Búcsúzik a szeptember.

Az idei ősz szeptembere, eltekintve attól a pár napos esős időszaktól, mely meg kell hagyni nagyon kedvezően hat a növényekre, kellemes meleggel és napsütéses idővel telt el. Most a hónap legvégén, ebben a három napban, igen hűvös és kellemetlenül erős szél teszi próbára az élőlények életét, de ez is az őszhöz tartozik, de bevallom én annyira ezt nem kedvelem. 

Az ősz első hónapjában már napról napra egyre rövidebbek a nappalok. Esténként az alkonyat fél hétkor már puha lepellel borítja be a tájat, reggel pedig a felkelő nap sugarai egyre később ébrednek fel éjszakai álmukból. Napközben még kellemesen meleg az időjárás, de az éjszakák egyre hűvösebbre, majd hidegebbre fordulnak és ennek hála, reggelente csillogóan harmatos táj fogadja a természet ösvényére lépő látogatót. A nap meleg sugarai dél környékére felszárítják ezeket az aprócska cseppeket és a kellemesen meleg időben még gyönyörködhetünk a rozsdafarkúak, a csilpcsalpfüzikék vagy éppen a barátkák énekében. Évről évre minden ősszel megfigyelhető, hogy vonuló énekes madaraink újra énekelni kezdenek a revírjeik környékén. 

Azonban nem csak a madarak előadásai kényeztetheti fülünket, hanem a szarvasbőgés is. Ugyanis ezekben a hetekben van a gímszarvasok udvarlási időszaka, amikor is a szarvasbikák megpróbálják elnyerni a nőstények kegyeit és bőgésükkel elriasztani ellenfeleiket. Azonban ez az elriasztás nem mindig sikerül és ilyenkor összecsapásra kerül sor, aki a csatát nyeri, azé lesz a nőstények háreme. 

A szeptember a dőzsölés időszaka, az erdőszélek cserjései teles tele vannak finomabbnál finomabb falatokkal, melyeket előszeretettel látogatnak az éhes csőrű madarak és a korgó gyomrú emlősök. Az idei ősz bőséges termést tartogat, a bodza, az élénk piros színű galagonya, a csipke, a kökény és a vadszeder bokrok szinte roskadoznak az édes, lédús termésektől, az erdőt lakó állatok nagy örömére. Ez az őszi időszak a dőzsölés és a raktározás időszaka, amikor nem csak jóllakhatnak, de előre gondolva az előttük álló hosszú télre, el is raktározzák betevőjüket. 

Erdei sétánkon már az egyre színesebb erdőkben gyönyörködhetünk, a fák és a bokrok levelei már kezdik magukra ölteni az őszi ünneplő ruhájukat, melyek ezernyi színekben tündökölnek. Itt ott a fűszálak rejtekében még virítanak az ősz virágai és a meleg, napsütéses napokon, még a rovarok gyűjtögetik édes nektárjaikat. Igaz már napról napra egyre kevesebben vannak s ahogy egyre hidegebbre fog fordulni az idő, úgy fognak sorra búvó és menedékhelyet keresni, ahol biztonságosan át tudják vészelni a hideg, téli időszakot.      

A kisebb, téli álmot alvó emlősök, mint a kertem vendégszeretetét élvező nagy pele is, biztonságos és védett telelőhelyet keres magának, ahol a hosszú hideg hónapokat fogja majd tölteni. Lehet már már el is húzódott, mert a napok óta nem hallom vékonyka kis hangját, mellyel az egyedek a kapcsolatot tartják egymás között.  

Szeptemberben rengeteg élményt élhettem át, melyek egytől egyig szép emlékeket hagytak bennem, azonban, ha egyet ki kellene emelnem, akkor az a holdfogyatkozás lenne, mely tegnapelőtt éjszaka és hajnalban volt látható. Szerencsésnek érzem magam, hogy szemtanúja lehettem ennek a ritka csillagászati jelenségnek, mert kegyes volt hozzám az időjárás és a derült égbolton zavartalanul végig tudtam követni, amint a Hold a Föld árnyékába került.

Holnap már október első napját élhetjük át, azaz az ősz második hónapjának az első napját, mely hónapban fog kibontakozni az igazi ősz, minden apró szépségével. 

Teljes holdfogyatkozás.

Ma hajnalban, 1982 után teljes holdfogyatkozás volt, melyet a szuperholdal karöltve figyelhettünk meg. Ez igazán ritka jelenség és aki átaludta annak, 2033-ig várnia kell, mert legközelebb akkor lesz látható ebben az együttállásban. 

Az időjárás is a kegyeibe fogadta azokat akik kíváncsiak voltak erre a szépséges csillagászati jelenségre, a tiszta csillagfényes égbolton szépen szemmel lehetett követni, amint a Hold teljesen a Föld árnyékába került. 

Ma reggel.

Mint minden vasárnap reggel, ma is útra keltem az erdőbe. Két napja szinte megállás nélkül esett az eső és a talaj a bőséges csapadék emlékét őrizte, de ez nem tántoríthatott el az eltervezett kis túrámtól. A gumicsizma és a vízhatlan overall biztonságos védelmet nyújt az ilyen időjárásban. Az égboltot komor, szürke felhők borították és az embernek az az érzése támadt, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Azonban bíztam benne, hogy a természet és az időjárás kegyes lesz hozzám ezen a reggelen is, mint már oly sokszor. A pár nappal ezelőtti, langyos és napsütéses reggelek, most olyan távolinak tűntek. A lehullott falevelek, melyek akkor még élénk sárgán csalogatták szememet, most barnán, víztől elázottan borították a talaj. A borult égbolt miatt az erdőben is szürkeség honolt, de ennek ellenére, a madarak, most mintha sokkal elevenebbek lettek volna. A szajkók ma sem hazudtolták meg magukat, szinte egész sétám alatt túlharsogták az erdőt, olyan patáliát csaptak egymás között. Már a napokban egyre többször láttam, hogy hol dióval, hol makkokkal a csőrükben repkednek az légi folyosójukon, egymást követve, ők is megkezdték az őszi élelemraktározást. Amint egy tölgyfa alá értem, a talajt bőséggel borította makk termése, mely egyik kedvencük. Lehet ezen a számukra finom falaton vitatkoztak össze, nem tudom, de az bizonyos, hogy haragjuk messzire kúszott az erdő fái között. Amint kiértem az erőszélre, kedves csacsogás ütötte meg a fülemet. Jobban mondva csacsogások, mert a hangok több csőrből hallhatóak voltak, látni egy jó darabig nem láttam őket, mert a fák lombjai még sűrűn takarták az ágakat, de tudtam, hogy a számomra talán legkedvesebb madarakkal az őszapókkal hozott össze az utam. Szinte mozdulatlanul álltam a fa alatt és vártam, mert tudtam, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhatnak, mihelyst egy kopaszabb ágra érnek. És gy is lett először egy, majd még egy és így sorba, összesen egy tucatnyit számoltam össze. Nem törődve vele, hogy megfigyelőjük akadt, ők bőszen kutatták át a leveleket, élelmet keresve és közben kedves  "szrí-szrí-szrí" hangjukon, megállás nélkül beszélgettek egymással, tartva a kapcsolatot egymás között. Az egyik madárka egy messzebbi fára repült és sorba mint a 11 követte őt. Példásan összetartó kis csapatot alkotnak, odafigyelve egymásra. Amit továbbszálltak én is  folytattam utamat végig az erőszéli ösvényen, teljesen addig amíg el nem értem azt a helyet, ahonnan csodaszép kilátás nyílik a Salgói várra és a környező erdőségekre. Nem olyan régen fedeztem fel ezt a helyet és be kell, hogy valljam nagyon megkedveltem. Az ösvényen amin haladtam ember nem igen jár, melyet nem bánok sőt, szeretem az ilyen és ehhez hasonló elhagyatott utakat, melyeken csak a paták és mancsok nyomai őrzik az erre járó vadak emlékét. Letérve az addig taposott ösvényről, a saras és igencsak csúszós talajon felkapaszkodtam a domboldalra, ahonnan még szebb a kilátás. Ezen a dombon a sok szebbnél szebb idős fa között van egy kedvencem, melyre ha erre járok biztosan kiülök és a lábamat lógatva hallgatom az alattam elterülő erdő hangjait és figyelem a táj szépségét. Hallani és látnivaló pedig akad bőséggel. Itt fent is tisztán lehetett hallani a szajkók veszekedését, nem tudom ugyanazok voltak e, mint a sétám elején, de ezek is valamin tollba kaphattak. Ma reggel valami miatt elég morcos kedvükben voltak. Ahogy a várat figyeltem egy pára pamacs jelent meg és húzódott egyre lejjebb a fák közé, melyek között már az ősz jelei figyelhetőek meg. A fák levelei lassan, de biztosan elkezdik magukra ölteni a színes őszi ruhájukat. Borult volt az égbolt, a napnak még halvány sugara sem látszódott, de mégis megvolt ennek is a maga varázsa. A felhők a szürke több árnyalatában játszottak és érdekes mintákat rajzoltak az égen. Nem oly messziről megszólalt a zöld küllő, mintha a szajkók szűnni nem akaró vitatkozásán kacagott volna. Keresni kezdtem szemeimmel, hátha megpillanthatom, ezt a zöldes tollruhát viselő madarat, kinek a hangja mindennapos vendége kertemnek. De hiába kutattam, sajnos nem került szemeim elé, és pillanatok múlva a hang is egyre messzebbről hallatszott, míg elnyelte a sűrű erdő. Azonban helyette a széncinegék csacsogása vette át a főszerepet, miközben gallyról gallyra repkedtek. Itt kint olyan gyorsan elszalad az idő és azon vettem észre magam, hogy ideje visszaindulni. Lefelé jövet, a vadszeder bokornak, mely még most is édes gyümölcsöket tartogat, vendége volt, egy fekete rigó, aki észrevéve közeledésemet és hangos riasztással odébb szállt. Szegényt megzavartam a táplálkozásában, de szerintem mihelyt eltűntem a messzibe, ő visszatért az édes falatokhoz. Már a kis tisztáson jártam, amikor a fekete harkály éles, messzire hangzó hangját hallottam. A tisztáson ma reggel szomorúan álltak a seprence elszáradt virágai, mintha tudnák, erre az évre véget ért pompájuk. De nem csak nekik, a többi virágnak is, melyek egy hónapja még a lepkéket, méheket és nektárjukra éhes rovarokat láttak vendégül, mára már azonban szomorúan bókolnak, megadva magukat az őszi elmúlásnak. Úgy mint a fák levelei, a gyenge szellőben zizegve hulltak alá, hogy puha avarral fedjék be a talajt. 

Hiába volt borús a reggel, az időjárásnak hála, az eső nem eredt el, így Bogyó és én boldogan, szép élményekkel és csak alig vizesen tértünk haza.

Vendégem a sötétség leple alatt.

Szeptember végén, a nap már hamarabb nyugovóra tér, de ez még csak a kezdete a téli, korai sötétedésnek. 23-án volt az őszi napéjegyenlőség, amikor a föld minden egyes pontján azonos hosszúságúak a nappalok és az éjszakák, az északi félgömbön, ahol mink is élünk napról napra tovább rövidülnek a nappalok. Jelenleg 18:29-kor nyugszik le a nap, és 19 órára teljes sötétség borítja be a tájat.

Tegnap este sötétedés után felkapcsolva hagytam a kerti lámpát, titkon bízva benne, hogy valamilyen állat tiszteletét tesz nálam. Nekifogtam az Élet a kertben című filmet nézni, amit már párszor láttam, de számomra megunhatatlan. A kertünket látogató és otthonra lelő állatokról és növényekről szól, végigkísérve az évszakok változását. A film a hideg, havas télnél és a vörös rókának tartott, hogy akár a saját kertünkbe is betévedhetnek, finom falatok reményében. Gyorsan átfutott az agyamon, hogy milyen jó is lenne, ha az én kertemben is újra tiszteletét tenné, úgy, mint a nyáron is tette. Ki is pillantottam kertembe hátha meglátom és lássatok csodát a cseresznyefa alatt, egy fehér mellkasú árny látszódott. Óvatosan közelebb lopakodtam, az ajtóhoz és akkor tisztult ki, hogy ez az árny egy vörös bundás róka, fiatal pofácskájával és még kisebb termetével, mint a kifejlett felnőttek. Elsétált a kert másik végébe, de hirtelen valamitől megijedt és a madárházam felé vette az irányt. Én mozdulatlanul és szinte lélegzetem visszafojtva figyeltem minden egyes lépését és tudtam, hogy nem tőlem rémülhetett meg ennyire. Amint eltűnt a kerítés melletti bokrok sűrűjében, az erdőszélen szürkés árnyak jelentek meg. Kivilágítottam az elemlámpámmal és a vaddisznók tűntek fel a szemeim előtt. Öten voltak, a szokott csorda, a négy süldő és az anyukájuk. Bőszen kutattak az élelem után, olykor-olykor összevitatkozva. Tavasszal még heten jártak, de a nyáron megcsappant a létszám, először hatra nyár közepére pedig ötre. Bízom benne, hogy a másik kettőnek nem esett bántódása, csak leváltak a csordájuktól, megkezdve önálló életüket.

Amikor a kis csordát megpillantottam tisztult ki a kép és értettem, meg a vörös bundás látogatóm riadalmát, a vaddisznókról rettent úgy meg és miattuk sikerült látogatása ilyen rövidre.

Jó érzés volt átélni, mintha titkos kívánságom teljesült volna, hogy akkor tűnt fel a róka a kertemben, mint amikor a filmben. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem első, de nem is az utolsó látogatása volt a tegnap esti és reménykedek benne, hogy még megfigyelhetem őt az erdőben vagy akár a kiskertemben és lesz olyan kegyes hozzám a sors, mint a tegnapi estén is, hogy útjainkat még összehozza.    

Őszi napéjegyenlőség.

Szeptember 23-át írunk, mely a csillagászati ősz első napja. A nap sugarai az Egyenlítőn delelnek, 90 fokos szögben. Ezen a napon az egész földön a nappal és az éjszaka ugyanannyi ideig tart, ezért a fény és a sötétség aránya azonos. 

Ez után a  nappalok tovább rövidülnek az északi félgömbön. Vége az Északi-sarkon tartó állandó nappalnak, jön a féléves éjszaka és a Déli-sarkon következik a féléves nappal.

Hazánkban a nappalok napról napra egyre rövidülnek, az időjárás fokozatosan fordul egyre hidegebbre, szelesebbre és csapadékosabbra. A lomhullató növények levelei elsárgulnak, elvörösödnek, átmenetileg gyönyörű színpompába borítva a természetet, mielőtt elszáradnának és lehullanának a fákról. Néhány későn érő növény még meghozza gyümölcseit, a hosszú tél előtt, melyeknek hála a madarak, az őzek, a szarvasok, a vaddisznók, még kellő zsírréteget fel tudnak halmozni a hosszú tél előtt. A szajkók, a mókusok és az erdei egerek pedig a makkokkal és a diókkal kezdik meg feltölteni élelemraktáraikat, előre gondolva a tél éhínséges időszakára. 

 

A természet terített asztala - Vackor és társai

Mint minden év szeptemberében, idén is megérkezett az ősz és vele együtt, a különféle édes gyümölcsöknek az érési ideje. Nem csak mink emberek gondolunk az előttünk álló hosszú, téli időszakra és aratjuk le a nyári nap melegében megért gyümölcsöket és zöldségeket, hanem az állatok is elkezdik feltölteni élelemraktáraikat.

Már ilyenkor szeptember elején is többféle gyümölcsfa és bokor roskadozik az édes, lédús termésektől, és ahogy egyre beljebb lépkedünk az őszbe, úgy követik egymást a tölgyfák makkjai és a fenyők termésének a toboz magvainak az érése.

Edei sétáink alatt már megfigyelhetjük  vadszeder bokor, mélyfekete terméseitől hajladozó ágakat, melyek szabály szerűen vonzzák a korgó gyomrú állatokat és az éhes csőrű madarakat. Ennek a félörökzöld cserjének, lédús és kissé fanyar termését a vonuló, hazánkban megpihenő madarak is előszeretettel fogyasztják. Az őszi nap sugarai egészen október végéig érlelik a szederbokor gyümölcsét. Az egyre hidegebb időjárás miatt a rovarok lassan eltűnnek a madarak étlapjáról, így a hazánkban áttelelő fajok áttérnek a gyümölcsök és a különféle magvak fogyasztására.

A másik ebben az időszakban érő, talán a madarak számára a legkedveltebb gyümölcs a fekete bodza. Az idei évben, már augusztusban roskadoztak a bokrok ágai a bőséges terméstől, melyeket pár nap alatt elfogyasztottak az éhes madarak. A kertemben található egy bokor és egy szép nagy fának megnevelt fekete bodza, melynek ágai már üresen állnak, mélyfekete temését mára már egytől egyig lecsipegették az éhes csőrű madárvendégeim.  Azonban a kiserdőben még bőven akad utánpótlás, mert sétáim alatt több bodzabokorral is találkozom, melyeken még fürtökben csüngnek a finom falatok és megfigyelésem szerint akadnak is vendégei szép számmal. 

Már messziről feltűnnek a vadalma fa gyönyörű aranysárga levelei, melyek idén, telis-tele vannak a vadak nagy kedvencével a vackorral. Amint hullatni kezdi megérett gyümölcseit a vaddisznók, a szarvasok és az őzek nem sokáig tétováznak az elfogyasztásával. 

A napsütéses, meleg nyárnak köszönhetően a vadrózsabokrok vékonyka ágai is bővelkednek a szépen pirosodó termésekben, de gyümölcsét csak az első őszi fagyok érlelik be. 

Az erdőszélek cserjései között már messziről kitűnik az élénk kék színű kökény, mely az idei őszön bőséges termést fog hozni, mert a bokrok szó szerint tele vannak az ilyenkor még savanyú húsú gyümölccsel. Ugyanúgy, mint a csipkét, a kökényt is az első őszi fagyok fogják édesre érlelni. Sok állatnak azonban nem számít, hogy édes e a termés vagy sem, mert a kiserdőm szélén lévő kökénybokrok egyik napról a másikra üresen tátongtak. Sejtésem szerint a kis tisztásom szarvas és őzvendégei lakmároztak belőle. 

A galagonya is pirul a vérpiros terméseitől, melyeket a meleg őszi napsugarak napról napra édesebbre érlelnek. Nyáron alig észrevenni ezeket a cserjéket, de ilyenkor szeptemberben, hála az élénk piros terméseinek,  nem maradhat rejtve az éhes madarak szeme elől. 

Erdei sétáim alatt, már itt-ott találkozok lehullott tölgymakkal, de ez azonban csak a kezdete a makkok érésének, a hónap végére ezekkel a kis kalapos termésekkel lesz tele az erdő talaja, a szajkók, az erdei egerek, a vaddisznók és a többi lakó nagy örömére. Ekkor fog megkezdődni az őszi dőzsölés és gyűjtögetés időszaka, melyet, ha az erdő ösvényeit járjuk saját szemünkkel is megfigyelhetünk. 

  Vadszeder vagy földi szeder (Rubus fruticosus)

 Fekete bodza (Sambucus nigra)

 Vadkörte vagy vackor (Pyrus pyraster)

 Kökény (Prunus spinosa)

Csipkebogyó vagy vadrózsa (Rosa canina)  

 Egybibés galagonya (Crataegus monogyna)

Időzavar.

A napokban nyáriasan meleg az időjárás,a hőmérséklet minden nap meghaladta a 30 °C fokot. Nem tudom, hogy ez lehet e az oka, de szegény rozsdafarkúim, teljes időzavarban szenvednek. Az még megszokott, hogy vonuló énekes madaraink ilyenkor ősszel ismét dalra fakadnak, de az, hogy a tojó nekikezd fészket építeni, ez teljesen szokatlannak mondható. A rozsdafarkú vonuló madár, októberben kelnek útra a meleg Afrika irányába és tavasz legelején térnek vissza hazánkba, hogy a meleg időszakot itt töltsék és, hogy felneveljék fiókáikat. Egy évben rendszerint két fészekaljnyi utódodnak adnak életet májusban és júliusban. A fészket a tojó építi, míg párja a közelben reszelős énekével revírjét védi. És most szeptember közepén már második napja ugyanez történik, a hím hangosan énekel, a tojó pedig apró mohákat hord a csőrében igaz kicsit ügyetlenül, de a fészkét szeretné megépíteni. Mintha csak nyár és a költési időszakuk lenne, holott beköszöntött az ősz és pár hét múlva útra kellene kelniük. Az utóbbi években egyre több vonuló madarunk nem vállalja az őszi, veszélyekkel teli utazást, hanem költési területein maradnak. Több helyen megfigyeltek már áttelelő rozsdafarkúakat, barátposzátákat vagy éppen fehér gólyákat. Ha a tél enyhe és élelemhez is hozzá tudnak jutni akkor sikeresen át tudják vészelni ezt az időszakot. Az idei évben már február végén az én kertemben is feltűnt egy rozsdafarkú, de, hogy hamar érkezett e vissza a telelő területéről, vagy el sem vonult nem tudom, de az tény, hogy még a télnek koránt sem voltvége, de ő már a kertemben kihelyezett almát eszegette. Ha segíteni szeretnétek ti is a hazánkban telelő énekes madaraknak, akkor a napraforgó, a natúr szalonna, az apró magvak mellé, tegyetek ki almát vagy egyéb aszalt gyümölcsöt, mert ezzel megnövelhetitek, ezeknek a hideghez nem igazán szokott apró madarak a túlélési esélyeit. 

Hogy mi lesz a sorsa a rozsdafarkú párnak és a készülő félben lévő fészküknek, most még nem tudom, de figyelemmel fogom követni és titeket is tájékoztatni foglak róla. 

Szeptemberi virágcsokor.

 Erdei csillaghúr / Stellaria nemorum

Szeptember 18-át írunk, de ha az alapján kellene meghatároznom a hónapot, hogy ilyen az időjárás, akkor inkább nyáriasnak mondanám. Harmadik napja, hogy a hőmérő higanyszála napközben meghaladja a 30 ºC fokot, úgyhogy így az ősz elején még meleg időben tölthetjük el sétáinkat a természet ösvényein.

Azonban ezek a séták még csak nem is emlékeztetnek a tavaszi sétáimra, amikor ugyanezen az ösvényeken barangoltam. Most jóval csendesebb a táj, már nem hallani az erdei pinty csodálatos énekét, az énekes rigó gyönyörű stófáit és a többi madár fülemnek oly kedves dalait. Most is mozognak a madarak a fák ágai között, de már sokkal csendesebbek, csak kapcsolattartó hangjukat hallatják és így észrevenni is jóval nehezebb őket.

Látnivaló mégis akad bőven ilyentájt is, csak figyelmesen kell haladnunk utunkon és a lábunk elé nézve, mert a látnivalók ott lapulnak előttünk meghúzódva a fűszálak között. Az őszi virágok kihasználva a meleg, napsütéses időjárást, sorra bontogatják szirmaikat. Az erdei csillaghúr hófehér szirmai szinte minden lépésemet végigkíséri, még a erdőszélen haladok, rengeteg nyílik belőle és a zöld fűszálak között könnyen felfigyelhetünk rá. A másik kísérőm a pelyhes kenderkefű, melynek virágnak nem kell feltétlenül a napfény, hogy rózsaszín szirmait bontogathassa, az árnyékos erdőszélen is remekül érzi magát és az árnyékot adó hatalmas fák tövében is gyönyörűen virágzik és kedveskedik az arra járó embereknek. Amint megpillantom a tisztás szélén a bürkgémorrt, elfeledkezve mindenről, a tavasz kedves emlékei jutnak eszembe. Március végén jártunk amikor ugyanitt figyeltem fel erre a lilás rózsaszín virágra, abban a pillanatban mérhetetlen örömöt éreztem, mert kedves kis szirmaival, melyek nem többek 1 cm-nél, csodaszép látványt nyújtott. Ez a virág végigkísérte a tavaszomat, a nyaramat és még most ősszel is bontogatja aprócska szirmait. Ahogy teltek a hónapok úgy lettek egyre többen, mostanra szinte igazi kis virágszőnyeget alkotnak a tisztás peremén. Ha az időjárás a továbbiakban is kedvezően alakul, akkor akár még októberben is virítani fog, mert jól láthatóan rengeteg még eddig ki nem nyílt bimbót nevel.  

Ugyancsak októberig csodálhatjuk erdei sétáink alatt, az enyves zsálya világos sárga virágait, melyek nyúlánk termetüknek köszönhetően kimagasodnak a fűszálak közül. Porzói a virág felső ajkában bujkálnak, így nektárjához csak a különböző méhfajok tudnak hozzájutni.

Az erdőszélen még a mai napig üde zöld a fű, de a fák lehullott színesedő levelei, már itt-ott szinte teljesen eltakarják. No de nem csak a fűszálak lapulnak meg az egyre vastagodó avarszőnyeg alatt, hanem a kisebb termetű virágok is, mint például a fekete csucsor. Ezen növény attól függően, hol él, elérheti akár a 80 cm-es magasságot is, de itt a fák és bokrok árnyékában, alig 10 cm-es nagyságú. Fehér, apró bókolói virágai, elegáns és törékeny kinézetet kölcsönöz ennek a gyomnövénynek. Ez a szó, hogy gyomnövény igen sokféleképpen értelmezhető, a mezőgazdaságban gyomnövénynek tekintik azokat a növényeket, melyek ott engednek gyökeret és fejlődnek ahol nem kellene, azaz megművelt és mezőgazdasági területeken. Azonban az erdőszéleken, tisztásokon és ember által nem bolygatott területeken minden növénynek megvan a maga helye és a maga szerepe, élnek egymás közelségében, senkinek sem ártva. 

Sétáljatok Ti is az erdő végtelen ösvényein és használjátok ki, ezt a napsütéses, meleg ősz időjárást, mely a  természet ajándéka. 

 Pelyhes kenderkefű / Galeopsis pubescens

Bürökgémorr / Erodium cicutarium

 Fekete csucsor / Solanum nigrum

Enyves zsálya / Salvia glutinosa

Emlék!

Régen, amikor kislány voltam boldogan jártam az erdő ösvényeit, volt aki tanított és mutatta az utat, azt az utat amit azóta is járok. De már nincs mellettem a vezetőm, aki annyi mindenre megtanított, aki annyi titkot megmutatott,  hogy hol neveli a rókamama kicsinyeit, hol teremnek a gombák, az állatok kedvencei, a madarak fiókái melyik fákon lapulnak és nyári estéken ki énekel oly csodásan az ablakunk alatt.

Olyan gyorsan elszaladnak ezek az évek, és csak azt vesszük észre, hogy nem marad más csak az emléke. Az emlékek, melyeket újra és újra átélhetünk, és míg élünk soha el nem feledünk!

 Miskolczi Tímea

Éjszakai álmából ébredő természet.

A hét hat napján korán kelek, egy napom lenne a lustálkodásra, de ez nem én lennék. Olyan feleslegesen elfecsérelt időnek tűnik a semmittevés, pláne ilyenkor, amikor egy új évszak elején járunk és annyi látnivaló akad a természetben. Szeretem a kora reggeleket, csodálatos varázsa van ilyenkor a tájnak. Az emberek zöme még az igazak álmát alussza, nyugalom és béke honol az erdőben, néha egy egy madár hangja és a hulló falevelek rezzenése hallható. Béke, csend és tökéletes nyugalom, ami ilyenkor körülvesz.

A csillagfényes éjszakának köszönhetően igen fázós volt a mai reggel is, olyan igazi őszi idő. A nap sugarai még álmosan nyújtózkodtak a domb mögött, amikor útnak indultam. Alig haladtam az erdőbe pár métert, amikor egy gyönyörű gímszarvason akadt meg a tekintetem. Nagyra nőtt termetével és hatalmas agancsával igazi fenséges látványt nyújtott, csak álltam és figyeltem, de nem maradtam sokáig rejtve előtte, mert pár pillanat múlva észrevette, hogy nincsen egyedül az erdő fái között és amilyen hirtelen feltűnt a szemem előtt, olyan hirtelen el is kellett tőle búcsúznom. Az idei nyáron, most látom másodszor a hímet, viszont a nőstényt, pettyes kis borjával, gyakran megfigyeltem az elmúlt időszakban. Volt amikor ketten voltak, de több alkalommal még egy nőstény is melléjük szegődött és így hármasban járták az erdőt vagy éppen a kis tisztásomon pihegettek. Egy hete annak, amikor ugyancsak a tisztáson voltam fotózni, amivel egy jó órácskát eltöltöttem, nem is sejtve, hogy a hatalmas fűben valaki lapul. Ez a valaki pedig a szarvas borjú volt, mikor már úgy érezte, hogy eléggé közel vagyok hozzá, akkor hirtelen felugrott, mintegy 4 méteres távolságra és beszaladt az erdő fái közé. Nem is hittem volna, hogy amíg én fotózok és ott járkálok, ő megbújva a fűben pihenget.

De visszatérve a ma reggelre, a kis tisztás ezen a reggelen, olyan volt, mintha az éjjel az eső áztatta volna, minden növényen és minden apró lakóján vízcseppek gyöngyöztek. Azonban nem az eső miatt voltam vizes a táj, hanem az éjszakai harmat apró cseppjei díszelegtek még a vékonyka, mesterien elkészített pókhálókon is. Minden csendes és mozdulatlan volt, a rovarok sem zizegtek, dermedten és fázósan pihengettek a fűszálak között, várva a nap sugarait, hogy felmelegítse a levegőt és vele együtt beléjük is életet leheljen. Ahogy telt az idő úgy kezdett a nap megjelenni az erdő fáinak magas lombjai között. Olyan csendes volt a táj, hogy hallani lehetett amint az elszáradt falevelek lepottyannak és  földet érnek, de mást is hallottam, vízcseppek koppanását a talajon, amint a nap meleg sugarai megsütötték a fák lombjait, a vízcseppek sorra potyogtak le róluk, mintha ez eső eredt volna el. A csendet hirtelen egy szajkó rekedt kiáltása törte meg, de nemvolt egyedül, mert még két másik is éktelen kiabálásba kezdett, mintha veszekednének valami miatt. Lehet, hogy a már lassan érő makkon kaptak tollba és ez miatt csaptak ilyen nagy perpatvart. Lassan magam mögött hagytam a veszekedő társaságot és tovább folytattam utamat. A messziből egy fekete rigó riasztása volt hallható és amint elcsendesedett, visszatért a csend az erdő fái közé. Mikorra visszaértem a tisztásra a nap sugarai már megkezdték melengetni az ébredező rovarnépet és a sáskák hatalmas ugrásokkal tudtomra adták, hogy nekik is megkezdődött a napjuk. A lepkéknek ennél még több kell, ők még várták, hogy testükben a meleg hatására meginduljon a keringés és szárnyra tudjanak kapni. A még mindig harmatos főben egy csigát pillantottam meg, aprócska házán a nap sugarai csillogtak és meg kell hagyni csodás látványt nyújtott. Én kifejezettem kedvelem a csigákat, mondjuk nem tudok olyan élőlényt mondani amit nem kedvelek, mindnek megvan a maga varázsa, amivel rabul tudnak ejteni. Ahogy néztem a csigát a harmatcseppektől csillogó fűszálon remek fotó témának tűnt. Éppen a csiga mögött sejlett át a fák takarásából a kelő nap, melynek sugarai szinte simogatták, aprócska modellemet, aki tapogatóival és rajta lévő pöttöm szemeivel csak nézet, hogy mi is történik körülötte. Ahogy egyre langyosodott a levegő, úgy szált fel a pára a hideg talajról és a növényekről, lassan vékony ködbe borítva a tájat. 

A mai reggelen éreztem azt, hogy hamisítatlanul megérkezett az ősz, minden apró szépségével, amit egytől egyig nagyon szeretek.  

 

Szeptember elején.

Szeptember elején, már jó észrevehetően, napról-napra rövidülnek a nappalok. Este hét óra környékére, már a szürkület puha leple fedi be a kiserdőmet és a kertemet, és az sötétedés, ahogy lépkedünk egyre beljebb az őszbe, úgy percről percre előbb fog bekövetkezni. Reggelente viszont egyre később ébred a táj, a nap sugarai álmosan bújnak elő, sárgás fényükkel, nyolc óra környékén kezdik el melengetni kertem fáit és apró lakóit.

Az idei szeptember első pár napja nyáriasan meleggel köszöntött ránk, de a napokban hamisítatlanul megérkezett az ősz. Napközben a napsütés ellenére sem kúszott a hőmérő higanyszála 18 °C fok fölé és a derült csillagfényes éjszakák, igen hűvös hajnalokat tartogattak. Minden reggel rápillantok a hőmérőmre és 7 °C foknál nem volt enyhébb az idő.

 Reggelre csillogó harmat borítja be a fűszálakat és a közöttük megbújó apró népet. A vízcseppeket, amint megsütik a nap sugarai, pillanatok alatt felszáradnak, az egyre langyosodó levegőben pedig szárnyra kapnak a lepkék, hogy az őszi napsütést kihasználva táncra perdüljenek és a még nyíló virágok nektárjaiból falatozhassanak.

Sorra érnek a lédús és zamatos gyümölcsök, melyeket nem csak mink embereke, hanem a rovarok, a madarak és az emlősök is előszeretettel fogyasztanak.

Lassan, de biztosan színesedni kezd az erdő, mely csúcspontját egy hónap múlva fogja elérni.

A ligetes erdőkben, erdőszéleken és a tisztásokon, még így szeptemberben is, szebbnél szebb szirmaikat bontogató virágban gyönyörködhetünk, melyek még kihasználják az enyhe, napsütéses időjárást.

Ilyenkor szeptember elején kezdődik egy csodálatos esemény, ami nem más, mint a szarvasbőgés, a gímszarvasok üzekedési időszaka. Különösen az alkonyati és az esti órákban, az erdő fái között messzire hangzik a szarvasok bőgése, melynek mi is fül, de ha szerencsénk van szemtanúi is lehetünk. 

Lépjetek Ti is rá a természet ösvényeire és figyeljétek meg a táj változását, mely ilyenkor ősszel szerintem csodaszép. 

Vendégem, az éjszaka puha leple alatt.

A tavalyi esztendő nyarán egy Nagy pele élvezte ki kis kertem bőséges gyümölcstermését és a madárodúm vendégszeretetét. Az idei nyáron is sok estét és éjszakát töltöttem a szabadban és ezeken az estéken folyamatosan hallottam a nagy pele vékonyka kis hangját, mellyel a territóriumát jelöli és a családok tagjai kommunikálnak egymással. Ez a hang, mindig sötétedés után, a madárházam környékéről volt hallható. Nyár derekára az almafám meghozta édes terméseit, melynek a kertemet látogató állatok nem igen tudtak ellenállni. Napközben a madarak és a mókusok eszegetik lédús gyümölcsét, éjszaka pedig a nagy peléknek és a sünöknek szolgál kiváló táplálékul. No meg még ki tudja, hogy a sötétség leple alatt hány meg hány állat lakomázik belőle. Látni sajnos nem látom őket, de a félig megrágott almadarabok, vagy éppen a csutkáig rágott gyümölcsök, elegendő árulkodó jelek ahhoz, hogy tudtomra adják, sokan kedvelik az édes alma húsát. De, hogy ne csak a kertembe betérő látogatók lakjanak jól az almacsemegéből, a vaddisznók is minden nap megkapják a maguk kis adagját, melyet örömmel, nagy csámcsogás és röfögés közepette gyorsan el is fogyasztanak.

Amióta az alma érésnek indult, esténként rágcsálások, finom kis csámcsogások árulják el, hogy a sötétség puha leple alatt, a kertemnek vacsoravendégei vannak, akik éppen a megérdemelt táplálékukat fogyasszák el. Látni nem látom őket, csak hallom, de ez éppen elég ahhoz, hogy szívemet boldogság öntse el.

A napokban Bogyó ugatására ébredtem, nem gyakori, hogy éjszakánkét hallatja a hangját, mert már hozzászokott a vadak gyakori jelenlétéhez. Azonban ezen az éjszakán nagyon mérgesen jelezte nemtetszését. Ki is néztem, hogy mi lehet az oka éktelen haragjának, de különösebb esemény nem történt, azon kívül, hogy a kerítés mellet a szokott öt fős csorda keresgélt élelem után. De ha már felébredtem szétnéztem a kertben. Messze a tisztás felől a macskabagoly nyávogó hangja törte meg az éjszaka csendjét és a faágak roppanásai jelezték a vaddisznók távolodását. A kiskertembe szépen beszűrődött az egyre növekvő hold és az ezernyi csillag fénye. Az égbolton éppen a kertem felett nagyon szépen kivehető volt a Kis göncöl szekér fényes csillagai, melyek ezen az igencsak hűvös éjszakán gyönyörűen tündököltek. A kertemben van egy aprócska pince, melynek az ajtaja felett egy is szellőző lyukacska van és ebben a kis résben jól kivehetően valaki álldogált és figyelte minden egyes mozdulatomat. Közelebb merészkedtem, mert messziről csak egy sötét alaknak tűnt, mely bármi lehetett, legalábbis éjszakai állat, mert ebben a késői időpontban csak ők mocorognak. Amíg egyre közelítettem felé, azon gondolkodtam mi lehet az, először bagolyra gondoltam, de mérete miatt gyorsan elvetette, mert ez az árny nagyon aprócskának tűnt, a következő tippem a denevér volt, de a következő pillanatban fény derült a kis lakóm kilétére, mely nem más, mint a nagy pele volt. Kíváncsian méregetett fekete szemeivel, melyben a félelem szikrája sem látszódott, nyugodtan álldogált a kis rés közepén és figyelt. Pici szürke arcocskájából szó szerint világítottak mélyfekete szemecskéi, hosszú bajusza, pedig még kedvesebbé varázsolta pofácskáját. Nagyon megörültem, hogy végre megpillanthattam, a nyári estéimet végigkísérő kedves kis hang tulajdonosát. Akinek már nem sok ideje, körülbelül egy hónapja van hátra az ébrenléti időszakából, mert szeptember végén álomra hajtja a fejecskéjét és egészen tavaszig április végéig, májusig az időjárástól függően téli, álmot alszik.

A nagy pele szürkületkor bújik elő biztonságos kis odújából, mely lehet padlás, kamra, pince rejtett zuga, vagy akár egy madárodú is tökéletesen megfelel lakhelyéül. Az éjszakai órákat mozgékonyan tölti, mely időszakban táplálkozik, territóriumát védi és jelöli meg, tudtára adva a többieknek, hogy ez az ő felségterülete és betolakodónak helye nincsen benne. Jórészt a fák, bokrok ágain mozog, a talajra csak nagyon ritkán merészkedik le. Akrobatikus ügyessége felülmúlhatatlan, még a mókusoktól is fürgébbek és vakmerőbbek. Szabad szemmel szinte alig tudjuk követni, mert egyik pillanatban itt, a másikban, pedig már ott vannak, nagyon gyorsak és veszélyt nem ismerve ugrálnak egyik ágról a másikra, olykor egészen vékonyka gallyakon is, melyek 100-160 grammos súlyuk alatt meg sem hajlanak. Testhosszuk mindössze 15-17 cm, plusz még a farkuk hossza, mely szinte majdnem akkora, mint a testük. A farkuk, mint egy kormány, segíti őket ebben a fürge és olykor hajmeresztően bátor ugrásokban. Ezen az éjszakai találkozáson, azonban csak nyugodtan álldogált és figyelt, kíváncsian méregette a fényképezőgépemet és, mint egy igazi kis modell úgy viselkedett, aki cseppet sem bánja, hogy fotózva van. Ő csak álldogált, hiszen a reggel még odébb volt, hogy pihenésre hajtsa a fejét, amint pirkadni kezd elbújik az odúja védelmében és csak szürkületkor merészkedik ki újra. Nekem viszont nem ártott még egy kis alvás, így magára hagytam őt és ezekkel a csodás élményekkel hajtottam álomra a fejemet.          

       

Zöld gyík / Lacerta viridis

Magyarország legnagyobb gyík faja. Testhossza akár a 35-40 cm is elérheti, melynek mintegy jó 60%-át, fokozatosan elvékonyodó farokrésze tesz ki.  A nőstények kisebbek a hímeknél és színük is sötétebb. A hímek színezete a nászidőszakban csodás kék színnel egészül ki az élénkzöld szín mellett, mely kék árnyalat a fejen és torokrészen figyelhető meg.

Idézetek

 

 

Amikor kislány voltam, valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a madarak, vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el kéne távolítani a fejünkből minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és nagyon erősen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég csöndben lenni...

 

Truman Capote