Az erdő varázslatos hely, ahol hosszú órák telnek úgy el,
mintha csak kósza pillanatok lettek volna. Talán azért, mert itt érzem magam a
legjobban, a sudár fák ölelésében, ahol csak én vagyok és a természet, és
szívemnek oly kedves lakói. Amikor csak tehetem, és időm úgy engedi ösvényeit
járom, miközben éberem figyelem, hallgatom minden egyes neszét, lüktetését.
Hisz csak így lehet a csodákat átélni, ha odafigyelünk rájuk, és szinte
teljesen eggyé válunk vele.
Számomra az ősz a színesedő erdőktől, a hűvös, ködös
hajnaloktól, a harmatos ruhába öltözött reggelektől, a kellemesen meleg
nappaloktól és az erdőkben sorra életre kelő, kalapos gombáktól olyan
varázslatos.
Már több bejegyzésem is szólt ezekről a kedves kis
erdőlakókról, akik teljesen rabul tudják ejteni a szívemet. Aki figyelemmel
követi az írásaimat, azt is tudja, hogy nem gyűjtöm őket, csak fotózom és
gyönyörködöm bennük. Vannak, akiknek tudom a becsületes nevét, de olyanok is
akadnak, akiket sajnos nem ismerek, hisz a gombák világa igen összetett, és
laikus számára igencsak bonyolult terep, mely kellő tudás nélkül súlyos
következményeket is rejthet magában. A fajok meghatározását hagyni kell a
szakértőkre, akik minden fajt, azoknak minden titkát jól ismerik. Hisz sok
mérgező egyed él köztük, melyek elfogyasztása egészségünkre ártalmas lehet, ezét
nagyon veszélyes az ő világuk, és komoly szakértelmet kíván. Azonban fotózni és
gyönyörködni szépségükben minden veszély nélkül lehet és szabad, hisz a
természet igazán mesébe illő külsővel áldotta meg őket. Bevallom Nektek, hogy
én nem tudnák mellettük egyszerűen csak elsétálni. Ha, megpillantok egyet, meg
kell, hogy álljak mellette. Ilyenkor leguggolok vagy leülök melléje figyelem,
nézegetem őt. Nagyon szeretem megörökíteni szépségüket, talán pont varázslatos
és mesébe illő kinézetük miatt, ahogy a sűrű erdőségekben éldegélnek csinos kis
kalapkájuk alatt, a sudár fák védelmében.
A bőséges csapadék, a magas páratartalom és a kellemesen
meleg őszi idő kedvez a gombák fejlődéséhez. Ezért a minap, a párommal
és Bogyóval könnyed sétára indultunk az egyik kedvenc erdőmbe, ahol karcsú
derekú fenyőfák állnak katonás sorban, egymás mellett, és ahol a talajon
ilyenkor ősszel apró kalaposok élik az életüket. Gondoltam, hogy a galócákkal
még nem fogunk találkozni, mert ők ebben az erdőben október közepe tájékán bújnak majd
elő, de bíztam benne, hogy egyéb apró szépségeket azért megfigyelhetek. Amikor
az erdőbe értünk én a kitaposott gyalogút helyett a fák sűrűjét választottam. A
nappali fényből itt szinte semmi sem volt érzékelhető, a sudarakon, melyek
egymásba fonódva állnak nem tud a nap fénye áthatolni, így szürkületi sötétség
uralta a fenyvest. Az ágak között pókhálók álltak őrt, és voltak pillanatok,
amikor úgy éreztem, hogy teljesen beléjük gabalyodok. Az arcomon éreztem a
szálakat, és hiába próbáltam szabadulni, csak nagyon nehezen engedtek utamra.
Sajnáltam a lakóikat, hogy megrongáltam fáradtságos munkájuk gyümölcsét, de nem
tudtam kikerülni őket, mert bármerre is indultam mindenhol ott voltak. A
talajon kellemes volt a járás, olyan puha, mintha szivacson szedném a lábam. Az
egyik fa alatt, szinte már az erdő kellős közepén, zöld dióburok maradványaira
lettem figyelmes. Az ott maradt árulkodó jel nekem arról mesélt, hogy fent az
ágak között egy mókus falatozott. Finom csemegéje pedig nem más volt, mint egy
szép nagyra nőtt dió, melyet valahonnan messziről hozhatott ide a fenyvesbe,
mert itt közel, s távol nem éldegél diófa. A burok igencsak termetes volt,
melyről a régi idők emléke jutott eszembe, amikor drága nagypapámmal
bocskordiót ültettünk a kertbe, bízva benne, hogy egy szép tavaszi napon
kihajt, és hosszú évek múlva talán mi is szüretelhetjük termetes és finom
terméseit. Gondolataimból egy örvös galamb szárnycsapása zökkentett ki, aki
éppen a fejem felőli ágak védelméből reppent el. Kicsit távolabb újra
leereszkedett egy másik fenyő ágai közé, és rákezdett kedves huhogására. Ahogy
egyre beljebb haladtunk, a fák közötti félhomályból sorra bukkantak elő a
szebbnél szebb kinézetű kis kalaposok. Voltak egészen nyúlánkak, kecsesek, akik
nyakukon aprócska kalapokat viseltek, voltak barna színűek, nyálkásak, egészen
különleges kinézetűek, és akadtak köztük egészen aprócska pöfetegek is, akik nem
olyan régen láthatták meg a napvilágot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése