Őszi naplemente.

 

 

November első hetében járunk és az időjárás nagyon kegyes hozzánk. A didergős, deres reggeleket csodálatos, szikrázóan napos délelőttök és délutánok követik, amikor pedig a nap elbújik a horizonton, ismét fázóssá válik az időjárás. Igazi őszi idő, de abból is a szebbik, hideg éjszakákban és a nap sugarainak hála, melyeknek még melengető erejük van, langyos nappalokban lehet részünk. 

A korai sötétedés miatt, sajnos egyre kevesebb időm jut a természet ösvényeit járni, de mihelyst alkalmam nyílik rá, élek a kis szabadidőmmel és útra kelek. Tegnap elterveztük, hogy munka után kilátogatunk a Salgói várba, megcsodálni az őszbe forduló táj szépségét. Szó szerint versenyt futottunk az idővel annyira siettünk, hogy még láthassuk a lemenő nap sugarait, mely a napokban narancsvörösre festették az égboltot. A vár felé vezető ösvényt hatalmas bükkfák ölelik körbe, melyek egytől egyig csodaszép sárga lombruhába öltözve búcsúztatják a lassan elmúló őszt. Ahogy egyre magasabbra értünk úgy lett egyre fázósabb és hidegebb a levegő, fent a várban pedig éles szél fogadott minket. Itt mindig lengedezik szellő, mely a meleg nyári napokon nagyon jó lesik, de most szinte vágta az arcomat, de ez nem vette kedvem. Végszóra értünk ki a vár kupolájába, a nap vörös színben pompázott és az égboltot is narancsvörös felhők díszítették, mely csodaszép látványt nyújtott. A vár alatt elterülő erdők fái, sárga, barna és vörös lombruhába öltöztek, melyek között már csak a fenyők tűlevelei zöldültek. A hideg időben álmosan pöfékelő kémények füstje ülte meg a tájat és szivárgott be a völgy ölelésébe. Innen a magasból, mintha alacsonyan szálló, hófehér felhőfoszlányok lettek volna, melyek az egyre sötétedő tájjal nagyon szép kontrasztot alkottak. A nap percek alatt eltűnt a hegy mögött és a sötétség szinte pillanatok alatt puha paplanját a tájra borította. Aprócska fények kezdtek ébredezni egy kis világosságot adva a lábaink alatt elterülő rohanó kis világnak. Itt fent a magasban ebből a világból csak a fényeket érzékeltük, mert itt csend és nyugalom ölelt minket körbe, csak a természet neszeit lehetett hallani, semmi mást. Lassan indulnunk kellett, mert szokás szerint az elemlámpa ezen az estén is otthon maradt, így hát tapogatózva szedtük lábainkat a puha avarszőnyegben. Lefelé jövet már csak a fák árnyit lehetett látni, de a látvány hiányát a hangok kárpótolták. A néma csendben olyan tisztán lehetett hallani,  amint a fák levelei elengedve az életet, földet érnek, az avar csörgését a lábunk alatt és az állatok neszeit, amint az apró száraz ágak megreccsennek a patáik alatt. Az erdő mély csendjét hirtelen egy számomra nagyon kedves hang törte meg, az a hang amit otthon a kertemben is olyan sokat hallok és bevallom nagyon nagy kedvencem. Ő pedig nem más volt, mint a macskabagoly. A tojó nyávogó hangja mesze suhant a sötét erdő fái között, ezzel jelezve, hogy megkezdődött a napja. A macskabagoly kifejezetten éjszakai életet élő madár és a sötétség leple alatt kezdi meg vadászatát. Utunkat szinte végigkísérte kedves hangja, de ahogy egyre kijjebb értünk az erdőből, úgy a hang is halkabb lett, mígnem teljesen elcsendesült. Utunk végén hátrahagytuk az ébredező éjszakai erdőt és a benne vadászatukra induló éjszakai állatokat, mert ilyenkor is zajlik ám az élet, az erdő lakói által kitaposott ösvényeken. Egyesek aludni térnek, míg másoknak ilyenkor kezdődik meg pirkadatig tartó napjukat.