Őzsuta
Őzgida
Macskabagoly hangja
Számomra az őszi naplementék a legszebbek és a leghangulatosabbak, ezzel nem azt akarom írni, hogy a többi évszakban nem nyújt csodás látványt a lemenő nap, de ilyenkor valahogy sokkal sárgásabb színeket fest a tájra és az égboltra. Napról napra előbb köszönt ránk a napszállta pillanata és nyolc órára már a teljes sötétség veszi birtokba az erdők, mezők ösvényeit. Tegnap este kint az erdőben töltöttem az estét és figyeltem, ahogy a nap sugarai szebbnél szebb mintákat rajzolnak a fák törzseire és a vékonyka avarpaplanba bújt talajra. Miután búcsút vett a nap a tájtól, a szürkület szinte pillanatok alatt behatolt a fák közé. A domboldal bozótosában apró ágak halk, szinte alig hallható neszére lettem figyelmes, a látás egyre nehezebb volt, de lassan az ágak közül egy jól ismert alak kezdett kirajzolódni. Az őzsuta volt az, aki itt él a környékünkön és akivel olyan gyakran sikerül találkoznom. Harmadik éve követhetem az életét, mely idő alatt évről évre, minden tavasz végén életet adott az utódainak. Az első esztendőben két iker gidája született, tavaly pedig egy. Az idei esztendőben azonban szomorún vettem tudomást róla, hogy magányosan járja az erdő ösvényeit, nem volt nyomában apró gida, aki kísérhette volna. Egy hónapja találkoztam vele utoljára, ugyanezen a helyen ahol most is, azóta nem láttam őt. Hiányoltam is a jelenlétét és ilyenkor mindig rosszra gondolok, mert elég gyakran lövések hallhatóak az erdő mélyéről, amikor meghallom a puska messzire hallatszó hangját összeszorul a gyomrom, mert tudom, hogy ilyenkor egy vaddisznó, szarvas, őz vagy éppen egy róka búcsúzik el az életétől és az örök vadászmezőkön folytatja azt. Szerencsére és nagy örömömre a suta nem lett a vadászok áldozat, boldogságom határtalan volt, hogy újra láthatom őt. Miközben békésen eszegélt, időről időre felém pillantott fekete gomb szemeivel, majd tovább lakmározott. Aprócska patáit, óvatosan emelgetve ballagott előre a bokrok között. Ahogy komótosan haladt, nem sokkal utána újabb mozgás jelei látszódtak a bokor sűrűjéből. A vékonyka ágak lassan szétnyíltak és védelmező ölelésükből egy aprócska, pettyes bundácskát viselő őzgida bújt elő. Olyan kicsi és törékeny volt, látszott rajta, hogy alig több három-négy hetesnél. Nagyon ritka, az ilyen elhúzódó vemhesség, hiszen mire augusztusra beköszönt az üzekedési időszak, addigra a gidák már majd három hónaposak, anyjuk pedig készen áll a bakok udvarlásának a fogadására. Számításaim szerint ez a gida július legvégén vagy augusztus elején láthatta meg a napvilágot. Mozdulatlanul álltam az egyre sötétedő erdőben, nehogy megijesszem őket, a suta látta és érezte, hogy ott vagyok, mert többször rám nézett, de nem ijedt meg. Talán a gyakori találkozásunknak köszönhető ez a bizalom, mert akárhányszor összefutnak utaink, mindig barátságosan viselkedik. Az erdőre néma csend és teljes sötétség ereszkedett, melyet időről időre a macskabagoly hangja tört meg. Bármikor is töltöm az estémet a természetben és legyen az bármilyen évszak a macskabagoly fontos és elengedhetetlen hozzátartozója a kirándulásaimnak. Ezen az őszi estén ismét kellemes és örömteli pillanatokkal ajándékozott meg a természet, mely pillanatok Nektek is megadathatnak, ha az erdők, mezők ösvényeit járjátok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése