Az év legszebb emlékei.

Holnap lesz december, és ezzel együtt az idei esztendő utolsó napja. Így az év végén elgondolkodom, és felidézem azt a sok kedves emléket, melyekkel a természet ajándékozott meg. Annyi csodás pillanatot élhettem át, hogy egytől egyig leírni nagyon hosszú időbe telne, ezért minden hónap legszebb élményeit osztom most meg veletek. 

Január 4-én reggelre beköszöntött az igazi tél, az angyalok hófehér dunnát terítettek a tájra. Azonban ez a szép téli időjárás nem tartott sokáig, mert január 12-én, már mintha a tavasz éreznék a madarak, megszólalt a széncinege, jól ismert "nyitnikék, nyitnikék" énekével. A hónap végén pedig a hóvirág, fehér szirmait kezdte el bontogatni az enyhe időben. 

 

Február 8-án hallottam először az idei esztendőben a nagy fakopáncs dobolását, mely a nászidőszakuk kezdetét jelentette. Ettől a naptól kezdve, minden áldott nap hallhatóak voltak, amint a fák törzsein kopogtattak, felhívva ezzel a tojók figyelmét és a többi hím tudtára adni a revírjük határát. Február 9-én, még tett a tél egy utolsó próbát, hogy megmutassa szépségét, hatalmas pelyhekben hullani kezdett a hó, de ez a hóesés tiszavirág életű lett, mert amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is olvadt. 14 én Valentin napján szólaltak meg először a tengelicek, nagy csoportba verődve, mint egy hatalmas kórus énekeltek a vadgesztenyefa legtetején. Pontosan egy héttel később, pedig a zöldikék kezdték meg a tavasz közeledtét jelző "zsírozásukat". Két nappal később pedig a feketerigó, kicsit félénken, de neki kezdett énekelni, majd napról napra egyre magabiztosabban és egyre szebben dalolt a fenyőfám legtetején. 

A március legelejei, melengető napsütés, kezdte előcsalni a kora tavaszi, színes virágokat. Március 2-án a bársonyos tüdőfű rózsaszín szirmai bújtak elő a puha avarból, mely a tél alatt védte őket. Az erdő ebben a hónapban telis-tele van színes virágokkal, ilyenkor a nap sugarai be tudnak kúszni a még csupaszon álló ágak között és sorra nőnek az apró erdei virágok. Március 4-én már aprócska bimbó bújt meg a bogláros szellőrózsa üde zöld levelei között. Az idei év első lepkéjét is ebben a hónapban, egészen pontosan március  8-án volt szerencsém megfigyelni, aki nem más volt, mint a nagy rókalepke, jobban mondva rókalepkék, mert ketten lejtettek könnyed táncot a langyos, kora tavaszi napsütésben. Rá egy napra a szívemnek legkedvesebb dala kúszott be a kiserdő fái közé, mely a tavasz megérkeztét hirdető énekes rigó volt. A hónap közepére megtántoríthatatlanul megérkezett a tavasz és vele együtt a színek kavalkádja, melyeket a virágoknak köszönhettünk. Lila színnel képviseltette magát a pihe puha leány kökörcsin, és a sötétebb színű fekete kökörcsin, üde sárga színben pompáztak a bogláros szellőrózsák, a tavaszi kankalinok, a salátaboglárkák, a tyúktaréjok, hófehér szirmaikat bontogatták a hóvirágok, a galambvirágok, a tyúkhúrok, az odvas keltikék, melyet rózsaszínben is megcsodálhattam. A hónap vége felé, a madarak, már mind-mind párban repkedtek és reggel napfelkelte előtt, és este napnyugta után hatalmas koncertjükben volt szerencsém gyönyörködni. 

  

  

Áprilisban a tavasz teljesen kiteljesedett, az egyre melegedő levegőben a lepkék szálldostak, sorra előbújtak a rovarok és a madarakat pedig teljesen elvakította a szerelem. Egyesek már fészküket építették, várva az utódok érkezését, így tett az idei évben először megfigyelt kis fakopáncs is. Egy elkorhadt fába véste ki odúját, melybe a párja, fogja a tojásokat rakni. A csuszkák is nagy munkába voltak, az odúm bejáratát tapasztották be sárral, és a fészket építették, melyben a hónap végére, már a tojások lapultak. De nem csak a csuszkafészekben melengette a tojó az apró tojásokat, hanem a széncinegéknél is gyarapodott a kis család. Április 19-én a kakukk, az erdei sétáim elmaradhatatlan kísérője is dalra fakadt. A hónap végére pedig az aprócska sáskalárvák, ellepték a kis tisztásomat és szó szerint zsongani kezdett a természet. A tavaszi szél, a hófehér virágruhába öltözött bokrok és fák illatát repítette magával.

Májusban, a fák kezdték magukra ölteni üde zöld ruhájukat, és a madarak fészkeiben eleinte halk, majd napról napra egyre hangosabb, könyörgő csipogások voltak hallhatóak. A széncinegék,  és a csuszkák utódai már kikeltek a tojásaikból és folyton éhes csőrükkel élelemért könyörögtek szüleiknek. A tojók és a hímek pedig csak etették és etették őket, hogy szép nagyra cseperedjenek. A fű egyre zöldebb lett és népei éjjel nappal csak muzsikáltak. Ebben a hónapban rengeteg lepkét és rovart sikerült megfigyelnem, melyek között volt egy első találkozás is a daliás cincérrel, mely talán ennek a hónapnak a legszebb pillanata volt. A réteken virágok tömkelege kényeztette szemünket, többek között a réti kakukkszegfű, a réti margitvirág, a terebélyes harangvirág, a kék színben tündöklő búzavirág. 

Június legelső napján az aprócska széncinegék kirepültek addigi otthonukból és megkezdték életüket a nagyvilágban. A szüleik még két hétig etették a folyton éhes kis tollasokat, de addigra a kicsik túlnőtték az egyre soványabb szülőket, akik fáradtságot nem ismerve, heteket át táplálták utódaikat. Ez a hónap a fészekhagyott fiókákról szólt, sorra jelentek meg a kertem itatójánál a meggyvágók, a zöldikék, a mezei verebek, a csuszkák, a barátcinegék, a széncinegék, a nagy fakopáncs kis utódok, melyek fiatalkori tollruhájukról könnyen felismerhetőek voltak. Ebben a hónapban két kései kelésű tőkés récét is sikerült megfigyelnem, de sajnos a felnőttkort csak az egyik élhette meg. Az erdőben, ebben a hónapban egyre többször találkoztam csíkos kis malacokkal, mamájuk kíséretében, őz sutával és egy gidájával, szarvasokkal és borjaikkal és rókával, aki idei fiatal példány volt.

Június legvégén kezdődött meg és július elején is tartott a szentjánosbogarak rajzása, mely a sötét estéken csodálatos látványt nyújtottak, fel felvillanó zöld fényükkel. A július meghozta az igaz nyarat és vele együtt a kánikulai forróságot is. A madaraknak és a vadaknak a friss víz szinte megváltás volt az elviselhetetlen hőségben, mely a 38 fokot is elérte. Július 9-én elcsendesült a kertem és az erdő is, a madarak felnevelték utódaikat, már nem védték tovább revírjeiket. A feketerigó, az erdei pinty, a csilpcsalp füzike és a vörösbegy éneke szólt esténként, no meg a macskabagoly messzire hangzó nyávogása, amint a párok beszélgettek egymással. Július 14-én a zöld küllők utóda tette tiszteletét a kertemben, hangyákat keresgélt a fűszálak között. Ekkor jelentek meg a mátyások utódai is, akik rendszeresen jártak az itatómra friss vizet inni és felfrissíteni tollazatukat.

Az augusztus ismét kánikulát hozott magával, a forró nap sugarak szinte égették a fák leveleit, így a cseresznyefám korán hullatni kezdte elsárgult lombját. Ebben a hónapban jelentek meg kedvenceim az ájtatos manók. Augusztus 27-én egy csillagfényes éjszakán sikerült találkoznom a nagy pelével, aki szintén egy nagy kedvencem. Aprócska termetével és akrobatikus ügyességével szinte észrevehetetlen és szemmel alig követhető, de ezen az éjszakán csak engem figyelt aprócska, kíváncsi szemeivel. 

Szeptemberrel beköszöntött az ősz és vele együtt az időjárás is hűvösebbre fordult. Az erdő elcsendesedett, a madarak sorra megkezdték őszi vonulásukat és a lepkék is eltűntek. A virágok még kitartóan virítottak, sőt az erdei csillaghúr, most volt ereje teljében. Érni kezdtek a vadkörtefák termései, a makkok kopogtak az erdő talaján, a fekete bodza várta az éhes madárcsőröket, a galagonya, a vadszeder, és a kökény bokrok szinte roskadoztak a bőséges terméstől. A madarak, a mókusok, a vadak, mind-mind megtömhették hasukat a finom falatokkal, sőt télire is elkezdték töltögetni élelemraktáraikat. A hónap végén életemben először a természet megajándékozott az őszikével, melynek szépsége magával ragadó, szerintem az ősz legszebb virága. 

Októberben a diófa termése bőséges termést hozott, a mókusok, a mátyások és a nagy fakopáncsok nagy örömére. Szinte zsongott a kertem, mókusok jöttek mentek, rejtegettek, kutattak és egymás elől csenték el a finom falatokat. A mátyások is gyakran tollba kaptak, pedig élelem volt bőséggel, de ők már csak ilyenek, örök elégedetlen madarak, de én így szeretem őket. Ahogy eltűntek a rovarok és a virágok, úgy lett tele az erdő szebbnél szebb gombákkal és vadakkal, szarvasokkal, vaddisznókkal, őzekkel és rókákkal, nagyon nagy örömömre. Régi nagy vágyam is teljesült ebben a hónapban, mégpedig a mesegombával, azaz a légyölő galócával való találkozás. Az erdő ezernyi színben pompázott, kiteljesedett az ősz. 

November elején beköszöntettek az első fagyok, melyek véget vetettek az erdő pompájának és a száraz levelek, mind-mind aláhullottak a talajra, zizegett az erdő és csörgött az avar a talpam alatt. Előbújtak a tavasszal felépített fészkek, melyekben aprócska életek látták meg a napvilágot. A kertemben kihelyezett odúkat sorra foglalták el a madarak éjszakázó helyükül és megkezdtem a madáretetést. Sorra érkeztek is a vendégek az etetőimre cinegék, harkályok, mátyások, zöldikék, gerlék, csuszkák, verebek. A hónap végén megérkezett az idei elő hó, mely csak pár nap erejéig tartott. 

  

Decemberben beköszöntött a tél és az adventi várakozás időszaka, de sajnos az időjárás nem a legszebb arcát mutatta, ködös, nyirkos lepel borította be a tájat. A nap sugarai karácsony után jelentek meg a magasabb hegyekben. Most pedig itt az év vége. 

Nem akartam hosszúra nyújtani az éves összegzésemet, de annyi élményben volt részem, hogy ez is csak egy töredéke, amit most megosztottam Veletek.

Kívánom, hogy az új esztendő élményekben és szép pillanatokban gazdag legyen Nektek is, és, hogy örömötöket leljétek a mindennapokban.   

Itthon maradt rozsdafarkú.

Vonuló madaraink, még ősszel útra keltek a meleg Afrika irányába, hogy a téli időszakot ott töltsék el. Hazánkban, amint hűvösebbre fordul az időjárás, és az élelem is fogyatkozni kezd, úgy indulnak el hosszú, és olykor viszontagságos vándorútjukra. Azonban nem minden vándorló madár vállalja fel a veszélyekkel teli utazást, hanem hazánkban, a költőterületeiken maradnak. Évről évre egyre több fajt, többek között fehér gólyát, barátposzátát, barázdabillegetőt, rozsdafarkút vagy éppen énekes rigót figyelhetünk meg a téli hónapok alatt. Hogy miért maradnak hazánkban? Erre több válasz is létezik. Elsősorban a biztonság miatt, hiszen a vonulásuk, alatt rengetek madár életét veszik el a mediterrán országokban. Emiatt több faj egyede felvállalja a hideg, és élelemben szűkös hónapokat, mintsem életét kockáztatná.  Másodsorban pedig az enyhe tél is választ adhat a kérdésre, hiszen évek óta sem nagy havazásokról, sem nagy mínuszokról nem szólnak ezek a hónapok. Ezért, ha egyszer sikerült nekik átvészelni a telet hazánkban, akkor a következő évben is nálunk telelnek át. Ehhez azonban a mi segítségünkre is nagyon nagy szükség van, hiszen a rovarevő fajoknak ez ínséges időszak, és ha nem jutnak elegendő táplálékhoz, könnyen életükbe is kerülhet. Ezért, ha tehetjük gondoljunk rájuk és segítsük őket, gyümölcsök, apróra tört dió, főtt tojás, ipari tepertő, natúr vaj kihelyezésével, mert a rovarevő fajok ezeket az élelmeket a téli időszakban előszeretettel elfogyasztják, így minden falattal megnő a túlélési esélyük. 

Ma délután az én kertemben is egy, a költési területén maradt, vonuló madárka tette a tiszteletét, sejtésem szerint nem először. Ez a madárka nem más, mint a házi rozsdafarkú tojó volt, és lehet éppen az a kis tollas, aki nyáron itt nálunk adott életet utódainak. Amint megláttam őt, egyből eszembe jutott, hogy az idei év februárjában is már itt tartózkodott, egy ugyancsak rozsdafarkú tojó, szerintem, egy és ugyanaz a madárkát láttam. Most még enyhe az időjárás, még rovarokat is talál, de e mellett a lepergett tepertőt csipegette és a kihelyezett vízzel oltotta szomjúságát. Holnaptól azonban hidegfrontot jósolnak a meteorológusok, ami meghozza a kemény éjszakai mínuszokat és napközben is jóval 0 fok alatti lehet a hőmérsékletet. Ez az időjárás kemény megpróbáltatás lesz nem csak a rozsdafarkú, hanem a többi kis tollas látogatómnak is. Azonban, ha megfelelő táplálékmennyiséget tudnak a világos időszakban elfogyasztani, mellyel elegendő kalóriát tud felhalmozni a szervezetük, akkor nem lesz gond. Fontos, hogy Ti is segítsétek őket és töltsétek meg etetőiteket, hogy tavasszal ezeknek a kis tollasoknak ez énekében tudjatok gyönyörködni. 

Séta, a napsütésig.

Hetek óta puha ködtakaró fedi a tájat, de a karácsony  meghozta a változást. Jobban mondva a magasban változott meg az időjárás, mert 625 méter magason, a Salgói várban verőfényes napsütés fogadott minket. Itthonról elindulva sűrű köd borította az erdőt, de ahogy egyre feljebb haladtunk a vár irányába, márt kezdtek felsejleni a nap sugarai, melyek elérve a legmagasabb pontot, csak úgy szikráztak. A vár alatt, pedig mint egy pihe puha dunnába burkolózott táj, kisebb nagyobb foszlánya tűnt fel szemeink előtt. Csodálatos látvány volt, melyről jó pár fotót készítettem, és ezt szeretném most Nektek megmutatni.