Havazás idején

 

 

Az elmúlt héten, mintha tavasz lopakodott volna a télbe. A fagyos időjárást kellemes enyheség váltotta fel a madarak örömére. Boldogságuknak pedig hangot is adtak, hiszen egyik strófájukat a másik követte. Énekre nyílt a széncinegék csőre, daloltak a csuszkák, doboltak a harkályok, csacsogtak a csízek és a tengelicek. A számukra idilli időjárás azonban hamar véget ért. Vasárnap délelőtt fagyos szél támadt, elhozva magával a változást. Január összeszedte erejét, és újra dermedté, fagyossá varázsolta a természet ösvényeit. Késő délután komor, szürke fellegek kezdtek tornyosulni az égen, és annak minden szegletét uralmuk alá vették. Éjfél után pedig az egyikből elindult útjára az első hópihe. Az elsőt szépen sorban követte a többi, mígnem milliónyi apró kristály perdült táncra az éj sötét leple alatt. A némaságba csilingelő hangot loptak, a komor sötétségbe pedig szikrázó fényt. Utánozhatatlan táncuk, könnyed libegésük egész éjszakán át kitartott. 

Lassan hajnal virradt. A Nap korongja hiába ébredt fel, simogató sugarait nem tudta kinyújtóztatni, kellemes melegével nem tudta a tájat cirógatni. A felhők úgy rostokoltak az égen, mint akiknek földbe gyökerezett a lába. Mintha mozdulatlanul álltak volna, közben pedig hópihék megszámlálhatatlan sokaságát küldték az alattuk tátongó mélységbe. Idelent a Földön, pedig csak vastagodott és vastagodott a csillogó fehér hódunna. A fák csupasz ágait, a bokrok gallyait, az elszáradt növényeket, ünnepi felöltőbe bújtatta a január. 

Kertemet még a szürkület sejtelmes fátyla terítette be, amikor az első vendégem, a csinos vörös mellénykét viselő vörösbegy feltűnt. Vékonyka lábaival, amik olyanok, mint a cérnaszál, zavartan topogott a vastag hóban. De jól tudta, az ökörszem kastély biztonságot adó falai között tiszta a talaj, és annak rejtekében aprócska betevők várják őt. Térült fordult, kedvesen bókolt párat, és már el is tűnt a szemeim elől. A korán ébredő vörösbegyet a feketerigók, a széncinegék, a barát és kék cinegék követték. Szépen, tisztelettudóan követték egymást, felvettek egy szem magot, és már reppentek is tova a fák ágai közé. Azonban, most nehezebb volt a dolguk, hiszen minden ágon, minden vékony gallyacskán vastag hódunna pihent. Kicsit tétováztak, de csak leszálltak, az apró hókristályokat a talajra taszítva. A cinegéket a nagy fakopáncsok, a közép fakopáncsok és a szajkók követték, akik mindig bandába állva érkeznek. Ahogy egyre virradt megjelentek a csízek, és a tengelicek népes csapatai, az erdei pintyek, a csuszkák és az őszapók. A cseresznyefa törzsén az aprócska fakusz menetelt, útközben pedig újra és újra megálljt parancsolt neki a kéreg közé rejtett finom tepertő. 

A hópihék egész álló délelőtt kitartóan hullottak, szépen egymáson megpihenve vastagították a tél gyönyörű dunnáját. Az ágakon már olyan vastagon pihentek, hogy egy apró mozdulattól, egy gyenge szellő érintésétől máris peregni kezdtek, sűrű fehér függönyt terítve a fák rengetege közé. A madarak tétován figyelték a havazást, de kedvüket nem szegte. Elevenen szálldostak az ágak között, egyik szem napraforgómagot a másik után törték, hiszen az éhség nagy úr, a téli nappal rövid, az előttük álló éjszaka pedig érezték, hogy nagy kihívást tartogat a számukra. 

 

Az én madárbarát kertem - A fakuszok kertünkbe csalogatása

Hegyi fakusz 

A fakuszok hazánk legkisebb madaraink a csoportját gazdagítják. Apró termetük, környezetükbe tökéletesen beleolvadó tollruhájuk, és csöndes életük miatt, a nehezen megfigyelhető madarak közé tartoznak. Azonban gyakran előfordul, hogy bizony ott motoznak ők is a kertünkben. A kihelyezett eleségek apró morzsáit csipegetik, vagy éppen a fák kérgét vizsgálják át, tisztogatják. Csak rejtőzködő, minden feltűnést kerülő életmódjuk miatt, nem minden alkalommal vesszük őket észre. 

A természetnek hála, az én madárbarát kertemben gyakori vendégeknek számítanak, az egyébként, az erdők sűrűjében élő fakuszok. Egészen pontosan két egyedet szoktam megfigyelni, de lehet többen is vannak. Napjában többször is tiszteletüket teszik nálam, és a látogatásuk nagy részében, a fák kérgei közt megbújó rovarok után kutatnak. Hosszú heteken keresztül szemléltem szokásaikat. Megfigyeltem melyik az a fa, amelyiket a leggyakrabban látogatják, és elhatároztam, hogy etetőt készítek nekik. Valamiért a szép kort megélt, terebélyes ágakkal büszkélkedő cseresznyefa és az akácfa a kedvencük, valamint a harkálykertem különleges falakói. Általában ezeken látom őket a leggyakrabban. Valamint azt is kifigyeltem, hogy nagyon félénken, óvatosan és bizonytalanul, de előszeretettel csipegetik fel a talajról az ipari tepertő apró, kihullott morzsáit. Összegyűjtve ezeket az apró tudásokat, a cseresznye és az akácfa kérgének, a természet adta repedései közé, valamint azok legaljához, ahonnan a fák átvizsgálását kezdik, puha tepertő darabokat helyeztem. Nem kellett sok idő a kis fakuszoknak, hamar észrevették a finom falatokat, amikre rendszeresen rá is járnak. Mivel életüket a fák törzsein és ágaik között élik, így az oda kihelyezett táplálékot biztonságban és rutinosan el tudják fogyasztani. Ezekkel a kis praktikákkal tudunk nekik kedveskedni.