2016. május 31., kedd

Búcsúzik a tavasz.


 Ernyős sárma

 Téltemető

 Bogláros szellőrózsa

 Tavaszi hérics

Tyúktaréj


A nyár már az ajtónkon kopogtat, és az idei tavasz utolsó napját élhetjük át. Gyorsan eltelt ez a számomra legszebb évszak, de maga mögött hagyott rengeteg kedves emléket, és megfigyelés élményt. Mint minden hónap, és évszak végén, most is egy kis összefoglalót készítettem Nektek, melyben a tavaszvirágai kaptak főszerepet.


Fekete kökörcsin

 Kökény virága

Gyöngyvirág

Fürtös salamonpecsét

Tavasz a Boszorkánykőn

2016. május 30., hétfő

Kora reggeli séta.




 Pókhálós lepke

 Esőcseppek 


 Mezei zsurló

 
Éjszaka nagy dirrel dúrral megérkezett az eső, mely ebben az időszakban tényleg aranyat ér, hiszen neki köszönhetően fejlődnek szép nagyra a veteményeskertem zöldségei, gyümölcsei. A réteken, mezőkön pedig a virágok várják eljövetelét. Szerencsére amilyen nagy robajjal érkezett jeget, és felhőszakadást nem hozott magával, így károkat nem okozott. 
Kora reggel gondoltam egyet, és útra keltem, egy kis sétára az erdőbe. A nap már felkelt, de mintha szégyenlős lenne úgy bújt meg a komor felhők mögött, türelmesen várakozott, hogy kitisztuljon az égbolt, és eljöjjön az ő ideje. Annak ellenére, hogy korai volt az idő, egyáltalán nem volt hűvös, sőt inkább páradúsnak, és fülledtnek érződött a levegő. Az erdő fái között nyolc aprócska vadmalac keresgélt a talajon, de amint észrevettek, szedve pici patáikat menekülni kezdtek. Anyjuk nem lehetett messze, mert jól hallató volt röffenése, a sűrű növényzet közti motoszkálások egyre messzebbről hallatszottak, majd teljesen elcsendesedtek.  Eddig reggelente még nem találkoztam velük, általában estefelé, és éjszaka a biztonságot adó sötétség leple alatt teszik itt tiszteletüket.
Az erdő hatalmasra nőt bükkfái a hajnali eső emlékét őrizék, a levelekről kövér cseppek hullottak alá a talajra. A természetnek hála minden áldott reggelen hallhatom a madarak koncertjét, de ma a szokottnál is áthatóbban daloltak. A kórusban a két főszereplő a fekete, és az énekes rigó volt, kicsit szerényebben az erdei pintyek énekeltek, félénken a széncinege „ti-ta-ti-ta” strófáit ismételgette, és az előadásba a zöldikék is bekapcsolódtak. Azonban ezen a reggelen volt egy flóta, mely a legszebben csengett, és ezt nem más adta elő, mint barátposzáta. Az idei tavaszon nem túl gyakran hallottam kedves énekét, pedig bármikor, és bármeddig elhallgatnám. Tekintetemmel keresni kezdtem, de a sűrű lombkorona rejtekébe már nem lehet belátni. Azonban lelki szemeim előtt szinte láttam, amint fekete sapkácskájában, délcegen felütött fejjel csak dalol, és dalol mindenről megfeledkezve. Sajnos  a mai reggelen nem volt módomban sokáig hallgatni őt, mert az időm meg volt számlálva, hiszen hétfő révén hamarosan munkába kellett indulnom.
Amint kiértem az erdő öleléséből, a kis tisztáson olyan meleg, és párás levegő fogadott, hogy egyszeribe túl vastagnak tűnt az amúgy nem túl vastag felsőm, de a lassan derékig érő fűben, melyben rengeteg a kullancs  biztonságosabb a hosszú ujjú ruha viselete.
A komor felhők lassan szakadozni kezdtek, és az apró réseken előbújtak a nap első sugarai. A fűszálakon megpihent esőcseppek ahogy a nap megsütötte őket úgy csillogtak mint ezernyi apró kristály. A mezei zsurlók nagy változáson estek át az elmúlt hetek alatt, és a rajtuk díszlő cseppektől úgy néztek ki, mintha apró gömbökkel díszített karácsonyfák lettek volna.
Sávos cincérek, sáskák, szöcskék ácsorogtak a fűszálakon, várakozva, hogy a nap sugarai végre átmelegítsék őket. Ebben a korai órában még a lepkék sem kaptak szárnyra, meghúzódva a fűszálak között pihengettek a c-betűs lepkék, a pókhálós lepkék, a közönséges boglárkák, és egy élénk narancssárga színű nagy tűzlepke. 
A tisztás talaját szinte napról napra egyre több ezüstös pimpó díszíti, köztük mély bordó színével virít az apácavirág, kéken csalj a tekintetet az orvosi atracél. A seprencék hajtásai napról napra egyre sudárabbra nőnek, még csak egy-egy virág díszlik rajtuk itt-ott, de június közepére mind virágba fog borulni, fehér tengerré változtatva a tisztást, és akkor szebbnél szebb lepkék kezdik el látogatni őket, és gyűjtögetni édes nektárjaikat.
Mire visszaindultam szinte az összes felhő tovaúszott az égbolton, helyet adva a nap meleg sugarainak. Az egyre melegedő levegőben kezdődött meg az igazi élet a tisztáson, a szöcskék hatalmas ugrásokkal közlekedtek a fűszálak között, a lepkék, táncra perdültek, és a méhek is nekikezdtek szorgos munkájuknak. Hangosan zümmögve repkedtek az akácfa virágai körül. Az erdő szélén jó pár akácfa áll, melyek mind fehér ünneplőbe öltözve, édes pollenjeikkel csalják a nektárjukra éhes méheket. Méhek pedig vannak bőséggel, és szorgosan, reggeltől estig, nap nap után, csak dolgoznak, és dolgoznak, hogy asztalunkra finom méz kerülhessen. A mai reggelen a levegő mozdulatlanul áll, de az édes akácillat átjárta a tisztás, és erdő minden egyes szegletét.
Szeretem ezeket a kora reggeli sétákat, figyelni hogyan ébred a természet, ilyenkor a fények, a hangok, és az illatok is teljesen mások, mint napközben. A levegő friss, és üde, a táj pedig érintetlen. 

 Sáska

 Seprence

 Fehér akác

2016. május 28., szombat

A természet ajándékai.







Biztosan állíthatom, hogy a természet rengetek csodát rejt, melyeket mindenki előtt feltár, de, hogy ki figyel fel rájuk, és ki veszi észre őket, abba már nincsen beleszólása, az már mirajtunk múlik. Azonban, ha körültekintően, és figyelmesen járjuk a természetet, akkor nagy az esélye annak, hogy ezekre a csodákra rábukkanunk. Vannak amikor egészen jól láthatóak, vannak amikor a hangjuk vezet el minket hozzájuk, de olyan esetek is előfordulnak, amikor rejtőzködő életük miatt, szinte teljesen beleolvadnak a környezetükbe, és csak a figyelmességünknek köszönhetjük, hogy észre tudjuk venni őket. Nagyon szeretem ezeket a megfigyelési élményeket, amikor olyan helyen találkozom egy élőlénnyel ahol nem is gondolnám, és amikor szó szerint kutatni kell a szememmel, hogy rábukkanjak.
A lepkék világában sok faj élete múlik az álcázáson, melyet mimikrinek hívunk. Ez azt jelenti, hogy olyan kinézettel rendelkeznek, hogy teljesen, szinte megkülönböztethetetlenül beleolvadnak a környezetükbe. Vannak melyek elszáradt falevélre, vagy éppen fák törzsére hasonlítanak, szinte a megszólalásig. Ez egy védekezés, mégpedig a ragadozókkal szemben, mert így életüket valamelyest nagyobb biztonságban élhetik. Nagyon érdekes téma ez az álcázás, melynek több fajtája ismert, egy későbbi bejegyzésemben bővebben szót ejtek majd róla.
Visszakanyarodva eredeti témámhoz, mely egy ilyen lepkéről szól, aki egy éppen kipattanó levélre hasonlított, és még engem is megtévesztett. Az erdő bármely ösvényét is járom, azt mindig figyelmesen teszem, mert a legsűrűbb erdő mélyén is élnek apró rovarok, és lepkék, melyeket csak így vehetek észre. Ennek a figyelemnek köszönhetően már több olyan fajjal sikerült találkoznom, mely felett könnyen elsiklik a tekintet. Pár napja, egy ilyen erdei sétám során lettem figyelmes egy élénk zöld színezetű, első pár pillantásra levélnek tűnő lepkére. Ahogy az ág legvégén ácsorgott, teljesen úgy nézett ki, mint egy apró üde zöld levél, közelebb hajolva hozzá, már jól látható volt, hogy ez csak megtévesztés, mert valójában egy gyönyörű éjszakai lepke, melynek nem más a becsületes neve, mint Bükkfa-zöldbagoly. A bagolylepkék családjába tartozó faj, melyek éjszakai életet élnek, napközben pedig elhúzódva a fény elől pihengetnek. A délcegen álló hatalmas bükkfák lombkoronája között a nap sugarai megtalálják a legapróbb réseket is, és olyankor a talajra szebbnél szebb mintákat rajzolnak a fénysugarak. Ahogy a lepkét szemléltem, éppen egy ilyen kósza napsugár sütötte meg élénk zöld szárnyait, melytől talán még szebbnek tűnt. Tágra nyitott, nagy zöld színű szemeivel figyelt, és rezzenéstelenül pihent tovább, egyáltalán nem zavartatva magát. Csinos zöld ruháját még egyedibbé varázsolta, szőrös fejecskéje, mely első ránézésre teljesen úgy tűnt mintha puha, meleg nyaksálat viselne. Amint alaposan szemügyre vettem őt, és készítettem róla pár fotót, továbbindultam utamra, hagyva őt nyugodtan tovább pihenni. Hiszen, ha jön az éjszaka ő is szárnyra kap, és tovarepül a sötét erdő fái között.
Lépjetek rá Ti is az erdő ösvényeire, tartások nyitva szemetek, mert tudom, hogy a természet előttetek is feltárja kincseit, sok kedves pillanattal gazdagítva életeteket.    


2016. május 25., szerda

A fekete bodza virágzása.



Van egy cserje mely tavaszi virágzásával, és őszi termésérésével sok élőlénynek szolgál biztos táplálékul. Ilyenkor májusban apró zümmögő rovarok zsongják körbe, hogy édes nektárját gyűjtögessék, szeptemberben pedig, tollas kis barátainknak szolgál kiváló élelemforrásként. Pár napja édes virágillat lengi be az erdőszélek cserjéseit, mely már messziről csalja orrunkat jellegzetes illatával, szemünket pedig krémfehér ernyős virágzatával. Nincs is jobb dolog, mint kora reggel, vagy este naplemente után kimenni a természetbe, mélyen beszívni ezt a kellemes illatot, és az erdők, mezők lakóinak koncertjében gyönyörködni. Az így átélt percek, vagy akár órák, mert én órákig el tudok így merengeni, a tavasz legszebb pillanatai közé tartoznak, melyet a természetnek hála minden májusban átélhetek.



2016. május 23., hétfő

Fehér madársisak.






Lassan, de biztosan véget ér a tavasz, mely az idei évben nem kényeztetett el minket jó idővel. Hetek óta a hőmérséklet inkább az áprilist idézte, reggelente volt, hogy talaj menti fagy tette próbára a növényeket, és napközben sem volt melegünk, sőt inkább fázós volt a levegő. Tegnap reggelre azonban hirtelen beköszöntött a tavasz. Mint minden vasárnap reggel most is útra keltem az erdőbe. Az idei esztendőben ezen a reggelen éreztem először ezt a kellemesen langyos, édes virágillattal telt levegőt. A hatalmas fák már mind, egytől egyig délcegen állnak üde zöld lombruhájukban, és a szikrázóan kék égboltot, csak akkor láthatom, ha a gyenge szél éppen úgy igazgatja a leveleket, hogy apró rést hagy köztük, de ha nem is láthatom az ég kékjét tudom, hogy süt a nap, mert sugarai itt, ott áttörik magukat sűrű levelek között. Ilyenkor május végén, az erdőben a legvilágosabb órákban is, kellemes félhomály uralkodik. A tavaszi virágpompa lassan elmúlik, már csak itt-ott virít egy egy változó boglárka, vagy egy későn életre kélt bársonyos tüdőfű. Ahogy egyre kevesebb a fény bent az erdő mélyén, úgy egyre kevesebb a virág is. Azonban ez a reggeli sétám elsősorban egy virág a fehér madársisak miatt volt, aki bent él az erdőben. Már harmadik alkalommal teszem meg ezt a túrát, bízva abban, hogy a fehér madársisakok már szépen kibontották a szirmaikat. A legutóbbi látogatásomkor már némelyikük szépen kinyílva fogadott, de legtöbbjük még csak bimbós volt. Ennek az orchideafajnak a virágai nyílott állapotban is csak félig nyitják szét fehér szirmaikat. A megporzásukat végző rovarok számára nem tudnak nektárral kedveskedni, hanem a virág belsejében megtalálható mézajkak barázdái szolgálnak táplálékul. Az elmúlt időszakban, amióta nem láttam őket szép sudárra nőttek, némelyikük elérte a 40 centiméteres magasságot, de volt amelyik alig volt 10 centiméteres. A nagyobbak sok, egyesek nyolc, tíz virággal is büszkélkedtek, míg a kicsiken alig volt kettő, jobb esetben három virág. De nem a virágok nagysága vagy a száma számít, hanem, hogy itt élnek, én pedig rájuk találtam, és minden év tavaszán gyönyörködhetek szépségükben.





2016. május 21., szombat

Madárotthon a bodzabokor rejtekében.







 Már hetekkel ezelőtt zöld lombruhába öltöztek a bokrok, elzárva ezzel az ágak közt zajló eseményeket a kíváncsi szemek elől. Ha látni nem is lehet, de hallani annál inkább. Eleinte csak a revírvédő énekek tűntek fel, melyet a hím fekete rigó hallatott szinte reggeltől estig. Ahogy teltek a napok, és a hetek arra lettem figyelmes, hogy gilisztákkal megtömött csőrökkel szálldos a bodzabokor védelmező ölelésébe. Amikor pedig ideje engedte hangos énekkel jelezte, hogy ez bizony itt az ő területe, és semmilyen más madárnak nincsen itt keresni valója. Ahogy telt az idő, úgy egyre többször tértek be a szülők bokor sűrűjébe, finomabbnál finomabb falatokkal. Óvatosan széthajtottam az ágakat, és akkor pillantatom meg nagy gondossággal  megépített fészküket, melyből három pihés fejecske kandikált ki. Az elmúlt napokban egyre nagyobb volt a hangzavar a bokorban, folyton könyörgő hangon csipogtak a fiókák, mert ahogy egyre nagyobbra nőttek, az étvágyuk is velük együtt nőtt. Mintha soha nem laknának jól ezek az apróságok, csak csipognak, és csipognak. Ma reggel a hangok már nem egy helyről jöttek, mintha szétszóródtak volna, és így is volt, óvatosan odalopakodtam a fészekhez, és akkor láttam, hogy üresen tátong, lakói eltűntek belőle. Messzire ugyan nem mentek, csak a fészekhez közeli ágakon ücsörögtek, egyik pedig a bokor tövében csipogott. Mára jött el az idő, hogy kirepüljenek a fészekből, jobban mondva kiugráljanak, mert a repülés ilyenkor még nem az erősségük, inkább csak próbálgatják szárnyaikat, és ha közlekedni akarnak akkor azt ugrándozva teszik. A három kis apróságtól talán, most még hangosabb a bokor, folyton jelzik szüleiknek, hogy éppen hol tartózkodnak, hogy hova vigyék nekik a táplálékot. Ők pedig gondos szülők módjára csak azzal vannak elfoglalva, hogy etessék őket, hogy minél előbb megerősödjenek, és repülni tudjanak, mert ezek a napok a legveszélyesebbek a fiókákra nézve. Ez az az időszak amikor a legtöbbjük valamilyen ragadozó martalékává válik. Csupán a szerencsére van bízva, hogy ezt a jó pár napot biztonságban túléljék, mert ha megerősödnek, és szárnyaikat használni tudják a repülésre, sokkal könnyebb lesz a helyzetük. 
Bízom benne, hogy ennek a három kis pelyhes apróságnak szerencséje lesz, és épségben fel tudnak cseperedni.



2016. május 19., csütörtök

Szűkös madárotthon.






17 nappal ezelőtt öt pelyhes apróság lapult meg a fészek legaljában, akik mostanra szép nagyra cseperedtek, olyannyira, hogy az akkor még tágas otthon, mára már igencsak szűkösnek bizonyul. A hét elején telt le az az idő, ami után már bármikor kirepülhetnek első útjukra a rozsdafarkú apróságok. Azonban amint látom semmi kedvük sincsen elhagyni biztonságos otthonukat, ahol összebújva kellemesen meleg az időjárás. Az idei május nem kedvez a madárvilág fiókáinak, mert szinte egész álló nap erős szél borzolja a fákat, és a hőmérséklet is jóval alacsonyabb az ilyenkor megszokottnál. Kellemetlen idő ide vagy oda, a tojó már második napja az utódait csalja a fészekből, hogy bújjanak elő, és nézzenek szét egy picit a rájuk váró nagyvilágban, de a fiókák nem hallgatnak anyjuk hívó csipogására, és továbbra is összebújva, egymást melengetve a fészekben lapulnak, de meddig azt nem tudni, szerintem már nem sokáig. A tojó jól láthatóan sokkal kevesebbszer etet, inkább azzal van elfoglalva, hogy csalogassa őket. A hím viszont folyamatosan megtömött csőrökkel hordja a táplálékot, a folyton éhes apróságoknak. Sejtésem szerint azért van ez a nagy igyekezete a tojónak, mert már a második költésre szeretne koncentrálni. A rozsdafarkúak évente kettő, de egyes esetekben három fészekaljat is felnevelnek. Amikor fiókák kirepülnek otthonukból még utána is nagy szükségük van a szülői gondoskodásra, de ezt a gondoskodást sok esetben már csak a hím adja meg nekik, mert a tojó, már az újabb utódok fogadására készül. Ha biztonságosnak ítélte meg az addigi otthonát, melyben az első fészekaljat is fel tudta nevelni, akkor hű marad hozzá, és egy kicsi renoválás után le is rakja benne hófehér tojásait. De olyan esetek is vannak, hogy új fészket épít, és abban kezd neki a másodköltésnek. Egy fészek általában három nap alatt készül el, mely száraz fűszálakból, és puha mohadarabokból áll. Ezeket az anyagokat gondosan elhelyezgeti, addig amíg el nem készül a csésze alakú madárotthon. 
Kíváncsian várom, hogy a pici fiókák mikor hagyják el a fészket, mikor jön el az a pillanat, hogy hallgatnak anyjuk hívó szavára, és, hogy a kirepülésük után a tojó nekikezd e egy új fészekalj felnevelésének. Ez azonban még a jövőn titka, melyre szerintem sor kerül. 





2016. május 17., kedd

Hagymaszagú kányazsombor (Alliaria petiolata)



Magassága: 20 - 100 cm
Virágzási ideje: április - június




Megjelenése:
- zöld leveleinek a válla szív alakú, melyek a végeken háromszögletesek
- a levelek szélei fogazottak  
- a dús levélzethez képest kevés virággal büszkélkedhet
- fehér virágai, négy egyforma sziromlevélből állnak, melyeknek nagysága fél centiméter körüliek
- termése, melyben egy sorba rendeződnek a fekete magok, becőtermés, hosszúsága 5-6 cm




Előfordulása:
- hazánkban mindenhol elterjedt növény
- elsősorban erdőszéleken, parkokban, árnyékos helyeken találkozhatunk velük




Érdekesség:
- ha, leveleit megdörzsöljük, jellegzetes foghagyma szaga van   

2016. május 15., vasárnap

A tavaszi erdő ösvényein.




 Pókhálóslepke

 Nehézszagú gólyaorr 

Farkas kutyatej

Fehér madársisak

Kardos madársisak

Tegnap szint egész álló nap kövér esőcseppek hullottak alá a talajra. Az elmúlt időszakban igencsak sok volt a csapadék, melyet a veteményeskertem lakói egyáltalán nem bánnak, a zöldségek és a gyümölcsök úgy nőnek mintha húznák őket. Az erdő is üde zöld színben pompázik, és az ösvények egyre jobban benőnek, olyannyira, hogy egyes helyeken szinte napról napra egyre nehezebben töröm át magam.
Késő délutánra a komor felhőkből megszűnt a csapadék utánpótlása, és az apró réseken a nap sugarai kezdtek előkandikálni. Nekem nem is kellett ennél több, lábamra kaptam a gumicsizmám, és útra keltem az erdőbe. A mai, és az elmúlt napok bőséges csapadékának az emlékét az erdő ösvénye elevenen őrizte. A fák lombjai közül kövér cseppek hullottak alá a talajra, olyan érzésem volt bent a fák ölelésében mintha még mindig az eső esne. Kiérve a tisztásra, verőfényes napsütés, és páradús levegő fogadott. A madarak boldogan énekeltek, és tollaikat szárították az ágak között, ők is örültek, hogy végre adott nekik az időjárás egy kis esőszünetet. Énekes rigók szálldostak egyik fáról a másikra, élelemmel megtömött csőrökkel, hiszen a fiókák eső ide vagy oda, éhesen várják őket a fészekben. A feketerigó messzire hangzó flótájától, és a kakukk kiáltásától volt hangos a táj. A széncinegék, az erdei pintyek, a csilpcsalpfüzikék strófái csak aláfestései voltak a két főszereplő előadásának. Egy éve ilyenkor a tisztáson már több lepkefaj lejtett táncot, vagy éppen a fűszálak között pihengett, most sajnos eggyel sem sikerült találkoznom. Folytatva utamat az erdőben rengetek vackot sikerült megfigyelnem, és az egyik ilyen vacokból egy őzike ugrotta meg magát. Rémülten, mintha az életéért szaladna pillanatok alatt eltűnt a fák védelmező ölelésében. Gyakran látok erre őzet, szarvast, vaddisznót, rókát, de nagyon félősek, nincsenek az ember közelségéhez szokva, mert ezeken az ösvényeken szerencsére egyáltalán nincsen nyoma az embereknek, engem leszámítva. Ezt én nem bánom, mert így nyugodtan élhetik mindennapjaikat, én pedig nyugodtan tehetem meg sétáimat. Tovább folyattam utamat az ösvényen, ahol egyre nehezebb volt a járás, mindenhonnan a vadszeder, és a szúrós csalán hajtásai keresztezték utamat. Túljutva ezen a benőtt részen újra könnyebben haladhattam előre, arra a helyre ahol a fehér madársisakok kezdték meg tavaszi pompájukat. Bő egy hete jártam itt, és akkor még csak egy virág állt itt szétnyitott szirmaival, a többiek még csak bimbósak voltak. Mostanra talán még többen lettek, és egyre többen fehér, igaz még csak picit kinyílt virágokkal büszkélkedtek. Időközben az erdőben egyre sötétebb lett, a fák sűrű lomkoronája szinte egymást érik, és az égboltból semmit sem lehetett látni, csak szememmel éreztem, hogy besötétedett. A sok tő fehér madársisak között találtam egy pár kardos madársisakot is. A két növény nagyon hasonlít egymásra, de ha jól megfigyeljük látható, hogy felépítésük eltérő. A kardos madársisaknak hosszúkás, kard alakú levelei vannak, míg a fehéreknek jóval kerekdedebbek. A kardos madársisak a levelei fölött fürtben hozza a virágait, míg a fehér a levelek hónaljából. A virághatározó könyvek szerint a kardos madársisakok később virágoznak, mint a fehérek, de nekem egyidejű virágzásukban lesz szerencsém gyönyörködni, mert, hogy teljesen virágba boruljanak, arra egy kis időt még mindig várnom kell. Talán a legközelebbi kirándulásom alkalmával, addigra szerintem az összes tő kibontja fehér szirmait. Időközben újra egyre világosabb lett az erdőben, és szinte lelki szemeim előtt láttam, hogy a nap sugarai újra előbújtak a felhők takarásából. Visszafelé indulva lettem figyelmes az apró lila virágokra, melyek nem mások voltak, mint a nehézszagú gólyaorrok. Ez a növény nem véletlenül kapta ezt a nevet, ha megérintjük igen kellemetlen szag marad a kezünkön, a régi időkben molyirtóként is használták. Kiérve a fák öleléséből újra a nap sugarainak melegét élvezhettem, és tettem egy kört a kis tisztáson, hátha szerencsém lesz az annyira hiányolt lepkékkel találkoznom. És így is lett. Igaz nem repültek, csak esőtőtől elnehezült fűszálak között pihengettek, de itt voltak. Élénk narancssárga színével nem lehetett volna nem észrevennem a pókhálós lepkék, melynek ilyenkor még a tavaszi nemzedéke repül, jobban mondva most éppen elhúzódva ácsorgott. A pókhálós lepkék két nemzedékének színezete annyira eltér egymástól, hogy eredetileg két külön fajként kezelték őket. Ilyenkor tavasszal élénk narancssárgák fekete mintázattal, míg nyáron szárnyaik felszíne fekete, fakó sárga, és vörös szalaggal díszített. A két színezet még csak nem is hasonlít egymásra, pedig egy lepkefaj. Ugyancsak az eső cseppel díszített fűszálak között pihent a sötétaljú karcsúbagoly is, melyet az idei tavaszon most láttam először. Tavaly ilyenkor már jóval többen voltak, ma csak ezzel az egy példánnyal találkoztam. A tisztás szinte már térdig érő fűszálai között élénk lila színben virít a lila ökörfakkóró, és mezei zsálya, mély bordó foltokat rajzol az apácavirág, narancssárga színben virít a lassan elvirágzó farkas kutyatej, az élénk sárga szín pedig a réti boglárkával képviselteti magát. Ahogy telnek a napok, a tisztáson is egyre több virág fogja szirmait kinyitni, és bízom benne, hogy a lepkék is megérkeznek, ahogy egyre közelít a nyár. 

 Mezei zsálya

 Lila ökörfarkkóró

 Apácavirág

 Réti boglárka

2016. május 14., szombat

Gondos madárszülők.




Hatodik éve annak, hogy a munkahelyemen egy régi autógumi belsejébe fészkelt egy házi rozsdafarkú pár. Abban az esztendőben két sikeres költésük is volt, melyből tíz apró fióka nevelkedett fel. Az ezt követő két évben is visszajártak a fészekbe, és itt adtak életet utódaiknak. A harmadik évben újra kirenoválták a fészket, és a tojó lerakta öt apró, fehér tojását. Sajnos azonban ebből a tojásokból egy fióka sem láthatta meg a napvilágot, mert egyik nap amikor a fészket ellenőriztem megláttam, hogy a fészek üresen tátong, a apró kis tojások szőrén szálán eltűntek. Pontosan nem tudom, hogy mi lett a sorsuk, de szerintem nyest járhatott a fészekben, mert ő hozzá tudott férni a tojásokhoz, amik csemegét jelentettek neki. Másod költés ebben az évben nem volt, sőt a következő esztendőben is üresen, és elhagyatva maradt a szép gondosan, évekkel ezelőtt megépített madárotthon. Tavaly ismét figyeltem, hogy hátha újra lakója lesz a fészeknek, és úgy is lett. Igaz csak egyszer költöttek benne, de május végére öt házi rozsdafarkú fiókát neveltek fel a gondos szülők. Az idei év költési szezonját már nagyon vártam, és nem hiába. Egy fiatal pár, lehet éppen a tavaly itt nevelkedett tojó választotta ki a fészket, és kezdett neki a rendbetételének. A rozsdafarkúaknál, a tojó az aki fészkelő helyet választ az újdonsült családnak, és ő az aki a fészket megépíti, de ebben az estben építeni nem kellett, csak renoválásra volt szükség. Amint készen volt az otthonuk az utódok fogadására, le is tojta hófehér aprócska tojásait, szám szerint ötöt. Napra pontosan április 22-én. Az első, és az utolsó tojás között több nap eltérés is lehet, és csak akkor kezdi el egész nap melengetni őket, amikor már teljes a fészekalj. Ilyenkor már csak rövid időre hagyja magukra a tojásokat, addig amíg táplálékot keres magának. Pontosan egy hete szombaton belekukucskáltam a fészekbe, mert a költési idő kezdett a vége felé járni, de akkor még a tojások ott lapultak a fészek legaljában. Hétfőn délelőtt a tojó hernyókkal a csőrében repült be otthonukba, ami nem jelentett mást, minthogy napvilágot láttak a fiókák. Mind a öt kismadár szerencsésen kikelt a hétvége alatt, és jelenleg már egy hetesek. A gondos, fáradtságot nem ismerő szülők, pedig egész álló nap rovarokkal, hernyókkal megtömött csőrökkel repkednek , hogy jóllakassák pelyhes kis fiókáikat. Vizsgálatok szerint a kikelés utáni első napokban körülbelül 100 alkalommal, míg a 7-14 napos fiókáknak, akár 360 alkalommal is visznek betevő falatokat a szülők. Mind a két szülő eteti, és gondozza az utódaikat, és felváltva, hol egyik hol a másik repül be a fészekbe, hogy megetesse a folyton éhes csőrű kis apróságokat. Sejtésem szerint az első költése lehet ennek a párnak, mert mind a tojó, mind a hím nagyon fiatal. A hímnél nagyon jól láthatóan még nem alakult ki az idősebb madarakra jellemző sötétebb tollazat, még mindig a tojóra hasonlító világosabb tollruhát viseli. De fiatalság ide vagy oda, nagyon gondos, és odaadó szülők, hiszen szinte pihenés nélkül vadásznak zsákmányaikra, melyekkel az utódokat táplálhatják, hogy azok szép nagyra, és erősre cseperedjenek. Számításaim szerint még egy hét, és a fiókák kirepülnek első útjukra a nagyvilágba, ahol a bízom benne, hogy szerencsés, és szép hosszú élet vár majd rájuk.