2016. szeptember 30., péntek

Búcsú szeptembertől!



Imádkozó sáska  

Erdei rabló

  Vízi csillaghúr

Ismét eltelt egy hónap, az idei ősz első hónapja, mely a szokottnál jóval enyhébb időjárással ajándékozott meg minket. A réteken még virítanak az ősz virágai, de ahogy telnek a hetek számuk úgy fogyatkozik, úgyhogy minden pillanatot ki kell használni, hogy szépségükben gyönyörködjünk. A rovarok is egyre kevesebben vannak, de sétáink alkalmával még találkozhatunk lepkékkel, szitakötőkkel, imádkozó sáskákkal, szorgosan gyűjtögető méhekkel és pókokkal, kik reggelre gondosan megszőtt hálókkal borítják be a rétek növényeit. 
Szeptemberben szinte még alig intünk búcsút a nyárnak, de a természet már jelzi a változást. Az erdő fái már egyre színesebb lombruhában pompáznak, a levelek üde zöldjét már csak kedves emlékként őrzi a szívünk. Ugyanúgy, mint a madarak csengő énekeit, akik közül sokan már útra kéltek telelő területeik irányába, hisz minden esztendő szeptemberében éri el a madárvonulás a csúcspontját. Aki alkonyat után a természet ösvényein töltötte az estéit, annak biztosan volt szerencséje hallani a gímszarvasbikák orgonáló muzsikáját, mely fontos hozzátartozója a kora őszi éjszakáknak. Azonban nem csak a szarvasok szépségében gyönyörködhettünk, hanem az egyre nagyobbra cseperedő pettyes bundácskájukat már elhagyó őzgidákban, kik anyukat követve járják az erdők és mezők ösvényeit, kihasználva a természet terített asztalát, hisz ilyenkor ősszel kell megerősödniük, hogy mire beköszönt a hideg, fagyos tél és vele együtt az ínségesebb időszak kellő erőt tudjanak gyűjteni, hogy a zord hónapokat át tudják szerencsésen vészelni. A mögöttem álló hónap ismét rengeteg szép pillanattal és megfigyelési élménnyel ajándékozott meg, melyet fotóimon keresztül Veletek is szeretnék megosztani. 


Őszi kikerics 

 Pelyhes kenderkefű

2016. szeptember 27., kedd

Erdőszéli alkony.






Kora este volt, a nap sugarai aznapra már nyugovóra tértek és emléküket csak a narancsszínű felhők őrizték. Ahogy pedig búcsút vett a tájtól, a levegő egyre hűvösebbre fordult. Szeptember első két hetében nyáriasan meleg időjárásban lehetett részünk, mely mostanra ősziesre fordult. Reggelente fázósan didergünk, de napközben a nap sugarainak hála még kellemes, langyos idővel ajándékoz meg minket a természet. Az ősz a legszebb arcát mutatja, melyben öröm kirándulásokat tenni. 
Az erdőszélén sudáran álló fák lombjai már megérezték az ősz hűvös leheletét, sárga, vörös foltok díszlenek rajta, ahogy pedig a gyenge szellő láthatatlan kezével végigsimítja őket, csendesen búcsút vesznek életüktől és aláhullanak a talajra.  Ezen a kora estén nem csak a levelek nesze volt hallható, hanem a tölgyfák makkjai is potyogni kezdtek és halk koppanással értek földet az egyre vastagodó avarban. A csendet a vörösbegy kedves csattogása és a feketerigó csipogása törte meg, mely elárulta, hogy lassan ők is az alváshoz készülődnek. A feketerigó elcsendesedett, de a vörösbegy tovább folytatta kitartó csettegését. Az erdő szélen, ahol a bodzabokrok sorakoznak katonás sorrendben egymás mellett, mozgás jeleire lettem figyelmes. A bokrok, melyek hetekkel ezelőtt még a fényes fekete bogyóktól roskadoztak, mostanra már szinte tejesen csupaszon állnak, édes gyümölcsüket a madarak mind mind lecsipegették. A bokrok sárguló leveleinek a takarásából egy őzsuta bukkant elő. Óvatosan szedve patáit előmerészkedett a tisztás szélére, de a bokrok levelei tovább mozgolódtak az ágakon, jelezvén, hogy valaki még a rejtekükben van. Pillanatok múlva egy újabb suta jelent meg és követte a másikat. Gesztenyebarna bundácskáján már jól láthatóan a téli vastag, puha szőrzet jelei kezdtek megmutatkozni, hiszen ilyenkor ősszel, minden élőlény meleg bundát ölt magára, mely védelmet nyújt majd a hideg téli időben. A bokor levelei megnyugodni látszottak a két suta a tisztás szélén legelészett, amikor is hirtelen egy fiatal gida szalad elő ugyanazon a kis ösvényen, melyen a két felnőtt is előbukkant. Ő nem óvatoskodta el a lépteit, gyorsan szedve aprócska patáit szalad a két felnőtt után, kik azon nyomban abbahagyták a legelészést, felütötték fejüket és a közeledő gidára tekintettek. A kicsi odament hozzájuk és ő is nekifogott a vacsorájának. Lassan és óvatosan elindultam, nehogy megzavarjam a békésen eszegető családot, s magukra hagytam őket. Közben a vörösbegy is elhalkult, nyugalom és csend ülte meg az erdőt. Ahogy felgyulladt a csillagok fénye, a pirregő tücskök nekikezdtek muzsikájuknak, de a zenekar tagjai napról napra fogyatkozóban vannak. Hetekkel ezelőtt, amikor még nem voltak ilyen hűvösek az éjszakák a tücskök zenekara is sokkal több taggal büszkélkedett, hallgatóan többen játszották az andalító muzsikájukat, mostanra azonban már egy pár kitartó zenésze maradt a csoportnak, de lassan ők is el fognak csendesedni és csak jövő nyár végén hallhatjuk őket újra.



2016. szeptember 22., csütörtök

Szirmait bontogatja az őszike.




 
Pontosan egy éve annak, hogy a természetnek hála sikerült megfigyelnem az ősz legszebb virágát, az őszi kikericset. Akkor naplómba került róla egy bejegyzés, hogy pontosan mikor és hol találkoztam vele. Minden, számomra fontos eseményről naplót vezetek, amit bármikor elővehetek és fellapozhatok, így újra meg újra felidézhetem emlékezetemben az elmúlt megfigyelési élményeimet és kirándulásaimat. Ennek a naplónak az alapján pedig, minden esztendőben felkeresem azokat a helyszíneket, ahol az éppen adott virág bontogatni kezdi a szirmait. Bevallom, naplóm nélkül is tudom ezeket az időpontokat, hiszen alig várom, hogy március legelején a boszorkánykő sziklás oldalán, a fekete kökörcsin apró, puha bundás bimbói megjelenjenek, vagy április elején a Mátrában az odvas keltike, a madárfészek kosbor vagy éppen a tavaszi lednek virágzásnak induljon. Minden évszaknak megvannak a maga színpompás virágai, melyeket évről évre meglátogatok és megörökítek.
A múlt hétvégén érkezett el az idő, hogy látogatást tegyek Nagykeresztúr határában, ahol a tavalyi esztendőben is lila virágszőnyeggé változtatták a nedves réteket az őszikék törékeny virágai. Az elmúlt hetek meleg időjárása megtette a hatását és a kikericsek szétnyílt szirmokkal fogadtak. A rét egyik árnyas részén, ahol a nap sugarai nem érik őket, ott még bimbós virágokkal sikerült találkoznom. Természetesen napra pontosan nem lehet megjósolni a virágzásukat, hiszen sok minden befolyásolja azt. Ilyenkor ősszel fejlődik ki a növény föld alatti hagymájából a szár és a halványlila virág. A virágok amint bontogatni kezdik szirmaikat, dolgos méhek és dongók kezdik el látogatni és elvégzik a beporzásukat. A beporzás után, a virág elkezd hervadozni. A magkezdemény a talajban telel át és majd jövő tavaszra fog csak terméssé fejődni, amikor is megjelennek a levelei. Ezek a levelek és a közöttük meglapuló toktermések a nyár második felére leszáradnak, kora őszre pedig kifejlődik a szár és a virág, melyek  a réteket lila virágtengerré változtatják.




2016. szeptember 19., hétfő

Égi tünemények.


 






Az idei ősz szeptembere, az első két hétben nyáriasan meleg időjárással kedveskedett nekünk. Napközben a hőmérő higanyszála a 30 fokot súrolta és napokon keresztül még egy kósza felhő sem tarkította az égboltot. Az ősz megérkeztéről csak a hűvös, harmatos reggelek és az egyre színesedő lombruhába öltözött fák tanúskodtak. Szombaton reggelre azonban megérkezett a változás, egész álló délelőtt kövér esőcseppek hullottak alá a talajra, délután pedig, mint kergetőző gyerekek, úgy szaladtak a felhők az égbolton, melyekből időről időre égi áldás érkezett. Amikor a komor fellegek tovatűntek a nap sugarai előmerészkedtek, de sokáig nem melengették a tájat, mert újabb esőt hozó sötét szürke, hatalmas pamacsok takarták el. Egy ilyen borulat után villámok táncoltak az égen és a mennydörgés mély, messzire hangzó hangja robajlott, melybe szinte beleremegett a táj. Ahogy csendesedni kezdett az eső, a nap elől tovaszaladtak a felhők és újra előbújt, vele együtt pedig, az egyik legcsodálatosabb égi jelenség tűnt fel, egy gyönyörű szivárvány, majd pillanatok múlva még egy, szinte közvetlenül mögötte. A szivárvány mögött még az elmúlt vihar sötét felhői díszlettek, a hátam mögül pedig a nap sugarai sütötték meg a tájat.A hatalmas ív külső része vöröses, míg a belső pereme ibolyaszínben tündökölt. A másik szivárvány halványabb színekkel büszkélkedhetett, mintha ő csak félősen megbújna mögötte és színei pedig úgy kezdődtek, ahogy a másik véget ért, azaz fordítva. A belső része volt vörös, míg a külső íve ibolya színű melyek sokkal halványabban rajzolódtak ki, mint a fő szivárványon. 
A szivárvány egy olyan optikai jelenség, melyet az eső vagy a pára cseppjei okoznak, amikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk. Akkor alakulnak ki, amikor a levegőben lévőn vízcseppeket a nap fénye alacsony szögből éri. Valójában a szivárvány nem az égbolt egy pontján keletkezik, hanem a mi, azaz a szemlélő és a Nap helyzetétől függően és minden esetben az égbolt azon részén figyelhetőn meg ami a nappal átellenes. A szivárványnak több változata is kialakulhat, leggyakrabban magányosan egyedül tűnhet fel az égbolton, de előfordulhat dupla és akár tripla is, de ennek nagyon kicsi az esélye. Azonban szivárvány színeit nem csak esős időben figyelhetjük meg, hanem vízeséseknél, apró harmatcseppekkel borított tisztásokon, melyek a makró fotókon jól láthatóan feltűnnek, vagy akár holdvilágos éjszakán is megláthatjuk, a hold korongja körül. De bárhol és bármikor is sikerül is megfigyelnünk ezt a különleges égi jelenséget, azt biztosra veszem, hogy a szemlélőjét rabul ejti a szépsége.



2016. szeptember 14., szerda

Harmatos reggelen.









Szeptemberben már jól érezhetően egyre rövidülnek a nappalok. A nap reggelente egyre lustábban ébred, este pedig hamarabb nyugovóra tér. Az éjszakák egyre hűvösebbek és reggelre párafoszlányok ülnek meg a rétek és a mezők felett. A fűszálakat milliónyi harmatcsepp fedi be és ahogy az ébredező nap sugarai megsüti őket, mint a legfényesebb gyémánt úgy ragyognak. Amikor időm úgy engedi szívesen járom a természet hajnali ösvényeit, mert ezekben az órákban olyan megfigyelési élményekben lehet részem, mint soha máskor. Az éjszakai álmukból ébredező rovarok mind mind harmatos ruhákba öltözve várják, hogy a nap sugarai átmelegítsék őket, mert addig míg testük nem éri el a megfelelő hőmérsékletet nem tudnak szárnyra kapni. A múlt hétvégén igen korán kipattantak a szemeim és gondolva egyet, ha már így alakult, tettem egy sétát a természetben. Ilyen kora reggeli időpontban olyan harmatos a fű, mintha az éjszaka leple alatt eső esett volna, így jobbnak láttam, hogy ha gumicsizmát húzok a lábaimra és milyen jól is tettem. Alig kezdett világosodni, de a vörösbegy már a fák között csettegett, a fekete rigók pedig reggeli riasztásukat hallatták. Az erdő ösvényén halk nesszel, a fák levelei hullottak alá a talajra és lábamat az egyre vastagodó, puha avarban szedhettem. Amint kiértem a fák öleléséből a tisztás felett fehér pamacsokban, apró ködfoszlányok díszlettek. Lassan lépkedtem a térdig érő fűben és mindenre odafigyelve haladtam előre utamon. Sokan nem is gondolnák mennyi szépség tárulhat a szemeink elé egy ilyen harmatos mezőt járva és ez ezen a reggelen sem volt másként. Mint gondosan felfűzött gyöngysorok úgy sorakoztak a harmatcseppekkel díszített pókhálók, melyek közepén áldozataikra lestek a házigazdáik. Bármerre is néztem, mindig valami szépségen akadt meg a tekintetem. Egyik fűszálon egy közönséges légy ücsörgött, mely mint egy aprócska szabad szemmel szinte alig látható harmatos ruhácskát viselt, de nem csak ő öltött magára csillogó ünneplőt, poloskák, katicabogarak, imádkozó sáskák, lepkék a tisztáson otthonra lelt rovarok, apraja nagyja. Ahogy pedig a nap egyre feljebb kúszott a kristálytiszta kék égbolton, melyen egyetlen kósza felhő sem úszott, a cseppek csillogni kezdtek, mint aprócska gyémántok és egyikben másikban a szivárvány színei keltek életre. Nem kell ahhoz nagy utazásokat és túrákat megtennünk, hogy a természet szépségeiben gyönyörködhessünk, elég, ha nyitott szemmel és odafigyelve járjuk az ösvényeket, hiszen annyi apró élőlény él akár egy tisztáson is, melyeknek köszönhetően egy teljesen új világba kaphatunk betekintést. És ahogyan a napszakok változnak úgy mutatják más és más arcukat, reggel nyugodtan pihennek a növényeken, napközben fürgén ugrálnak fűszálról fűszálra, vagy éppen könnyed táncot lejtenek a tisztás virágai felett, majd este ismét nyugovóra térnek.







2016. szeptember 12., hétfő

Gondolataim a természetről.






Csend kell és némaság, hogy megértsük a természet szavát. Tisztelet kell és alázat, hogy átélhessük a legnagyobb csodákat. 
Miskolczi Tímea 



2016. szeptember 9., péntek

Őzgida, a kiserdő új lakója.


 Őzsuta

 Őzgida

 Macskabagoly hangja

Számomra az őszi naplementék a legszebbek és a leghangulatosabbak, ezzel nem azt akarom írni, hogy a többi évszakban nem nyújt csodás látványt a lemenő nap, de ilyenkor valahogy sokkal sárgásabb színeket fest a tájra és az égboltra. Napról napra előbb köszönt ránk a napszállta pillanata és nyolc órára már a teljes sötétség veszi birtokba az erdők, mezők ösvényeit. Tegnap este kint az erdőben töltöttem az estét és figyeltem, ahogy a nap sugarai szebbnél szebb mintákat rajzolnak a fák törzseire és a vékonyka avarpaplanba bújt talajra. Miután búcsút vett a nap a tájtól, a szürkület szinte pillanatok alatt behatolt a fák közé. A domboldal bozótosában apró ágak halk, szinte alig hallható neszére lettem figyelmes, a látás egyre nehezebb volt, de lassan az ágak közül egy jól ismert alak kezdett kirajzolódni. Az őzsuta volt az, aki itt él a környékünkön és akivel olyan gyakran sikerül találkoznom. Harmadik éve követhetem az életét, mely idő alatt évről évre, minden tavasz végén életet adott az utódainak. Az első esztendőben két iker gidája született, tavaly pedig egy. Az idei esztendőben azonban szomorún vettem tudomást róla, hogy magányosan járja az erdő ösvényeit, nem volt nyomában apró gida, aki kísérhette volna. Egy hónapja találkoztam vele utoljára, ugyanezen a helyen ahol most is, azóta nem láttam őt. Hiányoltam is a jelenlétét és ilyenkor mindig rosszra gondolok, mert elég gyakran lövések hallhatóak az erdő mélyéről, amikor meghallom a puska messzire hallatszó hangját összeszorul a gyomrom, mert tudom, hogy ilyenkor egy vaddisznó, szarvas, őz vagy éppen egy róka búcsúzik el az életétől és az örök vadászmezőkön folytatja azt. Szerencsére és nagy örömömre a suta nem lett a vadászok áldozat, boldogságom határtalan volt, hogy újra láthatom őt. Miközben békésen eszegélt, időről időre felém pillantott fekete gomb szemeivel, majd tovább lakmározott. Aprócska patáit, óvatosan emelgetve ballagott előre a bokrok között. Ahogy komótosan haladt, nem sokkal utána újabb mozgás jelei látszódtak a bokor sűrűjéből. A vékonyka ágak lassan szétnyíltak és védelmező ölelésükből egy aprócska, pettyes bundácskát viselő őzgida bújt elő. Olyan kicsi és törékeny volt, látszott rajta, hogy alig több három-négy hetesnél. Nagyon ritka, az ilyen elhúzódó vemhesség, hiszen mire augusztusra beköszönt az üzekedési időszak, addigra a gidák már majd három hónaposak, anyjuk pedig készen áll a bakok udvarlásának a fogadására. Számításaim szerint ez a gida július legvégén vagy augusztus elején láthatta meg a napvilágot. Mozdulatlanul álltam az egyre sötétedő erdőben, nehogy megijesszem őket, a suta látta és érezte, hogy ott vagyok, mert többször rám nézett, de nem ijedt meg. Talán a gyakori találkozásunknak köszönhető ez a bizalom, mert akárhányszor összefutnak utaink, mindig barátságosan viselkedik. Az erdőre néma csend és teljes sötétség ereszkedett, melyet időről időre a macskabagoly hangja tört meg. Bármikor is töltöm az estémet a természetben és legyen az bármilyen évszak a macskabagoly fontos és elengedhetetlen hozzátartozója a kirándulásaimnak. Ezen az őszi estén ismét kellemes és örömteli pillanatokkal ajándékozott meg a természet, mely pillanatok Nektek is megadathatnak, ha az erdők, mezők ösvényeit járjátok.

2016. szeptember 7., szerda

Madárcsicsergős őszi reggel.


 Erdei csillaghúr

 Közönséges boglárka

 Bükkmakk 

 Vadszeder 

Hamvas szeder

Csuszka

Szeptember első hétvégéje, nyáriasan meleg időjárással ajándékozott meg minket. Igaz, hogy napközben kellemesen meleg a levegő, de az éjszakák már hűvös időt tartogatnak. Amikor nem sokkal hét óra után útamra indultam, kellemesen friss és üde volt a levegő. Reggelente a nap már egyre tovább lustálkodik és nyolc óra előtt nem kezdi el a hatalmas fák koronáját melengetni, ezért a sűrű erdőben még hangulatos félhomályban szedhettem a lábamat, az egyre vastagodó és csörgő avarban. Utamat a vörösbegy kedves "cett-ett-ett-ett" hangja kísérte, mely hang egy sűrű lombruhával büszkélkedő bokor ágai közül volt hallható. Lelki szemeim előtt láttam, hogy ott üldögél kömbölyded testével, csinos vörös mellénykéjében és csak csacsog és csacsog. Kis idő elteltével egy másik is csatlakozott hozzá és már ketten beszélgettek, a rajtuk kívül csendes erdőben. A tisztás szélén hatalmasra nőtt csalán nehezítette meg az utamat, de amint átjutottam rajta igazi fehér virágtenger fogadott. Az erdei csillaghúrt, mintha gondos kezek igazgatták volna el, olyan szépen díszlettek a harmatcseppes fűszálak között. A nap lustán ébredezni kezdett és a tisztás szélét melengette sugaraival. Az éjszakai álmukból ébredő rovarok, mind erre vártak, hogy végre napfürdőt vehessenek. Szép nagyra nőtt szöcskék nyújtózkodtak álmosan, lepkék lustának tűnő szárnycsapásokkal emelkedtek a levegőbe, pókok bújtak elő a levelek alól és szép hosszúra nőtt lábaikkal hipp-hopp tovasiettek, ahogy megérezték jöttömet. Kora nyáron, ebben az időpontban már olyan magasan járt a nap, hogy az egész tisztás beragyogta, most azonban szégyenlősen megbújva a fák mögött járt és már napközben sem merészkedik olyan magasra, mint hetekkel ezelőtt. Amint visszatértem az erdő fái közé a szokott reggeli csend helyett a madarak csipogását és egy egy szégyenlős strófáját repítette a gyenge őszi szellő. A szép kort megélt tölgyfa törzsén egy csuszka pár ballagott komótosan és hosszú, hegyes csőrükkel alaposan átvizsgálták a kéreg repedéseit, abban bízva, hogy itt-ott meglapult egy-egy finom csemege. A keresgélés közben folyamatosan hallatták hangjukat, a csuszkák párkapcsolata nem bomlik fel a költési szezon végével, ők együtt maradnak az őszi és a téli időszakban is. Erdei sétánkon, ha meglátunk egy csuszkát szinte biztos, hogy a társa is a közelben lesz és, ha figyelmesen hallgatjuk akkor biztosan meg tudjuk figyelni kedves kapcsolattartó "tveet-tveet" hangjukat, amint egymással beszélgetnek és jelzik hollétüket. Magukra hagyva a őket, tovább indultam utamon, mely szúrós vad és hamvas szeder bokrok között vezetett. Szépen érik már ez a finom csemege, melyet én is nagyon kedvelek, hiszen tele van sok fontos vitaminnal, amire a szervezetünknek nagy szüksége van. De nem csak én szeretem ezeket az édes, lédús gyümölcsöket, hanem az erdő lakói is. A bokrok között széncinegék repkedtek, egyig ágról a másikra és nem igen zavartatták magukat amiatt, hogy társaságuk akadt. Boldogan csipogtak és "ti-ti-tű, ti-ti-tű" hangjuk betöltötte az erdő szűk és igencsak szúrós ösvényét. Ezt a rövid strófákat, ilyenkor ősszel gyakran hallhatjuk, ha nyitott füllel járjuk az erdőt. Amint túljutottam a szederbokrokkal tarkított meredek ösvényen az útkiszélesedett és egy apró, bükk és tölgyfákkal szegélyezett tisztásra jutottam. Egy kidőlt, elkorhadt fára telepedtem le, melyet az élénkzöld moha úgy borított be, mint egy gondos kezű kárpitos végezte volna el ezt a szépen kivitelezett munkát. Olyan kényelmesen puha volt rajta az ülés és olyan csodás volt a kilátás innen a hegytetőről, melyet átélni csak itt a természetben lehet. Órákig el lehet itt nézelődni, hallgatni a neszeket és a hangokat. Éppen előttem, egy könnyed röptű szitakötő landolt, egy elszáradt levelet nézett ki magának pihenő helyül, melyen hosszú perceken keresztül szinte mozdulatlanul állt, én pedig figyeltem őt, majd gondolt egyet és vékony, kecses testével és szinte átlátszó szárnyaival a levegőbe emelkedett, tett egy kört, majd ugyanoda tért vissza. Barna mintás testén és vékonyka szárnyain a nap sugarai csillantak meg. Pihenését egy másik, szitakötő zavarta meg, ő is egy erdei rabló volt, pillanatok alatt mindketten a levegőbe emelkedtek és tovatűntek. A talajt mindenfelé a bükkfa makkjai díszítették, melyek szépen kinyílva várták az éhes erdőlakókat. Volt amelyikben benne volt a mag, de a legtöbb már üresen tátongott, szajkók, erdei egerek lakhattak jól belőlük. Éppen, hogy a szajkó jutott az eszembe meg is jelent. Vadul a talajra csapódott és tőlem nem messze keresgélni kezdett, mozdulni sem mertem, nehogy megzavarjam. Csőrével ügyesen kifejtette a magot a burkából és elrejtette a begyébe, azután jött a következő és a következő, egészen pontosan 8 magot rejtett a begye, amikor is megijedt és hangos "skrék-skrék" kiáltás közben szárnyra kapott. Nem tudom mi lehetett a riadalom okozója, mert sehol senkit nem láttam. Azonban nem kellett sokáig várnom, pillanatok múlva egy újabb szajkó érkezett a fa tövébe, majd még egy és még egy, összesen hárman voltak és ők is a magokat szedegették. Ilyenkor ősszel sorra kezdenek érni a termések, melyekkel nem csak hasukat tömhetik meg, hanem előre gondolva a téli ínséges időszakra, raktáraikat is feltölthetik velük. Míg a szajkók békésen, a legnagyobb egyetértésben csipegettek a zöld küllő nevetése törte meg a csendet, közben a három madár, mintha összebeszéltek volna, mindannyian szárnyra kaptak és eltűntek a fák között. Én is lassan felkeltem kényelmes helyemről és elkezdtem ereszkedni lefelé a hegyoldalon. Ahogy egyre magasabbra emelkedett a nap a kristálytiszta égbolton, úgy lett egyre melegebb. Lent az aljban ismerős és tavasz óta nem halott hangok ütötték meg a fülemet. Éles "szri-szri-szri" csacsogásokkal az őszapók beszélgettek egymással. Kutatni kezdtem szemeimmel hol lehetnek, nem volt nehéz dolgom, mert a hangjuk ügyesen elárulta hollétüket, de olyan gyorsan és fürgén szálldostak és mint az akrobaták, de azok is az ügyesebb fajtából, csüngtek fejjel lefelé a vékonyka ágakon. Az őszapók társas madarak, a költési időszak kivételével, mindig kisebb-nagyobb csoportokban láthatjuk őket, amint élelem után kutatnak, miközben kedves hangjukon egymáshoz csipognak, hogy tudják ki merre jár és amikor egyikőjük elindul, akkor a többi követi őt, nehogy elmaradjanak egymástól. 
Az idei ősz eddig nagyon szép idővel kedveskedik nekünk, melyben öröm a természet ösvényeit járni. Ha lehetőségetek van rá Ti is keljetek útra és gyönyörködjetek a napról napra egyre színesebb ruhába öltözött természetben.

 Erdei rabló

 Őszapó

2016. szeptember 4., vasárnap

Készülve a meleg Afrikába.



 Fehér gólya 

Aki figyelemmel követi a természetet és lakóinak életét, az biztosan észrevette, hogy egyre kevesebb faj látható és hallható az erdők, mezők ösvényein. Augusztus utolsó napjaiban, minden esztendőben megkezdődik a madarak vonulási időszaka. Költöző madaraink sorra szárnyra kapnak és megkezdik hosszú, olykor viszontagságos útjukat dél felé. Azonban nem csak az erdők és a mezők csendesebbek, hanem a kertünk is. A nyári melegben, olykor zsúfolásig megtelt itatók mostanra, sokkal kevesebb tollas vendéggel büszkélkedhetnek. A költési szezon ilyenkorra már minden fajnál véget ér, megerősödött és teljesen önállósodott fiatalok várják, hogy eljöjjön a nagy pillanat, amikor is átélhetik első nagy utazásukat. Bő egy hónapja még arról számoltam be Nektek, hogy a gyurgyalagok fiókáikat nevelik a homokfalban lévő fészkeikben, kiknek mára már csak az emlékük maradt. A múlt hétvégén tett kirándulásomkor szomorúan vettem tudomást róla, hogy a homokfal elnéptelenedett. Nem hallani már tovahangzó, kedves "prüü-prüü" köszöntésüket és nem csodálhatom könnyedén sikló röptüket a kéklő égbolton. Jövő tavaszig, egészen pontosan, május elejéig kell várni, hogy ezeket a kedves pillanatokat újra átélhessem. A fecskék még jelen voltak, a tó sima, szinte mozdulatlan felszíne felett, nagy csoportokban repkedtek, mintha összebeszéltek volna, vagy egy előre betanult koreográfiát követnének, melyet időről időre megszakítottak, hogy egy-egy kortynyi friss vízzel hűsítsék szomjúságukat. Már ők is készülnek az utazásra és egyre nagyobb csoportba verődve várják a pillanatot, amikor is útra kelnek a telelő területük irányába. A tövisszúró gébicsek fiataljai még a szüleikkel együtt láthatóak, de nemsokára az ő idejük is eljön, hogy megkezdjék első útjukat, melyet általában más fiatal gébicsekhez verődve tesznek meg. A tövisszúró gébicsek életük nagy részét a meleg Afrikában töltik, hazánkban mindössze négy hónapig vendégeskednek. Májusban érkeznek, életet adnak utódaiknak  és felnevelik őket, majd augusztus legvégén már szárnyra is kapnak és visszaindulnak dél felé. A tó melletti mezőn, fehér gólyák kutattak élelem után. Idén napvilágot látott fiatalok és idősebb példányokból tevődött össze ez a kisebb csoport. Egy egy közülük, nagy szárnycsapásokkal, lustán a levegőbe emelkedett és tó felett körözött. Napok kérdése, hogy ők is megkezdjék utazásukat. Nappal vonulnak, amikor is a meleg légáramlatokat, más néven termikeket kihasználva vitorláznak egyre délebbre. Vannak madarak, akik amint vége a nyárnak útra is kelnek, de olyanok is akadnak szép számmal, akik csak ősszel, szeptember legvégén, vagy októberben kezdik meg a vonulásukat. Ezek a fajok, annak ellenére, hogy főként rovarokkal táplálkoznak, ilyenkor áttérnek a gyümölcsök fogyasztására is és azzal egészítik ki az étlapjukat. Ilyenek a csilpcsalpfüzikék, a barátposzáták vagy éppen a rozsdafarkúak, melyekkel még október közepén is találkozhatunk. Sőt, ha kedvező az időjárás, gyakran hallhatjuk, amint kedves dalaik megtörik az őszi erdő csendjét.

Gyurgyalag

 Tövisszúró gébics hím
 
 Tövisszúró gébics fiatal példány

2016. szeptember 1., csütörtök

Üdvözöllek ősz!





 

Elérkezett az ősz első napja, a legszínesebb évszak, amikor a fák és a bokrok ezrei, színes ünneplőbe öltöztetik a természet szerteágazó ösvényeit. Nagyon sok embertől hallom, hogy sajnos itt az ősz és azt szeretnék, ha a nyár nem ért volna még véget. Sokaknak az őszről az elmúlás, az esős és ködpaplanba bújt napok jutnak az eszébe, pedig az ősz az az évszak, amikor a táj, a legszínesebben pompázik. Sárga, vörös, narancs, barna, rózsaszín, bordó színeket fest a tájra, olyanokat amilyenre csak ő képes, csak Ő a Természet. Számomra az ősz nem az elmúlásról szól, hanem arról, hogy a meleg, olykor tikkasztó nyár után megpihen és pár hónapra nyugovóra tér, hogy aztán tavasszal újult erővel, újjáéledjen a hosszú téli állom után.
Szeptemberben, már jól észrevehetően egyre rövidülnek a nappalok. A sötétség puha paplanját már egyre korábban a tájra teríti, reggelente pedig egyre lustábban és később ébred fel a nap. A levegő napközben még kellemesen meleg, de az éjszakák már egyre hűvösebbek és fázósabbak. Az éjszakai pára reggelre, harmatos díszbe öltözteti a fűszálakat, az ősz virágait és még a rovarok testét is. Ahogy pedig a nap sugarai előbújnak, mintha milliónyi ékszer lenne szerteszórva, úgy csillognak az apró cseppek.
Az erdő ösvényein már most, a hónap legelején is frissen aláhullott, elsárgult falevelek díszlenek és napról napra, egyre puhább és vastagabb avarszőnyeggé sokasodnak. Az őszi erdő halk és csendes, hosszú percek telhetnek el úgy, hogy akár egyetlen madár hangját is hallhatnánk, pedig ott vannak a fák ágai között, de csendesen szálldosnak útjukon. Az idei esztendőre legtöbbjük már elcsendesedett és csak jövő tavaszra gyönyörködhetünk újra csengő énekükben. A frissen otthonukat hagyott levelektől zizeg az erdő és a színes avarszőnyegből az ősz virágai és a gombák kukucskálnak ki.
Vonuló madaraink sorra kapnak szárnyra és megkezdik hosszú vándorútjukat, dél felé. Helyükre az északi tájakról érkeznek majd tollas vendégek, akik a téli időszakot fogják nálunk tölteni. Érni kezdenek az ősz gyümölcsei és, ha a természet is úgy akarja akkor az erdők, mezők terített asztallal várják majd az éhes vendégeket. Makkok koppanása vonzza a szajkókat, ez erdei egereket, a mókusokat, a szarvasokat vagy éppen a vaddisznókat, hiszen ebben az időszakban kell kellő zsírréteget növeszteniük és elraktározni a falatokat, hogy a hideg telet át tudják majd vészelni. A bodza, a kökény és a galagonyabokrok szinte roskadoznak az érett termésektől és várják, hogy a sok éhes csőr jóllakjon belőlük.
Esténként, naplemente után szarvasbikák messzire hangzó bőgésétől hangos a táj és időről időre a levegőbe kiáltják, a szerelemtől átitatott hívó szavukat.
Szeretem az őszi napokat és az sem szomorít el, ha éppen a nap nem a legfényesebben tündököl az égbolton, vagy ha puha ködpaplanba burkolózik a táj, mert szerintem aki szereti a természetet, az elfogadj az évszakok változását, mindegyikben meglátja és észreveszi azokat a pillanatokat és kedves élményeket melyeket a természet tár fel előtte.