Kora reggeli séta

 Nagy ökörszemlepke a seprencén 

Erdei busalepke

Közönséges csüngőlepke

Nagy gyöngyházlepke

Őzbak

 Tarka koronafürt

A természet ösvényei elevenen őrzik az elmúlt napokban, hetekben aláhullott vízcseppek emlékét. Szinte nem telik el úgy egyetlen nap sem, hogy kisebb nagyobb zivatar ne tenné tiszteletét a vidékünkön. Az erdei utak mentén szép kövérre hízott pocsolyák kínálják magukat a szomjas és tisztálkodni vágyó lakóknak, vendégeik pedig akadnak szép számmal.

Amikor utamra indultam kellemesen hűvös volt a reggel, a fákról kövér vízcseppek hullottak alá, és a csendben tisztán hallani lehetett, amikor földet értek. Halk koppanások követték egymást, a leveleken éjszakázott esőcseppek szerény neszei. Csöndes volt az erdő, az elmúlt napokban a madarak hatalmas kórusa szépen lassan feloszlott, és már csak egy-egy kósza strófa osont el a fák törzsei között, mely előadást a vörösbegy hallatott. A fiókák elhagyták fészkeiket, a hímeknek már nem kell védelmezniük családjaikat és revírjeiket, így csengő éneküket már nem hallatják.

A tisztás széléhez értem, amikor a túloldalon egy szép aganccsal megáldott fejecske kukucskált elő, a gyalogbodza rengetegből. Éjfekete szemével felém pillantott, majd szépen lassan, komótosan szedni kezdte kecses lábait, és eltűnt a sudárra nőtt növények között. Az őzbak volt az, akivel gyakran sikerül találkoznom, hisz kedvenc pihenőhelye a tisztás szélén álldogáló bokrokkal sűrűn benőtt rengeteg.

Miközben a szúrós tüskékkel felfegyverkezett csalánseregen próbáltam meg áttörni, minden felől lepkék igazi kis hada reppent fel. A borús időben a leveleken és a csalánok közé vegyült közönséges seprencéken pihengettek. Nagy ökörszemlepkék, pókhálós lepkék, nagy gyöngyházlepkék, fehérpettyes álcsüngőlepkék, busalepkék lejtettek könnyed táncot jöttömre, majd távozásom után szépen visszatértek a levelek és a virágok szirmaira, hogy tovább folytassák pihenőidejüket. A sok csapadék szép nagyra növesztette a rét növénylakóit, olyan nagyra, hogy a vállamig érnek a seprencék, az orvosi szappanfüvek, a parlagi madársóskák, a gyalogbodzák pedig a fejem fölé nyúlnak. Ezeknek a szép sudárra nőtt virágoknak a tövében mezei tikszemek, sallangos gólyaorrok, réti szegfűk, mezei varfüvek, bársonyos kakukkfüvek, közönséges cickafarkok és macskafarkú veronikák húzódnak meg. A rét minden szeglete telis-tele van virággal, melyek édes nektárral várják rovarvendégeiket.

Utamat újra a fák lombsátrának védelmében folytattam tovább. A fák ágait betakaró levélrengeteg nem sok esélyt ad a fénynek, hogy a beosonjon a talajig, így az egyébként is borús időben egészen sötétben szedtem a lábaimat. A csendet egy kedves madár, nevét ismételgető dala törte meg. „Csilp-csalp, csilp-csalp” ismételgette strófáit szünet nélkül a csilpcsalpfüzike. Egyedül dalolt nem volt több fellépő a kórusban. Az ösvény mentén nehézszagú gólyaorrok, tarka koronafürtök és erdei tisztesfüvek bontogatták színes szirmaikat, és egyiknek másiknak az erdő sűrűjébe bemerészkedő lepkevendége is akadt. A fehérpettyes álcsüngőlepkék szeretnek az erdő árnyas védelmében időzni, sőt a fák védelmében talán többel találkoztam, mint a tisztáson.

A csapadéknak hála, az erdő sűrűje nagyon sok gombát kínál az éhes erdőlakóknak. Apró kalapjaik alól, hol itt, hol ott kukucskáltak elő. Kedves kinézetükben nagyon szeretek gyönyörködni, mert igazi mesebeli hangulatot tudnak teremteni maguk köré. A gombák világa nagyon nagy szakértelmet kíván, melyben hibázni nem lehet, mert az életünk, az egészségünk múlhat rajta. Gyűjteni én nem gyűjtöm őket, mert a legtöbbjüket nem ismerem, így csak szemlélőjük vagyok.

Ahogy utamon haladtam, a nap első sugara félősen előmerészkedett az égboltot takaró felhők mögül, és hangtalanul az erdő fái közé osont. Fényével titokzatos mintákat rajzolt a talajra, mely minták úgy keltek életre, ahogy a gyenge szél a leveleket hintáztatta. Lenyűgöző előadás vette kezdetét, melyhez kényelembe kellett helyezkednem. Az ülőalkalmatosságot, egy mohával vastagon és gondosan betakart kidőlt fatönk adta, melyen igazán kényelmessé tette az ottlétemet. Az egyik sugarat követte a másik, és a természet színpadán lélegzetet elállító fényjáték kerekedett, melynek főszereplői a napsugarak, a szél és a fák levelei voltak. Az erdő csendjét a falevelek halk nesze, csendes zizegése törte meg, ahogy a pajkos szél a sudarakba osont, majd kisvártatva a bodzabokor ágai közül egy vörös mellényes madárka kezdett rá gyöngyöző énekére, melyhez a távolból becsatlakozott a csilpcsalpfüzike is, újra a nevét ismételgetve. Hosszú perceken át tartott az előadás, majd a függöny legördült, ahogy a felhők újra eltakartak a nap fénylő korongját, és az erdő sűrűjébe lopakodó sugarait. Véget ért a természet titokzatos fényjátéka, én pedig felálltam a kényelmes fatönkről és lassan tovább indultam.         
   

 Közönséges seprencék

 Bársonyos kakukkszegfű

 Kis kalaposak 

Sajnos a becsületes nevüket nem tudom

November virágai

Százszorszép

 Erdei ibolya

 Pelyhes kenderkefű

 Fehér akác

Lassan november vége felé járunk, de az elmúlt hetek időjárása a szokottnál jóval enyhébben telt el. A csillagfényes éjszakák leple alatt, a hőmérő higanyszála gyakran nulla fok alá kúszott, és ezeken, a hajnalokon csinos dérruhát öltöttek magukra a növények. De a reggeli hideg után, ahogy a nap korongja egyre feljebb kúszott a horizonton, és meleg sugaraival simogatni kezdte a tájat, úgy lett egyre langyosabb a levegő, és igazán szép őszi időben lehetett részünk.

Minden esztendő őszén, szépen lassan nyugovóra tér a természet, téli álmot alvó lakói, lehunyják szemeiket, és a hideg téli hónapokat édes álmukba merülve töltik. Azonban ez a szokatlanul enyhe őszi időjárás megzavarta az éppen szunnyadni készülő természetet, és a nap meleg simítása újra előcsalta az éppen pihenni készülő lakókat.

Már október közepén különlegesnek számított, hogy az orgonabokrokon újra illatos, lila virágok tündököltek, az aranyesőn apró sárga virágok díszlettek, és, hogy az ibolyák is újra szárba szökkentek, és lila szirmaikat bontogatták a kellemes időben. A népi megfigyelés szerint, ha az akácok, ősz elején újra illatos virágokat viselnek, akkor szép hosszú őszre számíthatunk. Minden esztendőben, amikor sikerült szeptemberben megfigyelnem az akácok újravirágzását, beigazolódat ez a népi jóslat, és valóban, kellemesen enyhe, napsütéses hosszú ősszel ajándékozott meg akkor a természet.

Az idei évben, amikor szeptembert írtunk, több helyen is megfigyeltem, hogy a lila és a fehér akácok levelei között, csinos virágok bújnak meg. Korántsem voltak annyian, mint tavasszal, amikor a mámorító illatot szóró virágok, úgy csüngnek a fákon, mint a szép nagy fürt szőlők. Kevesebben voltak, csak itt-ott tűntek elő a lassan sárguló levelek közül, de akár hányan is, bontották ki újra szirmaikat, a szép hosszú ősz reményét jelezték a számomra. Mely idén újra megadatott, hisz kívánni nem lehetne szebb őszt, mint a mostani.

Tavaly október közepén, egyik bejegyzésem az erdei ibolyák újravirágzásáról szólt, idén pedig ez a bejegyzésem fog erről szólni, melyet most november, majdnem legvégén osztok meg Veletek, akkor, amikor sikerült megfigyeltem őket. Vasárnap reggel, szomorkás, borús idő köszöntötte a tájat, de szerencsére nem esett, így egy kis könnyed sétára indultam. Nem bíztam benne, hogy virágokat, gombákat, vagy éppen apró rovarokat sikerül majd megfigyelnem, de valamilyen belső hang arra késztetett, hogy tegyem be a táskámba a makró objektívemet. És milyen jól is tettem, hogy megfogadtam a belső sugallat tanácsát, mert éppen, hogy a tisztás körbeölelő erdő széléhez értem, az egyre száradó fűszálak közül, egy apró, lila fejecske tekingetett elő. Az erdei ibolya kedves arcocskája szó szerint csalta a tekintetemet. Örömöm, határtalan volt, hogy még találkozhattam, ezzel a szívemnek oly kedves kis virággal, hiszen a hosszú tél előtt, ezek a pillanatok számomra igazi kincset érnek. Nehéz volt tőle a megválás, de tovább folytattam az utamat, mely út alatt a természet igazán kellemes meglepetésekkel kedveskedett nekem, méghozzá a későn szirmaikat bontogató virágok pompájával. Fehér mécsvirágokkal, perzsa veronikákkal, pelyhes kenderkefüvekkel, és egy szép szál bársonyos kakukkfűvel is találkozót hozott össze a természet.

Hiába takarták komor fellegek az égboltot, és volt szomorkás az idő, az én szívemben sütött a nap, mert ezek az aprócska kis szépségek, melyek kedves jelenlétét hónapokig nélkülöznöm kell, teljesen bearanyozták a napomat.  

         

Bársonyos kakukkszegfű

 Ösztörűs veronika

 Fehér mécsvirág

Az augusztusi erdő lakói.

 Tarka koronafürt

 Bársonyos kakukkszegfű

 Vízi csillaghúr

 Pelyhes kenderkefű

 Harangvirág

Vajszínű ördögszem

Sárgulnak a falevelek

Napok óta kánikulai meleg teszi próbára nem csak a mi, hanem a természet lakóinak is az életét. Napközben a hőmérő higanyszála majd a 40 fokot súrolja, és az éjszakák sem hozzák el a várva várt felfrissülést. A levegő forró, a nap sugarai szinte perzselik a tájat, és az erdő ösvényein is a fülledtség vette át a hatalmat. Minden porcikámmal az enyhülést várom, és ezzel az érzéssel tudom jól, nem vagyok egyedül.

Az elmúlt hétvége még kellemesebb időjárással telt el, és a most Veletek megosztott történetemet akkor élhettem át.

A hét hat napján korán ébredek, egy napom van, a vasárnap, amikor tovább lustálkodhatnék, de hogyan is tudnák lustálkodni, amikor odakinn a természet ösvényein megannyi csoda várja az érkezésemet. Amikor utamra indultam, a nap aranyló korongja a hegy mögött ébredezett, nagyokat ásítva törölte ki az álmot a szemeiből. Lent a völgy mélyén a pirkadat félhomálya álldogált, talán maradt volna még, nem akart búcsút venni a tájtól, de ahogy a nap egyre feljebb merészkedett a horizonton neki mennie kellett, ezen a reggelen is. Lomhán, mint akinek minden lépést nehezére esik megtennie elkullogott a völgy legmélyebb zugába, hogy naplementéig ott töltse idejét. Távozásával egyre világosabb lett, a nap sugarai könnyed mozdulatokkal a hegy tetején álldogáló fák lombjait simogatták, a szél pedig gyengéden, gyermeki pajkossággal táncoltatta a leveleket. Ahogy végigpillantottam a fölém magasodó erdőn minden a réginek látszódott, de mégis, mintha valami megváltozott volna. Augusztust írunk, és tudom, az időjárás nem ezt bizonyítja, de lassan és biztosan vége a nyárnak. Mások a színek, a fák és a bokrok levelei megfakulni, megsárgulni látszanak, már nem olyan hetykén ülnek az ágakon, mint hetekkel ezelőtt, ernyedten, megfáradva ringatóznak a szélben, és egy-egy szemeim láttára vált meg addigi otthonától. A hegyoldal homokos talaja mély repedéseket hordoz magán, mint az idős emberek dolgos kezei. Hosszú meleg napok teltek el csapadék nélkül, és a nap sugarai minden csepp vizet kiszívtak a földből. A benne élő virágok pedig bágyadtan álldogálnak, és gondolatukban az esőről, a szomjúságukat oltó friss vízről álmodoznak.

Ezen a reggelen egy új, eddig még csak egyszer végigjárt ösvényen indultam útnak, mely meredeken vezetett felfelé a hegy teteje felé. A ligetes erdőben rég nem látott kedves lakók tűntek fel a szemeim előtt. Barna alapon, fehér pettyeket viselő erdei szemeslepkék reppentek könnyed mozgással egyik napsütötte levélről a másikra. Amikor földet értek szárnyaikat széttárták, és hagyták, hogy a meleg átjárja minden apró porcikájukat. A pihenés azonban pár pillanattól nem tartott tovább, újra szárnyra kaptak, tettek egy kört az egyre fülledtebb levegőben, és szinte centiméterre ugyanazt a helyet választották a landolásra, mint ahonnan elindultak. Hosszú percekig figyeltem őket, és ezen idő alatt egészen pontosan tizenkétszer szálltak fel, tettek egy-két kört és szálltak vissza. A második után, már én is pontosan tudtam, hogy mi fog következni, így letelepedtem egy kidőlt fa talajon nyugvó törzsére, és semmi más dolgom nem volt, mint várakozni. Jól is esett a pihenés, kortyoltam egyet a friss vízzel megtöltött kulacsomból, és a lepkéket figyeltem. Miután kipihentem magam felálltam, és magukra hagyva az erdőlakó lepkéket tovább folytattam az utamat. A ligetes erdőben szebbnél-szebb virágok csalták ezen a reggelen is a tekintetemet, és olyanokkal is találkoztam, melyeket ez idáig még nem sikerült megfigyelnem. Lila szirmukkal, és aprócska fejecskékkel szomorúan a talajt figyelték a harangvirágok, leveleik ernyedten ültek a száraikon. De nem csak ők voltak bágyadtak, a bársonyos kakukkszegfűk levelei és üde rózsaszín virágai is az éltető eső után sóvárogtak, és mit nem adtak volna egy korty friss vízért. Hátizsákomat levettem a hátamról, és elővettem belőle a kulacsomat, tudtam nem sok, amit adhatok neki, de talán több mint a semmi, és szívem minden szeretetével locsoltam meg a talajt, hogy tikkadt kis gyökereik nedvességhez jussanak. Nem vagyok csapadékot adó felhő, aki könnyed cseppjeit óvatosan a talajra szórja, de abban a pillanatban az szerettem volna lenni, hogy az erdő minden egyes lakójának a szomjúságát olthassam. Kulacsomból az utolsó cseppet is nekik adtam, majd tovább folytattam az utamat felfelé, az egyre meredekebb hegyoldalon, mígnem egy szép kort megélt cserfa maradásra nem bírt. Árnyékot adó koronája alatt, korán elhullajtott termései tarkították a talajt. Kupacsos makkjuk úgy néz ki, mint egy dús hajkorona, mely úgy öleli körbe az apró fejecskét, hogy annak kíváncsi szemei sincsenek ki belőle, csak egyedül a hegyes kis orruk látható. Egyiket a kezembe fogtam, és akkor éreztem, hogy valóban közeleg az ősz, és ha a természet is úgy akarjak a lakóinak a dőzsölés időszaka. De nem csak ők jelzik az évszakváltást, a vadszeder bokrokon a nyári nap sugarai fényes feketére érlelték a gyümölcsöket, a fekete bodzák is már érett bogyóit kínálják az arra szálló éhes csőröknek, és a kökény levelei között is mély kék termések bújnak meg. Nem messze tőlem éppen egy fiatal kökénybokor álldogált. Karjait szúrós tüskék díszítették, ernyedten álló levelei között pedig kék bogyók húzódtak meg, és hol itt, hol ott kukucskáltak elő. Egyik vékony ága, csinos szitakötőnek adott pihenő helyet, aki nem vette észre a közelségemet, vagy csak nem foglalkozott velem, mert zavartalanul és mozdulatlanul álldogált. Tavaly ősszel láttam először erdei rablót, ez a becsületes neve, ennek ez erdő mélyén éldegélő szitakötőfajnak. Tudni kell róla, hogy ő az egyedüli hazánkban otthonra lelt szitakötő, aki kifejlett állapotban telel át. Ősszel, amikor a hőmérséklet egyre alacsonyabbra süllyed, egy megfelelő helyet keres magának, mely kellően védett ahhoz, hogy a hideg téli hónapokban, a kemény fagyokkal szemben biztonságos otthonául szolgáljon. Az alant elterülő erdőség fáin a nap sugarai cikáztak, az égbolt szinte teljesen kristálytiszta volt, csak a messziben úszott egy-két fehér felhőpamacs, lustán, sehová sem igyekezve. Meleg lett, és nagyon jól esett az öreg cser árnyékában időzni. De nem csak nekem tetszett a védelmező fa társasága, erdei peremizs, nem messze tőle tarka koronafürt, és pelyhes kenderkefű is ezt a helyet választott otthonául, és láthatóan nagyon jól megvoltak egymás táraságban. Csendes volt az erdő, és már ez így is marad jövő tavaszig, már csak a madarak kapcsolattartó, vagy riasztó hangjai törhetik meg a némaságot. Lassan szedelőzködnöm kellett, ideje volt hazafelé szedni a lábaimat. Utamon a csuszkák kedves „tveet-tveet-tveet” hangjai kísértek, melyekhez időről időre egy zöld tollruhás, zöld küllő is becsatlakozott, vidám kacagásával. Lent a hegy aljában, borzas peremizsek, vajszínű ördögszemek és erdei csillaghúrok süttették magukat a nyári nap egyre melegebb sugaraival. Kora reggel, amikor elmentem mellettük még a pirkadat félhomályában aludták az igazak álmát, de azóta a nap már magasan járt az égbolton, és sugarai őket is elérték, éppúgy, mint az erdő talaját, melyre szebbnél-szebb mintákat rajzoltak.

 Sárguló falevelek

 Csertölgy makk

 Erdei peremizs

 Erdei szemeslepke

 Erdei rabló szitakötő

 Érik a kökény

Érik a vadszeder