Búcsúzik a november.

Búcsúzik a november és vele együtt az ősz is. Holnap december és belépünk a tél kapuján, mely remélem igazi havas és hideg időjárást tartogat a számunkra, hiszen a tél és a közelgő ünnepek akkor igazán varázslatosak, ha a hófödte tájban gyönyörködhetünk.

Az idei ősz, sok kedves emlékkel ajándékozott meg, megmutatta minden szépségét, a színes erdőket, melyekben hol szikrázó napsütésben, hol pedig ködös időben járhattam az ösvényeit. Most pedig a hónap utolsó hetében ízelítőt kaphattunk az igazi havas télből, mely sajnos sokáig nem tartott, de megadatott nekünk és pár napig gyönyörködni lehetett benne. Tegnap kora este még a havas erdei ösvényeken szedhettem a lábam, mely ma reggelre mind az utolsó pihéig elolvadt. Azonban az tél még csak most kezdődik és bízom benne, hogy megajándékoz minket a hóeséssel, mely nélkül nem igazi ez a gyönyörű évszak.

Ha összegezni szeretném az elmúlt három hónapot, az elköszönő ősz hónapjait, akkor sok szép élményről és emlékről tudnék beszámolni Nektek, hiszen annyi minden történt  a természet hatalmas színpadán. Az idei szeptemberben egyik legkedvesebb emléke az őszike, azaz az őszi kikerics felfedezése volt, melyet már évek óta kutatod, de egy napütéses szeptemberi délutánig nem volt hozzá szerencsém. Az Őszike mellett, még két másik vágyam is teljesült, az egyik a fehér pettyes mesegombával, azaz a légyölő galócával való első találkozás, másik pedig a dámbika barcogásának a megfigyelése volt. Talán ez a három élmény a képzeletbeli dobogóm helyezettjei, de a többi kedves emlék sem marad el tőlük, hiszen ugyanolyan szívesen gondolok vissza mindre, egytől egyig. Az októberi csapadékos napok után előbújó aprócska gombákra, a vadgesztenye csodás barna terméseire, melyeket oly lelkesen gyűjtögettem őszi dekorációnak, a diófám érésére, melynek terméseit, olykor egyszerre öt mókus rejtegette, előre gondolva a közelgő télre, a róka testvérekre, melyek esténként a kertembe látogattak, finom falatok reményében, a csuszka párra, kik az odúm újdonsült lakói és az ezernyi színben pompázó erdőre, mely azóta már csupaszon állva, várja az ösvényére tévedő látogatóit. November végére a táj már magára igazította avarpaplanját, mely megvédi őt és apró lakóit a hosszú, hideg télen, mely szépen lassan megérkezni látszik.  

Advent első vasárnapjának Angyala.

Az első vasárnap angyala
Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt. 

Idézetek.

    

  "Aztán fogott a Jóisten egy marék kavicsot és azt bedobta a vízbe. És abból lettek a halak –megláthatod őket, ha keresed –, és olyanok lettek éppen, amilyeneknek őket a Jóisten akarta.

    Aztán egy másik marék kavicsot bedobott a nád közé, és abból lettek a különféle nádi állatok és nádi madarak, amik ugyanúgy ottan vannak most is.

    Harmadszor pedig feldobott egy marék kavicsot a levegőbe és abból lettek a vadrucák, a gémek és mindenféle más vízi madarak. Ha nem hiszed, menj le a tó mellé és megláthatod őket ebben a percben is, ugyanúgy, ahogy a Jóisten akkor megteremtette valamennyit abból az egy marék kavicsból."

 Wass Albert: Tavak könyve

Őszi őzek.

 Még nem léptünk be a télbe, de a téli időjárás megérkezett így november végére. Vasárnap este átélhettük  az első hóesést, mely a hidegebb, északi domboldalakon és a magasabb hegyekben azóta is szépen tartja magát. A csillagfényes éjszakákon, a hőmérséklet -9 ºC fokig süllyed és napközben a felmelegedés +2 ºC foknál meg is áll, a melengető napsugarak ellenére. Havazás vasárnap óta nem örvendeztetett meg minket, de reggelente a dermesztően hidegben mindent beborít a dér, még a fák legapróbb ágait is és ez is csodaszép látványt nyújt, a természet ösvényére tévedőknek. 

Az állatok is megérzik a hideg időt, már csapatokba verődve találkozhatunk velük. A madarak,  tengelicek,  csízek,  süvöltők,  őszapók és sorolhatnám, mind mind kisebb nagyobb csoportokban kutatnak élelem után. Szükségük is van az élelemre, hiszen ebben a hideg és fagyos időben muszáj elegendő táplálékot magukhoz venni a világos nappali időszakban, hogy a zord éjszakákat át tudják vészelni. Az én kertemben is nagy a ürgés forgás, amint kivilágosodik érkeznek is szépen az éhes csőrű vendégeim és ez így megy mehet egész álló nap, mert mire hazaérek az üresen tátongó etetők fogadnak, de ennek én örülök, hiszen tudom, hogy segíthetek nekik átvészelni ezt a hideg időszakot, így növelhetem a túlélési esélyeiket. 

Ma a munkahelyemről útra kélve Ludányhalászi felé vettük az irányt , mely út alatt is szép élményekkel gazdagodtam.. A mezőkön rengeteg madár keres kutat ebben a reményben, hogy táplálékra bukkannak. Tengelic csapatok, melyek voltak vagy 30-an elhullott magokat csipegettek, egerészölyvek álltak lesben, hátha egy-egy kósza egér vagy pocok a karmuk közé kerülhet és megtömhetik vele a hasukat. Ínséges ez az időszak és egyre ínségesebb lesz, ezért ilyenkor minden falat számít. Ezzel az őzek is így vannak, már nem magányosan láthatjuk őket, mint tavasszal vagy nyáron, hanem kisebb nagyobb csoportokba verődve, melynek a száma olykor akár a 30 egyedet is elérheti, eszegetik a még zöld hajtásokat. A mai napon is több őzcsapatot sikerült megfigyelnem. Az egyik csapat mely egy bakból és négy nőstényből állt nagyon közel volt az úthoz, róluk sikerült is fotókat készítenem. Nem féltek, a jelenlétünktől sem riadtak meg, egy darabig kíváncsi szemekkel figyeltek, majd tovább folyatták a lakmározást. Tőlük nem messze egy másik csoport volt látható, ők a szántásban álldogáltak és egészen pontosan egy tucatnyian voltak. Rajtuk kívül még négy csoportot láttam, melyek 5-6 egyedből álltak. 

Bármikor és bárhová visz az utam, folyton nyitott szemmel és füllel haladok, odafigyelve a természet kínálta szépségekre és értékekre, mert csak így élhetjük át ezeket az apró csodákat, melyek boldog pillanatokat tartogatnak a mindennapok forgatagában. 

Hófehér őszutó.

November, és ezzel együtt az ide ősz utolsó napjait járjuk. A tél már itt áll a küszöbön, olyannyira, hogy tegnap este be is lépett a természet ajtaján. A fák levelei már mind aláhullottak a talajra, a természet puha takaróját igazgatja magára, a hosszú tél előtt, mely meg is érkezett november 22-én este. Az aláhulló esőcseppek, az egyre hidegebb hőmérséklet miatt, hópihékre váltottak, melyek egyre nagyobb és egyre sűrűbb pelyhekbe hullottak alá. Engem a hóesés mindig elvarázsol, imádom nézni ahogy a kisebb, nagyobb pelyhek könnyed táncot lejtenek a levegőben, majd percről percre egyre fehérebb ruhába öltöztetik a tájat. Ez az éjszaka folyamán is így történt, mert mire reggel felébredtem, hófehér ünneplőbe öltözött a táj, mindent még a legapróbb ágacskákat is beborította. Ha időm engedte volna, akkor biztosan sétáltam volna a hófödte erdőben, de sajnos erre ma nem volt lehetőségem, de az idei tél még előttünk áll és bízom benne, hogy sok ünnepnapot tartogat még nekünk, amikor minden fehérbe öltözik. Amilyen hirtelen meglepett minket a havazás, olyan hirtelen el is múlt. Napközben a napsütésben a hópelyhek gyors olvadásnak indultak, csak az északi dombok, napfénytől védett részein maradtak kisebb nagyobb foltok és csak ezek árulkodtak a reggeli havas táj szépségéről. 

Bő egy hét és itt a december és bízom benne, hogy gyönyörű téli napokat élhetünk majd át benne. 

 

Gondoltaim a természetről.

 

A természet mindenki előtt feltárja kincseit, de ezek a kincsek, csak azokra találnak rá, akik meg tudják látni és tiszta szívvel, át tudják élni azokat. 

Miskolczi Tímea

 

Odúfoglalók.

Ma reggel, mint általában minden nap, korábban ébredtem és kedvenc időtöltésemnek szenteltem ez az ébredező időszakot. Nem sokkal volt elhat óra és a kertemet még derengő félhomály borította be. Szinte alig lehetett látni az erdő fáit, de az ablakom alatt lévő akácfára szerelt odúban motozásra lettem figyelmes. Alig  volt kivehető, hogy ki lehet az, madár volt az biztos, de annyira rosszak voltak még a fényviszonyok, hogy vonásai alig voltak kivehetőek. Ahogy percről percre világosabb lett, a nyílásból kukucskáló fejecske egyre felismerhetőbbé vált. Fejét kék tollak díszítették, szeménél pedig egyik legfontosabb ismertető jele, fekete szemsáv volt egyre jobban kivehető. Hegyes csőre , hol feltűnt, hol pedig eltűnt az odú védelmében. Az erdő fái közé és a kiskertembe egyre jobban bekúszott a világosság, a fák hatalmas, csupaszon álló ágaiba a szél időről időre belekapott, majd szépen lassan csendesedni látszott. A madárka, aki nem más volt, mint a csuszka, egyre csak kukucskált és érdeklődően nézelődött az odú röpnyílásából, már jó húsz perce figyeltem őt, mire elérkezettnek látta az időt a kirepülésre, és arra, hogy megkezdje napját. Pár percig még az odú oldalába kapaszkodva nézelődött, majd hirtelen mozdulattal tovaszállt az erdő irányába és eltűnt a fák ölelésében. Én azonban még vártam és tovább figyeltem az odúmat, abban bízva, hogy valaki még lapul odabenn. Mint tudjuk a csuszkák egész évben a párjukkal maradnak és a költési időszak végén sem bomlanak fel a kapcsolatok. Ősszel és télen is, ha megfigyelitek a csuszkák párban járják az erdőt vagy együtt látogatják a kertünkbe kihelyezett etetőket. Kedves "tvitt-tvitt-tvitt" hangjukkal pedig egymás között kommunikálnak és folyamatosan tartják a kapcsolatot. Ma reggel sem hiába bizakodtam, sejtésem beigazolódott, mert pár perccel a hím kirepülése után feltűnt az odú bejáratában egy másik kis fejecske. Hosszú és hegyes csőrével, fekete szemsávjával kíváncsian tekingetett kifelé, kedves kis arcocskájának minden vonása jól kivehető volt, mert addigra teljesen kivilágosodott a kertem. Jó ideig nézelődött, majd az akácfa törzsére repült. Hosszú percek teltek el, de ő nem mozdult, mintha a törzsbe gyökerezett volna két vékonyka lába, csak a fejét forgatta, hol jobbra, hol balra, de elrepülni esze ágában sem volt. Álmos szemeivel kertemet kémlelte, majd hirtelen az etetőre szállt és két napraforgómagot csőrébe véve, tovareppent az erdő fái közé. Amint a csuszka tovaszállt, a kertem is egyre jobban ébredezni kezdett, megjelentek a szén cinegék, a kékcinegék, a barátcinegék, a mátyások, a fakopáncsok és szépen sorban nekiláttak a reggelijük elfogyasztásának. A kertem ideális hely a madarak számára, hiszen ősztől tavaszig élelem, friss víz és biztonságos éjszakázó helyek várják őket. Tavasztól őszig, pedig az odúkat birtokba vehetik fiókáik felnevelésére, ezenkívül a friss vízből szomjukat olthatják és fürdésre is használhatják.

Tavaly ősszel, azaz egy éve helyeztem ki ezt az odút, melyet a télen el is foglalt egy széncinege, a hideg téli éjszakákat ennek védelmében töltötte. Tavasszal pedig ebben az odúban kezdték párjával megépíteni a fészküket, melyben az utódok biztonságban felcseperedtek. Most ősszel ismét a széncinegét láttam több reggelen is, amint elhagyja az éjszakázó helyét, de már négy napja nem ő hanem egy csuszka pár vette birtokba az odút. Megtetszett nekik és kisajátították a cinegétől, akinek más lakhely után kellett néznie. Van a kertemben még ezen kívül 5 odú, bízom benne, hogy egyik megfelelő lett a számára és nem kellett messzire költöznie.

Már most nagyon kíváncsian és bizakodva várom a tavaszi költési időszakot, mert ha sejtésem beigazolódik, akkor aprócska kis csuszkafiókáknak fognak életet adni az újdonsült albérlőim. Bár így lenne, ha a természet nem szól közbe és biztonságban érzik nálam magukat, akkor tavaszra a folyton éhes kis csuszkák csipogásától lesz hangos az odúm. 

Kiskertem madárvendégei.

Mindenki, aki szívén viseli, a hazánkban telelő madarak életét, az egészen biztos, hogy ebben a hideg időszakban eteti is őket. Hiszen tollas kis barátainknak nagy könnyebbséget és biztonságot jelent a téli madáretetés, mert ezzel a madárvédelmi tevékenységünkkel növelhetjük a télélési esélyeiket. 

Ősszel és télen, amikor a nappalok egyre rövidebbek lesznek, kevesebb idejük van az élelmük megszerzésére, hiszen sokkal kevesebb a világos órák száma. Azonban nem csak ez, hanem az egyre hidegebb és zordabb időjárás is próbatétel a számukra. A nappalok és az éjszakák is egyre hűvösebb és hidegebb időjárást tartogatnak, melyben még nagyobb szükségük van az elegendő energia bevitelre. 

Elvileg az első fagyok beköszöntétől kell a madarak etetését elkezdeni. Ha új etetőt helyezünk ki kertünkbe, akkor már szeptemberben megkezdhetjük a szoktató etetést, hogy mire beköszönt a hideg idő, tollas kis barátaink felfedezzék és megszokják azt. 

Mindenki máskor kezdi meg az etetést, van aki az első fagyok beköszöntével, vannak akik akkor amikor már láthatóan kevesebb az rovar és vannak akik már ősz elejétől napraforgómagot helyeznek ki etetőjükbe. Az én kiskertemben már jó ideje megkezdődött az etetési szezon, amikor hidegebbre fordult az időjárás a rovarok is sorra eltűntek, melyek a nyár folyamán biztosították a madarak táplálékát és nem csak a rovarok, hanem a gyümölcsök is elfogytak a fákról, így én már az etetőmet reggelente napraforgómaggal töltöttem fel. A napraforgómag a nálunk áttelelő madarak egyik legfontosabb tápláléka, melyet sok faj előszeretettel fogyaszt. A mag mellett a faágakra almát is feltűztem, mely sok madár kedvelt csemegéje. 

Minden nap élelemmel feltöltött etető várja az éhes csőrű madarakat és érkeznek is szép számmal. A fajok sokszínűsége még közel sem jöhet a téli időszakhoz, de a széncinegék, a barátcinegék, a kékcinegék, fenyvescinegék, a csuszkák, a feketerigók, a nagy és közép fakopáncsok, a szajkók, a meggyvágók, a vörösbegyek már most ebben az időszakban is mindennapos vendégeim. Mihelyst beköszöntenek a keményebb fagyok és a hó, akkor az etetőm közönsége még sokszínűbb lesz. Jönnek majd a tengelicek, a zöldikék, a csízek és ki tudja még milyen fajokkal lep majd meg a természet. 

Nagyon fontos megjegyeznem, hogy csak akkor kezdjetek bele a madáretetésbe, ha azt a tél folyamán rendszeresen vállalni tudjátok, hiszen ez nagyon nagy felelősség jár. 

Őszi naplemente.

Napról napra közelebb kerülünk a télhez, az ősz kezdi elveszteni színes pompáját, a fák levelei már pillanatról pillanatra egyre vastagítják a puha avartakarót, mellyel az erdő talaja takarja be magát a hosszú tél előtt. Erdei sétáikat a színes lombok helyett, a fák csupaszon álló ágai kísérik. Csendes az erdő, szinte csak a talpunk alatt megreccsenő apró ágak és a friss avarszőnyeg csörrenése hallatszik, néha pedig egy-egy madár kapcsolat tartó hangja ütheti meg a fülünket, amint a fák ágai között élelem után kutatnak.

Minden évszakban csodaszép a naplemente, de ilyenkor ősszel talán mind közül a legszebb, legalábbis számomra. Az őszi nap lemenő sugarai vörös színekben izzanak, és nem csak az égboltot díszítő felhőpamacsokat színezik élénk vörösre, hanem a tájat is. Már rengeteg naplementét volt szerencsém átélni és mind egytől egyig gyönyörű volt, mind másért varázsolt el. Valamiért varázsa van ennek a nyugovóra térő időszaknak. Tavasszal és nyáron a naplementéknek madárdalos aláfestése van, a madarak ilyenkor már megpihennek a hosszú nap után, és mint egy hatalmas összeszokott kórus, szebbnél szebb énekeikkel búcsúztatják a napot, a szirmaikat bontogató virágok pedig orrunkat csiklandozzák. Ilyenkor ősszel a naplementék már csendesen telnek, csak egy-egy feketerigó riasztó hangja hallható, a virágok illatának a szerepét, pedig az avar üde illata veszi át.

Tegnap előtt kihasználva, hogy világosban értem haza, kisétáltam a tisztásra, ahol kellemesen langyos levegő és csodás fények fogadtak. A tisztást körbeölelő erdő fái, már majdnem teljesen csupaszon állnak, ezen a kora estén szó szerint narancssárga színűre festetették őket a lassan eltűnő nap sugarai. Nem is sokat tétováztam lábaimat egyre gyorsabban szedve elindultam fel a hegy tetejére, hogy onnan követhessem végig a naplementét. Sietnem kellett, mert percről percre egyre sötétebb lett az erdő, de szerencsére időben odaértem és be kell, hogy váljam szerintem életem egyik legszebb naplementéjében volt részem. Vasárnap is ugyanitt jártam, de akkor a tájból semmi sem látszódott, a Salgói várat és a környező erdőket a köd puha takarója borította, de ezen az estén a gyenge szélnek köszönhetően kristálytiszta volt a levegő és csodás kilátás tárult a szemeim elé. A lábaim előtt elterülő hatalmas erdő, szép narancssárga színekben játszott, akárcsak a Karancs hegy mögött egyre jobban alábukó nap sugarai. A hegy mögött elbújó nap maga mögött hagyta a színeket, melyeket még hosszú percekig csodáltam. Elég gyorsan sötétedni kezdett és elindultam hazafelé, a sötétség szinte pillanatok alatt egyre jobban bekúszott a fák közé és az erdő lakóinak a neszei tisztán kivehetőek voltak. A bokrok sűrűjéből a vaddisznók röfögése hallatszott, a kis tisztásra érve, pedig két szarvas tehenet láttam, de amint észrevették közeledésemet menekülőre fogták magukat, és beszaladtak az erdő sűrűjébe.

Ezen a szép őszi estén a természet ismét kitett magáért, láthatatlan ecsetjével gyönyörű színeket festett az égboltra sokunk nagy örömére. 

Színpompás Mátra.

A vasárnap ködös délelőttje után, a délután verőfényes napsütést és az évszakhoz képest kellemesen meleg időjárást tartogatott. Kihasználva ezt a szép őszi időt, útnak indultunk a Mátrába, mely minden évszakban csodaszép, de ilyenkor ősszel a színes leveleknek hála, talán mind közül a legszebb. A hatalmas bükkösök aranyszínű levéltengerré változtatják a talajt, még a fákon is díszlenek levelei, de szinte percről percre egyre kevesebb. A hegyről aláfutó kis patakok a lehullott leveleket sodorják magukkal, mígnem el nem érik a Galya patakot, melybe számos kis csermely csatlakozik bele. A hegyekből gyönyörű kilátás nyílik a környék falvaira, melyek völgyei közé sűrű ködtakaró kúszott be és így a magasból úgy látszódott, mintha egy pihe, puha paplan takarná be a tájat és az oly aprócskánk tűnő házakat. A korai sötétedés miatt a nap sugarai már fél öt környékén eltűntek a horizonton, csodás rózsaszínűvé varázsolva az égboltot díszítő apró felhőpamacsokat, mely a szeles idő az egyik előjele. 

Puha ködtakaróba bújt erdő.

November második hetébe léptünk, az ősz hosszú napok óta reggel fázósan hideg, napközben viszont kellemes, napos időjárást tartogat. A reggeli ködfoltok, a még melengetőn napsugaraknak köszönhetően a délelőtti órákban feloszlanak, de a levegő szél hiányában nem mozdul, egyre csak sűrűsödik és napról napra szennyezettebbé válik. Tegnap reggelre a tájat fehér, puha paplanként beborító ködtakaró, igencsak makacsul ellenállt a nap sugarainak és a szokásos vasárnap reggeli sétám hűséges kísérője lett. Néha-néha felsejlettek a nap sugarai, de ebből csak annyit éreztem, hogy világosodik a táj, de áthatolniuk semmi esélyük sem volt.

Az erdő fái közé is bekúszott a ködtakaró, olyannyira, hogy a csupaszon álló tetejüket látni sem lehetett. Utamat csend és némaság kísérte, csak a talpam alatt, az egyre szárazabban csörgő falevelek hangja volt hallható. Az erdő ezen része már teljesen csupaszon áll, a fák levelei már búcsút vettek addigi otthonuktól és a talajon heverve színesítik az erdőt. A madarak mind csendben voltak, nem motoztak, nem csipogtak, mintha mind eltűnt volna, ekkor éreztem az idei őszön először a hiányukat. Azt a hiányt melytől be kell, hogy valljam szomorúság költözött belém, pedig tudom, hogy az ősz vége és a tél már erről szól, a csendes erdei sétákról, de hiába a hiányukat ezen a reggelen megéreztem. A domb felé haladva, ahonnan napsütéses reggeleken csodás kilátás nyílik a Salgói várra, most szürke ködtakaró fogadott.  Csak a lelki szemeim előtt láthattam a tájból kimagasodó vár vonulatát. A fák megsárgult és megbarnult levelei itt még az ágakon hintáznak, de már nem sok idejük van odafent, mert amint egy lenge szellő beléjük kap, táncra perdülve hullnak alá a talajra. A madarak csivitelése helyett a levelek zizegése törte meg az erdő csendjét és csodás látványt nyújtottak, amint a levegőben egymást kergetve cikáztak. Minél feljebb haladtam a vadak által kitaposott csapáson, annál sűrűbb volt a köd, olyannyira, hogy szinte semmi sem látszódott a táj szépségéből, de ennek is megvolt a titokzatos varázsa. Amint elértem a hegy legtetejét meghallottam az első madárhangot, mely nem más volt, mint a csinos narancssárga tollruhát viselő süvöltő. Ez a kedvesen csicsergő madárka a téli időszakot tölti hazánkban, és ilyenkor novemberben érkeznek vissza hozzánk, mert itt nálunk van a telelő területük és tavasz legelejéig, márciusig gyönyörködhetünk szépségükben. Ez a kedves kis hang kísérte utamat egy jó időn keresztül, majd szép lassan elcsendesedett és ismét csak a levelek zizegését hallottam. Visszafelé tartottam utamon, amikor a nap sugarai lassan, de biztosan kezdtek előtörni és egyre világosabb és barátságosabb lett a táj. A szürke ködtakaróból egyre jobban előbújtak a színek a sárga, a barna falevelek, a piros csipke és galagonyabogyók, a kék kökények újra egy kis élénk színnel töltötték meg a tájat.

Sétám végén a kiskertemben az erdő csendje után a madarak csipogása, beszélgetése fogadott. Széncinegék, barátcinegék, kékcinegék, csuszkák, nagy és közép fakopáncsok, mátyások és meggyvágók törték szorgosan a magokat, hogy ezzel a kihelyezett eledellel csillapítsák éhségüket. 

Őszi naplemente.

 

 

November első hetében járunk és az időjárás nagyon kegyes hozzánk. A didergős, deres reggeleket csodálatos, szikrázóan napos délelőttök és délutánok követik, amikor pedig a nap elbújik a horizonton, ismét fázóssá válik az időjárás. Igazi őszi idő, de abból is a szebbik, hideg éjszakákban és a nap sugarainak hála, melyeknek még melengető erejük van, langyos nappalokban lehet részünk. 

A korai sötétedés miatt, sajnos egyre kevesebb időm jut a természet ösvényeit járni, de mihelyst alkalmam nyílik rá, élek a kis szabadidőmmel és útra kelek. Tegnap elterveztük, hogy munka után kilátogatunk a Salgói várba, megcsodálni az őszbe forduló táj szépségét. Szó szerint versenyt futottunk az idővel annyira siettünk, hogy még láthassuk a lemenő nap sugarait, mely a napokban narancsvörösre festették az égboltot. A vár felé vezető ösvényt hatalmas bükkfák ölelik körbe, melyek egytől egyig csodaszép sárga lombruhába öltözve búcsúztatják a lassan elmúló őszt. Ahogy egyre magasabbra értünk úgy lett egyre fázósabb és hidegebb a levegő, fent a várban pedig éles szél fogadott minket. Itt mindig lengedezik szellő, mely a meleg nyári napokon nagyon jó lesik, de most szinte vágta az arcomat, de ez nem vette kedvem. Végszóra értünk ki a vár kupolájába, a nap vörös színben pompázott és az égboltot is narancsvörös felhők díszítették, mely csodaszép látványt nyújtott. A vár alatt elterülő erdők fái, sárga, barna és vörös lombruhába öltöztek, melyek között már csak a fenyők tűlevelei zöldültek. A hideg időben álmosan pöfékelő kémények füstje ülte meg a tájat és szivárgott be a völgy ölelésébe. Innen a magasból, mintha alacsonyan szálló, hófehér felhőfoszlányok lettek volna, melyek az egyre sötétedő tájjal nagyon szép kontrasztot alkottak. A nap percek alatt eltűnt a hegy mögött és a sötétség szinte pillanatok alatt puha paplanját a tájra borította. Aprócska fények kezdtek ébredezni egy kis világosságot adva a lábaink alatt elterülő rohanó kis világnak. Itt fent a magasban ebből a világból csak a fényeket érzékeltük, mert itt csend és nyugalom ölelt minket körbe, csak a természet neszeit lehetett hallani, semmi mást. Lassan indulnunk kellett, mert szokás szerint az elemlámpa ezen az estén is otthon maradt, így hát tapogatózva szedtük lábainkat a puha avarszőnyegben. Lefelé jövet már csak a fák árnyit lehetett látni, de a látvány hiányát a hangok kárpótolták. A néma csendben olyan tisztán lehetett hallani,  amint a fák levelei elengedve az életet, földet érnek, az avar csörgését a lábunk alatt és az állatok neszeit, amint az apró száraz ágak megreccsennek a patáik alatt. Az erdő mély csendjét hirtelen egy számomra nagyon kedves hang törte meg, az a hang amit otthon a kertemben is olyan sokat hallok és bevallom nagyon nagy kedvencem. Ő pedig nem más volt, mint a macskabagoly. A tojó nyávogó hangja mesze suhant a sötét erdő fái között, ezzel jelezve, hogy megkezdődött a napja. A macskabagoly kifejezetten éjszakai életet élő madár és a sötétség leple alatt kezdi meg vadászatát. Utunkat szinte végigkísérte kedves hangja, de ahogy egyre kijjebb értünk az erdőből, úgy a hang is halkabb lett, mígnem teljesen elcsendesült. Utunk végén hátrahagytuk az ébredező éjszakai erdőt és a benne vadászatukra induló éjszakai állatokat, mert ilyenkor is zajlik ám az élet, az erdő lakói által kitaposott ösvényeken. Egyesek aludni térnek, míg másoknak ilyenkor kezdődik meg pirkadatig tartó napjukat. 

Üdvözöllek november.

A mai napon beléptünk az ősz utolsó hónapjába, azaz a novemberbe. Ebben a hónapban még az ősz kiteljesedésében gyönyörködhetünk, de napról napra egyre jobban közelít a tél, és bármikor be köszönthet a hideg, és akár a havas időjárás is. Voltak olyan évek, amikor novemberben, lehullott az első hó és ennek örömére az első hóember és hóangyalka is elkészült. Hogy az idei esztendőben milyen időjárást tartogat nem tudni, de most az ősz utolsó hónapjának első napján, a csípős reggel után, verőfényes napsütésben volt részünk. Ilyenkor már nagyon vegyes az erdő, egyes fák sárga, mások barna vagy vöröses lombruhát viselnek, de egyre többször találkozhatunk már teljesen csupasz fákkal is, ők már megkezdték  a kikeletig tartó pihenőjüket. Ebben az időszakban tett erdei sétánkon csörgős, puha avarban szedhetjük lábainkat és olyan érzésünk támad, mintha vastag szőnyegen sétálnánk. A táj csendes és nyugodt szinte csak az aláhulló levelek zizegéseit hallani, de ha szerencsénk van a vörösbegy csodás énekét  még megfigyelgetjük.

Ez a mai, szép napos idő ilyenkor nagy ajándék a természettől, melynek minden pillanatát érdemes kihasználni, hiszen bármikor beköszönthet az zordabb, őszi időjárás.