Hirtelen jött havazás

Balkáni gerle

Balkáni gerle

Szajkó

Szajkó

Egy karácsony előtti, havas délelőttön született történettel és fotókkal szeretném az idei esztendőt elbúcsúztatni. Fogadjátok sok szeretettel.
A karácsony előtti napokban kemény, -15 fokos hideg és vastag, több mint 20 centiméteres hótakaró vette uralma alá az erdők, mezők ösvényeit. Az éjszakák a csillagok és az egyre növekvő hold fényében ragyogtak. Hiába terítette le az este sötét fátylát az erdőre, az éjszakai égbolt lakói és a vastag, mindent beborító hódunna olyan világossá varázsolta a kiserdőt, hogy az ablakomból tisztán látni lehetett a fák között, élelem után kutató őzeket. Szeretem ezeket, a téli éjszakákat, figyelni az erdő titkos, sötétbe burkolózó életét, mert egészen különleges érzéssel és hangulattal tud eltölteni.

A derült napok után csütörtök reggel hirtelen jött havazás vette kezdetét. Az égboltot nehéz, szürke fellegek borították be, majd alig, hogy kivirradt, elindultak útjukra az első, egészen aprócska hópihék. Most nem táncoltak, nem időztek sokáig a levegőben, hanem egészen gyorsan, mint akiknek sietős dolguk akadt szaladtak lefelé a talaj irányába, ahol már a nemrégiben aláhullott társaik várták őket. Ahogy teltek a percek úgy jelent meg egyre több és több pihe a levegőben, majd kisvártatva olyan sokan lettek, hogy alig lehetett az erdőig ellátni. A szép nagy, hízott pelyhek pedig egyre csak vastagították, az amúgy is méretes hódunnát.

A hirtelen jött égi áldás a szokottnál is több vendéget terelt be a kertem etetőihez, melyekben bőséggel megpakolt, finom falatok várják napról-napra az éhes csőrű és szájú látogatóimat. Szajkók igazi kis hada érkezett az erdő felől, és láttak neki a reggelijüknek. Mellettük még nagyon sok széncinege, barátcinege, kékcinege, nagy és közép fakopáncsok, csuszkák, eredi pintyek, mezei verebek, egy félénk vörösbegy és a soha nem hiányozható gerlepár is tiszteletét tette. Miután a mátyások és a gerlék jóllaktak, a fák ágain, felborzolt tollaikba burkolózva tűrték a fagyos hideget és a szűnni nem akaró sűrű havazást. A cinegék nem pihentek, egy pillanatra sem álltak meg, egyik magot a másik után hordták a bokrok védelmébe, és hegyes kis csőrükkel ügyesen törték meg azokat. A nagy fakopáncsok ezen a reggelen is az etetők urai szerettek volna lenni, mindenkit csak űzték, hajtották és zavarták, fajtársaikat és a többi tollas vendéget is. De a többi madár szemfülessége határtalan volt, így időről-időre ügyesen cselezték ki az uralkodni vágyó harkályokat.

Kisvártatva kedvenc kis mókusvendégem is megjelent. Az erdő irányából érkezett, lábait gyorsan egymás után szedte, miközben a fák ágain megpihent havat a mélybe taszította. Amikor a diófám törzséhez ért tanácstalanul álldogált, láthatóan semmi kedve nem volt a nyakig érő hóba belegázolnia, de nem volt más választása. Így gyors, szinte szemmel alig követhető mozdulatokkal viharzott a havon, miközben hatalmas ugrásokkal próbálta elérni, hogy minél kevesebbet tartózkodjon a hideg, fagyos égi áldásban. Gyorsan a rejtekhez ért, egy szem diót a szájába vett, és ugyanolyan gyorsasággal, mint ahogy jött, újra a diófa ágai között termett. Miután jóllakott elindult az erdő felé, hogy meleg fészkébe megpihenjen és megbújjon a zord idő elől. 

A vastag hó, a kemény fagyok minden kis erdőlakó életét kemény próbatétel elé állítja. A természetben egyre nehezebben tudnak hozzájutni az élelemhez, ezért nagyon nagy könnyebbséget és biztonságot jelentenek nekik az egész télen át, folyamatosan megtöltött madárbarát kertek etetői. Mely etetők minden áldott napon, az etetési szezon kezdetétől a végéig kiadós lakomával várják az éhes és didergő kis tollasokat. Ha lehetőségetek adatik, Ti is gondoljatok a természet ösvényein élő kedves madarakra, és helyezzetek ki nekik egy kis elemózsiát. A segítségetekért cserébe pedig meglássátok, mennyi kedves megfigyelési élményben és boldog pillanatban lesz részetek, ezeken a borús téli napokon is.  

Széncinege

Mókuska

Téli erdő, imádom ezt a kilátást

A negyedik vasárnap angyala

Áldott, Békés és Szeretetben Gazdag Karácsonyi Ünnepeket kívánok Nektek szeretettel!

A negyedik vasárnap angyala

A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, halványlila lepelbe öltözött angyal jelenik meg az égbolton, és járja be az egész Földet. Kezében lantot tart, azt pengeti, és közben szépen énekel hozzá. De ahhoz, hogy meghallhassuk, szívünk tiszta kell, hogy legyen, és jól kell figyelnünk. A Béke nagyszerű dalát énekli, mely a karácsonyi gyermekről és Isten birodalmáról szól, mely eljő majd a Földön. Sok kis angyal kíséri a nagy angyalt, együtt énekelnek és örvendeznek a mennyben. Daluktól valamennyi mag, mely a földben szunnyad, felébred, és maga a Föld is figyel.

Hófödte decemberi reggelen

Nagy fakopáncs hím

 Szajkó

 Szajkó

Szombat kora reggel sötétszürke fellegek ülték meg az égbolt minden szegletét, még a legrejtettebb zugokban is a félhomály uralkodott. A virradat nehezen köszöntött rá az erdőre, és mintha ezen a reggelen esze ágában sem lett volna átadni a helyét a nappali világosságnak. Majd egészen lassan, komótosan csak helyet nyert ezen a reggelen is. Nyolc óra felé járt az idő, amikor könnyed pihék kezdtek el táncolni a mozdulatlan levegőben. Ahogy teltek a percek egyre több és több kristály érkezett fentről a magasból és halk, szinte alig hallható csilingelő zenéjük betöltötte a tájat. A milliónyi hókristály újra felfogta a fényt és a reggeli világosságot. De mégis oly csodálatosan szép volt az idei első, igazi havazás. Örömmel néztem táncukat, mintha felhőtlen jókedve kerítette volna őket is hatalmába. Csak könnyedén lebegtek, és mintha eszük ágában sem lett volna célhoz érniük. Végül annak rendje és módja szerint mindannyian betöltötték rendeltetésüket, és egyre-egyre vastagodó bundába öltöztették az erdők, mezők ösvényeit. Puhán feküdtek rá mindenre, ami az útjukba került, súlytalan fehér takaróval fedték be a fák, a bokrok csupasz ágait, a fűszálakat, és a talajon pihenő őszi avart.

Az égbolt kiszakadt dunnájából egész álló nap, egész este csak hullottak és hullottak a könnyed pihék, egy kósza pillanatra sem hagyott alább a havazás.

Vasárnap reggel, amikor felébredtem és kinéztem az ablakon szívemnek a legkedvesebb téli látvány fogadott. Advent harmadik vasárnapjára a természet a legszebb és legcsillogóbb felöltőjébe burkolózott, az utánozhatatlanul fehér hó ruhába. Több mint 20 centiméter vastagon pihentek a kristályok, mindent beleptek a természet minden egyes szegletét, és minden lakóját.

Az erdő ösvényén a csend uralkodott, melyet egy korán ébredő csuszka pár eszmecseréje tört meg. „Tveet-tveet” kedves csacsogásuk, mintha meglepetten csengett volna, talán arról beszélgettek, hogy merre induljanak élelem után, hisz a vastag hó mindent beborított, nehéz helyzet elé állítva az erdő tollas kis lakóit. Kisvártatva a csuszka pár diskurzusába a széncinegék és a kék cinegék is bekapcsolódtak, mintha mindenki a másik szavába akart volna vágni, és mindenki a saját ötletét szerette volna közzé tenni. Ekkor hirtelen a csilingelő madárcsipogásoknak a szajkó recsegő hangja vetett véget, és, mint egy döntőbíró állt pöffeszkedve, felborzolt tollakkal a fa hóval fedett ágán, oktatva a többieket. Mindenki csak állt és némán figyelt, még a nagy fakopáncs is mozdulatlanságba burkolózott, abbahagyva az öreg fa gyógyítását. Majd amilyen hirtelen rákezdett mondandójára, olyan hirtelen abba is hagyta, széttárta kék tolldíszt viselő szárnyait, egyet még morgolódott felszállás előtt, és tovarepült a kiskertem irányába. A többiek pár pillanatig még tanácstalanul álldogáltak, majd követve a szajkót ők is útjukra indultak. Az erdőre visszaszállt a csend, csak a hópihék halk zenéje lopakodott tova a fák törzsei között, amikor egy-egy tollas lakó a mélybe taszította az ágakon megpihent takarót, és hirtelen olyan volt, mintha újabb havazás kezdődött volna. A tájat csak a hónak a fehérje és a fák, bokrok ágainak a barnája uralta, egyéb szín nem volt látható, és talán ez még ünnepélyesebbé varázsolta ezt a decemberi vasárnap reggelt. A vastag hóval fedett ösvényen őzek és vaddisznók patáinak nyomai rajzolódtak ki szépen sorban haladva egymást követve. Majd a vaddisznók láthatóan letértek az útról, és betevő után kutathattak. A friss hó feltúrva állt, melyet száraz levelek díszítettek, amik közül talán valami kis élelmet sikerült előbányászniuk.

Könnyed sétám után lassan hazafelé indultam, és ahogy közeledtem a kiskertem felé úgy lett egyre jobban hangokkal telt a levegő. Az etetőimnél rengeteg madár vendégeskedett, akik egymásnak átadva a helyet, alig győzték éhségüket csillapítani. A téli csendet az ő kedves csipogásuk, önfeledt csacsogásuk törte meg, nagyon nagy örömömre.      

 Hófödte tisztás és hűséges kis társam Bogyó

 Kékcinege

A harmadik vasárnap angyala

A harmadik vasárnap angyala

Advent harmadik vasárnapján egy fehéren ragyogó angyal jön le a Földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakozik a szívében, és megérinti a fénysugarával. Azután ez a fény ragyogni kezd az emberek szemében, és elér a kezükhöz, lábukhoz, egész testükhöz. Így, még aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, és hasonlítani kezd az angyalokhoz, feltéve, hogy tiszta szeretet lakozik a szívében. Ezt a fényt azonban nem láthatja minden ember. Csak az angyalok látják, és azok, akiknek szintén ott van a szemében ez a fény. Csak ha ott van a szemünkben ez a fény, akkor mehetünk el a karácsonyi gyermekhez, a megváltóhoz és láthatjuk meg őt.

Látogatás egy új mesebeli világba

Szerintem nem mondok el azzal újdonságot magamról, hogy mennyire szeretem a természet kincseit felfedezni, és amennyire tőlem telik egyedi módon megörökíteni. Szeretem átadni Nektek kedves olvasóim az általam látottakat, az átélt élményeimet és azt a sok szépséget mellyel a természet időről-időre megajándékoz. A fotóim elkészítésénél mindig arra törekszem, hogy azt lássátok Ti is, amit akkor én láttam, abban a pillanatban, amikor a természet megadatta bármelyik kis alanyommal a találkozást. Időt nem sajnálva próbálom megragadni a pillanat varázsát, mely pillanat egyszer adatik meg az ember életében.

Vasárnap délelőtt egy nem mindennapi, antik objektívet volt szerencsém kipróbálni, mely ezentúl, fontos kis társam lesz a kirándulásaimon. Ez a régi idők orosz objektíve teljesen manuális módon működik, mely megadja számomra a fotózás egy másfajta, eddig ismeretlen élményét. Úgy érzem, vele, egy új világ nyílik meg előttem, és lehetőséget ad rá, hogy a természet különleges, szinte már a mesébe illő arcát mutassam majd meg Nektek.  

Így a tél elején nem sok téma akad a növények, a rovarok fotózására, de erdei sétám alkalmával szerencsére sikerült találnom egy kedves kis gombacsoportot, és egy csodás élénk rózsaszín terméseket rejtő csíkos kecskerágó bokrot, melyek kiváló alanyaim lettek az objektív kipróbálására. Ezek a képek melyeket most Veletek is megosztok, az első próbálkozásaim, és be kell, hogy valljam engem teljesen magával ragadott nem csak a használata, hanem a fotók egyedi hangulata, ahogy visszaadják a természet varázslatos szépségét. Jól tudom, hogy van még mit tanulnom, finomítanom, hisz össze kell, hogy hangolódjunk egymással, mint az összes többi objektívemmel, de már most érzem, és ki merem jelenteni, hogy sok szép percet és élményt fogunk együtt átélni és eltölteni. Ezeket az élményeket pedig, mint eddig is, Veletek is meg fogom osztani.     

Csíkos kecskerágó

Csíkos kecskerágó

A második vasárnap angyala

A második vasárnap angyala

A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra.

Bojtoska és fiacskái

 

Az ősz utolsó napjai elhozták a hideg, fagyos téli időjárást, mely kitartott december első hétvégéjén is.

Vasárnap reggel nehezen virradt. A szürke fellegek a föld felé nyújtóztak, és az égbolt minden egyes szegletét puha takarójukkal fedték be. A borús idő ellenére ezen a reggelen is alacsonyra kúszott a hőmérő higanyszála, és a kiskertemet a fagy, a dermedtség tartotta uralma alatt, éppen úgy, mint az erdő ösvényeit.

Ebben a fogakat csikorgató, és gyomrokat mardosó hidegben a természet lakóira a szűkösség időszaka vár. Az őszi dőzsölésnek már csak a kósza emléke él bennük, és talán azok a helyek, azok a kis rejtekek ahová az előrelátók eldugdosták az ősz finomabbnál-finomabb csemegéit. A kertem szorgos kis mókusvendégeinek is eljött az-az időszak, amikor már minden falat, minden apró morzsa számít. A természet az idei őszön nekik is bőséges táplálékkal szolgált, betevő volt szép számmal, melyekkel nem csak gyomrukat, hanem apró spájzaikat is meg tudták tömni. Azonban a jólét hónapjai gyorsan elmúltak, a rohanó idő pedig az ő emlékeiket is egyre fakítja, így egészen pontosan nem tudják, hol vannak a kincsek, a finom elemózsiákat rejtő éléstárak. Csak homályosan emlékeznek, aprócska buksijukban az elmúlt hetek feledésbe merítették a raktárak helyeit, így nem marad más választásuk, minthogy a kósza emlékeiket felidézve mindent aprólékosan átvizsgáljanak.

Ezen a délelőttön is így tettek. Hol Barni, hol Barnus, hol pedig Bojti tűnt fel, miközben tőlük szokott izgalommal és fürgeséggel kutatták át kertem minden szegletét. A lázas keresésnek pedig meg is lett a jutalma, mert a finom diócsemegét, időről-időre bőszen ropogtatták. A legkitartóbb Barnus volt, akinek az emlékében talán ott lapult, hogy a sziklakertem növényzete rejti a takaros kis kamráit. Emlékezete pedig nem csapta be őt, hiszen a fagyott, földön elpihent virágok közül újabb és újabb csemegét bányászott elő, melyeknek egy újabb menedéket keresett. A kitartó munkában olykor tartott egy kis szünetet, mely alatt elmajszolt egy-egy szem diót.

Most is, amikor ezeket, a sorokat írom nektek, nagyon nagy a sürgés-forgás a kertemben. Az etetőimnél éhes csőrű madárvendégeim csipegetnek, az erdő fái kötött pedig egy három tagból álló kisebb szarvascsorda vonul át, a kis akácfán pedig Barnus tör bőszen egy szép nagy szem diót. Szeretem ezeket, a délelőttöket, szeretem figyelni az erdő és a kertem életét, melyben a téli nyugalmat és némaságot egy kis csipogással és motozással töltik meg kedves kis vendégeim. 

        Szajkó

Az első vasárnap angyala

Az első vasárnap angyala 
 
Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.