Napsütéses téli délután.

A szilveszter hétvégéjén jó idők jártak rám, hiszen nem volt olyan nap, hogy ne barangoltam volna, hosszabb rövidebb ideig a természet ösvényein. A téli este hamar megérkezik, de pénteken délután a nap szikrázó sugarai hívogatóan csaltak a szabadba. Egy jó órácskám maradat a sötétedésig, és nem bírtam ellenállni a szép időnek így hát útra kerekedtem. A jól ismert útvonalamat jártam be, de egy percig sem volt unalmas, annak ellenére, hogy már nagyon sokszor tettem meg erre a sétámat. A természet mindig tud újat mutatni, de a megszokott is ugyanolyan szép, és újra meg újra sikerül elvarázsolnia. A nap ezen a délutánon, melengető sárgás fényével sütötte meg a tájat. Nagyon szeretem ezeket a naplemente előtti fényeket, ilyenkor olyan bágyadtan, mintha már elfáradt volna, ontja sugarait. Hol itt, hol ott kukucskált be a fák törzsei között, és hosszú, kecses árnyékukat rajzolta az avarral borított talajra. A tisztás szélén, csupaszon álldogáló bodzabokor vékonyka ágán egy vörösbegy ült. Csinos kis tollruháját felborzolta, és úgy nézett ki, mint egy gömbölyded kis labdácska. Észrevette közeledésemet, de mit sem foglakozott vele, gomb szemecskével kíváncsian méregetni kezdett. Kedves, és barátságos madarak. Kiskertemnek is van egy állandó lakója, aki a félelem pici jelét sem mutatja, de nincs is mitől félnie, hiszen nagyon szeretem őt is, mint a többi madarat. De valamiért ő még a többieknél is nagyobb helyet foglal el a szívemben, és én úgy gondolom, hogy ezt meg is érzi. Folyton a közelemben van, ha a kertben vagyok, ott sürög-forog körülöttem, olykor még egy méternyi távolság sincsen köztünk. Lehet ez a kis mellényes is ő volt, és ez volt a magyarázata a barátságos viselkedésének. Ezen az estén a naplementét a kis tisztáson vártam meg, miközben álmos sugarai búcsúztak a tájtól, a vörösbegy még mindig a bokorban álldogált, és csettegő hangját hallatta, újra, és újra.