Viharos vasárnap

Nagy fakopáncs

 Mókus

Mókus tisztálkodása

Érdemes megnézni, az eddigi legkedvesebb videóm

Búvóhely keresés a vihar elől 

 Nagy fakopáncs keresgél

Tervem szerint, ma az őszi Mátráról szóló bejegyzésemet szerettem volna Veletek megosztani, de a tegnapi zord időjárás gondolkodóba ejtett, és úgy éreztem, hogy időszerűbb, ha most erről fog szólni az írásom.

Szombaton este, amikor a nap nyugovóra tért elkezdett fújni a szél. Eleinte csak gyengén szalad végig az erdő ösvényén, és finoman borzolta az erdő fáinak, egyre csupaszabb ágait, de ahogy telt az idő egyre dühösebb lett. Egész éjszaka süvített, és időről-időre hangos morajlása törte meg a sötétség csendjét. Vasárnap reggel nagyon korán ébredtem, alig volt hat óra, és még ebből egy órácskát le is kellett vonni, hiszen tegnap megkezdődött a téli időszámítás. Óraállítás ide vagy oda, nagyon nehezen virradt ezen a reggelen. Komor, sötét fellegek robogtak tova az égbolton, mintha egymást kergették volna számomra ismeretlen céljuk felé. A szél nem akart gyengülni, és az első esőcsepp is utat tört magának, majd sorra követték őt a többiek. Semmi másra nem tudtam ezen a reggelen gondolni, csak az apró, pár grammos kis tollasokra, akiket nagyon nagy kihívás elé állít az erős szél.

Már napokkal ezelőtt elkezdtem a madarak etetését, de ezen a reggelen a szokásosnál is több eleséget tettem ki az etetőkbe, hogy élelembe senki ne szenvedjenek hiányt. Hisz éppen elég terhet jelentett nekik az időjárás viszontagságaival szembenézniük. Ilyenkor már rovarokat is nehezen találnak, mert legtöbbjük biztonságos helyre húzódtak a közelgő tél elől, akik pedig eddig még nem bújtak el most biztosan megtették. Enni pedig kell, ha fúj, ha esik, az éhes csőrök étvágyát, muszáj csillapítani, hogy szervezetük hozzájusson, a napi szükséges energiához, mely életben maradásukhoz feltétlenül szükséges.  

Vasárnap reggel, egyik kedves olvasóm Zsolt írta nekem, hogy ilyenkor a madarak elbújnak, biztonságos, széltől védett helyet keresnek, és igen ez valóban így van. Sűrű örökzöld bokrok vagy fák védelmében, ereszek alatt próbálnak meghúzódni, ott ahol a viharos szél nem éri őket. Azonban egész nap nem maradhatnak védett helyen, muszáj nekik a napi betevőjüket megkeresni, és nagyon nagy könnyebbséget jelent nekik, ha bőséges élelemmel kedveskedünk nekik. Nagyon kedves ismerőseim, és olvasóim Attila és Andrea is így tesz, és meg is osztották velem, ezt a számomra oly nemes cselekedetet.

Egész délelőtt sorra érkeztek a kis tollasok, etetőim pedig teljesen megteltek vendégekkel. Széncinegék, kékcinegék, barátcinegék, fenyves cinegék, csuszkák, szajkók, nagy fakopáncsok, fekete rigók, és egy egyedül érkező csíz tojó is tiszteletét tette. Akik nem éhségüket oltották azok megpróbáltak az esőtől, és a széltől védett helyet keresni. De nem csak a madarak néztek be hozzám finom falatokért, hanem a mókusok is, egészen pontosan három mókus. Az egyik szép barna bundát viselt, míg a másik kettő, vöröses színezetűt, akik olyan egyformák voltak, mint két tojás. A három mókus szaladt ide, szalad oda, olyan fürgén, hogy alig lehetett őket követni, és mindig egy-egy diót cipeltek aprócska mancsaikban. Néha a nagy rohanások között tartottak egy-egy kis szünetet. Ilyenkor letelepedtek a fa törzsére, éles kis fogaikkal feltörték a dió kemény héját, és jóízűen elfogyasztották a benne lapuló finom húst. Mit sem törődtek a széllel, és az egyre jobban zuhogó esővel, ők csak rejtegettek, és falatoztak. Csinos bundájukból csepegett a víz, annyira el voltak ázva. Az egyik mókus a nagy jövés-menésben elfáradt, és a madáretetőmet választotta ki pihenő helyéül. Milyen jól is tette, hiszen ott a széltől, és az eső cseppjeitől is védve volt. Gyorsan vettem a kamerámat, és megpróbáltam őt videóra venni. A kis bundás neki fogott tisztálkodni, a víztől elázott bundájának a szőreit igazgatni, és furcsa dolgokat művelni. Hempergett az etetőben, mintha a hátát próbálta volna meg a fához dörzsölni, nem tudom mi jelentősége volt a furcsa mozdulatainak, de nagyon jót mosolyogtam rajta. Perceken át tartott a mosakodás, majd lemászott az etetőből, és tovább folytatta a kutatást a fűszálak, és az avar között meglapuló diócsemegék után.

Nagyon szerettem volna, hogy a szél és a csapadék alábbhagyjon, melyből az egyik teljesült is, dél környékén elállt az eső. A szél azonban még haragosabbra fordult, tépte, csavart a fák karjait, akinek hallani lehetett fájdalmas kiáltásukat. Voltak, akik nem bírtak szembeszállni a szél erejével, megadták magukat, és ez az őszi vihar véget vetett az életüknek. Kora délután volt, amikor egy kicsit megpihent a szél. Magamra vettem a kabátom, és kimentem szétnézni, hogy nem okozott e kárt a kertem lakóiba. Sajnálattal vettem észre, hogy a cseresznyefám tövében egy széncinege ücsörgött mozdulatlanul. Közelebb mentem hozzá, és kicsit megkönnyebbültem, amikor megláttam, hogy él. Apró csőre nyitva volt, mint aki friss levegőt akar belélegezni, szemeiben pedig a félelem volt látható. Óvatosan a kezembe emeltem, egy apró jelét sem adta a tiltakozásnak, barátságosan rám pillantott. Nem hagyhattam őt ott, mert sérülten könnyen ragadozó martalékévá válhatott volna. Védett helyre tettem, és bizakodtam, hogy helyre fog jönni. Miután megpihent szárnyait kezdte próbálgatni, és jó fél óra múlva elrepült a bokrok sűrűjébe. Csak remélni tudom, hogy ő és a többi madár is túlélte a tegnapi napot, mert miután a cinege elrepült újra feltámadt a szél. Egész délután és este csak süvített, útját pedig a kicsavart, letört fák tanúsították, hatalmas károkat okozva az erdők, mezők ösvényein, és a lakott területeken.         

 Széncinege

 Csíz tojó

Rég nem látott kedves vendégek

Blogomban időről-időre a természetben zajló, éppen aktuális eseményeket osztom meg veletek. Azokat az eseményeket, melyek a természet hatalmas színpadán történnek, és melynek főszereplői az élővilág fontos tagjai.

Napról-napra figyelemmel követem az erdők, mezők vagy akár a kertemben zajló eseményeket, melyeket naplómba rögzítek. Így a kedves élményeket még elevenebben meg tudom őrizni, és ha naplómat fellapozom újra és újra át tudom élni a múlt emlékeket.

Jelen bejegyzésemben a csízek visszatéréséről szeretnék beszámolni Nektek. Két napja, éppen szüleimhez tartottam, amikor a házukkal szemben álldogáló enyves égerfa leveleinek a takarásában ismerős hangokra lettem figyelmes. „Tetetet” halk, jól ismert csivitelés ütötte meg a fülemet. Megálltam, és figyeltem, hallgattam a kedves csacsogást, és vártam, hogy megpillantsam, a hónapok óta nem látott kedves téli vendégeinket, a csízeket. Tudtam, hogy az ő aprócska testüket rejtik a fa védelmező karjai, és levelei. Lelki szemeim előtt pedig láttam, ahogy egymás ellen csüngeszkednek, függeszkednek az éger vékonyka ágain, és áltoboz termésein, melyek kedvelt csemegéjüket rejtik magukban. Hosszú perceken át, mozdulatlanul várakoztam, közben pedig elmélyülten hallgattam eszmecseréjüket, mely beszélgetésük mintha a hosszú vándorút élményeik megosztásáról szólt volna. A kedves zsivaj kezdett alábbhagyni, és a levelek közül előtűnt egy élénk zöldes sárga mellkasú, és fekete sapkácskát viselő hím. Szárnyait széttárta, miközben jól látszottak az azokat díszítő élénk sárga szalagok, majd tovarepült a patakpart másik égerfájának az ágai közé. A többieknek sem kellett több, sorba követték a hím madarat, miközben kedves „tilu-tilu” hangjukon tartották egymás között a kapcsolatot.

A csízek hazánk egyik legkedvesebb téli vendégei, októbertől áprilisig gazdagítják élővilágunkat jelenlétükkel. Magevő madarak, akik főként csapatokba járnak, és az őszi téli időszakban etetőink gyakori vendégei lehetnek, ha napraforgómaggal kedveskedünk nekik.

A fenyveserdő lakói

 Légyölő galóca

 

  Légyölő galóca

 Zöld harmatgomba

 

Bimbós pöfeteg

Október vég felé járunk, és napról napra, az ősz oly szép arcában gyönyörködhetünk. A csillagfényes éjszakák leple alatt egyre mélyebbre süllyed a hőmérséklet, és kora reggelre éppen, hogy csak a nulla fokot súrolja. A nappalok még langyos idővel telnek, hisz a nap sugarai még kellemes meleggel simogatják a tájat. A hűvös éjszakákon egyre jobban dideregnek a fák, leveleiket egyre jobban hullatni kezdik, így a természet ösvényei gyönyörű, sárga, barna és vörös színekben pompáznak, és sétáink alatt ilyen szép színes, puha avarszőnyegen szedhetjük a lábainkat.

Késő délután, amikor a munkából hazaértünk a nap hét ágra sütött, a fák leveleit a hűvös szél borzolta, én pedig minden apró porcikámmal a természetbe vágytam. A Salgói vár lábánál gyönyörű fenyves erdő terül el, célunk pedig ennek az erdőnek a felfedezése volt. Ha figyelemmel követitek az írásaimat, Ti is jól tudjátok, hogy az őszi erdő legkedvesebb lakói számomra a gombák. Közöttük pedig van egy igazán csinos külsejű, melyet csak szemlélni szabad, ő pedig nem más, mint a légyölő galóca. Megjelenése mesébe illő, és amikor gyönyörködöm benne valóban olyan érzésem van, mintha egy más, mesebeli világba cseppentem volna, látványa szó szerint rabul ejt.

Az elmúlt hetekben kiadós esők áztatták a természet ösvényeit, melyek igen kedvező hatással volt a gombák fejlődéséhez. Utunk első szakasza a szép magasra nőtt bükkfák között vezetett, melyek óvó védelmében rengeteg gomba lapult meg. Voltak piros, kék, fehér, zöld, barna kalapot viselők, és voltak olyanok is melyek gondosan tervezett mintázatot viseltek a tönkfedőjükön. Bármerre is néztünk mindenhol gomba nőtt, és jó lett volna mindet egytől-egyig megörökíteni, de ez képtelenség lett volna, így maradtak a különleges kinézetűek. A frissel aláhullott levelek között egy egyedi zöldes színben játszó, aprócska kalap kukucskált ki, színén és szépségén ügyesen megakadt a tekintetem, ő nem más volt, mint a zöld harmatgomba. Utunk a fenyvesben folytatódott tovább, ahol a napfényes idő ellenére már esti szürkület fogadott minket. A fák ágai szorosan egymásba fonódnak, és a szinte csak azokat borítja üde zöld levél, melyeket még elér a napsugarak éltető fénye. A fényes nappal is sötétben álló ágak elszáradva álldogáltak, melyekről a tűlevelek, már mind egytől-egyig a talaj avarrétegét vastagítják. Ezeknek, a nehezen lebomló tűleveleknek köszönhető, hogy a fenyvesek talaján oly kellemes a járás, mint sehol máshol. A gyepszint növényei közül ebben az erdőben senki nincsen jelen, csak puha zöld mohák, és különleges kinézetű gombák élnek itt meg. Utunk alatt, gömbölydedre hízott pöfetegekkel, barna nyálkásgombákkal, párduc, barna és légyölő galócákkal, és egyéb más apró szépségekkel sikerült találkoznunk. A legcsinosabbak számomra a piros alapon fehér pettyekkel díszített légyölő galócák voltak. Voltak egészen aprók, olyanok, akik néhány napja látták meg a napvilágot, és olyanok is, akiknek csinos kalapját az idő vasfoga megfakította az ő popmájuk idén őszre már véget ért.

A fenyves mögött keskeny sávban tölgyes húzódik, ott a fák ritkábban, szellősebben állnak egymás mellett, és az oda beszűrődő napsugarak fényei, igazán mesebeli fényjátékot varázsoltak. A hazafelé vezető utunkat teljes szürkületben tettük meg, már nem csak a fenyvesben jött el a kora este, hanem a bükkfák közé is beszűrődött a sejtelmes alkonyat. A nyugati égbolton úszó felhőket, a naplemente rózsaszínre festette, a szél, pedig egyre erősebben, egyre dühösebben csavargatta a fák vékony ágait, akiknek fájdalmát szinte hallani lehetett.  

  

 Pöffetegféle

 Harkály tintagomba

 

 Párducgalóca

Vasárnap reggeli séta

Az erdő fái között a szürkület éppen csak szedelőzködik, szépen lassan puha fátylát hajtogatja. Elsőként a vörösbegy ébred, mint minden áldott reggel, kedves hangján jelzi, hogy bizony a nap sugarai már a keleti ég alján várakoznak, és ideje az álmokat mindenkinek kitörölni a szemeiből. Hisz új nap ébred, napsütéses szép őszi nap.

Hideg a reggel, didergősen hideg, a csillagfényes éjszaka, harmatcseppek millióit helyezte el a mező minden egyes lakójára. Olyan nedves a fű, melyben lábaimat szedem, mintha az eső áztatta volna őket. A tisztást körülölelő fiatal bükkfák már álmosan nyújtózkodnak csupasz karjaikkal, tudják és érzik, hogy közeleg a téli alvás ideje. Elsárgult leveleik már mind, egytől-egyig a talajt díszítik, és vastag avarrá sokasodva védik, a föld mélyében pihenő apró életeket.

Csendes a táj, melyet időről-időre halk, alig hallható koppanások törnek meg. Szép gömbölyűre hízott harmatcseppek zörrenek meg az avaron, ahogy a gyenge szél beléjük kap, és a mélybe taszítja őket. Hosszú hetekkel ezelőtt, amikor még sűrű lombsátor védte ezt az erdei ösvényt, kora reggel, szemet gyönyörködtető fényjáték fogadott. A nap sugarai a levelek közötti apró réseken szűrődtek be, és gyengéden cirógatták az erdő kedves kis virágait. Most azonban a kopár fák között még egyetlen napsugár sem látszik, mégis világos van. Az egyre tovább lustálkodó nap sugarai még csak a hegyek ormán táncolnak, kellemes sárgás fénnyel világítva meg a színesedő fák leveleit.

Utam tölgyekkel tarkított erdőn vezet tovább, ahol jóval kevesebb a fény, hisz az itt élő fák, még magukon viselik a legszebb és legszínesebb ruhát, az ősz, szemet gyönyörködtető ünneplőjét. Ágaikon megbújva pedig az erdő lakóinak legfontosabb őszi eledelei lapulnak, a makkok. Sokuknak már elérkezett az ideje, hogy a talajra hulljanak, és őket az éj leple alatt a vaddisznók és a szarvasok már elfogyasztották. A feltúrt puha földben hagyott pata nyomok bizonyítják, hogy nagy volt itt a dőzsölés az öreg tölgy alatt. A makkoknak pedig csak az apró kis kalapkái maradtak meg emlékként.

Ahogy telnek a percek, úgy merészkednek egyre lejjebb a nap sugarai a hegy tetejéről, és mire kitűzött célomhoz érek, fenn a magasban már kellemesen meleg idő fogad. De nem csak az idő kellemes, hanem a látvány is, mellyel hirtelen betelni sem tudok. A Salgói-várat és a Karancs-hegyet körülölelő erdők fái olyan színesek, hogy alig hiszek a szememnek. Két hete jártam itt, és ennyi idő alatt hatalmas nagy változás ment végbe, ezen idő alatt alatt kiteljesedett az ősz. A fák zöld ruháikat színes ünneplőre váltották, melyekben annyi szín díszlik, hogy megszámolni sem lehetne. A sárga, a barna, a vörös, a zöld, megannyi árnyalata, mely árnyalatokat és színeket, csak a természet képes ilyen tökéletesen megteremteni, és láthatatlan ecsetjével megfesteni. A nap már szépen megsüti a táj minden egyes szegletét, az égre pedig vékony, könnyed fátylukat terítik a felhők. Csodás a látvány, mellyel nem lehet egykönnyen betelni. Le is telepedek a puha homokkal borított hegyoldalra, figyelem az alant elterülő erdőséget és hallgatom, az őszi erdő kellemesen csilingelő hangjait.

Az erdő lakói már mind ébren, és éberen töltik az idejüket. Csuszkák jönnek-mennek a fák törzsein, egymást figyelve, és kedves „tveeet-tveeet” hangjukon egymásnak jelezve, ha bármilyen szokatlan dolgot észlelnek. A csuszkák egész évben, a költési időszakon kívül is párba maradnak, és így együtt, mint az igazi szerelmesek töltik a napjaikat, és, ha kell, védelmezik a revírjeiket. Ha szerencsénk van megpillantani egy csuszkát, szinte teljesen biztosak lehetünk benne, hogy pillanatokkal később a társa is fel fog bukkanni. Az aláhulló leveleknek a muzsikáját, hirtelen rikácsolás töri meg. Kétségbeesett hang oson el mellettem, és szalad tova, míg el nem nyeli a messzeség. A szajkó recsegő, oly jól ismert hangját repíti felém a szél, a nem messze álldogáló hatalmas tölgyfától. Majd ahogy telnek a pillanatok még egy szajkó, és még egy kapcsolódik be a nagy csetepatéba. Látni nem látom őket, de jól ismerem szokásaikat, így sejtem, hogy mire ez a nagy veszekedés. A szajkók nagyon jól tudják, hogy megkezdődött az erdőben a tölgymakk szüret, és minden valamire való, élelmes madár, most semmi mással nem tölti az idejét, csak a gyűjtögetéssel és a rejtegetéssel. Képesek minden szem elemózsiáért olyan harcot vívni, mintha az erdő utolsó szem makkjáért menne a küzdelem, ami természetesen most még nincs így. Hisz az igazi bőség ideje van, a nagy erdei dőzsölés ideje. Perceken keresztül folyik a vita, majd szépen megnyugodnak, és a fák közé visszatér a csend, és a nyugalom. Órákig tudnék itt ücsörögni, figyelve a tájat, de lassan indulnom kell. Szépen lassan visszaereszkedek a völgybe, és egy csinos, mohás külsejű fán akad meg a tekintetem. Hosszú évek óta heverhet itt lent a mélyben, és az elmúlt idő, vastag moharéteggel fedte be, és úgy nézett ki, mintha a kárpitos mesterek gondos keze készítette volna. Szeretek az erdőn gyűjtögetni, itt a fák között úgy érzem magam, mint sok ember a csillogó plázákban, csak itt sokkal, de sokkal kellemesebb az időtöltés, hisz a természet hangjai az igazi zene a füleimnek, és az itt megtalálható hosszú idők formálta szépségék az igazi kincsek, és értékek a számomra, melyek egy-egy darabja a kis kertemet is díszítik.

 Csuszka

 Szajkó

Suttógó fenyveserdő

 Nagy őzlábgomba

 

  Nagy őzlábgomba

  Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgomba fiatal korában

Kellemesen meleg, őszi délután volt, amikor utunkra indultunk. Egy olyan útra melyet meg sem tudnék számolni, hogy hányszor, de hányszor tettünk már meg. Mégis minden egyes alkalommal, akárhányszor végigmegyünk rajta, új élményeket és emlékeket lop a szívünkbe. Ez az útvonal nem más, mint a Nagykeresztúr, és a Kőrösi Csoma Sándor Emlékpark között elterülő, erdőkkel, mezőkkel, dombokkal és völgyekkel tarkított, szívemnek oly kedves táj. A sok látogatás ellenére, még mindig vannak olyan szegletei ennek a térségnek, melyet ez idáig még nem sikerült felfedeznünk. De ami késik, az nem múlik, és ennek a túrának célpontja, éppen egy ilyen, eddig még be nem barangolt erdőség volt. Milyen sokszor is szemléltem már messziről ezt a szép kis fenyvest, hányszor, de hányszor vágytam már rá, hogy daliás fáinak a védelmében szedjem a lábaimat, és ez a látogatás ezen a napsütéses, szép őszi délutánon létre is jött.

A fenyves erdő egy domb tetején álldogál, előtte pedig hatalmas mező terül el, melyen keresztül vitt az utunk. Az elmúlt időszakban ezen a tájon is bőséges csapadék hullott alá, és akkor, a saras talajon szedték az állatok a lábaikat. Minket már a száraz mező fogadott, de az esőzések után erre elhaladt szarvasok, rókák, és vaddisznók nyomait, úgy őrizte, mint a hét pecsétes titkot. Mely titokra csak az jöhet rá, aki ismeri a hátrahagyott paták és mancsok gazdáinak a nyomát, én ismerem, így előttem titka nem volt a mezőnek. Minél magasabbra jutottunk annál szebb volt a kilátás, a messziben a Mátra vonulata nyújtózkodott, melyet nehéz, párás levegő vett az uralma alá. Amikor az erdőbe értünk látni lehetett, hogy a fenyvesben más fák is élnek, az erdei fenyőn kívül a korai juharok, és tölgyek is kényelmesen elférnek, és megférnek egymás társaságában. A fő lakók azonban a fenyők, melyeket én annyira szeretek. Mindig különös érzés kerít a hatalmába, amikor a fenyőfák között szedem a lábaimat. Ahogy orromat megcsiklandozza a kellemes gyantaillat, a szeretet ünnepe, a karácsony jut az eszembe. De nem csak az illat oly különleges a katonás sorban álló fák birodalmában, hanem a puha, semmi máshoz sem hasonlítható avarszőnyeg, melyet ilyen tökéletesen csak a természet tud megalkotni, emberi kéz képtelen lenne rá. És mind ezek mellet van még valami, ami rabul ejti a szívemet, mely nem más, mint a fenyőerdő örökös halk suttogása, ami szinte alig hallható, de, ha csendesen, némán figyelünk akkor egészen biztosan, fülünkbe jut a neszezése.

A fenyvesek talajáról szinte teljesen hiányzik a gyepszint, hisz az életükhöz elengedhetetlen fény, alig jut be a sűrűn egymásba ölelkező lomkoronák között. A fenyők lehullatott tűlevelei nehezen bomlanak le, melyek egymásra rakódva vastag avarréteget képeznek, és minden estben savanyú talajt hoznak létre. Ezt a talajt azonban nagyon sok gombafaj kedveli, és ilyenkor ősszel, sorra bújnak elő, a puha tűlevéltakaró alól a kis kalaposok. Ezen a kirándulásunkon főként nagy őzlábgombákkal sikerült találkoznunk, melyek között voltak egészen fiatalok, akik nem sokkal látogatásunk előtt látták meg a napvilágot, voltak középkorúak, és szép nagyra nőttek is, akiknek kalapja már, szépen szétnyílt, és mint egy kis esernyő védelmezte a szép sudár tönköt.

Órák teltek el, míg bejártuk az erdő minden egyes szegletét, és, ha gyűjtöttük volna az őzlábgombákat, több kilóval térhettünk volna haza. De mi mindet ott hagytuk, ahová teremtve lettek, hagy éljék tovább az életüket.  

            

Diószüret

Kertemben szép nagyra, és terebélyesre nőtt diófa áll. Amióta itt élünk, minden áldott ősszel, bőséges terméssel ajándékoz meg nem csak minket, hanem a kiskertemet látogató vendégeimet is. A tavaszi és nyári időszakban a fiókáikat nevelő tollasoknak jár a kedvében. Hiszen hatalmas lombkoronájának a védelmében rengetek rovar éli napjait, akikre a gondos madárszülők pirkadattól alkonyatig vadásznak, hogy a fészkek mélyén lapuló pelyhes kis fiókáikat megpróbálják jóllakatni. Ősszel pedig, amikor a levelek között megbújó termések érésnek indulnak, megjelennek ágai között a diócsemegét kedvelő szajkók, nagy fakopáncsok, és a legnagyobb diókedvelők, a pihe-puha szőrbundát viselő mókusok.

A nappalok rövidülésére, és az elmúlt hetek hűvös éjszakai időjárása a diófámra is hatással voltak, levelei egyre színesednek, termései pedig halk koppanással hullnak alá a talajra.

Amikor csak időm engedi, beülök a kényelmes fotelembe, és figyelem a kertemben zajló eseményeket. Eseményekből pedig a természetnek hála akad bőséggel. A pirkadat első jeleire megjelennek a vörösbegyek, és kedves csettegő hangjuk betölti a kertem minden apró szegletét. Majd ahogy a világosság kezdi átvenni a halamat, úgy kezdenek ébredezni az éjszakai időszakot pihenéssel töltő, tollasok, és a mókusok. Profi akrobaták nem tudnak olyan ügyesek lenni, mint ők, és minden egyes alkalommal, ámulattal figyelem velük született tudásukat, ahogy egyik vékony ágról a másikra ugranak, miközben bozontos farkukkal kormányozzák pehelykönnyű testüket. A mókusok rágcsáló állatok, étlapjukon különféle magok, bogyók, fiatal hajtások, és és gyümölcsök is szerepelnek. Ilyenkor ősszel, első és legfontosabb elemózsiájuk azonban a makkok és a diók, melyekből télire is spájzolnak. Aprócska mancsaikkal ügyesen szétkaparják az avart, majd annak védelmébe elrejtik a hideg hónapokra való csemegét, majd miután biztonságosan elhelyezték, ügyes mozdulatokkal lehullott falevelekkel betakargatják, hogy illetéktelenek rá ne találjanak. Ilyen rejtekhelyeket, több felé készítenek, és sokukra később nem találnak rá, ezért van az, hogy az erdő közepén, a tisztás szélén is diófák színesítik az erdő bükk, tölgy vagy épen akácfáit.

Az én kertemben napok óta nagyon nagy a sürgés-forgás, van úgy, hogy két-három mókus is besegít a szüretbe, és gyakran egymás elől is rejtegetik a csemegét, a kerítés tövébe, a sziklakertem rejtett zugaiba, vagy éppen a japánbirs bokor sűrű ágakkal büszkélkedő tövébe.

Éppen a minap, én is fogtam a kosárkámat, és neki kezdtem felszedni a lehullott termést. Fejem felett éppen a vörös bundás vendégem majszolta a zsákmányát, és jól kivehetően hallani lehetett, ahogy éles kis fogaival a kemény héjat rágcsálja, hogy a finom és tápláló húshoz férjen. Dió hevert itt is, ott is, és minden egyes felszedett szem után jót mosolyogtam, mert a legtöbbjükön, hatalmas lyuk díszelgett, és belseje pedig üresen árválkodtak. Így a kosaramba nem sok csemege került, de én ezt egyáltalán nem bántam, sőt inkább boldogság töltötte el a szívem, hogy a diófavendéglőm ilyen közkedvelt, és sok kedves vendég tiszteli meg jelenlétével.

Ahogy vizsgáltam még nagyon sok termést rejtenek a fa védelmező karjai, így szerencsére még sokáig figyelhetem a madár, és mókusvendégeimet, és bízom benne, hogy még sok kedves fotót és videót tudok róluk Veletek is megosztani.   

        

Az őszi erdő kincsei

Nagy őzlábgomba

 Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgomba 

 Csertölgy makk

A keleti égbolton, még csak egy halvány fény jelezte, hogy nemsokára felébred a nap hatalmas korongja. Kósza felhőfoszlányok úsznak tova, melyek színét a napkelte rózsaszínre festi. Én már az erdő ösvényén szedem a lábam, mely elevenen őrzi az elmúlt napok kiadós esőzéseinek az emlékét. A saras út, rengeteg apró titkot rejt magában, a nemrégiben erre járt állatok kedves emlékeit. Szarvasok, őzek és vaddisznók patáinak  jól kirajzolódó lenyomataival van tele az ösvény, és az is nagyon jól látszik, hogy a fiatal nemzedék tagjai is a felnőttekkel együtt szedték aprócska lábaikat. Előttem a széles vágás még a szürkület uralma alatt áll, de ahogy telnek a percek egyre több fény szűrődik be a fák már hézagos lomkoronái felől. Néma csend üli meg az erdőt, az  aranytorkú dalos madarak már régen elcsendesedtek, és sokuk már dél felé szeli a levegőt. Percek múlva a csendet egy vörös mellényes madárka töri meg, csak csetteg és csetteg, közben pedig gomb szemeivel kíváncsian engem méreget. Már nem nyújt neki kellő takarást a bodzabokor, mely leveleinek jó részét elhullajtotta. Termés sem díszíti már ágait, tányérjai üresen tátongnak. Hetekkel ezelőtt nagy volt itt a sürgés forgás, feketerigók, énekes rigók, házi rozsdafarkúak csemegézték csillogó, fekete bogyóit, mostanra már csak a vörösbegy pihenőhelyéül szolgálnak óvó karjai.  Ahogy egyre távolodok úgy halkul a kedves hang, majd újra a némaság lesz az erdő ura.

Szokatlanul hűvös a reggel, nincsen több 2 foknál, melyet ujjaim is megéreznek, így a zsebem mélyébe rejtem őket.  Az éj leple alatt milliónyi csillag ragyogott, és a derül időben a hőmérő higanyszála is alacsonyra kúszott. A magam mögött hagyott tisztáson vékony dérlepel fedte be a még szirmaikat bontogató őszi virágokat, és az egyre szárazabb fűszálakat. Már napok óta hűvösek a reggelek, melyet a fák levelei is megéreztek, és sorra egymást követve hullanak alá a talajra, napról-napra vastagítva a földet paplanként betakaró puha avart. Nagyon szeretem az őszi erdő kellemesen fanyar illatát, mely ilyenkor, amikor nedves az avar még jobban érezhető. Utam a hegy gerincről lefelé vezetett a völgy irányába, ahol még váratott magára a kora reggeli világosság. Ahogy lábaimat szedem, a fák levelei halkan zizegéssel lejtik el utolsó táncukat, és a csendet időről-időre a tölgymakkok kopogása töri meg. A szép nagyra nőtt fák alatt, apró kis sipkás makkok hevernek, terített asztalként várva az erdő éhes lakóit. Most jött el az őszi dőzsölés ideje, amikor minden élőlény bőszen eszeget, és tölti fel élelemraktárait finomabbnál finomabb falatokkal, hogy mire beköszöntenek a hideg téli hónapok a kis sápajzok tele legyenek elemózsiával.

A tölgyvendéglők kapui éjjel-nappal nyitva állnak, és várják vendégeiket. Sokáig időzök a fa alatt, és a hátrahagyott nyomokat vizsgálom, közben pedig mintha légitámadás érkezne, védekezek a fejem mellett elsüvítő kemény makkok elől. De hiába a védekezés, egyik-másik a fejemen landol, és amikor egy termetesebb hullik rám, az egy gyenge sajgást hagy maga után. De mégis olyan jó érzés minden esztendőben itt kint a természetben átélni a makkhullást, és semmiért ki nem hagynám.

Utam egyik völgyből a másikba vezet, miközben nagy őzlábgombák tömérdek seregével találkozom. Talán erre a látványra igaz lehet, hogy úgy nőnek, mint a gombák. Tavaly találkoztam velük először, a kis tölgyesben, de közel sem voltak ennyien, mint most. Ez a túrám új ösvényeken vezet, és a természetnek hála szép sudárra nőtt őzlábgombákban van szerencsém gyönyörködni. Hosszú tönkjüknek, és csinos nagy kalapjuknak köszönhetően könnyen észre lehet venni őket. Sokan azt mondják, hogy igazán finom csemege a kalapja kirántva, erről én nem tudok nyilatkozni, mert nem fogyasztom őket. Hagyom őket háborítatlanul, hagy éljék rövidre szabott kis életüket. 

A gombákat leszámítva, már kopárnak tűnik az erdő talaja, sétám alatt, egy későn szárba szökkent, lila szirmokkal büszkélkedő harangvirággal sikerült találkoznom. A virágok pompája már a végéhez közeledik, egyeseké pedig már véget is ért, de az őszi erdő lombszíneződése kárpótol minket. A természet láthatatlan ecsetjével, a sárgák, a barnák, a vörösek megszámlálhatatlan árnyalatával festi színesre a tájat.  

Meseház az erdő mélyén

Az elmúlt hétvégén kihasználva a kellemes őszi időjárást kirándulni indultuk, mely kirándulásnak  célpontja, a Karancsberénytől nem messze található Pálháza-puszta volt. Itt a Karancsberényi-patak völgyében, az erdő ölelésében épült meg 1937-ben a Légrády család vadászháza, mely azóta, több funkciót is betöltött. Az elmúlt 80 esztendőben az idő vasfoga megkímélte ezt az erdei kis lakot, mert a mai napig igazán csinos a külseje, és az egész épület valamint a környezete melegséget és nyugalmat áraszt. Szerényen meghúzódva áll a hatalmas fák tövében, kertjében pedig a természet lakói vendégeskednek. 

Széncinegék, barátcinegék hallatták csicsergő hangjukat, csuszkák és nagy fakopáncsok feszegették a fenyőfák kérgeit, bízván benne, hogy egy-egy meghúzódott rovarral olthatják éhségüket. Egy öreg tölgyfa törzsén, melyet a puha moha úgy borított be, mint egy meleg takaró, élénk zöldes tollruhát viselő zöld küllő kezdett el kacagni. Nem messze tőle pedig, egy csapat őszapó motozott élelem után kutatva, miközben kedves kis hangjukon tartották egymás között a kapcsolatot. Ahogy visszafelé indultunk, és kiértünk a sűrű erdő öleléséből nem messze tőlünk egy szarvastehén, és annak borja figyelt ránk kíváncsi tekintetekkel, majd lassan szedni kezdték patáikat, és eltűntek a bokrok sűrűjében.

Ahogy egyre beljebb lépkedünk az őszbe, úgy lehet egyre jobban megfigyelni, hogy a madarak már csapatokba verődve járják az erdők és a mezők ösvényeit. Folyamatosan élelem után kutatnak, hiszen most van itt azaz időszak, amikor a természet még bőségesen megterített asztallal fogadja őket, de napról napra, ahogy közeleg a tél úgy fogy róla a táplálék. 

Gombavadászat

Légyölő galócák - MÉRGEZŐ

 Légyölő galóca - MÉRGEZŐ

 Légyölő galócák - MÉRGEZŐ

Nagy őzlábgomba

Az elmúlt hetekben beköszöntött az igazi őszi idő, hűvös nappalokkal, ködös hideg hajnalokkal, és bőséges csapadékáldással. Ez a nyirkos, esős idő azonban kedvező hatással van a gombák növekedéséhez és fejlődéséhez.

Kedden délután a nap sugarai lágyan simogatták a tájat, és gyenge szellő táncoltatta a fák sárguló leveleit. Voltak, akiknek ez a fuvallat is elég volt ahhoz, hogy megváljanak otthonuktól, és utolsó táncukat lejtve aláhulljanak a talajra. Az őszi lombszíneződés már megkezdődött, de csúcspontja még várat magára. A kellemesen meleg, napsütéses idő a szabadba csábító, ilyenkor vétek lenne a szoba falai között tölteni a perceket. Inkább magunkra öltöttük a túra ruhánkat, és útra keltünk az erdő fái közé, hogy új ösvényeket fedezzünk fel. Tervem konkrét volt, gombákat szerettem volna megfigyelni és fotózni, hisz most az ő szezonjuk van.
Az előző bejegyzésemben már írtam Nektek arról, hogy én a gombákban csak gyönyörködni szeretek, és természetesen fotózni őket. Nagyon sok hasonló kinézetű faj van köztük, így, ha valaki fogyasztani is kívánja a kalapos társadalom tagjait, fontos a szakértők által történt bevizsgálás, vagy a személyes bizonyosság arról, hogy biztosan nem e mérgező a talált gombafaj. Ezért ebben a bejegyzésemben is csak azokat nevezem tisztes nevükön, akinek egészen biztos vagyok a fajtájában. Hisz nem szeretném, ha bárkinek bármilyen baja lenne, egy rosszul azonosított gombától, mert akár az egészségére is ártalmas lehet. Ezért a gombák azonosítását hagyjuk a szakértőkre, akik kellő az ismerete, a tapasztalata, és teljes bizonysággal ismerik őket.  

A szokott kis útvonalaimon főkén tölgyfák színesítik az erdőket, de ezen a túrámon szerettem volna fenyves erdőben barangolni. Ott ahol kellemes gyantaillat kúszik a sudáran álló fák törzsei között, ahol a lombok halk zizegése töri meg a néma csendet, és ahol az apró tűlevéllel borított talajból, melyen olyan a járás, mint a legpuhább szőnyegen apró fehér pettyeket viselő, piros kalaposok bújnak elő az éltető fényt keresve. Utunk első szakaszán szép nagy fákkal büszkélkedő tölgyerdőn haladunk keresztül, és jól látható volt, hogy az elmúlt napok kiadós égi áldása megtette a kellő hatását. Gombák nőttek lépten-nyomon, volt közük fehér, barna, piros, kék kalapot viselő, de voltak csinos mintával díszítettek is. Aki szereti a gombákat gyűjteni, azt most igazi kánaán fogadja a természet ösvényein. A tölgyerdő ritkulni kezdett, és megjelentek az első nyúlánkra nőtt fenyők, mely azt jelentette, hogy szemeim még árgusabban figyeltek, bízva benne, hogy megtalálják azt, amit keresek. A tölgyest fenyves váltotta fel, melynek fái katonás sorrendben álltak, sűrűn egymás mellet, közöttük pedig alig-alig bírt a fény áthatolni. Ahogy a fák közé léptünk olyan sötétség fogadott, mintha esteledett volna, pedig az idő még korai volt, fél öt környékén járt. A talajt sűrűn borították be a hosszú évek alatt lehullott tűlevelek, melyen a járás olyan kellemes volt, mint sehol máshol, emberi kéz sem tudna ettől puhább szőnyeget készíteni, erre a kis csodára csak a természet képes. A fák között a csend volt az úr, melyet időről időre egy kedves fenyves cinege vékonyka hangja törte meg, időről időre. A gyenge szél gyöngéden borzolt a sűrű tűlevelekkel borított ágakat, melyek halkan, szinte alig hallhatóan zizegtek. A fenyvesek sötétek, a nap sugarainak csak egészen kicsi része képes áttörni rajtuk, így az aljnövényzet sem képesek megélni benne. De a gombák láthatóan jól érzik magukat ebben, a nyirkos, kellemesen sötét erdőben. Apró kalapjaikat sorra dugdossák elő a puha tűlevéltakaró alól. Annyian voltak, hogy azt sem tudtam hova kapjam a fejem, legszívesebben mindegyikről készítettem volna egy-egy fotót, de az, képtelenség lett volna, így a különlegesebb kinézetűeket választottam ki fotóalanyaimnak. Utunkon haladva a fenyők ritkulni kezdtek, és előttünk hatalmasra nőtt bükkfák törtek az ég felé. Kicsit csalódott voltam, mert akiért jöttünk még nem sikerült meglelnem, ahogy az a gondolat végig szaladt a fejemben, éppen abban a pillanatban egy piros kis kalapos tűnt fel a fák között. Élénk színével, és csinos külsejével szinte mágnesként csalta a tekintetemet. Mind közül nekem ő a legszebb. Amikor megláttam, mintha egy mesébe cseppentem volna, csak az aprócska manók hiányoztak, és a kis ablakok a tönkjükről, mely ablakokon át, a gyertyák tompa fénye szűrődik ki. De sem fény nem volt, se manók, de a gomba, a piros pettyes légyölő galóca teljes valójában ott állt előttem. Sokáig időztem a társaságában, de indulni kellett, mert hosszú út állt még előttünk. A bükkerdőben aprócska patak simogatta a medrében pihenő apró köveket, vize pedig lágyan csörgedezett tova, az erdő fáinak a védelmező árnyékéban. Ezt a kis patakot egy forrás táplálja, melynek kristálytiszta vizéből Bogyó is boldogan oltotta szomjúságát. A nap egyre lejjebb kúszott az égbolt peremén, megfáradt sárga sugarai pedig az este közeledtét jelezték. A kis pihenő után újra útra keltük, az erdő fái újra változtak, és ismét fenyők kísértek minket. Ebben a fenyvesben nem volt annyi gomba, és a fény is egyre kevesebb volt, a fák között beköszöntött az este, de mi azt sem tudtuk pontosan merre járunk, amikor ismét légyölő galócák kedves látványa fogadott minket. Fény már alig volt, de a kis lámpásom segített, hogy különleges fotókat készítsek róluk. Utunk végig a fenyőerdőn vezetett, melynek másik oldalában bükkök sorakoztak egymás mellett. Messziről kutyák csaholás hallatszott, jelezvén, hogy lakott terület felé közeledünk, a levegőt pedig a füst fanyar illata járta át. Az ég alján kúszó felhőket vörösre festette a lenyugvó nap, a szürkület puha leplét a tájra terítette, a levegő pedig egyre hűvösebbre fordult.

Túránkon újra szebbnél-szebb pillanatokat élhettünk át, kedves élményekkel és emlékekkel a tarsolyunkban tértünk haza.  

 Párducgalóca - MÉRGEZŐ

 Párducgalóca - MÉRGEZŐ

 Harkály tintagomba - MÉRGEZŐ

 Gyapjas tintagomba