Hirtelen jött havazás

Balkáni gerle

Balkáni gerle

Szajkó

Szajkó

Egy karácsony előtti, havas délelőttön született történettel és fotókkal szeretném az idei esztendőt elbúcsúztatni. Fogadjátok sok szeretettel.
A karácsony előtti napokban kemény, -15 fokos hideg és vastag, több mint 20 centiméteres hótakaró vette uralma alá az erdők, mezők ösvényeit. Az éjszakák a csillagok és az egyre növekvő hold fényében ragyogtak. Hiába terítette le az este sötét fátylát az erdőre, az éjszakai égbolt lakói és a vastag, mindent beborító hódunna olyan világossá varázsolta a kiserdőt, hogy az ablakomból tisztán látni lehetett a fák között, élelem után kutató őzeket. Szeretem ezeket, a téli éjszakákat, figyelni az erdő titkos, sötétbe burkolózó életét, mert egészen különleges érzéssel és hangulattal tud eltölteni.

A derült napok után csütörtök reggel hirtelen jött havazás vette kezdetét. Az égboltot nehéz, szürke fellegek borították be, majd alig, hogy kivirradt, elindultak útjukra az első, egészen aprócska hópihék. Most nem táncoltak, nem időztek sokáig a levegőben, hanem egészen gyorsan, mint akiknek sietős dolguk akadt szaladtak lefelé a talaj irányába, ahol már a nemrégiben aláhullott társaik várták őket. Ahogy teltek a percek úgy jelent meg egyre több és több pihe a levegőben, majd kisvártatva olyan sokan lettek, hogy alig lehetett az erdőig ellátni. A szép nagy, hízott pelyhek pedig egyre csak vastagították, az amúgy is méretes hódunnát.

A hirtelen jött égi áldás a szokottnál is több vendéget terelt be a kertem etetőihez, melyekben bőséggel megpakolt, finom falatok várják napról-napra az éhes csőrű és szájú látogatóimat. Szajkók igazi kis hada érkezett az erdő felől, és láttak neki a reggelijüknek. Mellettük még nagyon sok széncinege, barátcinege, kékcinege, nagy és közép fakopáncsok, csuszkák, eredi pintyek, mezei verebek, egy félénk vörösbegy és a soha nem hiányozható gerlepár is tiszteletét tette. Miután a mátyások és a gerlék jóllaktak, a fák ágain, felborzolt tollaikba burkolózva tűrték a fagyos hideget és a szűnni nem akaró sűrű havazást. A cinegék nem pihentek, egy pillanatra sem álltak meg, egyik magot a másik után hordták a bokrok védelmébe, és hegyes kis csőrükkel ügyesen törték meg azokat. A nagy fakopáncsok ezen a reggelen is az etetők urai szerettek volna lenni, mindenkit csak űzték, hajtották és zavarták, fajtársaikat és a többi tollas vendéget is. De a többi madár szemfülessége határtalan volt, így időről-időre ügyesen cselezték ki az uralkodni vágyó harkályokat.

Kisvártatva kedvenc kis mókusvendégem is megjelent. Az erdő irányából érkezett, lábait gyorsan egymás után szedte, miközben a fák ágain megpihent havat a mélybe taszította. Amikor a diófám törzséhez ért tanácstalanul álldogált, láthatóan semmi kedve nem volt a nyakig érő hóba belegázolnia, de nem volt más választása. Így gyors, szinte szemmel alig követhető mozdulatokkal viharzott a havon, miközben hatalmas ugrásokkal próbálta elérni, hogy minél kevesebbet tartózkodjon a hideg, fagyos égi áldásban. Gyorsan a rejtekhez ért, egy szem diót a szájába vett, és ugyanolyan gyorsasággal, mint ahogy jött, újra a diófa ágai között termett. Miután jóllakott elindult az erdő felé, hogy meleg fészkébe megpihenjen és megbújjon a zord idő elől. 

A vastag hó, a kemény fagyok minden kis erdőlakó életét kemény próbatétel elé állítja. A természetben egyre nehezebben tudnak hozzájutni az élelemhez, ezért nagyon nagy könnyebbséget és biztonságot jelentenek nekik az egész télen át, folyamatosan megtöltött madárbarát kertek etetői. Mely etetők minden áldott napon, az etetési szezon kezdetétől a végéig kiadós lakomával várják az éhes és didergő kis tollasokat. Ha lehetőségetek adatik, Ti is gondoljatok a természet ösvényein élő kedves madarakra, és helyezzetek ki nekik egy kis elemózsiát. A segítségetekért cserébe pedig meglássátok, mennyi kedves megfigyelési élményben és boldog pillanatban lesz részetek, ezeken a borús téli napokon is.  

Széncinege

Mókuska

Téli erdő, imádom ezt a kilátást

A negyedik vasárnap angyala

Áldott, Békés és Szeretetben Gazdag Karácsonyi Ünnepeket kívánok Nektek szeretettel!

A negyedik vasárnap angyala

A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, halványlila lepelbe öltözött angyal jelenik meg az égbolton, és járja be az egész Földet. Kezében lantot tart, azt pengeti, és közben szépen énekel hozzá. De ahhoz, hogy meghallhassuk, szívünk tiszta kell, hogy legyen, és jól kell figyelnünk. A Béke nagyszerű dalát énekli, mely a karácsonyi gyermekről és Isten birodalmáról szól, mely eljő majd a Földön. Sok kis angyal kíséri a nagy angyalt, együtt énekelnek és örvendeznek a mennyben. Daluktól valamennyi mag, mely a földben szunnyad, felébred, és maga a Föld is figyel.

Hófödte decemberi reggelen

Nagy fakopáncs hím

 Szajkó

 Szajkó

Szombat kora reggel sötétszürke fellegek ülték meg az égbolt minden szegletét, még a legrejtettebb zugokban is a félhomály uralkodott. A virradat nehezen köszöntött rá az erdőre, és mintha ezen a reggelen esze ágában sem lett volna átadni a helyét a nappali világosságnak. Majd egészen lassan, komótosan csak helyet nyert ezen a reggelen is. Nyolc óra felé járt az idő, amikor könnyed pihék kezdtek el táncolni a mozdulatlan levegőben. Ahogy teltek a percek egyre több és több kristály érkezett fentről a magasból és halk, szinte alig hallható csilingelő zenéjük betöltötte a tájat. A milliónyi hókristály újra felfogta a fényt és a reggeli világosságot. De mégis oly csodálatosan szép volt az idei első, igazi havazás. Örömmel néztem táncukat, mintha felhőtlen jókedve kerítette volna őket is hatalmába. Csak könnyedén lebegtek, és mintha eszük ágában sem lett volna célhoz érniük. Végül annak rendje és módja szerint mindannyian betöltötték rendeltetésüket, és egyre-egyre vastagodó bundába öltöztették az erdők, mezők ösvényeit. Puhán feküdtek rá mindenre, ami az útjukba került, súlytalan fehér takaróval fedték be a fák, a bokrok csupasz ágait, a fűszálakat, és a talajon pihenő őszi avart.

Az égbolt kiszakadt dunnájából egész álló nap, egész este csak hullottak és hullottak a könnyed pihék, egy kósza pillanatra sem hagyott alább a havazás.

Vasárnap reggel, amikor felébredtem és kinéztem az ablakon szívemnek a legkedvesebb téli látvány fogadott. Advent harmadik vasárnapjára a természet a legszebb és legcsillogóbb felöltőjébe burkolózott, az utánozhatatlanul fehér hó ruhába. Több mint 20 centiméter vastagon pihentek a kristályok, mindent beleptek a természet minden egyes szegletét, és minden lakóját.

Az erdő ösvényén a csend uralkodott, melyet egy korán ébredő csuszka pár eszmecseréje tört meg. „Tveet-tveet” kedves csacsogásuk, mintha meglepetten csengett volna, talán arról beszélgettek, hogy merre induljanak élelem után, hisz a vastag hó mindent beborított, nehéz helyzet elé állítva az erdő tollas kis lakóit. Kisvártatva a csuszka pár diskurzusába a széncinegék és a kék cinegék is bekapcsolódtak, mintha mindenki a másik szavába akart volna vágni, és mindenki a saját ötletét szerette volna közzé tenni. Ekkor hirtelen a csilingelő madárcsipogásoknak a szajkó recsegő hangja vetett véget, és, mint egy döntőbíró állt pöffeszkedve, felborzolt tollakkal a fa hóval fedett ágán, oktatva a többieket. Mindenki csak állt és némán figyelt, még a nagy fakopáncs is mozdulatlanságba burkolózott, abbahagyva az öreg fa gyógyítását. Majd amilyen hirtelen rákezdett mondandójára, olyan hirtelen abba is hagyta, széttárta kék tolldíszt viselő szárnyait, egyet még morgolódott felszállás előtt, és tovarepült a kiskertem irányába. A többiek pár pillanatig még tanácstalanul álldogáltak, majd követve a szajkót ők is útjukra indultak. Az erdőre visszaszállt a csend, csak a hópihék halk zenéje lopakodott tova a fák törzsei között, amikor egy-egy tollas lakó a mélybe taszította az ágakon megpihent takarót, és hirtelen olyan volt, mintha újabb havazás kezdődött volna. A tájat csak a hónak a fehérje és a fák, bokrok ágainak a barnája uralta, egyéb szín nem volt látható, és talán ez még ünnepélyesebbé varázsolta ezt a decemberi vasárnap reggelt. A vastag hóval fedett ösvényen őzek és vaddisznók patáinak nyomai rajzolódtak ki szépen sorban haladva egymást követve. Majd a vaddisznók láthatóan letértek az útról, és betevő után kutathattak. A friss hó feltúrva állt, melyet száraz levelek díszítettek, amik közül talán valami kis élelmet sikerült előbányászniuk.

Könnyed sétám után lassan hazafelé indultam, és ahogy közeledtem a kiskertem felé úgy lett egyre jobban hangokkal telt a levegő. Az etetőimnél rengeteg madár vendégeskedett, akik egymásnak átadva a helyet, alig győzték éhségüket csillapítani. A téli csendet az ő kedves csipogásuk, önfeledt csacsogásuk törte meg, nagyon nagy örömömre.      

 Hófödte tisztás és hűséges kis társam Bogyó

 Kékcinege

A harmadik vasárnap angyala

A harmadik vasárnap angyala

Advent harmadik vasárnapján egy fehéren ragyogó angyal jön le a Földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakozik a szívében, és megérinti a fénysugarával. Azután ez a fény ragyogni kezd az emberek szemében, és elér a kezükhöz, lábukhoz, egész testükhöz. Így, még aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, és hasonlítani kezd az angyalokhoz, feltéve, hogy tiszta szeretet lakozik a szívében. Ezt a fényt azonban nem láthatja minden ember. Csak az angyalok látják, és azok, akiknek szintén ott van a szemében ez a fény. Csak ha ott van a szemünkben ez a fény, akkor mehetünk el a karácsonyi gyermekhez, a megváltóhoz és láthatjuk meg őt.

Látogatás egy új mesebeli világba

Szerintem nem mondok el azzal újdonságot magamról, hogy mennyire szeretem a természet kincseit felfedezni, és amennyire tőlem telik egyedi módon megörökíteni. Szeretem átadni Nektek kedves olvasóim az általam látottakat, az átélt élményeimet és azt a sok szépséget mellyel a természet időről-időre megajándékoz. A fotóim elkészítésénél mindig arra törekszem, hogy azt lássátok Ti is, amit akkor én láttam, abban a pillanatban, amikor a természet megadatta bármelyik kis alanyommal a találkozást. Időt nem sajnálva próbálom megragadni a pillanat varázsát, mely pillanat egyszer adatik meg az ember életében.

Vasárnap délelőtt egy nem mindennapi, antik objektívet volt szerencsém kipróbálni, mely ezentúl, fontos kis társam lesz a kirándulásaimon. Ez a régi idők orosz objektíve teljesen manuális módon működik, mely megadja számomra a fotózás egy másfajta, eddig ismeretlen élményét. Úgy érzem, vele, egy új világ nyílik meg előttem, és lehetőséget ad rá, hogy a természet különleges, szinte már a mesébe illő arcát mutassam majd meg Nektek.  

Így a tél elején nem sok téma akad a növények, a rovarok fotózására, de erdei sétám alkalmával szerencsére sikerült találnom egy kedves kis gombacsoportot, és egy csodás élénk rózsaszín terméseket rejtő csíkos kecskerágó bokrot, melyek kiváló alanyaim lettek az objektív kipróbálására. Ezek a képek melyeket most Veletek is megosztok, az első próbálkozásaim, és be kell, hogy valljam engem teljesen magával ragadott nem csak a használata, hanem a fotók egyedi hangulata, ahogy visszaadják a természet varázslatos szépségét. Jól tudom, hogy van még mit tanulnom, finomítanom, hisz össze kell, hogy hangolódjunk egymással, mint az összes többi objektívemmel, de már most érzem, és ki merem jelenteni, hogy sok szép percet és élményt fogunk együtt átélni és eltölteni. Ezeket az élményeket pedig, mint eddig is, Veletek is meg fogom osztani.     

Csíkos kecskerágó

Csíkos kecskerágó

A második vasárnap angyala

A második vasárnap angyala

A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra.

Bojtoska és fiacskái

 

Az ősz utolsó napjai elhozták a hideg, fagyos téli időjárást, mely kitartott december első hétvégéjén is.

Vasárnap reggel nehezen virradt. A szürke fellegek a föld felé nyújtóztak, és az égbolt minden egyes szegletét puha takarójukkal fedték be. A borús idő ellenére ezen a reggelen is alacsonyra kúszott a hőmérő higanyszála, és a kiskertemet a fagy, a dermedtség tartotta uralma alatt, éppen úgy, mint az erdő ösvényeit.

Ebben a fogakat csikorgató, és gyomrokat mardosó hidegben a természet lakóira a szűkösség időszaka vár. Az őszi dőzsölésnek már csak a kósza emléke él bennük, és talán azok a helyek, azok a kis rejtekek ahová az előrelátók eldugdosták az ősz finomabbnál-finomabb csemegéit. A kertem szorgos kis mókusvendégeinek is eljött az-az időszak, amikor már minden falat, minden apró morzsa számít. A természet az idei őszön nekik is bőséges táplálékkal szolgált, betevő volt szép számmal, melyekkel nem csak gyomrukat, hanem apró spájzaikat is meg tudták tömni. Azonban a jólét hónapjai gyorsan elmúltak, a rohanó idő pedig az ő emlékeiket is egyre fakítja, így egészen pontosan nem tudják, hol vannak a kincsek, a finom elemózsiákat rejtő éléstárak. Csak homályosan emlékeznek, aprócska buksijukban az elmúlt hetek feledésbe merítették a raktárak helyeit, így nem marad más választásuk, minthogy a kósza emlékeiket felidézve mindent aprólékosan átvizsgáljanak.

Ezen a délelőttön is így tettek. Hol Barni, hol Barnus, hol pedig Bojti tűnt fel, miközben tőlük szokott izgalommal és fürgeséggel kutatták át kertem minden szegletét. A lázas keresésnek pedig meg is lett a jutalma, mert a finom diócsemegét, időről-időre bőszen ropogtatták. A legkitartóbb Barnus volt, akinek az emlékében talán ott lapult, hogy a sziklakertem növényzete rejti a takaros kis kamráit. Emlékezete pedig nem csapta be őt, hiszen a fagyott, földön elpihent virágok közül újabb és újabb csemegét bányászott elő, melyeknek egy újabb menedéket keresett. A kitartó munkában olykor tartott egy kis szünetet, mely alatt elmajszolt egy-egy szem diót.

Most is, amikor ezeket, a sorokat írom nektek, nagyon nagy a sürgés-forgás a kertemben. Az etetőimnél éhes csőrű madárvendégeim csipegetnek, az erdő fái kötött pedig egy három tagból álló kisebb szarvascsorda vonul át, a kis akácfán pedig Barnus tör bőszen egy szép nagy szem diót. Szeretem ezeket, a délelőttöket, szeretem figyelni az erdő és a kertem életét, melyben a téli nyugalmat és némaságot egy kis csipogással és motozással töltik meg kedves kis vendégeim. 

        Szajkó

Az első vasárnap angyala

Az első vasárnap angyala 
 
Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.

Őszbe lopakodó tél

 Nagy fakopáncs

 Szajkó

Az elmúlt napokban beköszöntött az igazi téli időjárás, minden szépségével. A sűrű, sötét fellegekből hétfőn hajnalban elindultak útjukra az első hópihék, majd sorra követni kezdték őt a többiek is. A kiskertemben otthonra lelt fák ágait pillanatok alatt fehér fátyollal fedték be, majd kisvártatva a fűszálakat is téli ünneplőbe öltöztették. Az ősz végébe hangtalanul és csöndesen belopakodott a tél, az a tél, melyet annyira szeretek. Sajnos napközben az idei első hó elolvadt, nyomdában pedig csak a vizes latyakos ösvények maradtak. Hiába hullottak a ég kiszakadt dunnájából a puha pelyhek, sajnos a talajon már nem tudtak megmaradni. 

A hirtelen beköszöntött tél rengeteg vendéget vonzott a kiskertembe, az etetőimben pedig rég nem látott forgalom lett úrrá. Az időjárás azóta sem enged fagyos szorításából, sőt a csillagfényes éjszakák leple alatt igencsak alacsonyra kúszik a hőmérő higanyszála. Reggelre fehér dérruhába öltözteti a természet ösvényeit és a kiskertem növénylakóit a késő ősz, az éhes kis vendégeim pedig épphogy derengeni kezd a táj, már élelem után kutatnak. Széncinegék, barát és kékcinegék, csinos kék tollruhát viselő csuszkák, nagy és közép fakopáncsok, izgatott szajkók, mezei verebek, balkáni gerlék szoroskodnak az etetőimnél. Mindenki éhes a kemény fagyos éjszakák után, és bőszen szedegetik egyik szem napraforgómagot a másik után. Kisvártatva a cseresznyefám törzsén egyik legapróbb vendégem is megjelenik, aki nem más, mint a hegyi fakusz. Parányi teste még a kora reggel félhomályba veszik, de amikor oldalt fordult jól láthatóvá válik hófehér hasa, melynek tollai jobban és könnyebben észre vehetővé teszik őt.  De nem csak a madarak ébrednek éhesen, a mókus család is egymás ellen keres-kutat, hisz korgó gyomruk nekik is reggeli után vágyik. Bojtoska és aprócska csemetéi az elmúlt hetekben pirkadattól alkonyatig a hatalmas diófám terméseit rejtegette, és a kertem minden apró zuga az ő spájzaikat rejtik. Ezek a kis éléstáraknak pedig nagyon nagy hasznát veszik az életemben szűkös hónapok alatt. De azért én is gondolok rájuk nap, mint nap, és finom csemegékkel kedveskedek nekik minden este, hogy ha reggel eljön a virradat gyorsan éhségüket tudják oltani. Ők pedig ezt nagyon jól tudják, és hamar megtanulták, hogy hova vannak elrejtegetve kedvenc betevőjük. Öröm minden reggel velük ébredni, nézni, figyelni a kertembe betérő kedves vendégeimet.

 Mókus

 Hegyi fakusz

Őzek az erdőszélen

Őzsuta

Az elmúlt hétvégére beköszöntött az igazi ősz. A hosszúra nyúlt, szokatlanul jó időnek egy északról érkezett hidegfront vetett véget, és végre a szokott medrébe tért a november.

Vasárnap hajnalra fagy vette uralmába a természet ösvényeit, és amikor sétámra indultam igencsak fázós volt a levegő. Szeretem ezeket, a csípős reggeleket, amikor a levegő kristály tiszta, éppen úgy, mint az égbolt, melyen egy kósza felső sem osont tova. A nap akadálytalanul szikrázhatott, fényét és melengető sugarait szórhatta szét. A fagy, az eddig még kitartó virágok kései pompájának véget vetettet, ernyedten álldogáltak az erdőszél vastag avarjában. A tisztást takaró növények viharverten feküdtek, és kristályos dérruhába öltözve fedték be a talajt. Egy éjszaka alatt véget ért a késő őszi virágzásuk. A tisztást körbeölelő fákról a november már minden egyes levelet a talajra terelt, melyek most vastag avarrá sokasodva védelmezik a földet.

A tisztás túloldalán őzek motoztak. Egy bak, akinek koronája még a fejét díszítette, annak ellenére, hogy október végén már megkezdődik az agancsuk hullatása, és egy csinos kis suta. Ismerem őket, testvérek, aki már anyjuk nélkül járják a környező erdőséget. Gyakran látom őket a tisztáson, és a kertünk mögötti erdőben. Hol együtt, hol külön szedik kecses lábaikat. Ezen a reggelen együtt voltak, én pedig a fák és a bokrok csupasz karjai között jól meg tudtam figyelni szépségüket. Azonban bármennyire is óvatos voltam, a suta észre vett, nem szaladtak el, csak komótosan elindultak, kecsesen a tőlük megszokott járással, mely kerül minden feltűnést, majd lassan eltűntek a szederbokrok zöld leveleinek a takarásában.

Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott a keleti égbolton, és megsütötte a fák csupasz karjait, halk, szinte alig hallható csacsogással tengelicek kezdtek diskurálni egymással. Többen voltak, egymás szavába vágva csiviteltek. Percekig hallgattam őket, hiszen nagyon szeretem a tengeliceket, és már régen, több hónapja nem volt hozzájuk szerencsém. Tisztán nem láttam őket, mert a magas fák koronájában a messzeségbe vesztek, de lelki szemeim előtt ott voltak, teljes életnagyságban. Könnyed kis sétámat az ő hangjukon kívül a csuszkák, a cinegék, és az őszapók csacsogása kísérte, a messziből pedig a házsártos szajkók hangos zsörtölődése kúszott be a fák közé.

Jó volt újra érezni az igazi ősz hideg leheletét, ahogy a csípős szél az arcomat simogatja, és mélyen a tüdőmbe szívni a kristálytiszta levegőt.           

 Tengelicek

 Őszi erdő

Diószüret

Nem tudok elég hálás lenni a természetnek azért, hogy aprócska mókusokkal örvendeztetett és örvendeztet meg a mai napig is. Egyszerűen és röviden fogalmazva imádom őket. Az a pár hét olyan hosszúnak tűnt nélkülük, mintha egy örökkévalóság lett volna, hiányukat napról-napra egyre jobban éreztem, és már alig vártam a pillanatot, hogy talán egy szép őszi reggelen újra felbukkannak a kis kertemben. És így is lett, a kívánságom, és a nagy vágyam, hogy újra mókusvendégeim legyenek a természetnek hála teljesült.

Szép ősz reggelre ébredt az erdő és a kertem. Az ébredező nap, mely egyre tovább lustálkodik reggelente, még csak a hegy legtetején álló fák sárguló sudarát simogatta. A keleti égbolt pereme halvány rózsaszín színben úszott, és már ekkor tudni lehetett, hogy szép őszi nap elé nézünk. A kertemben egy hatalmas diófa áll, melynek sárguló levelei között rég nem látott szép nagy terméseket érlelt be, a számára kedvező időjárás. Minden évben terem ez a fa, hol kevesebb, hol több a dió rajta, hol kisebbek a szemek, hol nagyobbak, de ez az év szinte tökéletes termést hozott, nem csak az én, hanem a kertemben vendégeskedő erdőlakók számára is. A diót mindig úgy szüretelem, hogy jusson és maradjon is. Teszek el a magunk részére is, de hagyok bőséggel a talajon is, a betérő korgó gyomrú, és éhes csőrű látogatóimnak. A télire eltett készletekből pedig, minden egyes nap helyezek ki nekik az etetőkbe, hisz az ősszel elrejtegetett tartalékaikat nem mindig sikerült megtalálniuk, így, ha ez az eset bekövetkezik, éhesen biztosan nem maradnak a hideg téli hónapok alatt.

Kora reggel volt, amikor az ablakban állva néztem az ébredező erdőt, amikor egy öt tagból álló szarvastehén csordán akadt meg a tekintetem. Komótosan, ráérősen ballagtak át a fák védelmében, az első meg-megállt és bevárva a többieket. A kis csapatban négy tehén volt, és egy idén született borjú, aki láthatóan már szépen cseperedett, de testmérete még jóval elmaradt a többekétől. Amikor a szarvasok eltűntek, a diófa sárga levelei között motozás jeleire lettem figyelmes. Először azt gondoltam, hogy a szajkó vagy a nagy fakopáncs szüretel a lomkorona védelmében, de kisvártatva láttam, hogy bizony ez nem madár, hanem egy csinos sötét szőrkabátkát viselő mókuska. Boldogságom határtalan volt, hogy újra megtisztelt jelenlétével egy csinos bundás mókuska. Kisvártatva, szép nagyra nőtt karmait a fa törzsébe mélyesztette és lemerészkedett a talajra. A már aláhullott levelek között bőszen keresni, kutatni kezdett, amikor hirtelen rábukkant egy szem dióra, serényen a szájába emelte, és már vitte is magával, fel a fa tetejébe, majd akrobatikus ügyességgel átugrott a cseresznyefára és meg nem állt, míg el nem érte a kertem mögött álldogáló hatalmas juharfát, és eltűnt a szemeim elől. Az újbóli találkozás mindössze pár percig tartott, de mindennél többet ért, hogy láthattam őt. Ekkor már sejtettem, hogy újra be fog térni hozzám, hisz a bőséges diótermés csábító az ő számára is, és ilyenkor ősszel van a gyűjtögetés, a spájzolás időszaka. Hiszen minden szorgos kis mókus jól tudja, hogy lassan közeleg a tél, és addig kell élelmet gyűjteniük, amíg a természet bőséggel megadja a számukra.    

Novemberi vadvirágok

 Százszorszép

Közönséges ínfű

 

Lassan, de biztosan a végéhez közelít az ősz, ami ebben az esztendőben igazán még meg sem érkezett. Az enyhe időjárás mind a mai napig tartja magát, de reggelente már csillogó harmatruhában és a köd könnyed fátylában úsznak a természet ösvényei. Napközben azonban, ahogy a köd feloszlik, kellemesen melengetik a tájat a nap szikrázó sugarai.

Az elmúlt hosszú őszi hetek ez idáig még nem hozták meg a fagyokat, de az előrejelzés szerint, a hét második felében talán már az ilyenkor megszokott kerékvágásba tér a hőmérséklet. A fagyoktól mentes éjszakáknak és nappaloknak hála egyes vadvirágok még szépen bontogatják kedves kis szirmaikat. Ők a rövid nappalos növények, melyeknek elegendő egészen rövid, alig nyolc órás világos, nappali időszak. De akadnak olyan virágok is, akiknek virágzása nem függ a nappalok hosszúságától. Az év bármely évszakjában nevelhetnek bimbókat és virágokat, akár egész esztendőben, beleértve a téli hónapokat is.

A kis tisztáson még szépen pompázik a fehér szirmokkal büszkélkedő őszirózsa, aki tipikusan rövid nappalos növény. Az erdőszélen pedig élénk rózsaszín virágú, pelyhes kenderkefüvek tarkítják a színes őszi avart. De nem csak az ő szépségükben volt szerencsém legutóbbi sétámon gyönyörködni, hanem a százszorszépében is, aki a legjobb példája a fényközömbös növényeknek. Velük enyhe téli napokon is találkozhatunk, és, ha a nap sugarai előbújnak a felhők mögül virágai, teljesen szétnyílnak. Ha viszont a napsugarak takarásba kerülnek összébb záródnak rózsaszínnel szegett fehér szirmai, estére és éjszakára pedig teljesen összecsukódnak.

Az imént említett virágokon kívül, ugyancsak az erdőszélen egy ilyenkor egészen ritka fajra is sikerült rábukkannom, aki nem más volt, mint a közönséges ínfű. Ősszel még nem volt szerencsém találkozni vele, hiszen ő tavaszi virág, és legszebb pompáját áprilisban, májusban éli. Mégis, most az őszbe lopakodott tavasz előcsalta őt, és teljes szépségében ragyogott, a sárga falevelek védelmébe bújva. Bár egészen alacsony termetű növény, mégis feltűnő, kasmírkék szirmai, mágnesként csalta a tekintetemet.

A természet mindig, minden pillanatban kedves élményekkel ajándékoz meg, melyek olykor egészen szokatlanok, de mindegyike fontos kincs a számomra.  

 Pelyhes kenderkefű

 Őszirózsák

Novemberi reggelen

Elékezett az ősz utolsó hónapja, mely idén szokatlanul meleg levegővel, szikrázó napsütéssel tölti meg az erdők, mezők ösvényeit. Sorra dőlnek meg hosszú évtizedek meleg rekordjai, melynek hatását a természet magán viseli, hisz nem ehhez szokott, nem ez a neki kedvező időjárás. De nem tudnak mást tenni a lakói, alkalmazkodnak a szokatlan körülményekhez.

Vasárnap reggel, amikor sétámra indultam a levegő kellemesen enyhe volt, melyben az avar fanyar illata osont a fák egyre csupaszabban álló sudarában. Az ágakon itt is, ott is könnyed ködfátyol ült, ami igazán kellemes hangulatúvá varázsolta a kora reggeli, ébredező órákat. Szeretem ködöt, szeretem a sejtelmes szépségét, melyben a táj egészen más, titokzatosabb arcát mutatja. A fák védelmében hol halkabban, hol erdősebben hallatszott a levelek zizegése, ahogyan búcsút véve otthonuktól hullottak le a koronákból. Esés közben halk nesszel libegtek, ellejtve utolsó táncukat mielőtt földet értek volna. Egyikük-másikuk tétován indult útra, mintha nem bírtak volna, nem akartak volna beletörődni a sorsukba, hogy gyorsan mulandó életük, a végéhez ért.

Ahogy a nap elődugta sugarait a szürke felhők takarásából, a madarak halk motozással betevő után kezdtek kutatni. Cinegék egész kis hada szálldosott ágról-ágra, miközben aprócska csőrük egy pillanatra sem állt be, vékonyka hangjuk egészen betöltötte az ösvény minden szegletét. Izegtek-mozogtak, kerestek-kutattak, és egy kósza szemhunyásnyira sem álltak meg. Csinos fekete fejfedőiken a nap ébredező sugarai csillogtak, szemeik pedig a szűnni nem akaró kíváncsiságtól ragyogtak. Nagyon szeretem a cinegéket, kedves kis lényük hamar elvarázsolja a szívemet, ahogy ernyedetlen szorgalommal, rendkívül élénken és virgoncan keresgélik a napi betevőjüket. Még a legzordabb időben is boldogság és jókedv ül kedves arcocskájukon. Hosszú percekig figyeltem a vidáman tevékenykedő csapatot, miközben feltűnt köztük egy csinos, kék tollruhát viselő csuszka pár is. Fejjel lefelé szedték, hosszú karmokkal megáldott lábaikat, mint ügyes akrobaták, miközben a kéreg repedéseiben megbújt rovarok után kutattak. Valami nem tetszhetett nekik, mert hirtelen hangos riasztásba kezdtek, és túlharsogták a cinegék csendes diskurálását. Az erdei úton haladva, lassan elértem a kis hegy tetejére, ahonnan tisztán látni lehetett a Karancs-hegy vonulatait, ahogy őszi ünneplőjükben pompáztak. A tölgyfák legtöbbjei még magukon viselték a bebarnult koronájukat, melyek között üde zöld foltok jelezték a fenyők, a sárgák pedig a vörösfenyők és a bükkfák jelenlétét. A mélyen fekvő völgyekben ködfelhők gomolyogtak, mintegy puha, könnyed bundával betakarva az alatta nyugvó erdőséget. Csodás volt a kilátás. Hátamat, egy szép kort megélt hatalmas tölgyfának döntve figyeltem a tájat, melynek látványa percről-percre úgy változott, ahogy a ködfátyol éppen betakarta a völgyeket. Könnyedén úszott az alattam elterülő mélységben, és, úgy hullámzott, mint a tenger vize nyugodt, szélcsendes napokon. A hegytetőn újra és újra előbújtak a nap sugarai, és olyan kellemes meleggel áldották meg a levegőt, hogy egy vörös mellényes madárka kedvet kapott gyöngyöző énekének az előadásához, melyhez kisvártatva a széncinegék is csatlakoztak, nem messze pedig a zöld küllő kacagása harsogta túl, a kis énekesek őszi koncertjét. Mintha jót nevetett volna rajtuk, hogy novemberben dalolnak, amikor már nem szokás. De szokás ide vagy oda, a kellemes idő, a testüket simogató meleg, az élelem bősége jókedvre derítette a kis tollasokat, mely arra késztette őket, hogy ennek az örömnek hangot is adjanak. Így hát nekik hála ezen a reggelen az ő kedves nótájuk kísérte végig az utamat.       

   Széncinege

 Csuszka

Visszatértek a mókusok

Mókusapróság

Testvérek

Már hosszú hetek óta nem meséltem és számoltam be nektek Szotyiról, Bojtiról és aprócska kis csemetéikről, akik a nyár nagy részét a kertemben, és a mögötte elterülő erdőben töltötték. Sajnos valami oknál fogva nyár végén a mókuscsalád szőrén-szálán eltűnt, egyik napról a másikra. Az egész álló nap itt tüsténkedő kis mókusoknak hirtelen nyoma veszett. Pedig gyermekkoruk nagy részét itt töltötték, játszottak, mókáztak és ismerkedtek az őket körülvevő világgal, de valami történhetett, hogy megváltak a kertemtől, de sajnos pontosan nem tudtam mi lehetett az. Sejtésem az volt, azonban biztos nem lehettem benne, de a kis rókákra gyanakodtam, akik éppen abban az időszakban hagyták el kotorék otthonukat, és napjaik nagy részét, az erdőnek ezen részén, sőt olykor-olykor kiskertemben töltötték. Eleinte anyjuk kísérőjeként tűntek fel, majd később már egyedül is a környéken múlatták az idejüket. Voltak esetek, amikor itt pihengettek, a nagy juharfa sudarának a védelmében, talán azért, mert biztonságban érezték magukat. De amíg ők biztonságot kerestek, a mókuscsaládnak ez nagyon nem tetszhetett, mert ők bizony félnek a rókáktól, ha kicsike az a róka, ha nagy. Rájuk veszélyt jelenthet, ezért inkább odábbálltak, nagyon nagy bánatomra. Olyan furcsa volt a kertem nélkülük, olyan sokat jártak a fejemben és gondoltam rájuk, de el kellett fogadnom, hogy ez a természet rendje, hiszen, ha nem érzik a biztonságot, elhagyják addigi helyüket. Nekem pedig nem volt más választásom megszoktam a nélkülük való életet, még, ha nehezen is ment. Fájt a szívem, hogy nem figyelhettem önfeledt kis játékukat, nem láthattam cseperedésüket. De nem tudtam mit tenni, amikor elkapott a hiányuk, a fotóikat nézegettem, azt a több százat, amik róluk készültek, és titkon reméltem, hogy talán egyszer még meglátogatnak, és újra találkozhatok velük, akár egy-két röpke pillanatra is.

Időközben az erdőben szörnyű dolog történt. Nem szeretek erről írni, de sajnos vannak ártó emberek, akik nem tisztelik egy cseppet sem a természetet és annak lakóit. Egy napon, kora este, a messziből puska dördülése hallatszott, mely hang hallatára elszorult a szívem, hisz tudtam, hogy ez a hang azt jelentette, hogy egy erdőlakónak ártatlan életét vették el.  A kis rókák mamáját lőtték le, hogy honnan tudtam, hogy őt? Sajnos onnan, hogy megtaláltam ez erdő fái között az avarban fekvő testét. Nem tudom Nektek szavakkal leírni, amit akkor ott éreztem, kezem, lábam remegett, szemeimben könnycseppek gyülekeztek, utat követelve maguknak, és zokogásban törtem ki. Nem szoktam ilyenekről mesélni, az ártó emberek tetteiről, de sajnos jelen van a világban, és ezen a délelőttön én is újra szembesültem vele. Attól a naptól fogva a kis rókák eltűntek, napközben soha nem bukkantak fel, úgy, mint azelőtt. A vadkamerám éjszaka viszont rögzítette őket több alkalommal is. Szegény aprókák fiatalon megtanulták az életre szóló leckét, így csak a sötétség biztonságot adó leple alatt mertek már előjönni. Ahogy napközben a kis rókák nem jelentek meg a kertem és az erdő környékén, a mókusok újra kezdtek előmerészkedni. Hol az egyik, hol a másik tűnt fel a diófám legtetején, miközben a termést szüretelték. Ahogy teltek a napok és a hetek, újra visszatértek az apróságok, mert igen még mindig nagyon kicsik. Arcuk vonásai még mindig gyermekiek, de ügyességük túltesz a felnőttekén. Sokat komolyodtak az elmúlt hosszú hetek alatt, idejüket már nem mókázással töltik, hanem nagyon komoly feladattal, a gyűjtögetéssel. Szőrbundácskájuk is sötétebb lett, de elevenen csillogó, apró kis gyöngy gombocskáik mit sem változott.

A következő időszakban újra több bejegyzésem fog róluk szólni, hiszen szorgos kis életük rengeteg titkot, és kedves pillanatot rejt, melyet majd Veletek is megosztok.         

       

 Rókakölyök

Építkeznek a mezei verebek

Mezei veréb

Mezei veréb

 

Lassan beköszönt az ősz utolsó hónapja, de a hőmérséklet sehogy sem akar az ilyenkor megszokott kerékvágásba térni. Tudom, nagyon sokan örülnek a kellemes időnek, a nap melengető fényében úszó nappaloknak, a kristálytiszta kék égboltnak és az enyhe, szokatlanul enyhe hőmérsékletnek. Azonban szép idő ide vagy oda, aki szemmel és füllel követi a természetben zajló eseményeket, az látja és hallja, hogy ennek a kellemes időnek vannak árnyoldalai is. Hiszen az állat és növényvilág nem ehhez szokott, őket sokkal jobban megzavarja, megkavarja ez a szokatlan meleg.

Az én kis kertemben, szám szerint öt darab odú várja a kedves vendégeit, amelyeket ilyenkor ősszel szépen kitisztítok, hogy rendezett hajlék várja a betérő lakóit.  Tavasszal és nyáron a költési időszakukra veszik bérbe a takaros kis lakásokat, míg ősszel és télen ezek az odúk biztonságos és védett éjszakázó helyet kínálnak nekik.

A napokban, az egyik odúmnál egy mezei veréb pár tűnt fel. Amikor időm úgy engedte figyelem őket, szemmel követem napjaikat, hisz viselkedésük egészen különös volt. A hím naphosszat az odú bejáratában üldögélt, és csak ritkán hagyta el bérelt kis lakását. A tojó is feltűnt néha-néha, szétnézett majd tovareppent. Tegnap délelőtt a hím őrködését az építkezés váltotta fel, csőrében száraz ágakat, apró gyökérdarabkákat, a pongyola pitypang puha repülőszőrös magvait hordozta. De nem csak a hím, a tojó is egész délelőtt tüsténkedett, építőanyagokkal megpakolt csőrrel, térült-fordult. Nagy volt a készülődés, akárcsak tavasszal, a költés közeledtekor. De, hogy költőfészek készül e, vagy csak az éjszakázó fészküket készítik az nem tudom, de szívből remélem az utóbbin tüsténkednek. Hiszen a mezei verebeknek szokása, hogy a tojó és a hím ősszel a számukra megfelelő odút, melyet a tél folyamán alvó és pihenőhelyül szeretnének használni, szépen kitatarozzák, rendbe teszik. Belsejébe száraz gyökerekből, vékony ágacskákból, fűszálakból, tollakból, puha és meleg alvófészket építenek, mely a téli fagyos éjszakákon nem csak melengeti őket, hanem kényelmet is nyújt a számukra. Csak bízni tudok benne, hogy ezen, dolgozott a veréb pár, és nem a költésen törik a fejecskéjüket. Amikor majd időm engedi figyelemmel követem őket, és talán fény derül rá, hogy mit is rejt a kis lakás.          

Párban a mezei verebek

Mezei veréb