A nappali pávaszem varázslatos élete

 Kifejlett nappali pávaszem

 Nappali pávaszem hernyója

Sajnos sok ellenség leselkedik rájuk, ezért kemény szőröket növesztettek, melyek, mint  önvédelmi fegyverek szolgálnak a számukra.

Szerintem a lepkék élete, fejlődése maga a csoda. A teljes átalakulás egy varázslatos folyamat. Hiszen gondoljuk csak el, hogy az egészen apró petékből hosszú hetek, akár hónapok leforgása alatt gyönyörű lepkék fejlődnek ki. Azok a színpompás lepkék, akiket kora tavasztól egészen őszig láthatunk a rétek, mezők ösvényein. 

A lepkék nőstényei, a nászuk után petéiket növényekre rakják le. Minden lepkefajnak megvan a maga tápnövénye, tápnövényei, melyeket a petékből kikelő hernyók fognak fogyasztani. A lepke anyák gondos szülők, hiszen azt szeretnék, hogy utódaik a kikelésük után szép nagy és egészséges hernyóvá tudjanak cseperedni, melynek feltétele az, hogy jól tudjanak lakni, azaz a fejlődésükhöz szükséges kellő mennyiségű tápanyagot tudjanak magukhoz venni. Hiszen a petékből kikelő hernyók igencsak falánk kis teremtmények, akik szinte egész álló nap csak rágnak és rágnak. A sok finom falatnak hála gyorsan növekednek, így a testüket borító kitint gyorsan kinövik, melyet bizony nagyobbra kell cserélniük. Egy hernyóöltő alatt többször is vedlenek, többször is lecserélik kinőtt ruhájukat. Hogy melyik hernyó hányszor vedlik a bebábozódás előtt az fajonként eltérő. 

Az erdő fái között megbújó eredi tisztás árnyas peremén, hatalmasra nőtt csalánsereg álldogál. Ilyenkor a nyár első hónapjának a vége felé, már teljes harci díszben, szúrós tüskékkel felfegyverezve élik a napjaikat. Minden egyes látogatásom alkalmával közéjük kell merészkednem, és minden egyes alkalommal össze is szurdosnak. Azonban ez az aprócska kellemetlen érzés pillanatok alatt tovatűnik, és helyébe megannyi kedves élmény lopakodik. Számomra ők is hozzátartoznak a tisztás életéhez, fontos tagjai a növényvilágának, akiket több élőlény is kedvel. Sőt mi több, életük függ tőlük. Ilyen például a nappali pávaszem hernyója, akikkel az elmúlt napokban találkoztam több alkalommal is. 

A nappali pávaszem tápnövénye a csalán, melynek leveleire a nőstény lepkék a petéiket rakták le hetekkel ezelőtt. A csillogó, feketés színezetű hernyók a csalán leveleit eszegetik, egyiket a másik után. A sok finom falatnak hála szépen növekednek, mígnem egy szép napon rejtett helyre húzódva bebábozódnak, a bábokból pedig színpompás lepkék bújnak majd elő egy meleg nyári napon.

A természetnek hála láthatom őket különleges kinézetű hernyóként, és lelki szemeim előtt azt is látom, hogy milyen csodaszép lepkék lesznek belőlük. Hiszen a természet már nagyon sok alkalommal megajándékozott a látványukkal, hogy kifejlett alakban csodálhattam őket. Hernyóként most először találkoztam velük, és talán megfigyelhetem őket bábállapotukban is. Ez csak egy aprócska álom, hogy megvalósul e, nem tudom, ez a jövő és a természet titka. De mindenesetre, ha így történne, mindenképp megosztanám Veletek azt az élményem is.

A nappali pávaszemről fontos tudni, hogy természetvédelmi oltalom alatt álló lepkefaj!

Nappali pávaszem hernyóinak elhagyott, kinőtt "ruhája"

  Nappali pávaszem hernyója

Különleges égi jelenség

Különleges gomba alakú felhő - Üllős zivatarfelhő (Cumulonimbus incus) 

Ritka pillanatok egyike, hogy nincsen nálam a fényképezőgépem, de ezt a különleges látvány meg kellett örökítenem, így maradt a mobiltelefonom.

Egy kis nyomozás után rátaláltam mi is ez a jelenség valójában, ha időtök engedi mégéri elolvasni:

A zivatarfelhő (Cumulonimbus, nemzetközi jele: Cb) függőleges felépítésű, sűrű felhő, melyből jelentős mennyiségű csapadék: záporeső, jégeső, télen hó eshet. Magassága elérheti a 12, kivételes esetben a 18 kilométert is, azaz felnyúlhat a sztratoszférába, míg alapja 2000 méter alatt található. Belsejében a függőleges áramlatok sebessége elérheti az óránkénti 100 kilométeres sebességet is. Alsóbb részein a légnedvességből kicsapódott vízcseppekből áll, de az igazán magas zivatarfelhők fölső részén ez megfagy, és jégszemcsék keletkeznek, ezek, ha csökken a föláramlás, csapadékként jégesőt, vagy ha esés közben megolvadnak, esőt hoznak létre. A zivatarfelhő elsősorban nyáron jön létre, helyi jelenségként a gomolyfelhők további növekedésével, de létrejöhet hidegfrontok előtt is (ritkán, amikor a markáns hidegfront enyhe időjárásra következik, télen is). Tetején gyakran jelenik meg egy többé-kevésbé kifejlett üllő, melyet a magassági szelek messze sodorhatnak. Különleges változata a szupercella (cbpower) amely több órán át fennáll, heves jelenségeket okozva, esetenként tornádót is.

Forrás: Wikipédia

Az erdő titkai

Müller nőszőfű

Müller nőszőfű

 Gímszarvas nyoma

Bármikor is lépek rá a természet ösvényeire, mindig kedves pillanatokkal, megfigyelési élményekkel lépnek meg lakói. Két éve, az erdő mélyén, ahol a talaj kellemesen nyirkos, a levegő pedig párás, egy addig még nem látott vadvirággal hozott össze találkozót a természet. Amikor megpillantottam egyedi szépségét tudtam, hogy ő egy orchidea faj, azon belül pedig az egyedi megjelenésű nőszőfüvek egyik képviselője. Hamarosan ki is nyomoztam, hogy a kecses, törékeny megjelenésű, müller nőszőfűvel sikerült találkoznom. Neki hála, újabb orchidea fajjal bővült a fotó gyűjteményem és a megfigyelési élményem.

A tavalyi esztendő júniusában újra keresni kezdtem őt az erdő mélyén, ott és annak a helynek a környéken, ahol már találkoztam vele, de mindhiába kutattam szemeimmel, nem találtam. Idén azonban ismét meglepett jelenlétével. 

Az elmúlt hetek bőséges csapadékkal öntözték meg a természet szerteágazó ösvényeit. Szinte egyetlen nap sem telik úgy el, hogy ne osonnak fölénk kisebb-nagyobb zivatar, melynek szürke fellegeiből olykor egyszerre több milliméter csapadék is a talajra hullik. A növények boldogok. Az aszályos tél és tavasz után, most visszanyeri a föld is a nedvességet, és benne lapuló életek szomjukat tudják oltani. 

Amikor időm és az időjárás engedi, elindulok az erdő rejtekébe. A hatalmas fák üde zöld lombsátra között, a borús napokon szinte alig van fény, de nekem mégis nagyon hangulatos az erdő sötét ösvényein ballagni. A madarak kórusa még mindig gyönyörűen dalolja énekét. Strófáik közé egyre több és több cingár hangocska lopakodik, a frissen fészküket hagyott fiókák vékonyka csivitelése teszi még szebbé előadásukat. A csapadéknak hála, az erdő ösvénye most rengeteg titkot rejt. A sáros talajon az erdő vadlakóinak nyomai mesélnek. Felfedve a rejtélyt, kik szedték előttem erre a lábaikat. Vaddisznók, őzek, szarvasok patáinak lenyomatai, melyek között idén született fiatalok aprócska nyomai is megbújnak. Az éjszaka leple alatt vörös bundás róka szaladt végig az ösvényén, akit kicsinyei követtek. Tisztán láttam csepp mancsuk helyét. Az erdei ösvény mellett, több helyen is, vadon élő gyümölcsfák adnak árnyat és élelmet az arra járó lakóknak. Ilyenkor a nyár elején a vadcseresznye és a meggyfák zöld lombsátrának védelmében, mosolygóan piruló gyümölcsök lapulnak. A talajon pedig hátrahagyott magvaik árulták el nekem, hogy itt már valakik bizony lakomát csaptak a finom termésekből. Utamat végig kísérték a vadak emlékei, én pedig sorban azt fejtegettem, kik jártak azon az úton, amin én is. Ekkor hirtelen az erdő fái közül vaddisznó jelent meg. Komótosan ballagott át a sűrű növényzettel gondosan betakart ösvényen. Testét védelmezőn takarták az üde zöld levelek, és csak egy kis részen tudtam megcsodálni őt. Szeretem a vaddisznókat, nagyon szeretem. Amikor pedig a természet megadja a velük való találkozást, azok a pillanatok számomra kincset érnek. Amilyen hirtelen feltűnt előttem, olyan gyorsan tova is ballagott. Sűrű sörtével fedett teste pedig újra a buja növényzet védelmébe került.  

Már az erdő sötét mélyén jártam, éppen ott, ahol két éve a müller nőszőfűvel találkoztam, amikor a természetnek hála ismét megpillantottam nem is egy, hanem két egyedét. Az egyik nagyobb, míg a másik kisebb volt, és mindkettőt még bimbók díszítették. A levelükről és egyedi megjelenésükről megismertem őket. Nem messze bújtak elő onnan, ahol két éve egy egyedét megtaláltam. Az időjárástól függően talán 10-12 nap és teljes pompájukban fognak ragyogni. Addigra szerintem elkezdik szépen sorban kibontogatni virágszirmaikat. Egy bő hét múlva ismét meglátogatom őket, és Nektek is megmutatom egyedi szépségüket.

Vaddisznó

Mosolygó cseresznyék

A viráglakó karolópók halálos ölelése

Nyár első felében nyílnak a mi vidékünkön az akácfák fehér virágai. Ezekben a hetekben, kellemes édes illatukban úsznak az erdő ösvényei, és az őket látogató méhek halk duruzsoló hangja oson a levegőben. 

Az idei esztendőben szegényes volt a virágzás. A tavaszi gyenge fagyok éppen elegek voltak ahhoz, hogy kora nyáron ne tudjanak a fák gyönyörű fehér virágünneplőbe öltözni. A legtöbbjükön szinte alig vagy egyáltalán nem volt virág. 

Szeretett erdőm több részét is díszítik akácfák, többek között, a kis erdei tisztás nyugati oldalát. Amikor időmet a fűszálak között meglapuló tisztáslakók megfigyelésével töltöttem mindig hallottam a kevéske virágot látogató méhek kedves zümmögő hangját. Többen nem csak az akácok pollenjét és nektárját gyűjtögették, hanem a tisztáson szirmaikat bontogató virágokat is szívesen látogatták. A szorgos kis méhek azonban mit sem sejtették, hogy valakik lesben állnak, és éppen rájuk vadásznak. A virágok kelyheiben, tárt karokkal várták őket a viráglakó karolópókok. A méhek semmi mással nem voltak elfoglalva, csak a küldetésükkel, minél több nektárt és pollen gyűjteni. Csak is ez lebegett szemeik előtt. A pókok pedig éppen ezt használták ki. Észrevétlenül, mozdulatlanul várakoztak, miközben első két pár, feltűnően hosszú lábaikat széttárták. Ilyenkor teljesen úgy néznek ki, mint akik valakit magukhoz akarnak ölelni. És ez így is van. Ölelésüket az áldozatuknak tartogatták, az éppen arra járó, vagy szálló figyelmetlen, vétlen áldozatuknak. Prédáik pedig leggyakrabban a méhek, akikből az elmúlt hetekben nem volt hiány. 

Több alkalommal is láttam és meg tudtam örökíteni, ahogy a virágokon vagy azok alsó felén méh zsákmányukat tartják a lábaik között. Azonban nem csak a méhek jelentenek eleséget nekik. Bármilyen, éppen feléjük tévedő rovarra képesek lecsapni, legyen az tőlük jóval méretesebb lepke, bársonylégy vagy éppen dongó. 

A tisztások, rétek, mezők fűvel és virágokkal benőtt rengetege számtalan titkot és csodát rejt, éppen ezért is szeretek olykor a derekamig érő fűben barangolni ilyen és ehhez hasonló élmények után kutatva.

Tomboló vihar

Egymást követve sötétszürke fellegek gyülekeztek a nyári égbolton. A levegő fülledt, már-már fojtogató volt. Egyre csak közeledtek fenyegetően, hangtalan. Semmi és senki nem állhatta az útjukat.  

Az erdő ösvényei sötétségbe burkolóztak, mintha hirtelen az éjszaka szállt volna le a földre. A fák rengetege elnémult, minden lakója védelmet keresve motozott a levelek, az ágak sűrűjében. Ekkor a csöndet mély dörrenés törte meg. A villám vakítóan fényes csóváját eltakarta az erdő üde zöld lombsátra, de az őt követő hang, melybe még a föld is beleremegett megállíthatatlanul robogott tova. Idegen szelek szaladtak végig sebesen az erdőn. Mindenhová benéztek a bokrok sűrűjébe, a fák koronái közé és durván, mint akik a finomságot nem ismerik, cibálni kezdték az ágaikat. A vihar robaja elnyomta fájdalmas nyöszörgésüket, pedig sírtak, ahogy a szél vadul az ágaikat szaggatta. 

A sötétség mindent maga alá rejtett, és csak érezni lehetett az első csepp eső megérkeztét. Az elsőt követte a többi, mint akiket hatalmas dézsából zúdítanak alá. A fák sűrű lombja semmit sem védett, könnyedén hatoltak át rajtuk az eső nehéz, hatalmas cseppjei, és pillanatok alatt elárasztották, a már amúgy is saras földet. A hirtelen jött csapadék mindenhol kis tavakká változtatta a talajon nyugvó gödröket. De ezek a tavak gyorsan ki is öntöttek sekély medrükből, és egybefüggő, hatalmas tóvá változott az erdő talaja. A hegyoldal vízmosásai pedig folyókká változtak, amikben sebesen áramlott a bőséges égi áldás. Az erdőben a víz lett az úr, mindent magával sodorva, és mindenkit bőrig áztatva. 

Hosszú, hosszú percek teltek így el, mintha a szürke fellegek lecövekeltek volna. Mintha eszük ágában nem lett volna tovább robogni útjukon. Szépen lassan a mély dörrenések távolodni kezdtek, és pillanatról-pillanatra egyre több fény, egyre több világosság lopakodott be a fák sűrűje közé. Az eső csöndesedett, de hiába állt el, a leveleken milliónyi cseppje pihent, akik egymást követve indultak meg a talajra. Hangos koppanásuk betöltötte az erdő minden szegletét. A madarak ázott tollaikat igazgatták, ők voltak az elsők, akik előmerészkedtek rejtekeikből. A vihar tovatűnt, a mennydörgés elhalkult, az énekes és a fekete rigók pedig rákezdtek fuvolázó énekükre. Őket követték az erdei pintyek, és a vörösbegyek. Az erdei tisztás lakói az eső mázsás cseppjeit cipelték magukon, arra várva, hogy előbújjon a nap, és melengető sugarai megszárítsák ázott ruháikat. Újra élettel, a madarak hangjával, lakóinak kedves motozásával teltek meg az ösvények, de az eső cseppjeinek kopogó hangját még sokáig őrizték. 

Az én erdei mesevilágom - Egy barátság kezdete

Az erdő tündérei soha nem pihennek, hiszen nagyon sok dolguk akad napról-napra. Ők ezt azonban cseppet sem bánják, hiszen életük erről szól, segíteni az erdő lakóit. 

Tavasszal, amikor a terméseket adó fákat és bokrokat felébresztették édes álmukból, virágokkal, édesen illatozó virágokkal fedték be ágaikat. Gondosan elrendezgették őket, hogy mindenhová, minden apró ágra jusson ékesség. Voltak, akiken fehér szirmok díszlettek, ők olyanok voltak, mint a menyasszonyok, akik épp esketésre készülnek. A csipkebokrokon halvány rózsaszín virágok ültek meg, körülöttük pedig csöndesen döngicsélő méhek hada szálldosott. 

Az erdő egyik napsütötte szegletében az erdei szamócákat is felébresztették az erdő tündérei. Ők pedig szófogadóan kitárták zöld leveleiket és virágai fehér szirmait. Ekkor már megszólalt a messzi távolból hazatért kakukk, aki folyton-folyvást csak nevét ismételgette, a madarak kórusa pedig szerelemtől ittas ódáját zengte. 

Azóta sok hosszú nap telt el, a szamócák fehér szirmait a tavasz magával vitte, de helyükön apró zöld terméseket hagyott. Az erdő tündérei minden éjszaka gondosan megigazgatták a zöld levélkéiket, hogy a nyári nap, meleg sugarai szép nagyra és mosolygóan pirosra tudják érlelni az erdő legfinomabb csemegéit. A szamócáknak jólesett a tündérek gondoskodás, aminek köszönhetően, napról-napra egyre szebben és szebben pirosodtak. Minden arra járó erdőlakó megcsodálta őket, hisz olyan szépek, olyan mosolygóan pirulók voltak, hogy nem lehetett csak úgy elmenni mellettük. De senki nem nyúlt hozzájuk, csak nézték őket, gyönyörködtek bennük. Egy nap arra járt egy ifjú mókus, aki a közeli tölgyfán lakott. Kíváncsian nézegetni kezdte az egyik szamócát. Szemei kíváncsian csillogtak, szíve hevesen zakatol, hisz ilyen szépséges teremtményt nem látott eddigi rövidke élete alatt. Közelebb, egyre közelebb merészkedett hozzá, majd aprócska orrával megérintette. Ekkor olyan illatot érzett, mint még soha. Semmihez nem volt hasonlítható. Kellemesen édeskés, üde illat lengte körül a kis piros gyümölcsöt, aki ekkor hirtelen megszólalt, és kedves hangon üdvözölte látogatóját. 

A mókus úgy megrémült, hogy hirtelen hátrálni kezdett, mancsát pedig a mellkasára szegezte. Szemei fénylőn ragyogtak, apró szíve pedig majd kiesett hófehér mellénykéje alól. 

- Ne ijedj meg kedves mókus, ne félj tőlem! Én az erdő legfinomabb csemegéje vagyok, és arra várok, hogy valakinek nagy örömet okozhassak. Hiszen engem az erdő tündérei azért ébresztettek fel tavasszal mély álomból, hogy mire beköszönt a meleg nyár, valaki jól lakhasson velem! - szólalt meg csöndesen a szamóca. Hangja olyan lágyan csengett, mint az erdő fái között andalgó kis patak sekély vize. 

A mókus tágra nyílt szemekkel hallgatta szavait, és csodálkozva csak ennyit mondott:

- Megenni téged? Az erdő legszebb teremtményét? Ilyen eszembe sem jutna, még akkor sem, ha mardosó éhség kínozná apró gyomromat! - szólt hozzá kedvesen, és ismét egyre közelebb merészkedett a szamócához. 

A nap meleg sugaraiban fürdő júniusi napon  a mókus és a szamóca örök barátságot kötött egymással. Hosszasan beszélgettek, jókat nevetgéltek együtt, és minden áldott nap meglátogatta őt a vörös bundás mókuslány. 

Ezen a nyáron a szamóca termése sokáig mosolygott az erdő lakóira, de legszebben barátjára, Mókus Pirire mosolygott, aki megígérte neki, hogy a következő tavaszon ő ébreszti fel téli álmából.

Cseresznyeszüret

A mókusok gyermekkora a játékról, a mókáról, de mindenekelőtt a felfedezésről szól. Látni akarják azt a hatalmas világot mely elterül körülöttük, a lakóhelyük, a környezetük minden szegletét fel szeretnék fedezni. Hiszen nekik minden újdonság, minden apró kaland egy nagy élmény a számukra. 

Ezzel Szotyika három fiacskája sincsen másként, főként a legelevenebb apróság, aki számára lehetetlen nem létezik. Félelmet nem ismerve keresi az újabbnál újabb kalandokat, csillogó szemekkel vizsgálja át környezete minden szegletét, boldogan szedi apró lábacskáit, hogy egyre csak gyűjtse és gyűjtse az élményeket. 

A három apróság közül őt látom a leggyakrabban, bármikor is pillanatok ki az ablakon ő mindig ott valahol a kertemben. Vörös bundája makulátlan, melyen a nap sugarai szó szerint csillognak. Mellkasát fehér mellényke fedi, ami patyolattiszta, szemei pedig olyan sötétek és csillogók, mint az apró gyöngygombocskák. Meg kell hagyni, nagyon szép és virgonc mókusgyerek.

Ennek a kis mókás mókusnak a kedvenc csemegéje a cseresznye. A cseresznyefám az idei esztendőben is az enyhe, fagymentes tavasznak köszönhetően nagyon sok termést dédelget. Üde zöld levelei között még zöld termések lapulnak, melyek arra várnak, hogy a nyári nap meleg sugarai, mosolygóan pirosra érlelje őket. A csepp mókust azonban nem zavarja, hogy a termesek zöldek e, vagy pirosak, neki mind-mind finom csemegét jelentenek, melyekkel korgó gyomra éhségét csillapítani tudja. Fiatal kora ellenére hihetetlen akrobatikus ügyességgel ugrál egyik vékonyka ágról a másikra, miközben egyik szemet a másik után szüreteli. Olykor egészen kimerészkedik a gallyak legszélére, melyek annyira vékonyak, hogy aprócska teste alatt is meghajolnak.

A természetnek hála, az idei nyáron sem a mókusok, sem a madarak, de még a pelék sem fognak hiányt szenvedni a cseresznyefa fenségesen finom terméséből. 

Az erdő ifjai

A kikelet napjai szépen sorban egymást követték, mint a pelyhes tollú kis kacsák anyjuk lépteit. Nyomukban pedig a virágok édes illatát repítette a gyönge szellő. 

Az erdő barna avartakarója már csöndesen tűrte a lakók lépteit, már nem zizegett, nem suttogott titkos szavakat. A nap mosolygó arca egyre hamarabb és hamarabb jelent meg a szikrázó kék égbolt peremén, és késő estig szórta melengető sugarait. A fák magukra öltötték üde zöld levélruhájukat, egyre több árnyékot adva az alattuk elterülő ösvényekre. A bokrok vékonyka ágain virágok pihentek fehérek, halvány rózsaszínek, melyek édes illata bejárata a fák rengetegének minden szegletét. Virághímes szoknyájuk alatt pedig elődugták fejecskéjüket a gyöngyvirágok, a salamonpecsétek. Esténként, amikor a madarak örömódája elcsendesedett, és már csak a tücskök halk muzsikája hallatszott, az erdő tündérei elkezdték gyöngéden simogatni a virágok aprócska harangfejét. Csilingelő zenéjük olyan halk volt, mint a pillangók szárnyának suhogása, amikor a magasba repülnek, de mégis mindenki meghallotta, akinek együtt dobbant a szíve az erdővel. 

A tavasz szépen lassan kiteljesedett, helyébe pedig a nyár, a fészkeket, a titkos rejtekeket új életekkel megáldó, a réteket virághímes szőnyeggel betakaró nyár kért bebocsátást. Az erdő sűrű rejtekeiben, ahol a nap fényében fürdő világos nappal is félhomály uralkodik pettyes felöltőt viselő szarvas borjak, őzgidák, csíkos bundácskába bújt vadmalacok pihennek anyjuk oltalma alatt. A hegyoldal puha földjébe megbújó kotorékában eleven rókafiak hancúroznak. A fák, a bokrok ágai között gondosan megépített fészkekben pedig egyre nagyobb hanggal könyörgő madárfiókák várják a pillanatot, hogy elhagyhassák addigi otthonukat. Az erdő vékonyka hangoktól, esdeklő könyörgésektől hangos, mely hangok örömmel töltik meg az erdő tündéreinek a szívét, hisz jól tudják, új lakókkal lett gazdagabb féltve őrzött otthonuk. 

Testvéri szeretet

Napok óta szemmel követem Szotyi mama és aprócska fiacskáinak a napjait, hiszen szinte egész álló nap a kertemben vendégeskednek. 

A kis család négy tagból áll, Szotyika és három csemetéje. A kicsik nagyon elevenek, és hárman összefogva, egyre több kalandra indulnak. Az elmúlt napokban sok kedves élménnyel, mosolyra fakasztó pillanatokkal ajándékozta meg. 

Ma a testvéri szeretetükről, az összetartásukról fogok mesélni Nektek. Amikor a keleti égbolton a nap korongja ébredezni kezd és kertembe csöndesen beoson a pirkadat halovány fénye, a kis apróságok megkezdi a napjukat. Ilyenkor anyjuk kíséretében érkeznek, és első dolguk, hogy betevőt után nézzenek. A rejtekekben finom dió, napraforgómag várja őket, a szép terebélyesre nőtt cseresznyefámon pedig gyümölcsök pihennek a levelek sokasága között. Igaz még zölden, de azt a falánk mókusok egyáltalán nem bánják. Amikor eszegetnek is jórészt együtt teszi a három testvér, nyugodtan, békésen. Éves után pedig kezdődik a kert felfedezése, a gondtalan játék és az eleven virgoncság. Kergetőznek, egymást ijesztgetik, olykor megállnak orrukat kedvesen összedugják, anyjukhoz bújnak, kedvesen bundájába dörgölőznek, majd fürgén szaladnak tova, mint akiknek sürgős, halaszthatatlan dolguk támadt. Így megy ez szinte egész álló nap. Éves, ivás, játék, móka és néha egy kis szusznyi pihenő. A kicsik fáradhatatlanok, nem úgy, mint mamájuk, aki minden alkalmat kihasznál egy kis pihenőre. Rá is fér szegényre, hiszen a kicsik leszívták minden erejét. Ilyenkor csak pihen a cseresznyefa ágai között, nagyokat pislog, fekete szemecskéit le-le hunyja, de közben újra és újra kicsinyei felé pillanat, hogy épp milyen csínyen törik apró buksijukat. Amikor a nap álmosan dörzsölni kezdi a szemét és a nyugati égbolt peremén búcsúzik a tájtól a kis család elhúzódik biztonságos rejtekébe. A tücskök ciripelő muzsikája, a vörösbegy sötétedésig csengő dala hamar álomba ringatja őket.

A nyár első reggelén

Fiatal széncinege

Az elmúlt napokban kisebb záporok enyhítették az erdők és mezők lakóinak szomjúságát. Tegnap délután, a tavasz utolsó napján is könnyed esőcseppek hullottak le sötétszürke felhő otthonukból, kedves csilingelésük pedig betöltötte a fák rengetegét. 

A nyár első napján, a pirkadatot tiszta égbolt várta. A nap boldogan tudta sugarait kinyújtóztatni és kellemesen meleg érintésével kezdte cirógatni a tájat. A fák zöld leveleinek a rengetegében nehéz dolguk van belopakodni, de a kis réseken, az apró lyukakon, hol itt, hol ott be tudnak pillantani. A leveleken pihenő esőcseppek pedig ilyenkor fényesen csillognak, mintha boldogan mosolyognának. 

Most az erdő a frissítő csapadéknak hála még zöldebb, még üdébb. A fák, a bokrok, az avarban megbújó virágok, a karcsú fűszálak, a fák tavaly ősszel lehullott levelei pedig illatoznak. Olyan kellemesen illatoznak, amit már rég nem éreztem. Boldogság és öröm járja át az ösvényeket, miközben a gyöngéd szél a levelekkel suttog, az ágak között madarak dalolnak és fiókák csipegnek, frissen fészket hagyott makulátlan tollruhát viselő széncinegék. Halványsárga felöltőjükön látni, tisztán látni, hogy vadonat új. Kedvesen reppennek ágról ágra, egymást követve a kis család tagjai, közben pedig cingár hangjukon szüleiknek könyörögnek, közben szárnyaikat boldogan rezegtetve. 

A fák rengetegében meglapuló fészkekben, odvakban egyre csak készülődnek és készülődnek a madarak új nemzedékének apróságai, hogy életüket megkezdjék az őket körül ölelő világban. A nyár első felében övék lesz a főszerep a természet hatalmas színpadán. Az ő hangjuk, az ő kedves lényük tölti majd meg az erdő fáinak rengetegét.