnek induljanak. Általában májusban, a tavasz utolsó hónapjában kezdik el virágszirmaikat bontogatni, és virágba szökkenni. Tegnap délután látogatás tettem a még ilyenkor, nagy szárazságok idején is kellemesen párás völgy mélyébe. A bokrok ágai már üde, mosolygóan zöld levélruhába álldogálnak, a talajon kecses fűszálak törnek utat maguknak az avar védelméből, a vadalma és a vadkörte fák fehér virágünneplőben tündökölnek, mint az esketésre készülődő menyasszonyok. A zöld levelekkel hintett bodzabokor tövében egy ismerős növényen akadt meg a tekintetem. Épp akkor ébredezett, levelei még összehajtva álmodtak a tavaszi pompájukról. Kétség nem fért hozzá, hiszen jól ismerem, hogy ő a fürtös salamonpecsét kedves egyede volt. Nem messze tőle még egy virág álldogált, aki már leveleit szétnyitotta, mely levelek védelmében megjelentek egészen apró, de annál szebb és különlegesebb virágbimbói. Úgy sorakoztak a száron, mint aprócska csengettyűk, akik csak arra várnak, hogy egy szép madárdalos tavaszi reggel megnyissa a kelyhüket. Amikor a kis csengettyűk megnyílnak, egészen halkan, alig hallhatóan csilingelni kezdenek, mely hangokat csak az hallja meg, akinek tele van a szíve az erdő iránt érzett szeretettel. 

Talán egy bő hét és a virágok szirmai szét fognak nyílni. A tavasz kellemesen meleg érintése sorban nyitja majd meg a kis csengettyűket, melyeket akkor ismét megmutatok Nektek. 

 Ébredező fürtös salamonpecsét

Az erdő virághímes szőnyege

 Odvas keltike

Ilyenkor tavasszal, az erdők ösvényeit, szebbnél-szebb színekkel átszőtt szőnyeggel borítja be a természet, melyre csak ő képes, emberi kéz utánozni nem tudja. Lábaink elé sárga, fehér, rózsaszín, lila, színekkel és különféle mintákkal tarkított kárpitot terít, melyre vétek lenne rálépni. Ezért az ilyen ösvényeken figyelve, óvatosan, és szó szerint lábujjhegyen kell a lábainkat szedni, hogy kárt ne okozzunk senkiben sem.

Az erdei patakpart is ilyen csodás színekben és mintákban gazdag szőnyeget kapott a természettől, mely a tavasz egyik legszebb ajándéka. Ez a szőnyeg pedig nem csak színei, mintái miatt oly különleges, hanem van még egy utánozhatatlan tulajdonsága, mely, ha a közelében vagyunk, az orrunkat gyengéden csiklandozza. Ez pedig nem más, mint a finom, a virágok mámorító és magával ragadó édes illata. Így bizony, ez a szőnyeg illatozik is, és nem is akárhogyan. Minden egyes virágának megvan a maga jellegzetes aromája, melyek közül a legintenzívebb az odvas keltike illata, ami számomra rendkívül jellegzetes és roppant jól érzékelhető. Így minden egyes, közöttük eltöltött percben nem csak a szememnek, hanem az orromnak is kedveskednek. Természetesen ezt a kedvességüket nem csak én élvezhetem, hanem a rovarvilág, számos döngicsélő tagja is, akiket, mint a mágnes úgy vonzza kellemes, messzire tovaosonó illat. Amit megérzik a virágok édes aromáját, sorra teszik náluk tiszteletüket, hogy összegyűjtsék édes nektárjukat. Ezeket, az illatokat a virágok úgymond tudatosan árasztják magukból, melynek fő célja, hogy utat mutassanak a rovaroknak, hogy könnyebben rájuk tudjanak lelni.

A kis patak partján is rengeteg méh, dongó, pöszörlégy és még sorolhatnám a zümmögő kis hadakat, akik megfordulnak, hogy kivegyék a részüket a tavaszi virágszőnyeg kínálta lehetőségekből.  

 Odvas keltikék

Erdei esztendő - Ikrás fogasír

Ízig-vérig tavasz van. A természet szerteágazó ösvényein zsong az élet. Szerelemtől ittas madarak dala oson a fák sudaraiban. A hímek gyöngyöző strófáikat fuvolázzák, pompás nászruhájukba öltözve. Színes lepkék lejtenek könnyed táncot a langyos levegőben, méhek, dongók duruzsolnak az illatos virágok körül, mely virágok hímes szőnyegként takarják be az erdők rengetegét.

A sudár bükkfákkal büszkélkedő hatalmas erdőben is megjelentek a tavasz kedves virágai, hogy egy kis színt, egy kis vidámságot lopjanak a szárazon csörgő avarba.

A természetnek hála a vidékünkön számos olyan virág is otthonra lelet, melyek természetvédelmi oltalom alatt állnak és igazi ritkaságnak számítanak. Az egyik ilyen csinos megjelenésű tavaszi vadvirág az Ikrás fogasír, aki ilyenkor április közepén kezdi el bíbor lila szirmait bontogatni. Egyenes szárának a csúcsán, mely elágazás nélküli fejlődnek ki a virágai.

Az Ikrás fogasír geofiton faj, mely a fák lombfakadása előtt ébred fel hosszú téli álmából, és ilyenkor tavasz közepén kezdi el bontogatni virágszirmait. A vastag, bokáig érő avarból az idei esztendőben is sokan elbújtak, hogy szépségükkel beragyogják az ébredező erdő rengetegét.

Az Ikrás fogasír természetvédelmi értéke 10.000 ft/egyed.

Az én erdei mesevilágom - Boglárka, boglárka tavaszi erdő virága

 Salátaboglárka

A föld vastag avarpaplan alá bújva pihent. A fák még csupasz karokkal nyújtózkodtak az ég felé, mint akik elgémberedett karjaikat próbálják kicsit kinyújtóztatni. Levélruhája még egyiknek sem volt, árnyékot nem vetettek az alattuk elterülő talajra. Így a napocska melengető sugarai minden erdőlakót elétek, mindenkit még azokat is akik a föld mélyében pihentek. A meleg sugarak simítására, és az erdő tündérének kedves énekére, a salátaboglárka is mocorogni kezdett, biztonságos, meleg vackában. Egy napsütéses tavaszi napon pedig elődugta első levelét. Óvatosan helyet kért a száraz levelek között, akik örömmel engedték az üde zöld boglárkát útjára. Fényes levelein a nap sugarai csillogtak, és hiába volt olyan aprócska minden kíváncsi szem rá szegeződött, hiszen egy kis színt, egy kis tavaszi üdeséget lopott a megfakult avarba. 

A kikelet napjai egymást követték. Az erdő fáinak sűrűje szerelmes dallamoktól volt hangos. A madarak boldogan flótáztak, pici szívük minden szegletét öröm járta át. 

A nap fénylő korongja mind hamarabb és hamarabb ébredt, semmi kedve nem volt már sokáig lustálkodnia. Mosolygó arcával szikrázóan ragyogott reggeltől estig. Csak néha jöttek apró felhők nyugat felől, de ők sem zavarták meg boldogságát. A hegy legtetejét simogatta meg legelőször, ahol karéjos levelű tölgyfák élnek. A fák között pedig ott lapult a boglárka, aki ezen a reggelen már bimbót hozott. Az erdő tündére fényes levélen ücsörgött és halkan énekelt:

-Boglárka, boglárka tavaszi erdő virága. 

 Nyisd ki kelyhed, hagy lássam, tündöklő szemeid hagy csodáljam!

A salátaboglárka, a tündér kedves énekének nem tudott ellenállni, és szépen lassan elkezdte virágkelyhét széttárni. Szirmai olyan sárgák és olyan fénylők voltak, mint a nap korongja, szépsége pedig beragyogta az ébredező tájat. 

Amikor a nappal szép lassan tovatűnt, helyét pedig az öregesen cammogó alkonyat vette át, az erdő tündérei összegyűltek a tisztáson, kiültek a fűszálak hegyére, és boldogan meséltek el egymásnak, hogy ki melyik virágot, melyik fát és bokrot, melyik aprócska rovart ébresztette fel téli álmából. Hangjuk olyan csöndes volt, mint a pillangó szárnyának suhogása, melyet csak az hall meg, akinek a szíve telve van az erdő iránt érzett szeretettel.

Kónya vicsorgó

Kónya vicsorgó 

A csöndesen csörgedező erdei kis patak mentén is ébredeznek az aprócska életek. A nyirkos talajt, a páradús levegőt kedvelő növények itt biztonságos otthont találtak maguknak, és minden esztendő tavaszán megmutatják különleges szépségüket. 

Itt lent a völgy mélyében kevés a fény, a Nap szikrázó sugarai csak akkor tudnak a csupasz fák ágai között belopakodik, amikor Nap korongja a legmagasabban járja a kéklő égboltot. Ennek ellenére azonban mégis sok vadvirágok kezdi el ilyenkor kora tavasszal a szirmait bontogatni. 

Az egyik ilyen egészen furcsa kinézetű, a vicsorgó fogsorra megszólalásig hasonlító növény a Kónya vicsorgó, aki az árnyékos helyeken érzi igazán jól magát. Könnyedén megteheti, hiszen klorofill nélküli, élősködő növény, főként éger, mogyoró fajoktól veszi el a maga számára, a fejlődéséhez szükséges tápanyagokat. Szívógyökereit, a gazdanövény gyökereibe bocsátja, melyekkel többek között a szerves anyagokat, vizet veszi el, amik biztosítják számára az életben maradást és a fejlődést. 

A patak partjától pár méterre, az égerfa tövében az első Kónya vicsorgó is felébredt téli álmából, és megkezdte virágzását. A megbarnult levelek között könnyen észre lehet venni őt. Nemcsak különös megjelenése, de halvány rózsaszín színe is csalja a tekintetet, és egy kis üdeséget lop a még színét vesztett talajra. 

Földre szállt napocska

Martilapu

Az erdő madarak gyöngyöző dalától volt népes. A tavaszt hirdették a cinegék, strófájukat szórták az erdei pintyek, fuvoláztak a rigók, füttyögtek a csuszkák, doboltak a harkályok, a küllők pedig örömittasan kacagtak, mintha mindenkit ki akartak volna nevetni. Az erdő minden szegletét, még a legeldugottabb völgyek mélyét is a szerelem édes mámora lengte be. 

Az erdő tündérei fáradságot nem ismerve járták a fák rengetegét és a kis erdei tisztást, hogy senki szeme ne maradjon álomra hunyva.

Márciusi hajnal volt, amikor az erdő egyik szorgos tündére egy zöldellő fűszál hegyére telepedett a kis erdei tisztás szélén. Ruhácskáját gondosan eligazgatta és várt. A tájat még sötétség ülte meg, de az éjfekete tollruhába bújt rigók, már az új napot köszöntötték. Fuvolázó strófáikat az ébredező szélgyerekek a karjukra vették, és vitték repítették, hogy az új nap híre minden erdőlakóhoz eljusson. A rigókat követték a vörösbegyek, az erdei pintyek, a cinegék, és szépen lassan, mire a nap a keleti égbolton ébredezett, teljes lett a madarak hatalmas kórusa. Mindenki saját dalát zengte, mindenki a legszebb muzsikáját adta elő. A napocska kitörölte az álmot a szeméből, kinyújtóztatta sugarait, és széles mosollyal az arcán a reggelt köszöntötte. 

Az erdő tündére ámulva figyelte a napkelte csodáját, mintha most látta volna először. Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott az égen, és első sugara elérte a tisztás szélét a tündér halkan dúdolni kezdte énekét:

- Nyisd ki szépen szirmaid, mutasd meg fénylő szemeid!
  Szép vagy, mint a napocska, fénylő sárga korongja!

Hangja lágyan csengett, alig hallhatóan, de a martilapu meghallotta az őt ébresztő kedves éneket. Fénylő sárga szirmait széttárta, szépsége pedig beragyogta a még kopár színekben pihenő tisztást. A tündér megcsodálta szépséget, majd így szólt:

- Kedves martilapu te valóban olyan tündöklően szép vagy, mint a napocska, te vagy a nap fénylő korongja idelent a földön! - lelkendezett boldogan a fűszál hegyén ülve, miközben törékeny szárnyait rezegtette.

A virág szerényen pislogott, lelkét melengették a tündér kedves szavai. Fejecskéjét felemelte, és a napra nézett, aki boldogan mosolygott le rá, majd kedvesen rákacsintott.

Ébredező veselke

Aranyos veselke

Az erdő mélyén, a sudár fák védelmében kis patak csörgedezik. Vize egészen sekély, hangja kellemesen csöndes. Csak nagyobb esőzések után duruzsol hangosabban, amikor medrében a vízcseppek sokasága fürgén, elevenen szalad útján előre. Partján többek között aprócska tobozokat ágain ringató égerfák, kecses gyertyánok, nyúlánk barkákat viselő mogyoró bokrok, kesze-kusza ágakkal megáldott fekete bodzák és egész évben zöld levelekkel büszkélkedő vadszederbokrok lelték meg otthonukat.

Partján ilyenkor kora tavasszal, amikor a fák ágai között a Nap sugarai könnyedén át tudnak hatolni, és meleg simításukkal a talajt cirógatják, vadvirágok sokasága kezd ébredezni hosszú, téli álmából. Ez a kis patak egy völgy mélyében fekszik, medrében kényelmesen terpeszkedve, de ide a völgybe csak dél tájban, amikor a Nap korongja magasan járja az eget érnek be a sugarai.

Környezetében a talaj mindig kellemesen nyirkos, a levegő pedig párás, ami kedvező feltételeket teremt sok növény számára. Az egyik ilyen, igazán különleges kinézetű és nevű virág az Aranyos veselke. Ő az elsőként ébredő virág, ilyenkor kora tavasszal.

Tegnap késő délután már hajtott a kíváncsiság, hogy a kis patak mentén elkezdett e ébredezni az élet. Az éjszakai eső után medrében a szokottnál több víz csörgedezett, de a csizmámnak hála, könnyedén át tudtam lépkedni rajta, mert épp a túlsó parton pillantottam meg az elsőként ébredő Aranyos veselkét. Ő volt egyedül, egyenlőre. Egészen aprócska szára, zöld levelei, melyről nevét is kapta minden feltűnést kerültek. Nem olyan rég, talán pár napja láthatta meg a napvilágot, mert mindössze csak egyetlen virág díszlett rajta. De mindezek ellenére különlegesen szép volt a számomra, hiszen ő az idei első virág a kis patak partján, akit társai hamarosan követni fognak, ahogy a szirmokat bontó március szépen lassan halad előre az útján.

Az én erdei mesevilágom - Korán ébredő hóvirágok

Kikeleti hóvirágok

Egy enyhe január elejei reggelen, amikor a nap lustán, erőtlenül járta az égboltot, az avar puha paplanja alól kíváncsian nézték elő a hóvirágok. Sápadt arcocskájukat rémület ülte meg, hisz jól tudták nekik még szundikálniuk kellene. Összeszedték minden erejüket és halkan így szóltak:
- Ki ébresztett fel minket édes álmunkból?
De a kérdésre válasz nem érkezett. Az erdő néma csendbe burkolózott, mintha senki nem hallotta volna meg a hóvirágok el-elcsukló szavát.
Kisvártatva éppen arra járt az erdő egyik kedves tündére, és meglepődve látta, hogy valaki felébresztette a hóvirágokat. Óvatosan odabújt melléjük, és halkan így szólt:
- Nincs még itt a kikelet, ki ébresztett fel Titeket? - hangja úgy csilingelt mint a kis patak sekély vize.
A hóvirágok szerényen ránézek, és elcsukló hangjukon elmesélték a történetet.
Az erdő tündére megsajnálta őket. Óvatosan betakarta törékeny testüket puha avarral, meleg mohával és halkan dúdolni kezdett.
- Aludjatok, aludjatok kedves hóvirágok! Álmodjatok, álmodjatok tündérszép világot! Eljövök én újra hozzátok, amikor a napocska mosolyogva járja már a világot!
A hóvirágok sorra lehunyták szemcséiket, a tündér kedves éneke mély álomba ringatta őket.
A tél enyhe napokat hozott, nem fáztak az erdő lakói a puha avarpaplan alatt. A hóvirágok is mélyen aludtak, egészen addig míg az erdő tündére egy szép februári, kellemesen enyhe napon fel nem ébresztett őket.
- Közeleg a kikelet, szépen lassan ébredeztek! - dudolta halkan énekét.
A hóvirágok kidörzsölték az álmot szemeikből, és napról napra egyre jobban előmerészkedtek a puha, meleg dunnájuk alól. A nap ekkor már magasabban járt az égen, arcán derűs mosoly ült, sugarait pedig boldogan szórta az erdő ösvényére. A napsugarak meleg simítására szirmaikat egyre kijjebb és kijjebb tártak. Fejecskéik felett cinegék daloltak, csízek csacsogtak, ők pedig halkan csilingelni kezdtek. Apró fejüket a könnyed szél cirógatta, zenéjüket pedig vitte, repítette, hogy az erdő tündérei mind meghallják, hálával telt muzsikájukat.

Fehér virágpompa

Fehér madársisak 

 Fehér madársisak

 Fiatal vörös róka

Hosszú napok teltek el borús, esős idővel. Már nem is tudom a napját megmondani, hogy mikor ébredtem arra, hogy a nap szikrázó korongja zavartalanul tudta a sugarait szórni. Az erdő fái között félhomály ült. A levelek megszámlálhatatlan sokasága már nem engedi, hogy olyan könnyen bejusson a fény, mint hetekkel ezelőtt. A napsugaraknak meg kell keresniük azokat az aprócska kis réseket, ahol bebocsátást tudnak nyerni, és győzedelmeskedhetnek a lombsátor felett. Ezen a kora reggelen igazán ügyesek voltak, mert rég nem látott fénypompában lehetett részem. Nincs is annál szebb, mint amikor a falevelek titokzatos mintákat rajzolnak a talajra, miközben a szél önfeledten játszik velük a sudarakban. Ez a reggeli erdei előadás minden pillanatban el tud varázsolni, hiszen erre csak a természet képes, csak ő tudja ilyen tökéletesen ezt a színdarabot előadni.

Miközben lábaimat szedtem hallgattam a madarak kórusának összeszokott koncertjét, és a levelek halk zizegését ahogy a gyöngéd szél táncoltatta őket. A bükkerdő fái egyre ritkulni kezdtek, a messziből pedig örömteli döngicsélést hozott szárnyain a szél. Ekkor már tudtam, hogy az akácfákon méhek sokasága vendégeskedik. Hangjuk egyre hangosabban és hangosabb lett, majd kisvártatva megpillantottam a kis akácerdőben zümmögő méh sokaságot. Évről - évre itt vendégeskednek ezek a szorgos kis gyűjtögetők, hangjuk pedig éppen úgy hozzátartozik a tavasz végi és nyár elei erdőhöz, mint a madarak kórusának az élőadásai. Fáradságot nem ismerő munkájuk pedig minket ajándékoz meg, hisz nélkülük nem kerülhetne az asztalunkra a finom és vitaminokban gazdag akácméz. Hálával telve figyeltem őket, ahogy lábukon elhelyezkedő kis kosaraikba gyűjtögették a sárga virágport, szipókájukkal pedig a nektár szívogatták.

Ahogy utamon haladtam az akácerdőt tölgyes majd hársfákkal tarkított rész váltotta fel. Ennek az erdőnek a sűrűjében élnek a fehér madársisakok, és a kislevelű nőszőfüvek. Sötét ez az erdő, a talajig szinte alig jut el a fény, de ennek ellenére mégis itt találtak meg azokat a feltételeket, melyek kedvezőek a számukra. Ezek a védett, vadon élő orchideák igazan jól érzik itt magukat, erről pedig az tanúskodik, hogy rengeteg egyed bontogatja fehér szirmait. Az elmúlt hetekben többször is látogatást tettem náluk, izgatottan várva, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor elérik a virágzási csúcsukat. A szokottnál később, jó két hetes csuszással végül eljött az igazi pompájuk, és így tavasz végére gyönyörű kosbor szőnyeg fedte be a sötét erdő, puha avarral hintett talaját.

Miután lefotóztam, és alaposan megcsodáltam őket tovább folytattam a sétámat. Az út menti bodzabokor üde zöld levelén lepke pihengetett. Összezárt szárnyait a nap felé fordította, és hagyta, hogy a sugarak melengessék, simogassák a testét. Ő nem más volt, mint az erdei szemeslepke. Mint neve is elárulja az erdei ösvényeken lelt otthonra. Szereti az árnyas, nyirkos erdei utakat, erdőszéleket. Miközben a lepkét szemléltem, nem messze tőlem szarvastehén csapat vonult át, a már jól kitaposott vadcsapásukon, mely úgy néz ki, mint egy forgalmas sztráda, csak itt nem autók, hanem az erdő lakói járnak. Vaddisznók, őzek, szarvasok patáinak nyomai, és róka mancsok lenyomatai tanúsították azt, hogy kik használják ez erdei utat. A saras ösvényen jól kivehetőek voltak a nyomok amiket maguk után hátrahagytak. A szarvasok komótosan egymás után szedték lábaikat. Három tehén volt és egy borjú. Miután eltűntek a szemeim elől tovább indultam, de a amikor a tisztás széléhez értem megtorpantam, barna szőrbundába bújt valaki hempergett a dús fűszálak között. Figyeltem ki lehet az. Először vadnyúlra tippeltem, ugyanis vele gyakran sikerül találkoznom, de ahogy láttam az ég felé meredő feketés tappancsokat, már tudtam, hogy róka hempereg bőszen, és önfeledten a növényzetben. Hiába, hogy nem mozdultam ő mégis észrevett, megérezte a szagomat. Tüstént tappancsaira pattant, és elindult az erdő felé. Csinos vörös bundáján a nap sugarai csillogtak, menet közben pedig kétszer felém pillantott, gyermeki szemecskéi kíváncsian fénylettek, és amikor látta, hogy nem jelentek rá veszélyt lábait komótosabban kezdte szedni, majd szépen lassan eltűnt a fák és a bokrok védelmében. 

Ezen a reggelen végre igazán kellemesen meleg időben, és szikrázó napsütésben lehetett részem. 

Fehér akác virága

Erdei szemeslepke 

Esős délelőtt

Fehér madársisak

Fehér madársisak

Az elmúlt hetekben és napokban nagyon sok eső áztatta a természet szerteágazó ösvényeit. A komor, szürke fellegekből újra és újra megindultak a cseppek, hosszú órákon át pedig meg sem álltak.

Kora délelőtt volt, amikor a tavaszi eső alábbhagyott, és az égboltot takaró fellegek foszladozni kezdtek. Az aprócska réseken pedig kíváncsian bújtak elő a nap melengető sugarai. Nem is kellett nekem ennél több, gyorsan magamra kaptam a gumicsizmám és elindultam az erdőbe, egy könnyed sétát tenni. Mire a tisztásra értem az égbolt újra beborult, egyre több és több esőcsepp indult meg felhőotthonából a föld irányába. A kapucnit a fejemre húztam, lábaimat pedig egyre fürgébben szedtem, hogy az erdő fái között keressek menedéket, az egyre bőségesebben aláhulló csapadék elől. A fák dús levelekkel fedett koronái nagy részüket felfogták, de még így is voltak, akik ügyesen át tudtak hatolni a lombsátor aprócska résein. Tervezett utam a kosborokhoz vezetett, hogy szemügyre vegyem őket, hol tartanak a virágzásban. A sötét erdő ezen a délelőttön a borús égbolt miatt még sötétebbnek tűnt, fény alig szűrődött be a rengetegbe, de ennek ellenére egyre több fehér madársisak kezdte meg szolid pompáját. Voltak, akik több virágot is nevelgettek, de olyanok is akadtak, akiken csak egy-két halvány fehér virág díszlett, de ezek ellenére ugyanolyan szépek voltak, mint a dús virágzatú társaik. Nagy örömömre, nem messze a madársisakoktól megjelentek a kislevelű nőszőfű első, egészen kicsi hajtásai is. Ők is a kosborfélék családjába tartoznak, és ugyancsak védett növények. Körülbelül két hét, és ők is elkezdik virágszirmaikat bontogatni, akkor pedig újabb szépségekkel lesz gazdagabb a nyári erdő rengetege.

Ahogy az eső egyre jobban és jobban esni kezdett, a fák lombjai sem adtak már menedéket, így nem volt más választásom sarasan és vizesen hazafelé indultam, de boldog voltam, mert két vadon élő orchideát is sikerült megfigyelnem.    

 Kislevelű nőszőfű aprócska hajtása

Eső áztatta ösvényeken

Lila ökörfarkkóró 

 Fehér madársisak

  Fehér madársisak

 Mezei zsálya

Hagymaszagú kányazsombor

 Erdei szamóca

Az elmúlt években egyre szélsőségesebbé vált az időjárásunk, mintha az arany középút már nem létezne. Tél végétől egészen a tavasz közepéig aszályos idő uralta a természet ösvényeit. Április végére, hosszú hetek várakozása után megérkezett az éltető eső, melyre már minden élőlény várt. A föld szomjasan itta magába a csapadékot, melynek köszönhetően mély ráncai egyre simábbá váltak. Az erdők, mezők ösvényein üresen tátongó gödröcskék újra kis tavakká változtak, és a fák odvaiban újra friss víz várta a szomjukat oltani vágyó erdőlakókat. Már napok óta kisebb nagyobb szünetekkel esik az eső, a levegő pedig olykor a 10 fokot sem éri el, az éj leple alatt pedig egészen alacsonyan rostokol, nulla fok felett egy kicsivel. Igazi hűvös, olyan őszies az idő, mintha a tavasznak nyoma veszett volna. Reggelente sűrű párafelhő üli meg a tisztás minden szegletét, az erdőt pedig a fákról lehulló cseppek halk muzsikája tölti meg.

Amikor sétámra indultam az eső szünetet tartott. A szürke, nehéz fellegek kelet felé robogtak, nyomukban pedig megjelentek a kék égbolt foszlányai. A nap sugarainak, ha van esélyük elbújni, igazán melengető erejük van, és az eső cseppjeit pillanatok alatt felszárítják. Azonban az ösvények sarasak, melyek, az erdő állatainak nyomait őrzik, és hangtalanul mesélik el az éjszaka leple alatt zajló történeteket. Szarvasok, őzek, vaddisznók patáinak, rókák mancsainak a nyomai rajzolódtak ki a saras talajon. De a vaddisznók más nyomokat is hátrahagytak. A tisztáson kisebb, nagyobb földtúrások mesélték el, hogy merre keresték a táplálékukat. Egész csorda verhetett tanyát, mert a felnőtt patanyomok mellett egészen apró lenyomatok is láthatóak voltak, mely azt jelentette a számomra, hogy kismalacok is voltak a konda tagjai között.

A tisztáson élő fűszálak, az apró, szúrós tüskékkel felfegyverkezett csalanak egyre magasabbra törnek, az esős napoknak hála, növekedésük nagyon felgyorsult, erejük pedig megnövekedett, mert a nadrágomon át is éreztem csípésüket. Védelmükben apró rovarok szedték lábaikat, vagy tartottak pihenő időt. Verőköltő bodobácsok, pöszörlegyek, virágporral megpakolt méhek, sávos bogáncscincérek, vérfoltos kabócák, mély hangú dongók múlatták az idejüket a zöldellő növényzet között. Virág még nem sok tarkítja a tisztást, egyedül a lila ökörfarkkóró lila, és a réti boglárkák napsárga szirmai, és az erdei szamócák hófehér virágai teszik díszesebbé az egybefüggő zöld gyepszőnyeget, a többi virág pompája még várat magára. Fenn magasan, a jól ismert egerészölyv pár rótta a köröket, egyiket a másik után, hol magasabbra törve, hol pedig alacsonyabbra ereszkedve. Közben pedig egymással diskuráltak.

Az erdőbe érve, kellemes sötét fogadott. A fák lombsátra már teljesen bezáródott az ösvény felett, alig engedve be fényt. A nap sugarai csak imitt-amott tudnak beosonni, azokon a kósza réseken, ahol a levelek szellősebben állnak. A madarak kórusa teljes volt, egymást váltva hallatták gyöngyöző strófáikat, és ezen a tavaszi délutánon először hallottam a kórus egyik talán legszolidabb énekét, a kék galamb búgását. Lágyan, minden feltűnést kerülve osont tova a fák között ez a számomra kedves hang.

Az erdei út mentén, ahol a fák szellősebben állnak és a nap sugarai könnyedén elérik talajt, melengető simításukkal egyre több és több vadvirágot csaltak elő. Lila szirmokkal büszkélkedő mezei zsályák, szolid színű mezei zsázsák, vadrezedák, aprócska termetű piros árvacsalanak, fehér szirmaikat bontogató hagymaszagú kányazsomborok és közönséges derecevirágok szívták magukba a nap éltető sugarait. Az út mentén álldogáló fagyal és fekete bodza bokrokon az üde zöld levelek között megjelentek a virágok ígéretét magukban hordozó bimbók, melyek, ha kinyílnak, édes illatukat fogják szórni, magukhoz csalva a nektárra éhes rovarok hadát. Az egybibés galagonyabokrokon még itt-ott, egy-egy virág pihent, de legtöbbjüket az eső nehéz cseppjei már elvertek, megbarnult szirmaik, már a talajon pihentek.

Ennek a sétámnak célja az volt, hogy meglátogassam az erdőnek azon részét, ahol az egyik orchidea faj, a fehér madársisak éli az életét. Tavaly ilyenkor virágba borulva álldogáltak, és bizakodtam, hogy már idén is nyitott szirmokkal láthatom őket, de nem így történt. Ott voltak előbújva a vastag avar védelméből, de még legtöbbjükön csak levelek díszlettek, és egy-két egyeden volt még csak bimbó. Idén kicsit késik a virágzásuk, mely a hűvös időjárásnak tudható be, hiszen az ő életüket nagyban befolyásolja a hőmérséklet. De a hőmérséklet mellet fontos számukra a megfelelő csapadék mennyiség is, és ha ez a két feltétel kedvezően alakul, akkor kezdik meg virágszirmaikat bontogatni, ezek a nem mindennapi növények. A fehér madársisak miután a talajban csírázásnak indult, a föld felszínén csak körülbelül nyolc év elteltével kezdi el a felszíni hajtását növeszteni, és további hét, nyolc év elteltével kerülhet sor az első virágzására. A természetnek hála, a mi vidékünkön, több helyen is élnek egyedei, és évről-évre meg tudom csodálni nem mindennapi szépségüket. Ha melegedne a levegő, akkor talán egy-két hét, és teljes pompájukban láthatnám őket, mellettük pedig megjelenne a többi késő tavaszi és kora nyári virágzású orchideafaj is.  

 Mezei zsázsa

Sávos bogáncscincér

Gímszarvastehén nyoma

Csilingelő harangok

 Fürtös salamonpecsét 

  Fürtös salamonpecsét

 Pelyhes kenderkefű 

Kora délután volt, amikor sétámra indultam. Az égboltot szürke fellegek tartották uralmuk alatt, és csak itt-ott hagytak egy kósza kis rést, melyen elő tudtak kukucskálni a nap kíváncsi sugarai. Az elmúlt napokban többször is eső áztatta a természet ösvényeit, de mégis, amikor az erdő fái között szedtem a lábaimat, ebből szinte semmit sem lehetett látni és érezni. A talaj még mindig száraz volt, és a magán viselt mély ráncok nem tudtak kisimulni. A fák üde zöld levelei egyre jobban beárnyékolják az erdő ösvényeit, így nem csak a napfény, hanem az esőcseppek is nehezebben tudnak átjutni a lombkoronákon. A tisztáson azonban saras volt a föld, melyből mély lila ökörfarkkórók keltek új életre. Napközben ezek a virágok összepödörödött szirmokkal álldogálnak, hosszú nyúlánk szárukon, csak reggel és kora délelőtt láthatjuk őket nyitott szirmokkal.

Az éjszaka leple alatt titokzatos vendégei voltak a tisztásnak, és kisebb nagyobb lyukakat túrtak a puha fölbe. Csigákat, gilisztákat vagy egyéb finom falatok után kutathattak a vaddisznók, melyekkel korgó gyomruk éhségét tudták oltani. De nem csak a földkupacok árulkodtak róluk, hanem az illatuk is, mely jól kivehetően érezhető volt. Aki ismeri a természet lakóit, kiválóan megismeri a vadak által hátrahagyott szagokat, melyek áthatják a levegőt. Ahogy a tisztásról újra az erdőbe léptem, egy szép nagy termetű szarvastehenet zavartam fel, akaratlanul. A fák árnyékában pihent, majd érkezésemre patáira pattant, és pillanatok alatt menekülőre fogta. Az eső, melyre már hosszú hetek óta vártak a természet lakói ilyenkor áprilisban is aranyat ér. Jötte pedig újabb és újabb virágokat csalt elő az erdő vastag avarszőnyege alól. Fürtös salamonpecsétek harang alakú virágai hajladoztak, ahogy a szél időről időre végigsimította őket, pelyhes kenderkefüvek, bújtak meg szégyenlősen a zöldellő fűszálak között, hagymás fogasírek halványlila virágai törtek a magasba, hosszú kecses szárukon, fehér szirmokat viselő hagymaszagú kányazsomborok ontották kellemes hagyma illatukat. Az erdei út mentén pedig, ahol a nap sugarai akadálytalanul melengetik a talajt mezei zsályák, farkas kutyatejek, indás ínfüvek bontogatták szirmaikat.

Számomra mind közül a legszebb virág a fürtös salamonpecsét volt, nem mintha a többi nem lenne kedves a szívemnek, de az ő egyedi szépsége igazán különleges. A hosszú nyúlánk száron levelei két sorba rendeződtek, melyek, mint féltő anyai kezek ölelik körbe az aprócska, zöld szegélyt viselő, harang alakú virágokat. Ezek a kis harangok pedig, ha csend szál az erdőre, és a szél a fák törzsei közé oson, halkan, szinte alig hallhatóan csilingelni kezdenek.

Sétámat ezen a délutánon is a madarak kórusa kísérte, mely elengedhetetlen hozzátartozója a tavaszi napoknak. Kora hajnaltól talpon vannak, és egyik strófájukat küldik a másik után, mely dalok a szerelemtől áthatottan lengik be az erdők, mezők minden szegletét.    

 Hagymaszagú kányazsombor

 Hagymás fogasír

 Lila ökörfarkkóró

Áldott eső

Salátaboglárka 

Esőcseppek 

Legutóbbi bejegyzésemben arról számoltam be nektek, hogy a természet szerteágazó ösvényei mennyire szomjaznak az éltető csapadék után. Akkor még nem sejtettem sem én, sem az erdők, mezők lakói, hogy már nem sokat kell várniuk a tavaszi felfrissülésre és az új életeket ébresztő esőre.

Húsvét hétfőjének a délutánján, a végtelen égbolton egyre több és több felhőpamacs kezdett gyülekezni, mintha tanácskozást tartottak volna, mely megbeszélésre egyre többen és többen voltak hivatalosak. Ezeket a fellegeket a közelgő hidegfront küldte el a mi vidékünkre, mely véget akart vetni a már-már nyárias melegnek. De nem csak a kellemes meleg órái voltak megszámlálva, hanem az aszályé is, mely hosszú hetek, sőt hónapok óta uralta a tájat. Kora este volt, amikor az égboltot teljesen uralmuk alá vették a szürke felhők, és egybefüggő fátyolként terítették be. Egy aprócska rést, egy kósza kis lyukat sem hagyva a nap pihenni térő korongjának és fényes sugarainak. Kisvártatva elindult az első, legbátrabb cseppecske, hogy elhagyja felhőotthonát, és áldott érkezésével, örömmel töltse meg a természet ösvényeit. Az elsőt követte a második, a harmadik és így tovább, mígnem megszámlálhatatlanul sokan indultak el a beteljesedésük felé.

Az ablakban állva néztem az erdő fáit és szinte éreztem boldogságukat. Az eső virgonc cseppjei áthatoltak a még laza koronájukon, végigfutottak nyúlánk karjaikon, mígnem elérték a talajt, ahol megannyi tavaszi virág is izgatottan várta az érkezésüket. Mindenki szomjas volt, elégedetten itták az éltető, szomjukat oltó friss vizet. Ittak az üde zöld leveleket viselő bokrok, a nyúlánk fűszálak, az avarból kikandikáló virágok, és a mohapárnák is csak úgy nyelték a megújulást hozó eső áldott cseppjeit. Mindenki boldog volt, hiszen eljött számukra a várva várt felüdülés, melyre oly sok időt, oly sok szomjas napot kellett várniuk. De végre megérkezett.

Kedden napközben az esőnek újabb és újabb hulláma érkezett, és amikor az erdő ösvényére léptem rég nem érzett illatok osontak tova, az eső üde, utánozhatatlanul kellemes illata. Szinte érezni és hallani lehetett az erdő és a tisztás lakóinak az örömkiáltását. A csapadék egy nap alatt hihetetlen változást hozott el az erdőbe. A magas fák égbe meredő karjain rengeteg új rügy nyitotta kis aprócska tenyerét, hogy ragyogó, kacagó zöld lombjuk, mint barátkozó kezek kapcsolódjanak össze.

Az üdeség elvarázsolta a madarak szívét is, és örömteli ódájukat zengték a fák, a bokrok ágai között. A rigók boldogan fuvoláztak, a harkály önfeledten dobolt, az erdei pintyek torkuk szakadtából ismételték strófáikat, a vörösbegy a bodzabokor nyúlánk ágán hallatta dicsőítő nótáját, a széncinegék hinta dalocskájukat küldték tova a gyenge szél láthatatlan szárnyán, szajkók próbálkoztak a dalolással, hogy ők se maradjanak ki az erdő hatalmas kórusából, a zöld küllő pedig kacagott, hangosan kacagott, mely igazán boldognak és felszabadultnak hallatszott.

A fűszálak hegyén apró cseppek ringatóztak, köztük pedig tavaszi lepkék pihentek, türelmesen várakozva, hogy a szürke felhők közötti réseken előbújjanak a nap melengető sugarai, melyek erővel tölti fel őket.

Az eső mely, annyit váratott magára hihetetlen örömmel és boldogsággal töltötte meg a természet végeláthatatlan ösvényeit, és előcsalta a még szunnyadó életeket. 

Közönséges boglárka 

Tavaszi erdő