Százszorszép
Erdei ibolya
Lassan november vége felé járunk, de az elmúlt hetek időjárása
a szokottnál jóval enyhébben telt el. A csillagfényes éjszakák leple alatt, a
hőmérő higanyszála gyakran nulla fok alá kúszott, és ezeken, a hajnalokon
csinos dérruhát öltöttek magukra a növények. De a reggeli hideg után, ahogy a
nap korongja egyre feljebb kúszott a horizonton, és meleg sugaraival simogatni
kezdte a tájat, úgy lett egyre langyosabb a levegő, és igazán szép őszi időben
lehetett részünk.
Minden esztendő őszén, szépen lassan nyugovóra tér a
természet, téli álmot alvó lakói, lehunyják szemeiket, és a hideg téli
hónapokat édes álmukba merülve töltik. Azonban ez a szokatlanul enyhe őszi
időjárás megzavarta az éppen szunnyadni készülő természetet, és a nap meleg
simítása újra előcsalta az éppen pihenni készülő lakókat.
Már október közepén különlegesnek számított, hogy az
orgonabokrokon újra illatos, lila virágok tündököltek, az aranyesőn apró sárga
virágok díszlettek, és, hogy az ibolyák is újra szárba szökkentek, és lila
szirmaikat bontogatták a kellemes időben. A népi megfigyelés szerint, ha az
akácok, ősz elején újra illatos virágokat viselnek, akkor szép hosszú őszre
számíthatunk. Minden esztendőben, amikor sikerült szeptemberben megfigyelnem az
akácok újravirágzását, beigazolódat ez a népi jóslat, és valóban, kellemesen
enyhe, napsütéses hosszú ősszel ajándékozott meg akkor a természet.
Az idei évben, amikor szeptembert írtunk, több helyen is
megfigyeltem, hogy a lila és a fehér akácok levelei között, csinos virágok
bújnak meg. Korántsem voltak annyian, mint tavasszal, amikor a mámorító illatot
szóró virágok, úgy csüngnek a fákon, mint a szép nagy fürt szőlők. Kevesebben
voltak, csak itt-ott tűntek elő a lassan sárguló levelek közül, de akár hányan
is, bontották ki újra szirmaikat, a szép hosszú ősz reményét jelezték a
számomra. Mely idén újra megadatott, hisz kívánni nem lehetne szebb őszt, mint
a mostani.
Tavaly október közepén, egyik bejegyzésem az erdei ibolyák
újravirágzásáról szólt, idén pedig ez a bejegyzésem fog erről szólni, melyet
most november, majdnem legvégén osztok meg Veletek, akkor, amikor sikerült
megfigyeltem őket. Vasárnap reggel, szomorkás, borús idő köszöntötte a tájat,
de szerencsére nem esett, így egy kis könnyed sétára indultam. Nem bíztam
benne, hogy virágokat, gombákat, vagy éppen apró rovarokat sikerül majd
megfigyelnem, de valamilyen belső hang arra késztetett, hogy tegyem be a
táskámba a makró objektívemet. És milyen jól is tettem, hogy megfogadtam a
belső sugallat tanácsát, mert éppen, hogy a tisztás körbeölelő erdő széléhez
értem, az egyre száradó fűszálak közül, egy apró, lila fejecske tekingetett
elő. Az erdei ibolya kedves arcocskája szó szerint csalta a tekintetemet.
Örömöm, határtalan volt, hogy még találkozhattam, ezzel a szívemnek oly kedves
kis virággal, hiszen a hosszú tél előtt, ezek a pillanatok számomra igazi kincset
érnek. Nehéz volt tőle a megválás, de tovább folytattam az utamat, mely út
alatt a természet igazán kellemes meglepetésekkel kedveskedett nekem, méghozzá
a későn szirmaikat bontogató virágok pompájával. Fehér mécsvirágokkal, perzsa
veronikákkal, pelyhes kenderkefüvekkel, és egy szép szál bársonyos kakukkfűvel
is találkozót hozott össze a természet.
Hiába takarták komor fellegek az égboltot, és volt szomorkás
az idő, az én szívemben sütött a nap, mert ezek az aprócska kis szépségek,
melyek kedves jelenlétét hónapokig nélkülöznöm kell, teljesen bearanyozták a
napomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése