Vasárnapi erdei séta

Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgoma

Nagy őzlábgombák

Bimbós pöfeteg

Az elmúlt héten, bőséges égi áldás áztatta a természet szerteágazó ösvényeit. Komor, szürke fellegek robogtak tova az égbolton, és mind, egytől egyig milliónyi esőcseppet rejtettek magukban. 

Vártam, már a hétvégét, hogy újra a természet ösvényein barangoljak, és, hogy megnézzem, előbújtak e már, az őszi erdő legszebb lakói, a kis kalaposok. Szeptember végén járunk, a nappalok érezhetően egyre rövidülnek. A nap korongja este hamarabb nyugovóra tér, reggel pedig, sokkal tovább lustálkodik. Ezen a vasárnapi reggelen is korán ébredtem. A gyors reggeli után magamra öltöttem az erdőjáró ruhámat, füttyentettem a Bogyónak, és már indultunk is. Mindketten boldogok voltunk, hisz újra az erdőben, a szívünknek legkedvesebb helyen szedhettük a lábunkat. A nap mintha elaludt volna, nehezen kezdett virradni, az égbolton sötétszürke felleget osontak tova, és egy pici esélyt sem hagytak a napsugarainak, hogy kikukucskáljanak egy apró résen. Az erdő csendes volt csak a csuszkák kósza hangja úszott tova a fák között. Az ösvényen, melyen haladtam már mások is jártak. A sárban, egymást követték az erőlakók nyomai. Kisebb nagyobb patanyomok, mely egy vaddisznó csordához tartoztak, melynek tagjai idei malacokból, és azoknak a mamájukból, a kocákból áll. Az egyik nyom pedig egy szarvashoz tartozott, talán éppen ahhoz, melyet a vadkamerám is rögzített, és aki éjszakáról éjszakára hallatja orgonáló előadását. Hűvös és nyirkos volt a reggel, a borult égből pedig az eső lába lógott alá, de szerencsére csak egy-egy kósza cseppet hullattak el a felhők. A fák levelinek a nagy része még zöld színben álldogál, csak kisebb foltok árulkodnak a lassan bekövetkező elmúlásukról. Utamat szebbnél-szebb gombák kísérték, és amikor a hegy tetejére értem a Salgói vár csodás látványa tárult a szemeim elé. Régen, hosszú hónapok óta nem láttam a várnak ezt a sejtelmes, puha ködfátyollal beterített arcát. Mindig napos idő, és kristálytiszta panoráma fogadott a tavaszi és a nyári időszakban. De most ősz van, melynek egyik hozzátartozója a ködtakaró. Én személy szerint szeretem a ködöt, mert ahogy a tájra teríti a lepeljét, sejtelmessé válnak a hegyek, a dombok, a fák, minden, amit betakar. A hegy tetejéről utam le a mély völgybe vezetett, ahol a szürkület pihent meghúzódva. Napos időben is sötét van a völgyben, de ezen a reggelen, amikor az égboltot a komor fellegek uralták még sötétebb volt, fény alig hatolt be a mélybe. Az egyik, sűrű bokrokkal tarkított részen szép sudárra nőtt gombákon akadt meg a tekintetem. Messze voltak, de így is feltűnt szép nagyra nőtt tönkjük, melyet szép nagy kalap díszített. Ezek a nagy kalapok alá aztán behúzódhatnak az erdő rovarlakói, vagy még akár az erdei egerek is kényelmesen elférnek a terebélyes tetők alatt. Sejtettem, hogy kik lesznek, nagy őzlábgombának gondoltam őket, és ahogy egyre közelebb értem hozzájuk ez csak egyre erősödött bennem. Valóban ők voltak, mind a hárman. Egyikük magányosan álldogált, a másik kettő pedig kalapját összedugva múlatták az idejüket. Becslésem szerint, méretük meghaladta a 30 centimétert, ilyen szép nagyra nőtt őzlábgombákkal ez idáig még nem sikerült találkoznom. Egészen messzire kellett tőlük távolodnom, hogy fényképezőgépem kijelzőjébe férjenek, de a fotók sajnos nem adják vissza azt a nagyságot, amilyenek élőben voltak.  

De nem csak velük sikerült találkoznom. Az erdő talaját, a még tavaly aláhullott puha avar takarja, melyből sorra bújnak elő a csinos kis kalappal büszkélkedő gombatársadalom tagjai. Bevallom Nektek, hogy a gombák világában nagyon nehezen igazodom el. Én nem gyűjtöm őket fogyasztásra, csak fotózom őket, és szépségükben gyönyörködöm. A meghatározásukban bizonytalan vagyok, ezért csak azokat szólítom nevükön, melyekben teljesen biztos vagyok. Hiszen a gombákkal nagyon óvatosan kell bánni, mert nagyon sok a mérgező közöttük, melyeknek az elfogyasztása nagyon nagy veszélyt jelenthet a szervezetünkre. Azonban megcsodálni és fotózni bátran lehet őket, de a gyűjtésük nagyon nagy szakértelmet és bizonyosságot igényel. Mindezek ellenére, számomra ők az őszi erdő legkedvesebb kincsei, egyedi szépségükkel, és csinos megjelenésükkel, és évről-évre várom a pillanatot, hogy találkozzam velük.           

Gondolataim a természetről.

Sosem vagy egyedül a természetben, hisz lakói ott vannak Veled minden egyes lépésedben.

Elkísérnek utadon, amerre csak visz a lábad, megosszák Veled  kincseiket, hogy Te is átélhesd a legszebb csodákat.

Miskolczi Tímea 

Élet az éjszaka leple alatt.

Gímszarvas csapat

Mezei nyúl

Fiatal gímszarvas bika

Fiatal gímszarvas bika

Amikor a természet ösvényére lépek, mindig nyitott szemmel és füllel szedem a lábaimat. Hiszen csak így lehet, minden apró rezdülésre odafigyelve átélni a legnagyobb csodákat.

Múlthéten vasárnap a tisztás túloldalán, az erdőszél fáinak a védő takarásában, különös dologra lettem figyelmes. Az egyre jobban elszáradt fűszálak megtaposva hevertek, a föld pedig alaposan fel volt kaparva. Nem túrás volt, ahogyan a vaddisznók erős orrukkal felforgatják a puha talajt, hanem jól láthatóan kaparás. A tereprendezést pedig egy szép nagy patákkal megáldott állat követte el.  Ahogy szemügyre vettem a friss földben hagyott nyomát, könnyen megállapítottam, hogy itt bizony nem más ténykedett, mint egy szarvas.

Szeptember van, amikor is a gímszarvas bikák orgonáló hangjától hangosak a természet ösvényei. Jól tudom, hogy a dámszarvas bikák a párzás idején, ún. bőgőteknőt kaparnak, melyet főként erdei tisztásokon alakítanak ki, és itt hallatják jellegzetes nászhangjukat, melyet barcogásnak nevezünk. De az ő időszakuk még odébb van, majd csak akkor kezdődik meg, ha a gímek párzási időszaka véget ér. A jelek, és ismereteim alapján, a megfigyelt, kikapart kis fenségterület egy gímszarvas uralma alá tartozhatott.

Negyedik napja, éjszakánként tisztán hallani lehet, az éj csendjét megtörő, szarvasbőgést, mely hang a tisztás felől szűrődik be a kertembe. Arra, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ki is a tisztás ura, csak egy megoldás létezett, mégpedig az éjjellátó vadkamerám. Ki is vittem előző este, szépen beállítottam, arra a helyre melyről azt gondoltam, hogy ott tartózkodik a gímszarvas, és izgatottan várakoztam másnap reggelig. Bíztam benne, hogy a kamera, majd felfedi a titkos látogató kilétét, és így is lett. Az első felvételen egy szép nagy fülekkel megáldott mezei nyúl eszegette a mező növényzetét. Nem őt vártam, de ettől függetlenül nagyon boldoggá tett a tudat, hogy ő is a erdő, és a tisztás lakója. A következő felvételen egy szép nagy agancs villant fel, mely egy fiatal gímszarvas bikához tartozott. Eleinte kíváncsian méregette az oda nem tartozó tereptárgyat, majd láthatóan a többi felvételek alapján megbarátkozott vele, és a felkapart talajon keresgélt szagok után. Örömöm határtalan volt, amikor meglátta őt, és, hogy sejtésem beigazolódott.

Ebben a bejegyzésemben Veletek is megosztom a vadkamerám által készített felvételeket, és, ha a természet is úgy akarja, akkor folytatása is lesz ennek a történetnek. Bízom benne, hogy még további titkokra derülhet fény, hogy milyen események zajlanak a tisztáson az éjszaka sötét leple alatt. 

Vasárnap reggeli séta.

Imádkozó sáska nőstény

 Erdei rabló szitakötő

 Ébred a tisztás

 Koronás keresztespók

 Macskafarkú veronika

Szeptember közepén járunk, ilyenkor már reggelente a nap izzó korongja egyre tovább lustálkodik, amikor pedig felébred, melengető sugarait kinyújtóztatja, és gyengéden végigsimítja a tájat. Vasárnap kora reggel indultam útnak, akkor még csak egy-egy kósza sugár érte el a tisztás szélét. A seprencéket már csak itt-ott díszíti egy-egy kósza virág, sokuk elszáradva álldogál. Az elmúlt hetekben többször érkezett égi áldás, melynek köszönhetően a csalánsereg tagjai erősek és üdék. Mint minden erre vezető sétámon, most is meg kellett velük küzdenem, erejük pedig mintha egyre nagyobb lenne, még a nadrágon át is érezni lehetett apró tüskéiknek a szúrását. Az egyikük ágai között szép nagyra szőtt pókháló álldogált, melynek kellős közepében az otthon büszke tulajdonosa ébredezett. Mozdulatlanul várakozott, talán a nap melengető sugarait várta, hogy a csillagfényes éjszaka alatt áthűlt testét felmelegítse. Én már tudtam, hogy nem kell sokat várnia, mert az erdőszél fái között felsejlett a meleget adó izzó korong, melyet nem csak ő, hanem a tisztás többi lakója is repesve vár. Éppen ahogy a túl oldalra értem, egy csillogó harmatos ruhába öltözött légyen akadt meg a tekintetem. Majd nem sokkal mellette, egy szép nagyra nőtt manó álldogált mozdulatlanul. Barna testét a nap sugara melengette, és semmi kedve sem volt megmozdulni. Fűrészes mellső lábait összekulcsolta, és imáját mormolta. Percekig guggoltam mellette, figyeltem őt, és bevallom, nagyon nehezen tudtam elszakadni tőle, hisz jól éreztem magam a társaságában. Azonban indulnom kellett, mert még hosszú út, és egy új ösvény felfedezése állt előttem. A tisztás után újra az erdőbe értem, ahol a fiatal bükkfákon egyre kevesebb a levél, és a hézagos lombkoronájuk között, már látni lehetett a kristálytiszta égbolt kékjét. Sokkal világosabb az erdő, mint hetekkel ezelőtt, amikor az üde zöld levelek és a dús lombsátor alig engedett át valamicske fényt. Ahogy lábaimat szedtem a csörgő avarszőnyegen, egy hófehér kalapot viselő gomba köszöntötte az utamat. Most jön az ő idejük, ha lesz elegendő csapadék és kellemesen meleg idő, akkor sorra bújnak majd elő az avar védő takarásából. Be kell, hogy valljam Nektek, hogy nem vagyok egy nagy gombaszakértő, enni is csak a csiperkét, és a szüleim által szedett igazi gombát eszem meg, én inkább csak fotózom őket. Fotóalanyaim pedig főként a csinos külsejű mérgező gombák, mint a párducfoltos vagy a légyölő galóca. Idén azonban még egyikkel sem találkoztam, pedig lassan eljön az ő idejük is, és izgatottan várom, hogy ott ahol tavaly nőttem idén is napvilágot látnak e. Ahogy telt az idő úgy értem egyre magasabbra, de nem folytattam utamat a szokott ösvényen, hanem letértem róla és elindultam a mély völgy irányába. Éppen egy piros bogyókkal díszített csipkebokor ágai között próbáltam meg átjutni, amikor egy erdei rabló szitakötő reppent fel előttem. Megálltam és vártam, hátha visszatér a kiindulási helyére, és így is lett. Éppen ott landolt, ahol pillanatokkal előtt felszállt. A hegyoldalon még sütött a nap, szárnyai megcsillant a fény és ő nyugodtan élvezte a meleg simítást. Lent a völgyben sejtelmes félhomály ült,  ide a mélybe húzódik vissza a szürkület minden áldott nap, aki se a nappalhoz, se az éjszakához nem tartozik. Jó 30 méterre tőlem, négy szarvastehén szedte patáit, egyiket a másik után, majd eltűntek a vadszederbokrok takarásában. Ha egy kicsit előbb érkeztem volna, tovább csodálhattam volna szépségüket, de nem vagyok telhetetlen, ennek a pár pillanatnak is nagyon megörültem. A völgy legalján vastag az avar, a bokám fölé ér, de vannak olyan növények, melyeknek ez nem jelent akadályt. Egy kidőlt mohás fa mellet, apró élénksárga szirmokat viselő virágra bukkantam. Ez idáig még nem találkoztam vele, így becsületes nevét sem tudtam. Pompája már a végéhez közeledett, mert a szép hosszúra nőtt száron, már csak egy virág díszlett, a többiek már hosszú napokkal ezelőtt elhervadtak. De legalább őt láttam, és sokat segített abban, hogy be tudtam azonosítani. A neve nem más, mint a kakicsvirág. A völgy mélyéből lassan felfelé kapaszkodtam a másik oldalra, utamat pedig a kerek repkény halványlila virágai kísérték. Amikor kiértem a völgyből újra világos, és napsütéses idő fogadott, a kora reggeli hűvös levegőt kellemesen meleg váltotta fel. A domboldalon, a fű üdén zöldellt, közte pedig lila virággal büszkélkedő macskafarkú veronika virított. Egyedül, magányosan álldogált, szára a fény felé tört és sokkal nyúlánkabb volt, mint a kis tisztáson élő rokonai. Egy fürge gyík pedig félig lehunyt szemmel süttette magát az őszi napsütésben. A néma csendet hirtelen egy csuszka pár csacsogása törte meg, majd a széncinegék is riasztani kezdtek. Hosszú volt az út még hazafelé, de egy pillanata sem telt el unalmasan. Vadszederbokrok, csipkebokrok érett termései, nehézszagú gólyaorrok rózsaszín virágai, újra fehér virágokat nevelgető közönséges derecevirágok, és hagymaszagú kányazsomborok kedves látványában gyönyörködhettem. Visszafelé is a tisztáson keresztül vezetett az utam, ahol egy szintén újra virágba borult molyűző ökörfarkkóró virított. Élénksárga virága szó szerint csalta a tekintetemet, és az egyre száradó növények között igazi színfolt volt.

Az ősz eleji erdő számtalan csodát rejt, mely csodák csak arra várnak, hogy felfedezzük őket. Járjátok Ti is a természet ösvényeit és fedezzétek fel azt a sok kincset és szépséget melyet veletek is megoszt.

 Molyűző ökörfarkkóró

 Közönséges derecevirág

 Hagymaszagú kányazsombor

 Kakicsvirág

Őszi virágvadászaton.

 Őszi kikerics

Kúszó iglice

Ligeti zsálya

Borzas füzike

Szeretem az őszt, számomra a tavasz után a második legkedvesebb évszak. Tudom sokaknak az őszről az elmúlás, az egyre hűvösebb, ködös, esős idők, az egyre hamarabb beköszöntő esték jutnak az eszükbe. Ez mind igaz is, de mindemellett az ősz számomra a második tavasz, amikor a fák, a bokrok a legszebb és legszínesebb ünneplőjüket öltik magukra. Ezekben, a hetekben a természet egyik legszebb csodája tárul a szemeink elé, az őszi lomszíneződés mesébe illő csodája, mely októberben éri el a csúcspontját. Addig azonban még pár hét hátra van, de az idáig is számos csodával kedveskedik nekünk a természet.

Nagykeresztúr határában, hatalmas mező álldogál, melynek dús fűszálai között szebbnél szebb virágok bontogatják szirmaikat, még ilyenkor is, ősz elején. Immár három esztendeje annak, hogy éppen itt sikerült életem első őszikéjével találkoznom. Azóta minden szeptemberben ellátogatok, hogy újra és újra meg tudjam csodálni szépségüket.

Szombaton délután gondoltam elérkezettnek az időt ahhoz, hogy meglátogassam az ősz legszebb virágát. A kék égen csak egy-egy kósza felhőpamacs úszkált, a nap sugarai pedig olyan meleggé varázsolták a levegőt, mintha visszacseppentünk volna a júliusba. A szél gyengéden fésülte a mezőt, növénylakói pedig engedelmesen hajladoztak, hol jobbra, hol balra. Olyan volt a tisztás, mint egy hatalmas nagy fűtenger, melynek lakói a színpompás virágok. Az elmúlt hetekben bőséges csapadék áztatta a természet ösvényeit, és ősz ide vagy oda, a növények újult erővel pompáznak nem úgy, mint a nyár derekán, amikor a forró, tikkasztó kánikula volt az úr. Serényen szedetem a lábaimat, egyiket a másik után a fél lábszári érő fűben, és a közöttük meglapuló szebbnél szebb virágok között. Óvatosan és odafigyelve kell járni, ilyen apró kincsekkel hintett mezőkön, hogy egyetlen lakójának se essen bántódása. Lakói pedig vannak szép számmal, köztük olyanok is, akikkel ez idáig még nem sikerült találkoznom. Az első ilyen virág a fenséges szépségű, üde rózsaszín színű kúszó iglice volt. Magassága nem volt több 5 centiméternél, és félősen, meghúzódva süttette magát az őszi napsütésben. A mező egyik leggyakoribb virág a ligeti zsálya volt. Nagyon hasonlít a kora nyáron virágzó rokonához a mezei zsályához, de neki a termete sokkal kisebb, és mély lila virágai is jóval apróbbak. A ligeti zsálya szépsége, kedvező időjárás esetén egészen októberig tarkíthatja a mezőket. A tisztást egy keskeny árok szeli ketté, éppen amikor a túl oldalára próbáltam át jutni, egy eddig még nem látott szép sudárra nőtt virágon akadt meg a tekintetem. Ő nem más volt, mint a kedves nevű, és igencsak csinos kinézetű borzas füzike. Élénk rózsaszín virágai szép nagyra nőnek, elérik a 2-2,5 centimétert is. Nem sokkal mellette pedig ott állt a hófehér szirmokat viselő fehér mályva. A fehér mályva is szép nagyra nőtt növény, magassága elérheti a 120 centimétert is. Szolid, méretes virágai pedig mágnesként csalják a tekintetet. A mező közepén jártam, amikor a magas fű öleléséből előbukkant az első halványlila szirmú őszike. Nem sokkal távolabb pedig, még többen voltak. Kicsit korainak találtam az időpontot, hogy meglátogassam őket, és nem is bíztam benne, hogy már virágba szökkenve fogom őket találni, de nem csak, hogy virágba szökkentek, nagyon részük már el is hervadt. Alig-alig volt olyan tő közöttük, melyek ne nyíltak volna még el. Az őszikéket a rovarok, főként a méhek porozzák be, és miután a szorgos kis munkások összegyűjtögették a nektárjukat, a virágok szirmai szépen lassan elernyednek, és hervadásnak indulnak. Utamat tovább folytatva még három kis csapat őszikével találkoztam. Közöttük is voltak már elnyíltak, de olyanok is akadtak, aki éppen akkor kezdték meg szirmaikat szétnyitni, mellyel megkezdték rövidre szabott pompájukat. Csinos külseje ellenére veszélyes növény, hiszen erősen mérgező.

Ez a hatalmas mező azonban nem csak a növényeknek ad otthont, hiszen ahol növények vannak, ott rovarvilág tagjai is jól érzik magukat. Lépteimet szépen kifejlett sáskák kísérték, és miközben szárnyukat széttárták, hol kék, hol piros színekben pompáztak. Dolgos méhek repkedtek virágról virágra, kihasználva a meleg, napsütéses időt, és természetesen a bőséges nektárkínálatot. Hétpettyes katicabogarak pihengettek a zsályák virágainak védelmező takarásában, lepkék perdültek táncra a tisztás meleg levegőjében, és ájtatos manók kulcsolták össze kezeiket, hogy elmormolják aznapi imádságukat. A növények pedig nem csak a rovarokat vonzzák, hanem a vadakat is. A mező legszélén, mely mögött dús lombokkal álldogáló fák alkotnak erdőt, egy őzsuta legelészett. Észrevette jöttöm, kíváncsi szemeivel figyelni kezdett, majd szépen lassan, kecses mozdulatokkal elindult a bokrok védelmező takarásába, és eltűnt a szemeim elől.

Ősz van, és, ha elolvastátok beszámolómat, és megtekintettétek a fotóimat, Ti is láthattátok, ennek az évszaknak a kedves arcát. Szedjétek lábaitokat Tik is a természet egyre színesebb ösvényein, és gyűjtsétek csokorba a kedves emlékeket, melyeket a természet megoszt veletek.   

 Fehér mályva

 

 Hétpettyes katicabogár

 

 Imádkozó sáska

 

    Barna tűzlepke

Ősszel újra dalra fakadnak.

Házi rozsdafarkú

 

Házi rozsdafarkú hím

 Hantmadár fiatal példány

 

Munkahelyem, és annak környéke egy igazi kis madárparadicsom. Házi rozsdafarkúak, tövisszúró gébicsek, hantmadarak, fekete és énekes rigók, szajkók, cinegefélék, zöldikék, barátposzáták, csilpcsalpfüzikék, vörösbegyek és még sorolhatnám azokat a fajokat, melyek itt, a közelemben élik a mindennapjaikat. Talán a sűrű bokrok védelme, a patak közelsége, mely szépen lassan csörgedezik medrében, teszi olyan vonzóvá számukra, ezt a területet. A bokrok féltő karjaikkal nem csak fészkeiket védelmezik, hanem még egy fontos dolgot is biztosítanak a számukra, mégpedig ilyenkor ősszel a folyamatos és biztos táplálékforrást. A fekete bodza, a csipke, a kökény ilyenkor szeptemberben, bogyóktól roskadozó, terített asztallal várj tollas kis vendégeit.

Az itt előforduló madarak közül többen vonuló fajok, akik tavasztól őszig tisztelnek meg a jelenlétükkel. Ide térnek haza, itt építik meg fészküket, nevelik fel az utódaikat, és ilyenkor ősszel az itt élő bokrok csemegéi biztosítsák számukra a szükséges energiát, hogy teljesíteni tudják a hosszú és viszontagsággal teli vándorútjukat.

Évről évre figyelemmel követem az életüket, tudom, hogy melyik faj hol fészkel, ki mivel táplálkozik, és a nyár végén melyikük kezdi meg elsőként a a nagy utazását. A hantmadarak, a tövisszúró gébicsek, az énekes rigók, már ez évre elhagyták a költési területüket, de a barátposzáták, a csilpcsalpfüzikék és a házi rozsdafarkúak még mind a mai napig jelen vannak. Sőt mi több, nem csak, hogy jelen vannak, de újra és újra dalra fakadnak.

Ma reggel borongós időre ébredtem, az eső sűrű cseppekben hullott alá a talajra. Az égbolton komor szürke fellegek robogtak, egymást követve, és úgy nézett ki, hogy ez a nap így esősen fog eltelni. De előrelátásom nem igazolódott be, mert mire munkába értem az eső elállt, és az egybefüggő felhők közötti apró réseken, kíváncsian, sejtelmesen a kéklő égbolt kezdett kikandikálni, majd megjelent a nap első sugara is. Sok időt azonban nem engedtek neki a felhők, mert újra ők vették át az uralmat. Az egész délelőtt így telt el, hol kiderült, hol beborult, de a levegő kellemesen enyhének, már-már fülledtnek érződött. Az egyik derült, napfényes időszakban, kedves ének törte meg a csendet. Nem is kellet nekem több, gyorsan szedtem a lábaimat, és kimentem az udvarra, hogy tisztán hajam azt a kedves reszelős nótát, melyet a villanyoszlopon álldogáló házi rozsdafarkú hím adott elő. Percekig figyeltem őt, közben pedig boldogság öntötte el a szívemet, hogy részese lehettem andalító előadásának. Ilyenkor ősszel, amikor a madarak már csendesen élik a napjaikat, egy-egy madárdalos pillanat igazi kincsen ér.
Délutánra aztán ideért az újabb égi áldás, és vele együtt a hidegfront, mely véget vetett a madarak dalos kedvének.

A vonulás időszakában, szeptemberben és októberben nem csak a házi rozsdafarkúak énekében, hanem a barátposzáták, a vörösbegyek és a csilpcsalpfüzikék búcsúzó nótájában is gyönyörködhetünk. Kívánom, hogy Nektek is legyen alkalmatok átélni, a hosszú tél előtt még ilyen madárdalos pillanatokat.        

 Tövisszúró gébics hím

Feketerigó tojó

 Barátposzáta hím

Ájtatos manó.

Van egy számomra kedves rovar, mely ilyenkor ősz elején bukkan fel a mezők és a rétek fűszálai között. Földön kívülinek tűnő fejével és hatalmas szemeivel folyamatosan környezetét kémleli zsákmány után kutatva. Kifinomult látásának, és jól forgatható fejének köszönhetően minden apró mozgást észrevesz, és szinte semmi sem kerülheti el a figyelmét. Ő az imádkozó sáska vagy kedvesebb nevén ájtatos manó. De kedves név ide vagy oda ő egy igazi vérszomjas ragadozó, akinek, ha egyszer fűrészes lábai közé kerül az áldozata többé onnan menekülni nem tud, könyörtelenül átfonja hosszú lábaival, és el nem ereszti. Főként rovarokkal táplálkozik, szoborrá dermedve, mozdulatlanul várja közelébe kerülő zsákmányát. Mozgása lassú és megfontolt, repülni csak akkor repül, ha nagyon muszáj, és akkor is csak kis távot képes megtenni. Valójában a sietségre semmi oka nincsen, hiszen rejtő színezete kitűnő álcázást biztosít a számára. Leggyakrabban zöld, de a környezetétől függően barna színezetű is lehet.

Éppen a napokban jött létre az idei esztendő első találkozása az ájtatos manóval, és azóta a természetnek hála, már többször is sikerült őket megfigyelnem. Ahogy a lábaimat szedtem a tisztás egyre szárazabb fűszálai között, jöttömre szárnyra kapott, és kiindulási helyétől mintegy jó másfél méternyire landolt. Óvatosan keresni kezdtem őt, amikor megpillantottam, az elszáradt vadmurok tetején álldogált, és fejét hol jobbra, hol balra fordítva kémlelte a környezetét. A fejéhez képest nagy szemeivel aztán kérdően engem kezdett vizsgálgatni. Talán érezte, hogy nem akarok neki semmi rosszat, és nem jelentek rá veszélyt barátságosan tűrte közelségemet. Majd, mint ha ott se lennék elkezdett tisztálkodni. Megpucolta hosszú vékony csápjait, rendbe szedte, oly sok rovaráldozatot zsákmányul ejtő fűrészes lábait, és mit sem törődött vele, hogy közben nézőközönsége akadt. Miután magára hagytam, és pár méterre eltávolodtam tőle újra egy imádkozó sáska reppent fel előttem. Széttárta szép nagyra nőtt szárnyait, és a közönséges cickafark virágára szállt le. Ennek a sáskának a színezet barna volt. Ilyen barna manóval nagyon ritkán találkozom, általában felénk a zöld színűek vannak elterjedve. Mérete is kisebb volt, mint az előtte megfigyelt zöld példány, és sokkal izgágábban viselkedett. Kitartóan követtem minden mozdulatát, míg elszántságomat siker koronázta és sikerült lefotóznom. Szinte egy pillanatra sem állt meg, egyik növényről a másikra mászott, mindaddig még le nem telepedett egy neki tetsző helyen, ahol aztán mozdulatlanul, szinte dermedten várakozott. Magára is hagytam őt, mert sejtésen szerint a zsákmányára várt, egy éppen arra tévedő rovarra, akit uzsonnára elfogyaszthat.

Bízom benne, hogy az elkövetkező napokban és hetekben még lesz alkalmam manókkal, találkoznom, hisz ők az ősz legkedvesebb rovarjai a számomra.

Napraforgó vendéglő.

Széncinege

Napraforgó vendéglő

Beköszöntött a szeptember, és vele karöltve az színpompás erdei ösvények reményét rejtegető ősz. Az erdők fái között már a csend az úr, hisz véget ért a madarak szerelme, a fészkek üresen tátongnak az óvó karok között, és a bennük napvilágot látott új nemzedék fiókái, már önállóan járják a természet szerteágazó, hatalmas ösvényeit. A szeptember, az éjszaka csendes leple alatt leszakít a fáktól egy-egy sárguló levelet, és sorra, a talajra igazgatja őket. Reggel aztán fény derül az éjszaka titkára, az egyre száradó fűszálakon itt is, ott is levelek hevernek jelezvén, hogy az új évszak megérkezett.

Azonban nem csak az erdőkben és a mezőkön érkezett meg az ősz, a kiskertemben is fejüket lehajtva, beérett magokkal álldogálnak a napraforgók. Tavasz elején ültettem el a kertem több szegletébe az apró magokat. Tollas kis barátaimnak szerettem volna kedveskedni vele, hogy amikor beérnek, ki tudják csipegetni a számukra talán legkedvesebb őszi, téli csemegét. De az ültetésbe ők is besegítettek, talán a folyton rejtegető csuszka lehetett szorgos kis társam, aki folyton folyvást dugdos. Neki az a szokása, hogy egy-egy magot fák repedéseibe, a száraz falevelek közé vagy egy neki tetszetős résbe elrejt, hogy aztán később előszedje és elfogyasztja. Ezeket, a kis raktárakat, a legtöbb estben a leleményes cinegék észreveszik, és annak tartalmát ellopkodják az előre látó csuszkától. De olyan estek is vannak, hogy a kis rejtekhelyek hosszú napokon, heteken vagy akár hónapokon át, érintetlenek maradnak, mert a tulajdonosa megfeledkezik róluk. Tavasszal pedig, amikor a hőmérséklet egyre melegebbre fordul, ezek az apró magok elkezdenek kihajtani. Így kertemben olyan helyeken is nőnek, ahová én nem is ültettem el őket, de ennek én csak örülök. Szépen nevelgettem a nyár egyik legszebb növényeit, hogy mire eljön az ősz, finom csemegéjüket tudják kínálni a kis tollasoknak.

Éppen a napokban érkezett meg az első leleményes és figyelmes cinegevendég a napraforgó vendéglőmbe, majd sorra követték őket a többiek is. Pillanatok alatt olyan sokan lettek, hogy békés kis harc kezdett kialakulni a finom falatokért. A legtöbben fiatal széncinegék voltak, akik talán az én odúimat látták meg a napvilágot, hiszen négy fészekaljnyi cinege kelt ki a kis albérletekben. Voltak vagy három tucatnyian, és mindenki egyet akart, megkóstolni a finom csemegét. Talán most először ettek ilyet, és láthatóan elnyerte a tetszésüket. Nem hiába, hiszen magas olaj, vitamin és ásványi anyag tartalmának köszönhetően a legfontosabb téli madáreleség címének boldog tulajdonosa a napraforgómag. Ahogy figyeltem a kis madársereget feltűnt köztük egy kék cinege és egy csuszka pár is. Lehet éppen azok, akik tudtuk nélkül elültették a magokat, és most eljöttek leszüretelni a csőrük alá való finom termést.

Minden nap tiszteletüket teszik kedves látogatóim, hisz a finom csemege ellenállhatatlan a számukra. Azonban a finom magvak egyre csak fogynak, és napok kérdése, hogy az idei esztendőre bezárjon a napraforgó vendéglőm.

 Csuszka