Ösztörűs veronika
Őzsuta és gidája
Szombat este, ahogy a sötétség puha leplét ráterítette a
tájra, lassan komótosan, egy-egy esőcsepp furakodott át a komor fellegekből.
Majd ahogy telte az idő egyre többen és többen lettek. Vasárnap reggel, amikor
felébredtem esőtől ázottan álldogáltak a kertem lakói, az égboltot pedig még
mindig a sötét felhők uralták, és a naptól minden apró esélyt elvettek, hogy
sugaraival simogatni tudják az őszi tájat.
Nyolc óra volt, amikor utamra indultam, az erdő saras
ösvénye az éjszak erre járó lakók nyomait őrizték. Kisebb nagyobb patanyomok
díszlettek rajta, melyek őzek és vaddisznók emlékét őrizték, akik éppen arra
tartottak amerre én. Ha pontosan akarok fogalmazni, akkor én használtam az ő
csapásukat, azt az utat, melyen nap, mint nap közlekednek hosszú évek óta. Én
csak vendég vagyok a természetben, az ő otthonuk és az ő ösvényeik vendége.
Amikor elhagytam a csupaszon álló hatalmas bükkfák védelmét,
és kiléptem a tisztásra, a seprence elszáradt szárai között mozgás jeleire
lettem figyelmes. Sejtettem, hogy ki lehet az, aki ott megbújva mulattja az
idejét. Óvatosan tovább mentem, Bogyót pedig magamhoz szólítottam, hogy még
véletlenül se riadjon meg tőle a tisztás kis lakója. De ahogy egyre közeledtünk
ő felállt, fekete gomb szemeivel ránk pillantott, és kelletlenül, mint akinek
semmi kedve sincsen még megmozdulni sem, elindult a domboldal felé. Ekkor újra
mozdult a növényzet, és az őzsuta gidácskájának a feje jelent meg. Lassan
követni kezdte mamáját, és amikor mellé ért, együtt figyeltek és várakoztak,
hogy odább álljunk. Mi pedig, mint szófogadó vendégek, magukra is hagytuk őket, tovább folytatva utunkat.
Legszívesebben maradtam volna még, mert a tisztás szélén üde
kék és lila virágokra lettem figyelmes. Későn szárba szökkent ösztörűs veronikák
és erdei ibolyák csalták a tekintetemet az elszáradt fűszálak között. De nem
akartam zavarni az őzeket, és nagyon jól tudtam, hogy a virágok megvárnak, és
hazafelé jövet lesz még rá alkalmam alaposabban szemügyre venni őket.
A kora délelőtt ellenére sötétség ülte meg az erdőt, mintha
ezen a reggelen a szürkület nem akart volna tágítani, a köddel karöltve
tiltakoztak a világosság ellen. Ilyenkor ősz vége felé, amikor a fák, a bokrok
levetik színes ünneplőjüket, újra tágasak lesznek a termeszét ösvényei. A nyári
hónapokban, a lombok által bezárt képzeltbeli kis ajtók ősszel újra megnyílnak,
és sokkal több, titkos helyre lehet ilyenkor eljutni. Olyan helyekre, ahol
valóban a természet az úr, ahol ember nem avatkozik bele a lakók életébe, hanem
az folyik a maga megszokott medrében.
Ahogy haladtam előre az újonnan felfedezett ösvényen, úgy
kezdett egyre világosodni az égbolt. A komor felhőket, mintha valaki kergetni
kezdte volna, csak szaladtak és szaladtak tova, hátra se tekintve. Először egy
kis résen látszódott meg az égbolt szikrázó kékje, majd a kis rés egyre növekedett
és növekedett, mígnem előtűntek az első kellemesen melengető napsugarak is, és
mintha a sugarak a karmester kezei lettek volna, vezényszóra a madarak
csivitelni kezdtek. A csendes erdő pedig, egyszeribe kedves csicsergésektől
lett hangos. Fenn voltam a magasba nyújtózó hegy tetején, a fák csupasz ágai
között a messziben, az éjjel nappal őrködő Salgói vár körvonala rajzolódott ki.
Tökéletes helyszínt találtam a pihenésre. A földön egy üde, zöld mohával
beszőtt fatörzs feküdt, szinte csábított, hogy kényelembe helyezkedjek rajta.
Egyszer régen, hosszú évekkel ezelőtt, ő is ennek az erdőnek, az egyik szép
sudár tölgyfája volt, akinek ágain madarak énekeltek, törzsén pedig nagy
szakértelemmel elkészített odú lapult. Ez az odú, még most is jól kivehető
volt, azonban tollas lakók már nem veszik albérletbe kiadó a lakását, de mégsem
magányos a mi napig sem, hisz még mindig az erdő fontos tagja, akinek
védelmében apró rovarok, bogarak és növények élik az életüket. Jó, hogy
elfogadtam az invitálását, és pihenőt tartottam a társaságában, mert nem csak
kényelmes ülőhellyel kedveskedett nekem, hanem pompás kilátással is. Hosszú
perceken át, figyeltem az őszi erőt, és annak hangjait, hiszen a napsütés olyan
elevenné tette a fák birodalmát, mintha egyszeribe, a tavaszba cseppentem
volna. Csuszkák füttyögtek egymásnak, cinegék csacsogtak, a messziből szajkók
veszekedő hangja osont a fák között, nemrégiben hazatért süvöltők beszélték meg a hosszú út fáradalmait, egy kedves kis madár pedig, kedvet kapott
a daloláshoz. Éneke úgy gyöngyözött, mint a kis patak vize, és olyan tisztán
csengett, mint a frissel hulló hó. Sajnos nem láttam, hogy melyik fa vagy bokor
védelmében álldogál, de mégis könnyen el tudtam őt képzelni, amint csinos,
vörös tollakból szőtt mellényét kicsit felborzolja, csőrét nagyra nyitja, és
teljes átéléssel csak dalol és dalol. Perceken át tartott ez a kincset érő őszi
előadás, melyből majd táplálkozni tudok a csendes téli napokon.
Hazafelé menet a madarak eleven csacsogása kísért, de az
égbolton újra sötét fellegek kezdtek gyülekezni, mígnem teljesen eltakarták a
nap hatalmas korongját. Ahogy beborult és a napsugarak elbújtak, a madarak
csacsogás is elhalkult. Újra a csend lett az erdő ura, melyet a lábaim alatt
csörgő avar halk nesze tört meg. Visszafelé megálltam a tisztás szélén, ott
ahol a sétám elején a későn szirmaikat bontogató veronikák, és ibolyák
álldogáltak. Szemügyre vettem őket, és elgondolkodtam rajta, hogy lehet ők az
utolsó sereghajtók, akikben a tél beállta előtt még gyönyörködni tudok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése