A szilveszter hétvégéjén jó idők jártak rám, hiszen nem volt
olyan nap, hogy ne barangoltam volna, hosszabb rövidebb ideig a természet
ösvényein. A téli este hamar megérkezik, de pénteken délután a nap szikrázó
sugarai hívogatóan csaltak a szabadba. Egy jó órácskám maradat a sötétedésig,
és nem bírtam ellenállni a szép időnek így hát útra kerekedtem. A jól ismert
útvonalamat jártam be, de egy percig sem volt unalmas, annak ellenére, hogy már
nagyon sokszor tettem meg erre a sétámat. A természet mindig tud újat mutatni,
de a megszokott is ugyanolyan szép, és újra meg újra sikerül elvarázsolnia. A
nap ezen a délutánon, melengető sárgás fényével sütötte meg a tájat. Nagyon
szeretem ezeket a naplemente előtti fényeket, ilyenkor olyan bágyadtan, mintha
már elfáradt volna, ontja sugarait. Hol itt, hol ott kukucskált be a fák
törzsei között, és hosszú, kecses árnyékukat rajzolta az avarral borított
talajra. A tisztás szélén, csupaszon álldogáló bodzabokor vékonyka ágán egy
vörösbegy ült. Csinos kis tollruháját felborzolta, és úgy nézett ki, mint egy
gömbölyded kis labdácska. Észrevette közeledésemet, de mit sem foglakozott
vele, gomb szemecskével kíváncsian méregetni kezdett. Kedves, és barátságos
madarak. Kiskertemnek is van egy állandó lakója, aki a félelem pici jelét sem
mutatja, de nincs is mitől félnie, hiszen nagyon szeretem őt is, mint a többi
madarat. De valamiért ő még a többieknél is nagyobb helyet foglal el a
szívemben, és én úgy gondolom, hogy ezt meg is érzi. Folyton a közelemben van,
ha a kertben vagyok, ott sürög-forog körülöttem, olykor még egy méternyi
távolság sincsen köztünk. Lehet ez a kis mellényes is ő volt, és ez volt a
magyarázata a barátságos viselkedésének. Ezen az estén a naplementét a kis tisztáson vártam meg, miközben álmos sugarai búcsúztak a tájtól, a vörösbegy
még mindig a bokorban álldogált, és csettegő hangját hallatta, újra, és újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése