Naplemente a kosborok földjén

 Agárkosbor fehér sziromokkal 

  Agárkosbor fehér sziromokkal

 Agárkosbor

Amikor a nap nyugovóra tért 

 

Kedves látogatóim ma erdőbényei képes beszámolóm utolsó részét osztom meg Veletek. 

Három napot töltöttünk ezen a számomra csodálatos, természeti értékekben gazdag helyen, és minden este, a falu határában álldogáló kosborokkal tarkított réten néztük meg a naplementét. A természet gyönyörű színeket festett az ég aljára, amikor a nap korongja szépen lassan búcsút vett a tájtól és nyugovóra tért.

Fogadjátok sok szeretettel a kosborok földjén készített fotóimat. 

 Agárkosbor

 Agárkosbor

 Agárkosborok

Agárkosbor

Őszi naplemente

 Salgói vár

 

 A Karancs-hegy mögött nyugszik le a nap

 

Véget ért az október, az esztendő legszínpompásabb hónapja, amikor a természet a legszebb ünneplőjében tündököl.

Minden esztendőben október végén éri el csúcspontját az őszi lombszíneződés, és mielőtt téli álomra hunyja a szemét a természet, a fák, és a bokrok még megmutatják utánozhatatlan pompájukat, mely olyan egyedülálló csoda, melyet emberi kéz nem tudna utánozni.

Az elmúlt hetekben, egy-két napot leszámítva, igazán kellemes időben lehetett részünk. A csillagok fényében úszó éjszakák, hűvösek voltak, de a nappalok kellemes meleggel teltek, hisz a nap sugarai reggeltől estig simogatták a tájat, és a szabadba csábítottak.

Késő délután volt, amikor az erdő ösvényére léptem, a nap sugarai már fáradt fényüket szórták a tájra, és a fák egyébként is aranyló leveleit, még sárgábbá varázsolták. Lépteimet szaporán szedtem egymás után, hogy kiérjek a hegytetőre, még mielőtt a nap korongja alábukik a Karancs-hegy mögött. Lábaim alatt a friss, ropogós avar csörgött, az erdő pedig tele volt kedves hangokkal. Cinegék beszélgettek egymással, szajkók, veszekedtek az öreg tölgy alatt, harkály kopogtatta egyik fabetege mellkasát, és csuszka pár vitatta meg a nap eseményeit. Menet közben nyitott szemmel figyeltem a talajt, hátha látok az avar között meghúzódó későn nyíló virágot, vagy gombát. De egyikükkel sem sikerült találkoznom. Fürge lépteimnek köszönhetően megvárt a naplemente, és a látványt melyben részem lehetett semmiért nem adtam volna oda. A Salgói-várat, és a Karancs-hegyet körbeölelő erdőség színgazdagsága maga a csoda volt. A fák levelei a sárga, a vörös, a barna megszámlálhatatlan árnyalataiban játszottak, ezzel megmutatva az ősz oly gyönyörű, utánozhatatlan csodáját.

Táskámat magam mellé tettem, és letelepedtem a puha avarral fedett földre. Csak figyeltem a tájat, hallgattam a hangokat, és a táj szépségének minden egyes részletét a szívembe rejtettem. Nem messze tőlem kedves, ismerős hangok szűrődtek ki a tölgyfa barna leveleinek a védelméből. „Szirr-szirr-szirr-szirr” hangokon folyt a beszélgetés, az őszapó csapat tagjai között. Egyik ágról a másikra reppentek, olykor fejjel lefelé lógva, kerestek, kutattak a meghúzódott rovarok után, közben pedig megvitatták ki, mit látott vagy talált. Percekig figyeltem és hallhattam őket, majd az egyik szárnyra kapott, és eltűnt az erdő fáinak a védelmében, majd a többiek sorra követték őt. Közben a nap korongja egyre lejjebb bújt a hegy mögött, utolsó sugara is elbúcsúzott a tájtól.  Lassan én is búcsút vettem a szép őszi erdőség látványától, és hazafelé indultam. Naplemente után gyorsan beköszöntött az este, a völgy mélyéből pedig szedelőzködni kezdett a szürkület, úgy, mint minden áldott este teszi. Csend ült az erdőre, melyet a fekete rigó messziről jövő, elülés előtti hangfoszlányai, és egy-egy makk halk koppanása tört meg. 

 Nézzük a naplementét

 Mindenhova néz, csak a kamerába nem

Napsütéses téli délután.

A szilveszter hétvégéjén jó idők jártak rám, hiszen nem volt olyan nap, hogy ne barangoltam volna, hosszabb rövidebb ideig a természet ösvényein. A téli este hamar megérkezik, de pénteken délután a nap szikrázó sugarai hívogatóan csaltak a szabadba. Egy jó órácskám maradat a sötétedésig, és nem bírtam ellenállni a szép időnek így hát útra kerekedtem. A jól ismert útvonalamat jártam be, de egy percig sem volt unalmas, annak ellenére, hogy már nagyon sokszor tettem meg erre a sétámat. A természet mindig tud újat mutatni, de a megszokott is ugyanolyan szép, és újra meg újra sikerül elvarázsolnia. A nap ezen a délutánon, melengető sárgás fényével sütötte meg a tájat. Nagyon szeretem ezeket a naplemente előtti fényeket, ilyenkor olyan bágyadtan, mintha már elfáradt volna, ontja sugarait. Hol itt, hol ott kukucskált be a fák törzsei között, és hosszú, kecses árnyékukat rajzolta az avarral borított talajra. A tisztás szélén, csupaszon álldogáló bodzabokor vékonyka ágán egy vörösbegy ült. Csinos kis tollruháját felborzolta, és úgy nézett ki, mint egy gömbölyded kis labdácska. Észrevette közeledésemet, de mit sem foglakozott vele, gomb szemecskével kíváncsian méregetni kezdett. Kedves, és barátságos madarak. Kiskertemnek is van egy állandó lakója, aki a félelem pici jelét sem mutatja, de nincs is mitől félnie, hiszen nagyon szeretem őt is, mint a többi madarat. De valamiért ő még a többieknél is nagyobb helyet foglal el a szívemben, és én úgy gondolom, hogy ezt meg is érzi. Folyton a közelemben van, ha a kertben vagyok, ott sürög-forog körülöttem, olykor még egy méternyi távolság sincsen köztünk. Lehet ez a kis mellényes is ő volt, és ez volt a magyarázata a barátságos viselkedésének. Ezen az estén a naplementét a kis tisztáson vártam meg, miközben álmos sugarai búcsúztak a tájtól, a vörösbegy még mindig a bokorban álldogált, és csettegő hangját hallatta, újra, és újra.

A tél legszebb arca.

A hétvégére ideért az igazi téli időjárás, minden szépségével. Napközben napütéses, igaz kicsit csípős és szeles időjárást élhettünk át, de megérte a természet ösvényeire lépni, mert gyönyörű tájakban és egy igazán ritka jelenségben gyönyörködhettünk. Ez a ritka égi jelenség nem más más volt, mint a Haló-jelenség. Észrevettem amikor a tájat fotóztam, hogy mintha egy szivárvány ölelné körbe a lassan lemenő nap korongját, félkörívben, és nem csalt a szemem, mert tényleg az volt. 

Ezt a számomra gyönyörű  jelenséget, a 10-12 kilométer magasan képző fátyol vagy pehelyfelhők jégkristályain megtörő fény alakítja. Mivel a fény megtörik rajtuk, így szivárvány színűnek látjuk.  

Ma esti naplemente.

Már nincsen két hét Karácsonyig, de sajnos az időjárás nem a télies arcát mutatja. A napját sem tudom leírni, hogy mikor láthattam a nap sugarait, mert hosszú ideje, ködtakaró borította be a tájat és az égboltot is. Ma délutánra azonban megtörni látszott a köd makacs ereje és először a felhők, majd a lemenő nap sugarai is láttatták magukat. Ott vannak ők, minden áldott nap, csak mostanság nem ők játszották a főszerepet a hatalmas égbolton. 

Gondolataim a természetről.

Izzó vörös sugaraival búcsúzik a Nap, megpihen, míg el nem jön reggel a pirkadat. Átadja helyét az éj sötétjének, a Holdnak és az ezernyi csillag fényének.

Miskolczi Tímea 

Advent első vasárnapjának Angyala.

Az első vasárnap angyala
Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt. 

Őszi naplemente.

Napról napra közelebb kerülünk a télhez, az ősz kezdi elveszteni színes pompáját, a fák levelei már pillanatról pillanatra egyre vastagítják a puha avartakarót, mellyel az erdő talaja takarja be magát a hosszú tél előtt. Erdei sétáikat a színes lombok helyett, a fák csupaszon álló ágai kísérik. Csendes az erdő, szinte csak a talpunk alatt megreccsenő apró ágak és a friss avarszőnyeg csörrenése hallatszik, néha pedig egy-egy madár kapcsolat tartó hangja ütheti meg a fülünket, amint a fák ágai között élelem után kutatnak.

Minden évszakban csodaszép a naplemente, de ilyenkor ősszel talán mind közül a legszebb, legalábbis számomra. Az őszi nap lemenő sugarai vörös színekben izzanak, és nem csak az égboltot díszítő felhőpamacsokat színezik élénk vörösre, hanem a tájat is. Már rengeteg naplementét volt szerencsém átélni és mind egytől egyig gyönyörű volt, mind másért varázsolt el. Valamiért varázsa van ennek a nyugovóra térő időszaknak. Tavasszal és nyáron a naplementéknek madárdalos aláfestése van, a madarak ilyenkor már megpihennek a hosszú nap után, és mint egy hatalmas összeszokott kórus, szebbnél szebb énekeikkel búcsúztatják a napot, a szirmaikat bontogató virágok pedig orrunkat csiklandozzák. Ilyenkor ősszel a naplementék már csendesen telnek, csak egy-egy feketerigó riasztó hangja hallható, a virágok illatának a szerepét, pedig az avar üde illata veszi át.

Tegnap előtt kihasználva, hogy világosban értem haza, kisétáltam a tisztásra, ahol kellemesen langyos levegő és csodás fények fogadtak. A tisztást körbeölelő erdő fái, már majdnem teljesen csupaszon állnak, ezen a kora estén szó szerint narancssárga színűre festetették őket a lassan eltűnő nap sugarai. Nem is sokat tétováztam lábaimat egyre gyorsabban szedve elindultam fel a hegy tetejére, hogy onnan követhessem végig a naplementét. Sietnem kellett, mert percről percre egyre sötétebb lett az erdő, de szerencsére időben odaértem és be kell, hogy váljam szerintem életem egyik legszebb naplementéjében volt részem. Vasárnap is ugyanitt jártam, de akkor a tájból semmi sem látszódott, a Salgói várat és a környező erdőket a köd puha takarója borította, de ezen az estén a gyenge szélnek köszönhetően kristálytiszta volt a levegő és csodás kilátás tárult a szemeim elé. A lábaim előtt elterülő hatalmas erdő, szép narancssárga színekben játszott, akárcsak a Karancs hegy mögött egyre jobban alábukó nap sugarai. A hegy mögött elbújó nap maga mögött hagyta a színeket, melyeket még hosszú percekig csodáltam. Elég gyorsan sötétedni kezdett és elindultam hazafelé, a sötétség szinte pillanatok alatt egyre jobban bekúszott a fák közé és az erdő lakóinak a neszei tisztán kivehetőek voltak. A bokrok sűrűjéből a vaddisznók röfögése hallatszott, a kis tisztásra érve, pedig két szarvas tehenet láttam, de amint észrevették közeledésemet menekülőre fogták magukat, és beszaladtak az erdő sűrűjébe.

Ezen a szép őszi estén a természet ismét kitett magáért, láthatatlan ecsetjével gyönyörű színeket festett az égboltra sokunk nagy örömére. 

Naplemente

 "Vendég vagy a világban, és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virágja, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Igyekezz többet törődni azzal, ami még a világ szépségeiből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is."

Wass Albert

Őszi naplemente

Moretti Gemma
 

Őszül az erdő

 

Tegnap százszínű 

libegő láng volt, 

ma földszagú szél 

karjaiban táncolt, 

holnap, ha itt jársz, 

s felfelé nézel, 

elárvult nagy fák 

üzennek a széllel. 

Arannyal öntve 

az erdő alja, 

kusza virgács 

a bokrok barna gallya, 

tüskés ág megfog 

s bús őszi jajjal, 

elhullt virágát 

követeli rajtam.

Szép őszi naplemente.

Kányádi Sándor: Napszállatja, napnyugta  

Napszállatja, napnyugta:
vörös az ég alja;
poros a nap kalapja,
karimája kajla.

Egyedül a dombtetőn,
sírdogál egy nyírfa,
leveleit reszketőn
magához szorítja.

Szél lesz holnap, hideg szél:
szomorú az erdő;
bánatában megvénül
mire a hold feljő. 

 

Naplemente a Salgói várból.

A Salgói vár, egy 625 méter magas bazalt csúcson található. Az öregtoronyból meseszép kilátás tárul a szemünk elé. A távolban megfigyelhetjük a Mátra, a Bükk, a Cserhát és a Börzsöny hegyvonulatait, de ha kedvező a levegő tisztasága, akkor a messzeségben a Magas-Tátra csipkézett gerincében is gyönyörködhetünk.