Eső áztatta ösvények

Csipkebokor virága

 Fehér akác virága

 Fekete bodza virága

 Nehézszagú gólyaorr

 Hasznos tisztesfű

 Erdei tisztesfű

 Mezei zsálya

Késő délután volt, amikor egyre több és több komor felhő vette uralmába az égboltot, majd egymást követve úsztak tova, egyre hosszabb időre eltakarva a nap korongját. Ők hozták a reményt, melyben mindenki bízott, hogy a hosszú hetek óta tartó szárazság és szomjúság után végre felüdülést nyerhetnek a természet lakói. A föld egyre mélyebb, egyre súlyosabb ráncokat viselt magán, a rétek virágai folyton az eget kémlelték, nem e sodor a szél föléjük esőt hozó felhőket, melyből végre szomjúságukat tudnák oltani. Akik pedig már megunták a folytonos várakozást, azok lehajtott fejjel búslakodtak, mint akik végleg reményt vesztettek. Csüggedtségükből messziről osonó, halk dörrenés rázta fel őket, a mennydörgés távolból hallatszó, a szelek szárnyán utazó hangja. Minden mezőlakó délcegen kihúzta magát, és akinek még egy csepp ereje maradt felemelte szomorú kis arcocskáját, hogy saját szemével lássa az erőt adó eső közeledtét. A madarak hangosan, egyre hangosabban énekelték örömódájukat, hisz ők már tudták, a csőrről csőrre terjedő hírt, miszerint a hatalmas fákon túl már eső áztatja a természet ösvényeit és annak lakóit.

Az ég kékje lassan eltűnt, kisvártatva a sötétszürke felhősereg az égbolt minden szegletét uralma alá vette. A messziről jött, hosszú utat megtett szél a fák sudara közé szaladt, mire a levelek boldog zizegésbe, suttogásba kezdtek, miközben a vékony ágakon hintáztak. Ekkor az erdő legmagasabb fája mélyet sóhajtott, mely sóhaj bejárta az ösvényeket, és boldogan suttogni kezdte: - Esik, végre esik!

Az örömteli hír levélről-levélre, fáról-fára, madárcsőrről-madárcsőrre terjedt, majd a halk koppanásokat, az eső cseppjeinek dallamos zenéjét a mező lakói is meghallották, és mire fülükbe jutott a hír, már az ő testüket is a meleg tavaszi eső áztatta. Jólesően mindenki nyújtózni kezdett, hogy minden porcikáját érje a tisztító, éltető víz, hogy a hosszú hetek porát, mely mázsás súlyként ülte meg őket mind-mind lemossa róluk.

Nem volt nagy vihar, melynek tombolása fájdalmas nyomokat hagyott volna a természetben, csak gyengéden hullottak az esőcseppek, egymást követve vég nélkül.

Lassan az este is megérkezett csendes lépteivel. A rigó ázott tollaival olyan örömittasan dalolt, mint aki abba sem akarja hagyni, mint akinek semmi kedve nincsen nyugovóra térnie. A kakukk nevét ismételgette, az apró vörösbegy felborzolt tollakkal trillázott, a rigók pedig boldogságtól kábultan füttyögtek, miközben egyik másik bátrabb tücsök, a talpalávalót húzta a táncoló cseppeknek. A sötétség fátyla egyre jobban betakarta a világot, majd a legkitartóbb énekesek is nyugovóra tértek. Csend szállt az erdőre, mely csendet az égi áldás dallamos ritmusa törte meg. Éjféltájt lehetett, amikor csendesedni kezdett, majd az eső teljesen megszűnt.

Másnap reggel kellemes, oly régen nem érzett illat töltötte mag ez erdő ösvényeit. Az avar fanyar illata, az akácok, a bodzák a csipkék virágainak édes aromájával keveredett, olyan kellemes összhangot alkottak melytől finomabb illat, nemigen létezik. A fák levelein megpihent cseppek halk koppanása törte meg a reggeli erdő madárdaloktól hangos ösvényeit, amikor pedig a pajkos szélgyerekek a sudarakba szaladtak, és megborzolták az ágakat, sorra potyogni kezdtek, mintha újra eleredt volna az eső.

A talaj mély ráncai kisimultak, a mélyedésekben pedig apró pocsolyákban sokasodott a víz, melynek kicsiny tükrén a sűrűbe beosonó napsugarak táncoltak. Partján, akár egy strandon nagy hőség idején, az apró erdőlakói álldogáltak, hogy mindenki kivegye a részét az égi áldásból.

Hangoktól volt telve az erdő, a madarak örömódájától. Széncinegék cserregtek, fekete harkály kiáltott, kakukk fáradhatatlanul ismételgette nevét, holló pár diskurált egymással, szajkók civakodtak recsegő hangjukon, vékonyka hangú zöldike fiókák könyörögtek szüleiknek, hisz csőrük reggeli után vágyott, az odúk mélyében pedig, cingár hangokon ugyancsak éhes nagy fakopáncs fiókák reklamáltak, egymás szavába vágva. Fenn a fák legmagasabb ágain énekes rigók, fekete rigók, eredi pintyek, ismételgették strófáikat, a bokrok sűrűjéből pedig fekete sapkás barátposzáta és vörös mellényes vörösbegy énekelt hangversenyt. Csupa élet volt az erdő, igazi tavaszi, hangoktól telt csodaszép reggel. Az ösvény szélén nehézszagú gólyaorrok, erdei és hasznos tisztesfüvek, erdei gyömbérgyökerek bontogatták boldogan szirmaikat, fejeik felett pedig üde fehér virágokban pompáztak a fagyal és a bodzabokrok.  

A tisztáson is zsongott az élet, lakói boldogan szedték apró lábaikat, ugráltak az eső cseppjeivel díszített fűszálakról-fűszálakra, vagy lejtettek könnyed táncot a napsütötte szegletekben. Szöcskék, sáskák rugaszkodtak el hosszú lábaikkal, hogy útjukat egy másik növényen folytassák, kockás busalepkék, közönséges szénalepkék, északi boglárkák süttették szárnyaikat, hogy a nap sugarai újra erővel töltse fel őket. A tisztás szélén álldogáló akácfákon, korán kelt szorgos méhek duruzsoltak, egyikük-másikjuk pedig félrehúzódva tisztálkodott, hogy rendezetten vágjon bele a véget nem érő munkába. A virágok karcsú derekukat egyenesen tartva, fejüket büszkén felemelve álldogáltak, már senki sem szomorkodott. A fű zöldje közé, fehér foltokat rajzoltak a réti margaréták, a közönséges seprence, a vadrezedák kedves kis fejecskéi, mély lila színekkel büszkén figyeltek az apácavirágok, kéklettek az orvosi atracélok, vidám, szinte már kacagó rózsaszínben pompáztak a mogyorós lednekek virágai, és élénk narancs sárga színével szégyenlősen meghúzódva nézelődött egy aprócska mezei tikszem.

Mindenki boldog volt, mely boldogságnak a kedves zenéje és édes illata bejárta az erdő, és a tisztás minden apró zugát.       

 Terebélyes harangvirág

 

 Mezei tikszem

 Orvosi atracél

 Közönséges szénalepke

 Északi boglárka

Az első kaland

 Szotyika és két aprósága

 Testvéri szeretet

Érkezik Szotyika a kis csemetéihez

Pár nappal ezelőtt örömteli eseményről számoltam be Nektek, mely nem más volt, mint Szotyi és apró csemetéjének a látogatása. Az a pillanat, amikor először megláttam a kis mókusgyereket, egész életemre belevéste magát a szívembe, és féltve őrzöm kedves emlékét.

Egy darabig abban a tudatban voltam, hogy Szotyinak egy aprósága van, de ez gyorsan megváltozott.

Pár órával később, amikor a nap korongja már a felhőtlen égbolt közepén járt, és sugarai egészen a fák koronái közé tudtak osonni újra megjelent a kis barna bundás apróság. Óvatos léptekkel haladt előre a cseresznyefa vastag törzsén, majd útját a legalsó ágán folytatta, azon az ágon, ahol az a számára különleges kis rés van, amibe már reggel is orrocskáját dugdosta. A furcsa üreget újra vizsgálni kezdte, nézegette, szagolgatta miközben pofácskáját időről-időre elnyelte a rés. Hosszú percekig nem engedte őt tovább gyermeki érdeklődése, szinte teljesen rabul ejtette a titkos kis üreg. Bűvöletéből közelgő lépések nesze ébresztette fel, aprócska fejét felütötte, és mint akinek mosoly ül az arcocskáján boldogan üdvözölte testvérkéjét. Orrukat kedvesen összedugták, és az újonnan érkezett apróság pici mancsával gyöngéden végigsimította fivére arcát ezzel kimutatva szeretetét. A két testvér kabátkája teljesen különböző. Az egyiké barna, mint Nózié, az apukájuké, a másiké pedig élénk vörös, mint Szotyié az anyjuké, de színek ide vagy oda mindketten mesébe illő kis teremtések. A levelek újra zizegni kezdtek, és védelmükből egy újabb mókus bukkant elő, bundája és teste megviselt, arca nyúzott volt. De szemei úgy csillogtak, mint még sohasem, melyben ott rejlett a büszkeség és a féltő anyai szeretet. Gyermekeit figyelte, két gyönyörű apróságát, akik a legfontosabban neki a világon. Amikor a két kicsi észrevette anyjuk jöttét, rögvest hozzá iramodtak. Szeretgetni, puszilgatni kezdték. Az egyik az orrát csókolgatta, a másik a hátára kapaszkodott, majd kiugrottak a bőrükből, hogy újra anyjuk közelében lehetnek. Szotyi elindult felfelé a fa törzsén, a két kicsi pedig követte minden lépését, majd eltűntek a lombsátor sűrűjében.

Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy meg tudjam örökíteni a kis családot. Tudom egyik másik fotó nem lett tökéletes, de ezek a pillanatok nem is arról szóltak, hanem az érzésről, arról, hogy nagy vágyam teljesült a természetnek, Szotyinak és Nózinak hála. Remegő kezekkel, és könnybe lábadt szemekkel készítettem el a képeket, hogy Ti is lássátok a természet újabb csodáját, a kis mókusok első, nálam megtett kalandját.           

Mókuspuszik 

 Mókusszeretet 

 Libasorban

Kosbor az erdő sűrűjében

 Madárfészek kosbor születése

 Madárfészek kosbor születése

Az erdőben, a fák védelmező ölelésében otthonra lelt virágok legtöbbje, a kora tavaszi napsugarak első langyos simítására ébredezni kezd téli álmából. Mindezt pedig azért teszik, hogy megelőzzék a fák lomfakadását. Hisz miután a sudár fák magukra öltik üde zöld leveleiket, és a fejeik felett a lombsátor bezáródik, és ezután a nap éltető, oly kellemesen cirógató sugarai már csak nagyon ritkán tudnak behatolni a talajra. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tavasz végi erdőket járva ne találkoznánk színes szirmaikat bontogató virágokkal, csak sokkal kevesebben vannak, mint tavasz elején vagy közepén.

A lombfakadás után virágba boruló növényeknek kevesebb napfény is elegendő pompájuk kiteljesedéséhez, sőt olyanok is akadnak, akinek a nap éltető erejére egyáltalán nincsen szükségük, ilyenek többek között a madárfészek kosborok, akik korhadéklakó növényeink, és a teljesen árnyékos erdőkben is virágozni tudnak. Azonban ezek a virágok nem élősködők, ők a gombákkal élnek együtt, és az ő segítségükkel jutnak táplálékhoz. A madárfészek kosbor egyáltalán nem tartalmaz zöld színanyagot, ezért a növény egész föld feletti része, beleértve a leveleit, a szárat, és a virágokat világosbarna színezetűek.

A tavasz végi, nyár eleji erdei ösvényeket járva kerülhet utunkba ez a különlegesen szép kinézetű védett orchideafaj. Azonban nyitott szemmel kell haladnunk az utunkon, mert rejtőzködő színe miatt, képes egészen beleolvadni az erdő talaját gondosan betakaró avarba.

Az idei esztendőben is szerencsével jártam az erdőt, hisz ezen a tavaszon is sikerült madárfészek kosborokkal találkoznom, akiket minden áldott nap meglátogattam, hogy megörökítsem fejlődésüket. A nyárias melegben napról-napra egyre több apró virága bontotta ki szirmait, és mostanra már az egész fürt teljes pompájában álldogál az erdő mélyén, ahová a nap sugarai csak egészen ritkán, és akkor is csak rövid őre kapnak bebocsátást.

 Madárfészek kosbor születése

 Az első kinyílt szirmok

Valóra vált álom

Mókus apróság, Szoytika és Nózi csemetéje 

 Kis kíváncsi mókuska

 

A sors és a természet tavaly ősszel, egy csinos mókuslánnyal kedveskedett nekem, aki eleinte néha-néha, majd egyre gyakrabban tette tiszteletét a kertemben. A dió érése idején szinte egész álló nap itt tartózkodott, keresett kutatott és természetesen bőszen rejtegetett, éppen úgy, mint a többi mókusvendégem is tette. Mindannyian szorgalmasan és lelkiismeretesen végezték az év egyik legfontosabb feladatát, aprócska spájzaik feltöltését, hisz jól tudták, hogy az őszi dőzsölést a téli szegénység követi.

Az én kertemben azonban nincsen szegénység a hideg téli hónapok alatt. Hisz amiben csak tudom, segítem a természet lakóit, minden tőlem telhetőt megadok nekik, hogy életüket megkönnyítsem, és, hogy szükséget ne kelljen szenvedniük a fogaikat csikorgató, zord időszakban sem. Ez a segítség nagyon tetszett minden erdőlakónak, nap-mint nap sorra érkeztek a vendégek a finom falatokkal megtöltött etetőimhez. A mókuslány is minden áldott nap megtisztelt jelenlétével. A tél elején még az erdő felől jött reggelente, majd ahogy telt az idő, arra lettem figyelmes, hogy a szép sudárra nőtt fenyőfám alatt száraz fűdarabok, apró ágak, azaz mókusfészek hozzávalói hevernek. Ettől a pillanattól kezdve még jobban figyelemmel követtem, hogy mi is zajlik a fenyő karjai között. Hamar fény derült rá, hogy kertem új lakóval bővült, nem mással, mint a fiatal, csinos mókuslánnyal, aki fészket épített a fa ágai közé. Így ő lett az egyik legkedvesebb, legmókásabb és legkíváncsibb lakóm, aki bearanyozta a téli  reggeleket. Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy a kis hölgy a madarak tálkájában ül, és a napraforgómagot ropogtatja, egyik szemet törve a másik után, mely kedvenc eledele lett. Nevét is erről kapta Szotyika a mókuska.

Tél második felében egy újabb mókuslátogató tűnt fel, aki egyre gyakrabban és egyre több időt töltött kertem fáinak a védelmében. Ő barnás, meleg bundácskát viselt, és igazán távolságtartóan, félősen viselkedett, amikor pedig a mókushölgy a közelben volt árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát. Ahogy telt az idő, az új jövevény is minden napos vendégem lett. Eleinte félénken barátkozni kezdett Szotyival, akinek minden lépését követte. A kis hölgy ezt azonban cseppet sem bánta, sőt mi több az enyhébb napokon, amikor nem fedte be vastag hó a tájat örömteli, huncut játékba merültek. Pajkosan kergették egymást hol a talajon, hol a fák vastag törzsei körül, ágról-ágra ugráltak, majd amikor elfáradtak egymás közelében pihentek, ettől a pillanattól kezdve elválaszthatatlan társak lettek, midig együtt voltak, amikor csak láttam őket.

Egy szép tavaszi reggelen arra lettem figyelmes, hogy bizony a mókusfiú, aki a Nózi nevet kapta már a fenyő ágai között lakik. Minden reggel együtt indultak el, és a játék, a móka, az evés, az ivás után ugyanúgy együtt is tértek vissza közös kis otthonukba.

Nózi folyamatosan Szotyi mellett volt, egy kósza pillanatra sem hagyta magára, még pihenés közben is gondosan őrizte társát, és annak minden mozdulatát. Az elmúlt pár hétben is játszottak együtt, de már nem azzal a nagy elánnal, mint tavasz elején, mintha komolyabbak, megfontoltabbak lettek volna.

Az első biztató jel, mely álmom megvalósulásához vezetett nem is olyan régen volt, melyet kicsit félénken meg is jegyeztem a bejegyzésemben, mégpedig, hogy Szotyi cicijei jól láthatóan meg voltak szívva. Amikor ezt megláttam már sejtettem, hogy szemeim előtt, a hideg téli hónapok alatt, Szotyi és Nózi között szerelem bontakozott ki, és ennek a szerelemnek gyümölcsei mostanra közös otthonukban lapulnak. Teltek a napok, és én csak vártam, figyeltem, hogy talán eljön a pillanat, amikor megmutatják nejem is utódaikat, és én is láthatok egészen kicsi mókuskákat. Ez a pillanat pedig eljött. Még most is, amikor soraimat írom Nektek, hevesebben dobog a szívem, mert elmondani nem tudom, hogy milyen boldogságot éreztem, amikor kora reggel, a cseresznyefámon megpillantottam egy apró, sötétbarna kabátkát viselő mókuskát. Kezeim remegtek, szívem hevesen zakatolt, ahogy megpróbáltam megörökíteni a pillanatot, a mókusaprósággal való első találkozásomat.

Kora reggel volt, a nap sugarai az erdő fáinak sudarai között táncoltak, kertemben még félhomály ült. Hintaszékemben ücsörögtem, miközben az erdő fáit, és a közöttük beszűrődő felkelő nap fényeit szemléltem. Ekkor a cseresznyefa ágán apró barna mókusra lettem figyelmes, aki kicsit bizonytalan járással szaladgált ide-oda ismeretlenül és céltalanul. Olyan apró volt, alig lehetett őt látni, de kinézete már teljesen felnőtt mókusra hasonlított. Testét barna szőrök fedték be, melyek még a kevéske fényben is szinte csillogtak, és pihe-puhának látszódtak. Arcocskáján kedves, gyermeki vonások húzódtak, szemeinek fekete gyöngyöcskéi pedig a kíváncsiságtól ragyogtak. Gondosan vizsgálta a fát apró talpai alatt, majd egy résre bukkant, amibe fejecskéjét dugdosta. Nem lehetett nagy a lyuk, inkább arcocskája volt egészen kicsi, mely néha szinte teljesen eltűnt benne. Pár percig nézelődött, majd még egészen bizonytalan ugrásokkal egyre feljebb ment a fa ágán, ahol Szotyi várta őt , aki óvó szemeivel figyelte csemetéje minden mozdulatát, majd kisvártatva mindketten eltűntek a lombsátor védelmében. Pár percig tartott a látogatás, de ez nekem bárminél többet ért, és tudom, ha a természet is úgy akarja, fogom még látni ezt az apróságot.   

 Szotyika az anyuka

 Nózi az apuka

A Medves-fennsík tavaszi virágai

 Festő rekettye

 Réti margaréta

 Repcsényretek

 Terebélyes harangvirág

 Réti kakukkszegfű

Réti boglárka

Kora délután indultunk el a Medves-fennsíkra egy könnyed tavaszi sétát tenni. Szerettem volna egy kicsit bolyongani az illatos zöld fűben, melyet szebbnél-szebb színes virágokkal tarkít a természet.

Sajnos már több mint egy hónapja nem esett felénk az eső, valahogy mindig elkerültek minket, az éltető csapadékot adó fellegek, és ennek a hatását a fennsíkon is érezni lehetett. A nyárias melegben és a vele társuló szárazságban a hatalmas rétet, mely mintha vég nélkül terülne el, megkókadt, vízért sóvárgó fűszálak és növények takarták be. A talaj porzott a lábaink alatt, mely már mély, súlyos ráncokat viselt magán, a komoly szárazság jeleit. A friss zöld fűnek, a tavaszi üdeségnek nyoma sem volt, pedig most kellene a legzsengébbnek lennie a növényeknek, hisz nem is olyan régen csalta elő őket a természet téli álmukból. Az időjárás azonban ezen a tavaszon, nem áldotta meg itt a tájat, aranyat érő esőkkel, mely a legszebb pompájukban éltetné őket.

Azért a szárazság és meleg ellenére voltak a fűszálak között megbújva virágok. Sőt voltak akik, sudár szárakat növesztve, túlnőtték a többi növényt, és úgy kémleltek szét a hatalmas rónán. Réti margitvirágok, mezi boglárkák felfelé ütött fejeikkel nézelődtek, mintha a mennyboltot kémlelték volna, nem e közelítenek valahonnan a távolból, az eső cseppjeit rejtegető fellegek. Harangvirágok arcocskáikat lehajtva búslakodtak, mert a margaréták, a boglárkák nem hozták meg számukra a jó hírt, hiába fürkészték az eget, csak fehér felhőpamacsokat láttak, akik nem tudtak nekik éltető vizet adni. Élénk rózsaszín réti kakukkszegfűk gyenge szirmait borzolta a szél, mely minta percről-percre egyre erősebben süvített volna. Miközben szaladt, szárnyaira kapta és repítette tova a mezei pacsirták kedves énekét, a mezei tücskök muzsikáját és a virágzó akácok édes illatát. Láthatatlan kezeivel pedig hol jobbra, hol balra simította a fűszálakat, akik minden ellenvetés nélkül hagyták magukat kellemesen ringatni, mint amikor a tenger hullámain himbálódznak a hajók. Fenn a magasban egerész ölyv keringett, csapott kettőt-hármat a szárnyaival, majd könnyedén úszott, lebegett a hatalmas puszta felett, árgus szemeivel a talajt kémlelte, nincs e valami, a csőre alá való finom falatra kilátás. Mi csendesen haladtunk előre az utunkon miközben hallgattuk a rét lakóinak oly kellemes és andalító duruzsolását.

A talajt hosszú hetekkel ezelőtt, amikor még volt némi nedvesség a földben vaddisznók túrták fel. Patáik nyomai szinte kővé keményedve díszlettek a rögökön, melyeket orrukkal turkáltak fel, és ezekből a kisebb nagyobb tömör kupacokból repcsényretkek törtek maguknak utat. Pár centis száraikon, melyek a vízhiánya miatt nem tudtak szép nagyra nőni, halványsárga szirmokat viseltek. Nem messze tőlük, a fű sűrűjében apró, élénksárga színű festőrekettyék csoportosultak, mint akik összebújva titkos megbeszélést tartottak volna. Talán ők már éreztek valamit, és a közelgő vihar hírét suttogták egymás fülébe, mert észak felől egyre komorabb fellegek kezdtek tornyosulni az égen. Ekkor a szél már nem csak a fennsík lakóinak előadásai repítette, hanem a messzi távolból elhozta mennybolt robaját is, az egyre közelítő égi áldás reményét. Egyre hevesebben-egyre dühösebben szalad, mint akit kergetnek, és sűrű száraz porral telítette a levegőt, mely, mint egy könnyed fátyol szűrte meg a nap sugarait. Pár perc nem telt bele, az égbolton a sötét felhők teljesen átvették a hatalmat. A villámok fényes csóvái cikáztak, majd újra és újra megdörrent a menny. Lépteinket egyre gyorsabban szedtük, miközben az első, félénk esőcseppek halkan, egymást követve koppant a vízért sóvárgó talajon. 

Megvárt miket a vihar, míg a parkolóban álldogáló autóhoz értünk, de sajnos a fekete felhők nem sok esőcseppel áldották meg a földet, és a bennük élő szomjazó növényeket. Még annyi csapadék sem hullott alá, hogy a víz apró tócsákká sokasodjon. Így a természet lakóinak tovább kell várniuk az aranyat érő májusi esőre.        
    

 Nyújtózkodó róna

A közelgő vihar komor, de mégis oly szép fellegei

Kíváncsi mókuskák

 Szotyi

Nagyon gyanúsak a cicik, jóllehet aprócska mókuskák lapulnak Szotyi otthonában 

 Nózi is szeretne szotyolázni

Szotyi megszomjazott

Szotyi és udvarlója Nózi elválaszthatatlan társak lett az elmúlt hetek alatt. Amikor a nap ébredezni kezd az égbolt peremén, és a sötétség hajtogatni kezdi fátylát, ők kitörlik az álmot a szemeikből, nagyon nyújtóznak, és egymást követve útjukra indulnak. Szotyi hagyja el elsőként a puha fészket, Nózi pedig azon nyomban követni kezdi őt. Takaros kis lakásukat apró zöld tűlevelekkel beborított gallyak ölelik körbe. A két kis bundás szereti a fenyőt, annak minden egyes ágát, mely oly kellemesen tudja ringatni testüket, mint egy kis hinta.

Ilyenkor tavasz vége felé már korán ébred a nap, nem lustálkodik annyit, mint hosszú hetekkel ezelőtt tette, amikor a hideg téli napokon alig volt kedve előmerészkedni. Most alig várja a pirkadatot, hogy sugarait újra szórhassa, és boldogan ússzon előre a gyakran felhőtlen kék égen. Ahogy a nap ébred a mókusok is vele kelnek, és boldogan szaladnak, ugranak egymást követve egyik ágról a másikra, egyik fáról a másikra. A mókusok is szeretik a tavaszt, amikor már nem kell takarékoskodni az energiájukkal, és nem kell félniük, hogy mit hoz a holnap, hogy lesz-e elegendő betevő, mellyel konokul mardosó éhségüket csillapítani tudják. A természet újra bőkezűen teríti meg számukra is asztalát. Véget ért a téli szegénység, ínség ideje, újra természet bőkezűségének örvendhetnek ők is. Így végre, hosszú hetek és hónapok után újra önfeledten játszhatnak, kergetőcskézhetnek, hisz az elvesztett energiát könnyen pótolni tudják. Nem is spórolnak az erejükkel, hisz amikor csak látom őket, hol a kertemben, hol az erdő fái között szaladnak egymást üldözve. A karcsú testük alatt meghajló ágakon egyensúlyoznak, egyik ágról a másikra ugranak, a törzshöz lapulva kúsznak, vagy éppen szaladnak rajta körbe-körbe. Amikor pedig eleget mókáztak, megpihennek, Szotyi az egyik, míg Nózi a másik ágon. Azonban a mókusoknak nehezen megy az egy helyben maradás, túl izgágák ahhoz, hogy mozdulatlanul álljanak, ezért pihenés közben jön a csinos bundájuk tisztogatása, mely úgy csillog a nap fényében, mint a fűszálakon üldögélő harmatcsepp tavaszi reggeleken. Ha csinos kis kabátkájuk minden egyes szőrszála kellően tiszta kezdődhet a felderítés, a kutatás. A kíváncsiságtól csillogó kis gomb szemeikkel mindent átvizsgálnak, mancsaikkal mindent megtapogatnak, miközben kedves kis pofácskájukkal mintha mindenen mosolyognának.

Az egyik etetőmben, még mindig van egy kis napraforgó, melyből Szotyi minden áldott nap szemezget, de nem csak ő szeretne belőle eszegetni, hanem Nózi is, de erre a kisasszony nem ad neki engedélyt. Így hiába közelít az etető felé, óvatosan, minden apró mozdulatát meggondolva, mihelyst túl közel merészkedik, Szotyi abban a pillanatban elzavarja. Hiába nézi sóvárogva a finom falatot, mellyel társa tömi a hasát, ő enni nem tud belőle. Ezért nem tud mit tenni, más után kell néznie. Kíváncsi szemeivel, és még annál is kíváncsi természetével kutatni kezdett, mígnem észrevette a cinkegolyót a függő etetőben. Nem gondolkodott, nem teketóriázott sokat, a fa törzséről átnyúlt az etetőre, és hosszú karmaival és ügyes kis mancsaival elkezdte előbányászni a madaraknak szánt elemózsiát. Amikor pedig sikerült egy darabkát letörnie belőle, a törzsön állva, hihetetlen pózban eszegetni kezdte, miközben Szotyi kérdő szemekkel figyelte minden mozdulatát. Hosszú perceken át tartott a csemegézés, majd gyors mozdulattal Nózi leugrott a fáról, le a talajra és szaladni kezdett, Szotyi pedig utána, és meg sem álltak, míg el nem érték az otthonukat rejtő fenyőfát, melynek sűrűjében eltűntek a szemeim elől.    

 Nózi akrobatamutatványa a cinkegolyóért

Nózi akrobatamutatványa a cinkegolyóért

Naplemente a kosborok földjén

 Agárkosbor fehér sziromokkal 

  Agárkosbor fehér sziromokkal

 Agárkosbor

Amikor a nap nyugovóra tért 

 

Kedves látogatóim ma erdőbényei képes beszámolóm utolsó részét osztom meg Veletek. 

Három napot töltöttünk ezen a számomra csodálatos, természeti értékekben gazdag helyen, és minden este, a falu határában álldogáló kosborokkal tarkított réten néztük meg a naplementét. A természet gyönyörű színeket festett az ég aljára, amikor a nap korongja szépen lassan búcsút vett a tájtól és nyugovóra tért.

Fogadjátok sok szeretettel a kosborok földjén készített fotóimat. 

 Agárkosbor

 Agárkosbor

 Agárkosborok

Agárkosbor

Panoráma a Mulató-hegyről

Ma Erdőbényei képes beszámolóm harmadik részét osztom meg Veletek. Ebben a bejegyzésben a Mulató-hegyen készült fotóimat tekinthetitek meg, mely 230 méter magas hegy köré épült maga a falucska, és ahonnan csodálatos látvány tárult a szemeink elé. Fogadjátok sok szeretettel.