A fenyveserdő kalapos kis lakói

Az erdő varázslatos hely, ahol hosszú órák telnek úgy el, mintha csak kósza pillanatok lettek volna. Talán azért, mert itt érzem magam a legjobban, a sudár fák ölelésében, ahol csak én vagyok és a természet, és szívemnek oly kedves lakói. Amikor csak tehetem, és időm úgy engedi ösvényeit járom, miközben éberem figyelem, hallgatom minden egyes neszét, lüktetését. Hisz csak így lehet a csodákat átélni, ha odafigyelünk rájuk, és szinte teljesen eggyé válunk vele.

Számomra az ősz a színesedő erdőktől, a hűvös, ködös hajnaloktól, a harmatos ruhába öltözött reggelektől, a kellemesen meleg nappaloktól és az erdőkben sorra életre kelő, kalapos gombáktól olyan varázslatos.

Már több bejegyzésem is szólt ezekről a kedves kis erdőlakókról, akik teljesen rabul tudják ejteni a szívemet. Aki figyelemmel követi az írásaimat, azt is tudja, hogy nem gyűjtöm őket, csak fotózom és gyönyörködöm bennük. Vannak, akiknek tudom a becsületes nevét, de olyanok is akadnak, akiket sajnos nem ismerek, hisz a gombák világa igen összetett, és laikus számára igencsak bonyolult terep, mely kellő tudás nélkül súlyos következményeket is rejthet magában. A fajok meghatározását hagyni kell a szakértőkre, akik minden fajt, azoknak minden titkát jól ismerik. Hisz sok mérgező egyed él köztük, melyek elfogyasztása egészségünkre ártalmas lehet, ezét nagyon veszélyes az ő világuk, és komoly szakértelmet kíván. Azonban fotózni és gyönyörködni szépségükben minden veszély nélkül lehet és szabad, hisz a természet igazán mesébe illő külsővel áldotta meg őket. Bevallom Nektek, hogy én nem tudnák mellettük egyszerűen csak elsétálni. Ha, megpillantok egyet, meg kell, hogy álljak mellette. Ilyenkor leguggolok vagy leülök melléje figyelem, nézegetem őt. Nagyon szeretem megörökíteni szépségüket, talán pont varázslatos és mesébe illő kinézetük miatt, ahogy a sűrű erdőségekben éldegélnek csinos kis kalapkájuk alatt, a sudár fák védelmében.   

A bőséges csapadék, a magas páratartalom és a kellemesen meleg őszi idő kedvez a gombák fejlődéséhez. Ezért a minap, a párommal és Bogyóval könnyed sétára indultunk az egyik kedvenc erdőmbe, ahol karcsú derekú fenyőfák állnak katonás sorban, egymás mellett, és ahol a talajon ilyenkor ősszel apró kalaposok élik az életüket. Gondoltam, hogy a galócákkal még nem fogunk találkozni, mert ők ebben az erdőben október közepe tájékán bújnak majd elő, de bíztam benne, hogy egyéb apró szépségeket azért megfigyelhetek. Amikor az erdőbe értünk én a kitaposott gyalogút helyett a fák sűrűjét választottam. A nappali fényből itt szinte semmi sem volt érzékelhető, a sudarakon, melyek egymásba fonódva állnak nem tud a nap fénye áthatolni, így szürkületi sötétség uralta a fenyvest. Az ágak között pókhálók álltak őrt, és voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy teljesen beléjük gabalyodok. Az arcomon éreztem a szálakat, és hiába próbáltam szabadulni, csak nagyon nehezen engedtek utamra. Sajnáltam a lakóikat, hogy megrongáltam fáradtságos munkájuk gyümölcsét, de nem tudtam kikerülni őket, mert bármerre is indultam mindenhol ott voltak. A talajon kellemes volt a járás, olyan puha, mintha szivacson szedném a lábam. Az egyik fa alatt, szinte már az erdő kellős közepén, zöld dióburok maradványaira lettem figyelmes. Az ott maradt árulkodó jel nekem arról mesélt, hogy fent az ágak között egy mókus falatozott. Finom csemegéje pedig nem más volt, mint egy szép nagyra nőtt dió, melyet valahonnan messziről hozhatott ide a fenyvesbe, mert itt közel, s távol nem éldegél diófa. A burok igencsak termetes volt, melyről a régi idők emléke jutott eszembe, amikor drága nagypapámmal bocskordiót ültettünk a kertbe, bízva benne, hogy egy szép tavaszi napon kihajt, és hosszú évek múlva talán mi is szüretelhetjük termetes és finom terméseit. Gondolataimból egy örvös galamb szárnycsapása zökkentett ki, aki éppen a fejem felőli ágak védelméből reppent el. Kicsit távolabb újra leereszkedett egy másik fenyő ágai közé, és rákezdett kedves huhogására. Ahogy egyre beljebb haladtunk, a fák közötti félhomályból sorra bukkantak elő a szebbnél szebb kinézetű kis kalaposok. Voltak egészen nyúlánkak, kecsesek, akik nyakukon aprócska kalapokat viseltek, voltak barna színűek, nyálkásak, egészen különleges kinézetűek, és akadtak köztük egészen aprócska pöfetegek is, akik nem olyan régen láthatták meg a napvilágot.

Az igazi őszi gombadömping még várat magára, de ha az időjárás számukra kedvezően alakul, akkor a közeljövőben biztosan egyre többen és többen fogják szépségükkel gyarapítani ez erdők ösvényeit.  

Mókus móka

A mai bejegyzésemben Szotyiról és pajtásáról fogok írni Nektek. A márciusi szokatlan hideg és hó, nem csak a madárvilág tagjait érte váratlanul, hanem az erdő minden kisebb-nagyobb lakóját újabb kihívás elé állította.

A fenyőfám karjai között lapuló kis fészek kedves lakója, mint azt Ti is már jól tudjátok Szotyi,a vörös bundás mókuslány. Neki és a többi mókusnak nem a tél a kedvenc évszakja, hiszen ezekben, a hónapokban ínséges időszakot tartogat számukra is a természet, és fogaikat csikorgató hideget. Védett otthonukat csak akkor hagyják el, ha a gyomrukat mardosó éhség parancsol nekik. Az emberlakta települések közelében élő kis bundásoknak szerencsésebb a helyzetük, mert az élőlénybarát kertekben, napról-napra betevőt tudnak találni maguknak. Természetesen ők is, mint erdőlakó rokonaik gondolnak előre a télre, és a szűkös hónapokra. Ősszel, amikor a dió, a mogyoró, és a makk érésnek indul, reggeltől estig azon tüsténkednek, hogy aprócska spájzaikat megtöltsék, finomabbnál finomabb falatokkal. De ezeknek a kis raktáraknak a tartalma véges, és tél végére sokuk teljesen kiürül, vagy van, amelyekről meg is felétkeznek, hisz hol volt már az ősz, azóta nagyon sok és hosszú hét telt el. Amikor pedig még hó is nehezíti, az amúgy is viszontagságos téli napokat még nehezebb a helyzetük, még nehezebben, vagy egyáltalán nem férnek hozzá a rejtekhelyeikhez. Ezért fontos, hogy gondoljunk rájuk is, és egy kis betevővel kedveskedjünk, a környékünkön élő mókusoknak.

A mi házunkat körülölelő nagy erdőségben, a természetnek hála sok mókus éli a napjait. Szotyin kívül, aki a télen már nem az erdő, hanem az én kertem lakója lett, többen betérnek hozzám, vendégségbe. Ősszel, amikor a diófám érlelte a terméseit, volt, hogy 5-6 vörös bundás gyűjtögetett egyszerre, minden veszekedés, vagy szőrbekapás nélkül. Nyugodtan elvoltak egymás társaságában, mintha tudták volna, mindannyijuknak bőséggel jut a finom csemegéből. Azóta is visszajárnak, hisz tudják, itt mindig találnak élelmet, amivel konokul mardosó éhségüket csillapítani tudják. Szívesen lakmároznak az ipari tepertőből, és az elrejtegetett diókat is boldogan szedik össze, majd fogyasztják el. A napraforgómagot azonban csak egy mókuska szereti, mégpedig Szotyi, nem hiába kapta ezt a nevet. Ő minden áldott nap beül a madarak tálcás etetőjébe, és addig töri egyik szem magot a másik után, még jól nem lakik. Vasárnap délelőtt is lemerészkedett a fenyőről, evett, ivott, tisztálkodott, majd amikor feltűnt az erdőből érkező pajtása, hihetetlen nagy játékba kezdtek. Nem törődve a hóval, a hideggel, ők csak kergetőztek, ugráltak egyik fáról a másikra, majd a fogócskát a talajon folytatták. Amikor pedig elfáradtak, boldogan szuszogva pihentek, egyikük az egyik, másikuk a másik ágon üldögélve. Majd kisvártatva kezdődött minden élőről.

Öröm, és boldogság a mókusok önfeledt játékát nézni, ahogy akrobatikus ügyességgel ugranak egyik ágról a másikra, félelmet nem ismerve vetődnek a fák koronái között, miközben, szép hosszúra nőtt farkukkal irányítják az ugrásaikat. A természetnek hála, gyakran megfigyelhetem ezeket a mókákat, melyek az erdő fái között zajlanak.      

A fenyveserdő lakói

 Légyölő galóca

 

  Légyölő galóca

 Zöld harmatgomba

 

Bimbós pöfeteg

Október vég felé járunk, és napról napra, az ősz oly szép arcában gyönyörködhetünk. A csillagfényes éjszakák leple alatt egyre mélyebbre süllyed a hőmérséklet, és kora reggelre éppen, hogy csak a nulla fokot súrolja. A nappalok még langyos idővel telnek, hisz a nap sugarai még kellemes meleggel simogatják a tájat. A hűvös éjszakákon egyre jobban dideregnek a fák, leveleiket egyre jobban hullatni kezdik, így a természet ösvényei gyönyörű, sárga, barna és vörös színekben pompáznak, és sétáink alatt ilyen szép színes, puha avarszőnyegen szedhetjük a lábainkat.

Késő délután, amikor a munkából hazaértünk a nap hét ágra sütött, a fák leveleit a hűvös szél borzolta, én pedig minden apró porcikámmal a természetbe vágytam. A Salgói vár lábánál gyönyörű fenyves erdő terül el, célunk pedig ennek az erdőnek a felfedezése volt. Ha figyelemmel követitek az írásaimat, Ti is jól tudjátok, hogy az őszi erdő legkedvesebb lakói számomra a gombák. Közöttük pedig van egy igazán csinos külsejű, melyet csak szemlélni szabad, ő pedig nem más, mint a légyölő galóca. Megjelenése mesébe illő, és amikor gyönyörködöm benne valóban olyan érzésem van, mintha egy más, mesebeli világba cseppentem volna, látványa szó szerint rabul ejt.

Az elmúlt hetekben kiadós esők áztatták a természet ösvényeit, melyek igen kedvező hatással volt a gombák fejlődéséhez. Utunk első szakasza a szép magasra nőtt bükkfák között vezetett, melyek óvó védelmében rengeteg gomba lapult meg. Voltak piros, kék, fehér, zöld, barna kalapot viselők, és voltak olyanok is melyek gondosan tervezett mintázatot viseltek a tönkfedőjükön. Bármerre is néztünk mindenhol gomba nőtt, és jó lett volna mindet egytől-egyig megörökíteni, de ez képtelenség lett volna, így maradtak a különleges kinézetűek. A frissel aláhullott levelek között egy egyedi zöldes színben játszó, aprócska kalap kukucskált ki, színén és szépségén ügyesen megakadt a tekintetem, ő nem más volt, mint a zöld harmatgomba. Utunk a fenyvesben folytatódott tovább, ahol a napfényes idő ellenére már esti szürkület fogadott minket. A fák ágai szorosan egymásba fonódnak, és a szinte csak azokat borítja üde zöld levél, melyeket még elér a napsugarak éltető fénye. A fényes nappal is sötétben álló ágak elszáradva álldogáltak, melyekről a tűlevelek, már mind egytől-egyig a talaj avarrétegét vastagítják. Ezeknek, a nehezen lebomló tűleveleknek köszönhető, hogy a fenyvesek talaján oly kellemes a járás, mint sehol máshol. A gyepszint növényei közül ebben az erdőben senki nincsen jelen, csak puha zöld mohák, és különleges kinézetű gombák élnek itt meg. Utunk alatt, gömbölydedre hízott pöfetegekkel, barna nyálkásgombákkal, párduc, barna és légyölő galócákkal, és egyéb más apró szépségekkel sikerült találkoznunk. A legcsinosabbak számomra a piros alapon fehér pettyekkel díszített légyölő galócák voltak. Voltak egészen aprók, olyanok, akik néhány napja látták meg a napvilágot, és olyanok is, akiknek csinos kalapját az idő vasfoga megfakította az ő popmájuk idén őszre már véget ért.

A fenyves mögött keskeny sávban tölgyes húzódik, ott a fák ritkábban, szellősebben állnak egymás mellett, és az oda beszűrődő napsugarak fényei, igazán mesebeli fényjátékot varázsoltak. A hazafelé vezető utunkat teljes szürkületben tettük meg, már nem csak a fenyvesben jött el a kora este, hanem a bükkfák közé is beszűrődött a sejtelmes alkonyat. A nyugati égbolton úszó felhőket, a naplemente rózsaszínre festette, a szél, pedig egyre erősebben, egyre dühösebben csavargatta a fák vékony ágait, akiknek fájdalmát szinte hallani lehetett.  

  

 Pöffetegféle

 Harkály tintagomba

 

 Párducgalóca

Suttógó fenyveserdő

 Nagy őzlábgomba

 

  Nagy őzlábgomba

  Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgomba fiatal korában

Kellemesen meleg, őszi délután volt, amikor utunkra indultunk. Egy olyan útra melyet meg sem tudnék számolni, hogy hányszor, de hányszor tettünk már meg. Mégis minden egyes alkalommal, akárhányszor végigmegyünk rajta, új élményeket és emlékeket lop a szívünkbe. Ez az útvonal nem más, mint a Nagykeresztúr, és a Kőrösi Csoma Sándor Emlékpark között elterülő, erdőkkel, mezőkkel, dombokkal és völgyekkel tarkított, szívemnek oly kedves táj. A sok látogatás ellenére, még mindig vannak olyan szegletei ennek a térségnek, melyet ez idáig még nem sikerült felfedeznünk. De ami késik, az nem múlik, és ennek a túrának célpontja, éppen egy ilyen, eddig még be nem barangolt erdőség volt. Milyen sokszor is szemléltem már messziről ezt a szép kis fenyvest, hányszor, de hányszor vágytam már rá, hogy daliás fáinak a védelmében szedjem a lábaimat, és ez a látogatás ezen a napsütéses, szép őszi délutánon létre is jött.

A fenyves erdő egy domb tetején álldogál, előtte pedig hatalmas mező terül el, melyen keresztül vitt az utunk. Az elmúlt időszakban ezen a tájon is bőséges csapadék hullott alá, és akkor, a saras talajon szedték az állatok a lábaikat. Minket már a száraz mező fogadott, de az esőzések után erre elhaladt szarvasok, rókák, és vaddisznók nyomait, úgy őrizte, mint a hét pecsétes titkot. Mely titokra csak az jöhet rá, aki ismeri a hátrahagyott paták és mancsok gazdáinak a nyomát, én ismerem, így előttem titka nem volt a mezőnek. Minél magasabbra jutottunk annál szebb volt a kilátás, a messziben a Mátra vonulata nyújtózkodott, melyet nehéz, párás levegő vett az uralma alá. Amikor az erdőbe értünk látni lehetett, hogy a fenyvesben más fák is élnek, az erdei fenyőn kívül a korai juharok, és tölgyek is kényelmesen elférnek, és megférnek egymás társaságában. A fő lakók azonban a fenyők, melyeket én annyira szeretek. Mindig különös érzés kerít a hatalmába, amikor a fenyőfák között szedem a lábaimat. Ahogy orromat megcsiklandozza a kellemes gyantaillat, a szeretet ünnepe, a karácsony jut az eszembe. De nem csak az illat oly különleges a katonás sorban álló fák birodalmában, hanem a puha, semmi máshoz sem hasonlítható avarszőnyeg, melyet ilyen tökéletesen csak a természet tud megalkotni, emberi kéz képtelen lenne rá. És mind ezek mellet van még valami, ami rabul ejti a szívemet, mely nem más, mint a fenyőerdő örökös halk suttogása, ami szinte alig hallható, de, ha csendesen, némán figyelünk akkor egészen biztosan, fülünkbe jut a neszezése.

A fenyvesek talajáról szinte teljesen hiányzik a gyepszint, hisz az életükhöz elengedhetetlen fény, alig jut be a sűrűn egymásba ölelkező lomkoronák között. A fenyők lehullatott tűlevelei nehezen bomlanak le, melyek egymásra rakódva vastag avarréteget képeznek, és minden estben savanyú talajt hoznak létre. Ezt a talajt azonban nagyon sok gombafaj kedveli, és ilyenkor ősszel, sorra bújnak elő, a puha tűlevéltakaró alól a kis kalaposok. Ezen a kirándulásunkon főként nagy őzlábgombákkal sikerült találkoznunk, melyek között voltak egészen fiatalok, akik nem sokkal látogatásunk előtt látták meg a napvilágot, voltak középkorúak, és szép nagyra nőttek is, akiknek kalapja már, szépen szétnyílt, és mint egy kis esernyő védelmezte a szép sudár tönköt.

Órák teltek el, míg bejártuk az erdő minden egyes szegletét, és, ha gyűjtöttük volna az őzlábgombákat, több kilóval térhettünk volna haza. De mi mindet ott hagytuk, ahová teremtve lettek, hagy éljék tovább az életüket.