Pár nappal ezelőtt örömteli eseményről számoltam be Nektek,
mely nem más volt, mint Szotyi és apró csemetéjének a látogatása. Az a
pillanat, amikor először megláttam a kis mókusgyereket, egész életemre
belevéste magát a szívembe, és féltve őrzöm kedves emlékét.
Egy darabig abban a tudatban voltam, hogy Szotyinak egy
aprósága van, de ez gyorsan megváltozott.
Pár órával később, amikor a nap korongja már a felhőtlen
égbolt közepén járt, és sugarai egészen a fák koronái közé tudtak osonni újra
megjelent a kis barna bundás apróság. Óvatos léptekkel haladt előre a
cseresznyefa vastag törzsén, majd útját a legalsó ágán folytatta, azon az ágon,
ahol az a számára különleges kis rés van, amibe már reggel is orrocskáját
dugdosta. A furcsa üreget újra vizsgálni kezdte, nézegette, szagolgatta
miközben pofácskáját időről-időre elnyelte a rés. Hosszú percekig nem engedte
őt tovább gyermeki érdeklődése, szinte teljesen rabul ejtette a titkos kis
üreg. Bűvöletéből közelgő lépések nesze ébresztette fel, aprócska fejét felütötte,
és mint akinek mosoly ül az arcocskáján boldogan üdvözölte testvérkéjét.
Orrukat kedvesen összedugták, és az újonnan érkezett apróság pici mancsával
gyöngéden végigsimította fivére arcát ezzel kimutatva szeretetét. A két testvér
kabátkája teljesen különböző. Az egyiké barna, mint Nózié, az apukájuké, a
másiké pedig élénk vörös, mint Szotyié az anyjuké, de színek ide vagy oda
mindketten mesébe illő kis teremtések. A levelek újra zizegni kezdtek, és
védelmükből egy újabb mókus bukkant elő, bundája és teste megviselt, arca
nyúzott volt. De szemei úgy csillogtak, mint még sohasem, melyben ott rejlett a
büszkeség és a féltő anyai szeretet. Gyermekeit figyelte, két gyönyörű
apróságát, akik a legfontosabban neki a világon. Amikor a két kicsi észrevette
anyjuk jöttét, rögvest hozzá iramodtak. Szeretgetni, puszilgatni kezdték. Az
egyik az orrát csókolgatta, a másik a hátára kapaszkodott, majd kiugrottak a
bőrükből, hogy újra anyjuk közelében lehetnek. Szotyi elindult felfelé a fa
törzsén, a két kicsi pedig követte minden lépését, majd eltűntek a lombsátor
sűrűjében.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy meg tudjam örökíteni a
kis családot. Tudom egyik másik fotó nem lett tökéletes, de ezek a pillanatok
nem is arról szóltak, hanem az érzésről, arról, hogy nagy vágyam teljesült a
természetnek, Szotyinak és Nózinak hála. Remegő kezekkel, és könnybe lábadt
szemekkel készítettem el a képeket, hogy Ti is lássátok a természet újabb
csodáját, a kis mókusok első, nálam megtett kalandját.
Mókuspuszik
Mókusszeretet
Libasorban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése