A hó az éjszaka csendes leple alatt kezdett el szállingózni, mire a fák katonás sorrendben álló törzsei között a pirkadat kezdett lopakodni, már szép fehér fátyolként takarta az erdő ösvényét. Nehezen virradt a mai reggelen, az égboltot nehéz szürke fellegek borították, és sejteni lehetett, hogy a havazás még órákon át ki fog tartani. A törékeny hópihéket a viharos szél kapta a szárnyaira, és repítette őket a messzeségbe, majd lassan, amikor egy picit csendesedett szépen sorban hullottak alá a talajra, hogy egyre vastagabb dunnába öltöztessék a tájat. A havazás egészen délutánig kitartott, és amikor csak időm engedte, az ablakon át figyeltem, az apró pihék angyali táncát. Már alig vártam, hogy délután legyen, és mielőtt leszállna az este, kimehessek az erdőbe, megcsodálni a téli tájat. Sajnos sok időm nem volt, de ez is többet ért bárminél. A szél még mindig mérgesen süvített, csavargatta a fák csupasz koronáit, és szalad tova, a törzseik között, mintha üldöznék. Szárnyain az apró pihéket vitte magával, és hol ide, hol oda buckákat épített belőlük. Arcomon éreztem jeges simítását, és fázósan haladtam előre utamon. Csak a szél keltette robaj járta át az ösvény minden egyes szegletét, madaraknak híre sem volt. A kis tisztás szélénél utamat őzek patáinak nyomai keresztezték, nem sokkal előttem járhattak erre, a hótakaró az ő emléküket őrizte. A tisztáson még erősebbnek érződött a szél, és időről, időre az arcomba repítette a törékeny pihéket, melyek pillanatok alatt elolvadtak amint a bőrömmel érintkeztek. Kemény fagyokat jósolnak a hétvégére, így ez a pár centis hótakaró jó ideig biztosan díszíti majd a tájat, és meleg dunnaként védi meg a növényeket a fogcsikorgató hidegben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése