Az erdő meséje - Kopog az erdő

 Dámszarvas borjú

 Dámszarvas tehén

 Vadmalac

 Mókus

Szajkó riasztása

Fogadjátok sok szeretettel az őszi erdő meséjét. Én most ezzel a történettel szeretnék búcsút venni az ide ősztől. Ajánlom ezt a történetet többek között Béres Andreának és Lipták Zolinak, akik arra biztattak, hogy írjam meg az első gyermekeknek is szánható mesémet, és akik hisznek és eddig is hittek bennem, és abban, hogy egyszer akár saját könyvem is megjelenhet. Ez még távolinak tűnik a számomra, de az első mesém megszületett. Hálásan köszönöm a figyelmeteket.

Ősz vége felé, halk koppanások törik meg az álmos erdő csendjét, jelezvén minden lakójának, hogy itt van idő, ebben az esztendőben is megérkezett a nagy lakoma ideje. A színes ünneplőbe öltözött cser és tölgyfák mind elálmosodtak, és mielőtt elszenderednének, útnak engedik, aprócska sipkás gyermekeiket. Ők pedig az őszi nap gyengéd simítására sorra fejest ugranak a hívogató, puha avarral terített mélységbe, és évszázadok óta ugyanazzal a halk nesszel jelzik földetérésüket. Minden apró makknak megvan a maga, előre megírt sorsa. Vannak, akik azért születnek, hogy fává cseperedjenek, de legtöbbjük azért jön erre a világra, hogy jóllakassanak minden éhes gyomrot, a közelgő tél előtt. A lakók már jól ismerik ezt a fülüknek oly kedves hívó hangot, és aki hallja, tiszteletét teszi az ősz által bőségesen és gondosan megterített asztalnál.

Elsőként, az erdő legéberebb őrének jutott fülébe a hívójel, hisz az ő figyelmét semmilyen esemény vagy történés nem kerülheti el, mely a nagy fák védelmében történik. Senki sem léphet úgy be a birodalmába, hogy ő ne tudna róla, és mihelyt tudomására jut, hangosan, jól hallhatóan figyelmezteti a többieket, hogy mindenkihez eljusson a hír. Amint meghallotta a makkgyerekek eleven zsivaját, gondolkodóba esett, feje tetején égnek meresztette tollait, és figyelt, hogy a hangok melyik irányból jönnek, merre induljon. Fülei, mint minden alkalommal, most is csalhatatlanok voltak, szárnyait széttárta, az ég kékjében játszó tollai elővillantak, majd jellegzetes recsegő hangja közepette a levegőbe emelkedett, és megindul, a helyes irányba. Ezt a hangot minden lakó jól ismeri, és akik nem hallották meg a makkok halk neszeit, most már azok is tudták, hogy a tölgyfa útnak indított szép nagyra nőtt gyermekeit.

Érkeztek is sorban az éhes lakók. Ki-ki a maga idejében, voltak akik, az éj leple alatt, de voltak olyanok is, akik nappal tették tiszteletüket nála. A pirkadat mihelyst fátylát kezdte hajtogatni, a mókusok kitörölték az álmot a szemükből, és ügyes ugrásokkal siettek a jól ismert fához, hogy minden reggel ébredőt megelőzzenek, és a legjobb falatok nekik jussanak. Egész álló nap nyüzsgött az élet a tölgyfa karjainak védelmében, és az élelmesebbek nem csak a jelennek éltek, előre gondoltak a közelgő télre is. Amikor majd minden apró falat számítani fog, minden, apró morzsa, amivel korgó gyomruk éhségét egy kicsit csillapítani tudják. Majd akkor milyen jól fognak jönni a degeszre tömött aprócska spájzok, melyekben makkok, diók meglapulva várják, hogy gazdáik rátaláljanak. Azonban egyes raktárak feledésbe merülnek, de azok készletei sem mennek kárba, hiszen lakói a tavaszi napfény lágy simítására kihajtanak, és, ha a szerencse is melléjük szegődik, hosszú évek alatt fává cseperedhetnek, olyan szép sudár fává, mint anyjuk, akik egykoron útnak engedte őket.

Ahogy közeledett az este, a vaddisznó koca is meghallotta a jól ismert a jelet, és meg sem várta, hogy a nap elbújjon az égbolt peremén, ő sorra ébresztgetni kezdte a sűrű bokorban összebújt, egymást melengető fiacskáit, hogy eljött az idő, a nagy őszi lakoma ideje. A gyerekkori bundájukat éppen a napokban levető fiacskái, mind egytől-egyik aprócska patáikra ugortak, és indulásra készen voltak. A fiatalok még soha nem hallották a makkgyerekek neszezéseit, mégis jól tudták, hogy ezek a kedves hangok nagy lakoma ígéretét hordozzák magukban. Elindultak hát szépen felsorakozva, követve anyjuk minden egyes mozdulatát, hisz alig várták, hogy megízleljék az ősz legfontosabb és legfinomabb csemegéjét.

Lent a völgyben ahonnan, minden áldott nap a szürkület bújik elő, a szarvastehén pihent borjával. A mama még kora reggel hallotta a szajkó kiáltását, és elkezdte szép nagyra nőtt füleit hegyezni. Hallgatta a messziről osonó neszeket, mígnem egy jól ismert hangot azonosított. Már hosszú évek óta ismeri a makkgyerekek októberben megszólaló zsibongását, és ilyenkor már alig várja, hogy a védelmező este leterítse az erdőre sötét, számára a biztonságot jelentő fátylát. Ahogy az égen a sok millió csillag elfoglalta a helyét, ő is útnak indult fiacskájával, hogy megmutassa neki is az öreg tölgyet. Úgy ahogy az ő mamája is tette ezt hosszú évekkel ezelőtt, mely találkozás emléke mind a mai napig elevenen él emlékezetében. A fa ma is úgy áll, mint azelőtt, mintha semmit sem változott volna, talán egy-két ránccal több volt kedves arcocskáján, de a mai napig csillogó, odaadó szemekkel vártja vendégeit, éppen úgy, mint annak idején. A kisborjúnak ismeretlen volt a hely, és az orrát csiklandozó fanyar illat sem tetszett neki igazán. Vékonyka lábai megremegtek, ahogy a szél dühösen végigszaladt mellette, még közelebb bújt az anyjához, védelmet és megnyugtatást keresve. A szél pedig csak szaladt, és szaladt, mintha fontos találkozója lenne, és minden útjába került fát megborzolt, melyekről úgy hullottak a levelek, mint télen a hópelyhek nagy hóviharok idején. De nem csak a faleveleket sodorta magával az éj sötét mélységébe, hanem a kis sapkás makkgyerekeket is, akik hirtelen olyan lármázást csaptak, hogy még a mókusok is résnyire nyitották álomra hunyt szemeiket. Hallotta a messzire osonó ricsajt a szarvas és fiatal borja is, akkor a mama már jól tudta, hogy már csak pár lépés, és odaérnek kitűzött céljukhoz. A kis borjú reszkető lábakkal követte anyját, és amikor megálltak a fa alatt, alig hittek a szemüknek. A földön, a színes puha avart olyan vastagon fedték be az apró makkok, mintha hintve lettek volna, ilyen bőséget még a szarvas mama sem látott. Percekig unszolta kicsinyét, hogy jöjjön, ne féljen, kóstolja meg a finom csemegét. Mígnem az, bátortalanul szájába vette az első makkot, jól megrágta, nyelt egy nagyot, és aprócska mosoly ült ki arcocskáján, mely annak a jele volt, hogy ízlett neki az őszi csemege.

Hosszú napokon keresztül tették tiszteletüket az erdő lakói az öreg tölgynél, ő pedig minden gyermekét útjára indította, hogy egyik állat se szenvedjen hiányt, éhes gyomorral és üres spájzzal senki se nézzen szembe a közelgő fagyos téllel.     

Pár héttel később, amikor a szarvas és borja újra látogatást tett az öreg tölgynél, a kicsi rá sem ismert a helyre. Csend és nyugalom ölelte körbe a fát, melynek karjai védtelenül és csupaszon nyújtóztak az ég felé, szemei pedig lehunyva pihentek, nem volt zsivaj, nem volt eleven kopogás, melytől annyira félt, a néma csendben még anyja lélegzet vételét is tisztán hallotta. Nem tudta a kicsi mit történt, hisz eddigi, rövidke élete alatt ilyet még nem látott, hová tűntek a hangok, hová tűnt a tölgy színes ruhája tette fel magában a kérdést. Mert a csend parancsoló volt és komor, meg sem mert szólalni, de tudta, hogy később anyja mindet elmesélni neki, és fényt derít erre a furcsa titokra, az ősz titkára.   

 Tölgyfa

 Tölgyfa

 Csertölgy makk 

Ezzel a makkal már valaki jól lakott

Az én madárbarát kertem - bevezetés

Akinek kertje van, még ha csak egészen kicsi is, és szereti a természetet és annak lakóit, egészen biztosan szívesen fogadja kis birodalmában a tollas vendégeket. Hisz ki ne örülne a tavaszi reggeleken a madarak kórusának szívünket melengető előadásának, és kedves, arcunkra mosolyt csaló jelenlétüknek. Bízom benne, hogy sokan éreznek hasonlóan, mint én, mert ha igen, akkor együtt, együttes erővel, nagyon nagy segítséget tudunk adni tollas kis barátainknak, akinek napról nagyra egyre csak szűkülnek az élettereik. Védjük és segítsük együtt a madarakat, hogy tavaszról tavaszra, ők tudják hirdetni a kikelet eljövetelét.

Ezt az írásomat, melynek szavait most Ti is olvassátok, mintegy bevezetésnek szeretném szánni, egy nagyon fontos témának a bevezetőjének, mely nem más, mint a téli madáretetés. Szeretném veletek megosztani minden élményemet, tapasztalatomat, minden olyan kedves pillanatot, melyeket csakis nekik, a madaraknak köszönhetek. Titkon pedig reménykedem benne, hogy akik eddig nem kezdetek neki ennek a nagyon fontos madárvédelmi tevékenységnek azok is kedvet kapnak hozzá, akik pedig már a madárbarát kert lelkes tagjai ők is fognak találni bejegyzéseimben egy kis újdonságot.

Kezdjük el együtt, közösen ezt az előttünk álló téli időszakot, és tudatosan, egy kis odafigyeléssel segítsük kertünk tollas látogatóit. Szeretném, ha Ti is részei lennétek a történeteimnek, és megosztanátok Velem és a többi olvasóval, madárbaráttal, az átélt kedves élményeiteket, hogy a lehető legtöbbet tudjunk adni azoknak, akik nélkül sokkal, de sokkal szegényebbek lennének a természet szerteágazó ösvényei, és a saját kertünk is. Védjük tehát együtt a madarakat közösen, közös erővel, mert csak így érhetjük el a legjobb eredményeket. 

   

November virágai

Százszorszép

 Erdei ibolya

 Pelyhes kenderkefű

 Fehér akác

Lassan november vége felé járunk, de az elmúlt hetek időjárása a szokottnál jóval enyhébben telt el. A csillagfényes éjszakák leple alatt, a hőmérő higanyszála gyakran nulla fok alá kúszott, és ezeken, a hajnalokon csinos dérruhát öltöttek magukra a növények. De a reggeli hideg után, ahogy a nap korongja egyre feljebb kúszott a horizonton, és meleg sugaraival simogatni kezdte a tájat, úgy lett egyre langyosabb a levegő, és igazán szép őszi időben lehetett részünk.

Minden esztendő őszén, szépen lassan nyugovóra tér a természet, téli álmot alvó lakói, lehunyják szemeiket, és a hideg téli hónapokat édes álmukba merülve töltik. Azonban ez a szokatlanul enyhe őszi időjárás megzavarta az éppen szunnyadni készülő természetet, és a nap meleg simítása újra előcsalta az éppen pihenni készülő lakókat.

Már október közepén különlegesnek számított, hogy az orgonabokrokon újra illatos, lila virágok tündököltek, az aranyesőn apró sárga virágok díszlettek, és, hogy az ibolyák is újra szárba szökkentek, és lila szirmaikat bontogatták a kellemes időben. A népi megfigyelés szerint, ha az akácok, ősz elején újra illatos virágokat viselnek, akkor szép hosszú őszre számíthatunk. Minden esztendőben, amikor sikerült szeptemberben megfigyelnem az akácok újravirágzását, beigazolódat ez a népi jóslat, és valóban, kellemesen enyhe, napsütéses hosszú ősszel ajándékozott meg akkor a természet.

Az idei évben, amikor szeptembert írtunk, több helyen is megfigyeltem, hogy a lila és a fehér akácok levelei között, csinos virágok bújnak meg. Korántsem voltak annyian, mint tavasszal, amikor a mámorító illatot szóró virágok, úgy csüngnek a fákon, mint a szép nagy fürt szőlők. Kevesebben voltak, csak itt-ott tűntek elő a lassan sárguló levelek közül, de akár hányan is, bontották ki újra szirmaikat, a szép hosszú ősz reményét jelezték a számomra. Mely idén újra megadatott, hisz kívánni nem lehetne szebb őszt, mint a mostani.

Tavaly október közepén, egyik bejegyzésem az erdei ibolyák újravirágzásáról szólt, idén pedig ez a bejegyzésem fog erről szólni, melyet most november, majdnem legvégén osztok meg Veletek, akkor, amikor sikerült megfigyeltem őket. Vasárnap reggel, szomorkás, borús idő köszöntötte a tájat, de szerencsére nem esett, így egy kis könnyed sétára indultam. Nem bíztam benne, hogy virágokat, gombákat, vagy éppen apró rovarokat sikerül majd megfigyelnem, de valamilyen belső hang arra késztetett, hogy tegyem be a táskámba a makró objektívemet. És milyen jól is tettem, hogy megfogadtam a belső sugallat tanácsát, mert éppen, hogy a tisztás körbeölelő erdő széléhez értem, az egyre száradó fűszálak közül, egy apró, lila fejecske tekingetett elő. Az erdei ibolya kedves arcocskája szó szerint csalta a tekintetemet. Örömöm, határtalan volt, hogy még találkozhattam, ezzel a szívemnek oly kedves kis virággal, hiszen a hosszú tél előtt, ezek a pillanatok számomra igazi kincset érnek. Nehéz volt tőle a megválás, de tovább folytattam az utamat, mely út alatt a természet igazán kellemes meglepetésekkel kedveskedett nekem, méghozzá a későn szirmaikat bontogató virágok pompájával. Fehér mécsvirágokkal, perzsa veronikákkal, pelyhes kenderkefüvekkel, és egy szép szál bársonyos kakukkfűvel is találkozót hozott össze a természet.

Hiába takarták komor fellegek az égboltot, és volt szomorkás az idő, az én szívemben sütött a nap, mert ezek az aprócska kis szépségek, melyek kedves jelenlétét hónapokig nélkülöznöm kell, teljesen bearanyozták a napomat.  

         

Bársonyos kakukkszegfű

 Ösztörűs veronika

 Fehér mécsvirág

Novemberi hópihék

Ősz vége felé járunk, és az elmúlt napokban egy kis ízelítőt kaphattunk a közelgő télből. Vasárnap éjjel, a sötétség leple alatt, titokban a mi vidékünkre is megérkezett az első hózápor. A magasabb hegyekben az esti csapadék hóra váltott, és hétfőn reggelre a Karancs-hegy legtetején álldogáló csupasz fákat, csillogóan fehér bundába öltöztette a természet. Napközben azonban, ahogy a hőmérséklet egy kicsit emelkedni kezdett a vékonyka hólepel hamar olvadásnak indult.

Ma kora reggeltől súlyos, komor fellegek uralták az égboltot, titkon reménykedtem benne, hogy talán az előrejelzés beigazolódik, és a fehér hópihék táncába lesz lehetőségem gyönyörködni. Ez hellyel-közzel valóra is vált, mert délelőtt az eső cseppjei közé, időről-időre hópelyhek furakodtak, a hatalmat átvenni azonban sajnos nem tudták. Így az első igazi havazás még várat magára. De a tél még előttünk áll, és én bízom benne, hogy lesznek napok vagy hetek, amikor a fehér hó bundába bújt természet ösvényein szedhetem a lábamat, úgy mint a tavalyi esztendőben. 

Őszi szépség

Van egy virág, mely kedves, törékeny kinézetével hamar a szívünkbe lopja magát. Jelenlétében szinte egész évben gyönyörködhetünk, kivéve a kemény fagyokkal tarkított időszakot. Telente, amikor a többi virág az igaz álmát alussza, ő akkor is éberen várja a napsugarak langyos simítását, és, ha a nem tombolnak kemény fagyok, megmutatja nekünk egyedi szépségét. A százszorszép gyakori virágunk, mely kertjeink egyik aprócska éke, és aki, társaival együtt, üde színfoltot varázsol a zöld fűszálak közé.

Amint a napsugarak feltűnnek az égbolton, és fényükkel végigsimítják őket, sorra kinyitják fehér nyeles és sárga csöves virágaikat. Ha a nap korongját felhők takarják, egyből összezárják szirmaikat, éppen úgy, mint ahogy azt éjszaka is teszik.  

Az én kertemben is otthonra leletek a százszorszépek, és szépségükben mind a mai napig gyönyörködni tudok.

Az erdőben szép nagyra nőtt juharfa álldogál, melynek aranysárga leveleit, a szél gyakran a szárnyára veszi, és repíti őket teljesen addig, míg el nem érik a kiskertemet. Mintha a természet nekem címezte volna őket, mintha tudná, hogy évről-évre mennyire várom a jöttükét, hogy betérjenek hozzám, hiszen frissen aláhullva nagyon szép látványt nyújtanak, és kellemes hangulatot varázsolnak. Ilyenkor ősszel ők, a festői szépségű falevelek a kertjeink díszei, akik még a hosszú tél előtt, igazi színkanvarkáddal kápráztatnak el minket. A levelek óvó és melengető védelméből pedig kíváncsi tekintetekkel kukucskálnak elő a törékeny százszorszépek.
Amikor meglátogattam őket, a nap sugarai a felhők zavarása nélkül ontották fényüket, így szétnyitott szirmokkal álldogáltak, és élvezték a kellemesen meleggel megáldott novemberi őszt.

Vékonyka száruk, és pici termetük ellenére, az igazi, szolid szépséget hordozzák magukban, kerülnek minden feltűnést, és mégis, ha valaki észreveszi őket, annak biztosan megakad rajtuk a tekintete.   

      

Vasárnap reggeli séta

Ösztörűs veronika

 

 Őzsuta és gidája

 

Szombat este, ahogy a sötétség puha leplét ráterítette a tájra, lassan komótosan, egy-egy esőcsepp furakodott át a komor fellegekből. Majd ahogy telte az idő egyre többen és többen lettek. Vasárnap reggel, amikor felébredtem esőtől ázottan álldogáltak a kertem lakói, az égboltot pedig még mindig a sötét felhők uralták, és a naptól minden apró esélyt elvettek, hogy sugaraival simogatni tudják az őszi tájat.

Nyolc óra volt, amikor utamra indultam, az erdő saras ösvénye az éjszak erre járó lakók nyomait őrizték. Kisebb nagyobb patanyomok díszlettek rajta, melyek őzek és vaddisznók emlékét őrizték, akik éppen arra tartottak amerre én. Ha pontosan akarok fogalmazni, akkor én használtam az ő csapásukat, azt az utat, melyen nap, mint nap közlekednek hosszú évek óta. Én csak vendég vagyok a természetben, az ő otthonuk és az ő ösvényeik vendége.

Amikor elhagytam a csupaszon álló hatalmas bükkfák védelmét, és kiléptem a tisztásra, a seprence elszáradt szárai között mozgás jeleire lettem figyelmes. Sejtettem, hogy ki lehet az, aki ott megbújva mulattja az idejét. Óvatosan tovább mentem, Bogyót pedig magamhoz szólítottam, hogy még véletlenül se riadjon meg tőle a tisztás kis lakója. De ahogy egyre közeledtünk ő felállt, fekete gomb szemeivel ránk pillantott, és kelletlenül, mint akinek semmi kedve sincsen még megmozdulni sem, elindult a domboldal felé. Ekkor újra mozdult a növényzet, és az őzsuta gidácskájának a feje jelent meg. Lassan követni kezdte mamáját, és amikor mellé ért, együtt figyeltek és várakoztak, hogy odább álljunk. Mi pedig, mint szófogadó vendégek, magukra is hagytuk őket, tovább folytatva utunkat.

Legszívesebben maradtam volna még, mert a tisztás szélén üde kék és lila virágokra lettem figyelmes. Későn szárba szökkent ösztörűs veronikák és erdei ibolyák csalták a tekintetemet az elszáradt fűszálak között. De nem akartam zavarni az őzeket, és nagyon jól tudtam, hogy a virágok megvárnak, és hazafelé jövet lesz még rá alkalmam alaposabban szemügyre venni őket.

A kora délelőtt ellenére sötétség ülte meg az erdőt, mintha ezen a reggelen a szürkület nem akart volna tágítani, a köddel karöltve tiltakoztak a világosság ellen. Ilyenkor ősz vége felé, amikor a fák, a bokrok levetik színes ünneplőjüket, újra tágasak lesznek a termeszét ösvényei. A nyári hónapokban, a lombok által bezárt képzeltbeli kis ajtók ősszel újra megnyílnak, és sokkal több, titkos helyre lehet ilyenkor eljutni. Olyan helyekre, ahol valóban a természet az úr, ahol ember nem avatkozik bele a lakók életébe, hanem az folyik a maga megszokott medrében.

Ahogy haladtam előre az újonnan felfedezett ösvényen, úgy kezdett egyre világosodni az égbolt. A komor felhőket, mintha valaki kergetni kezdte volna, csak szaladtak és szaladtak tova, hátra se tekintve. Először egy kis résen látszódott meg az égbolt szikrázó kékje, majd a kis rés egyre növekedett és növekedett, mígnem előtűntek az első kellemesen melengető napsugarak is, és mintha a sugarak a karmester kezei lettek volna, vezényszóra a madarak csivitelni kezdtek. A csendes erdő pedig, egyszeribe kedves csicsergésektől lett hangos. Fenn voltam a magasba nyújtózó hegy tetején, a fák csupasz ágai között a messziben, az éjjel nappal őrködő Salgói vár körvonala rajzolódott ki. Tökéletes helyszínt találtam a pihenésre. A földön egy üde, zöld mohával beszőtt fatörzs feküdt, szinte csábított, hogy kényelembe helyezkedjek rajta. Egyszer régen, hosszú évekkel ezelőtt, ő is ennek az erdőnek, az egyik szép sudár tölgyfája volt, akinek ágain madarak énekeltek, törzsén pedig nagy szakértelemmel elkészített odú lapult. Ez az odú, még most is jól kivehető volt, azonban tollas lakók már nem veszik albérletbe kiadó a lakását, de mégsem magányos a mi napig sem, hisz még mindig az erdő fontos tagja, akinek védelmében apró rovarok, bogarak és növények élik az életüket. Jó, hogy elfogadtam az invitálását, és pihenőt tartottam a társaságában, mert nem csak kényelmes ülőhellyel kedveskedett nekem, hanem pompás kilátással is. Hosszú perceken át, figyeltem az őszi erőt, és annak hangjait, hiszen a napsütés olyan elevenné tette a fák birodalmát, mintha egyszeribe, a tavaszba cseppentem volna. Csuszkák füttyögtek egymásnak, cinegék csacsogtak, a messziből szajkók veszekedő hangja osont a fák között, nemrégiben hazatért süvöltők beszélték meg a hosszú út fáradalmait, egy kedves kis madár pedig, kedvet kapott a daloláshoz. Éneke úgy gyöngyözött, mint a kis patak vize, és olyan tisztán csengett, mint a frissel hulló hó. Sajnos nem láttam, hogy melyik fa vagy bokor védelmében álldogál, de mégis könnyen el tudtam őt képzelni, amint csinos, vörös tollakból szőtt mellényét kicsit felborzolja, csőrét nagyra nyitja, és teljes átéléssel csak dalol és dalol. Perceken át tartott ez a kincset érő őszi előadás, melyből majd táplálkozni tudok a csendes téli napokon.

Hazafelé menet a madarak eleven csacsogása kísért, de az égbolton újra sötét fellegek kezdtek gyülekezni, mígnem teljesen eltakarták a nap hatalmas korongját. Ahogy beborult és a napsugarak elbújtak, a madarak csacsogás is elhalkult. Újra a csend lett az erdő ura, melyet a lábaim alatt csörgő avar halk nesze tört meg. Visszafelé megálltam a tisztás szélén, ott ahol a sétám elején a későn szirmaikat bontogató veronikák, és ibolyák álldogáltak. Szemügyre vettem őket, és elgondolkodtam rajta, hogy lehet ők az utolsó sereghajtók, akikben a tél beállta előtt még gyönyörködni tudok.  

      

Vasárnap reggel a kertemben

 Mókus

Mókus

Mókus pihenget

Napok óta szokatlanul világosak az éjszakák, mely a szép kerekre hízott teli holdnak, és a milliónyi csillag fényének köszönhető. Mégis mintha másként ragyognának, mintha fényük sokkal szikrázóbb, és tündöklőbb lenne. Valamikor hajnaltájt a csillagok ragyogását felhők zavarták meg, majd egyre többen és többen lettek, mígnem teljesen eltakarták az égbolt világító kis lámpásait.

Szeretek korán kelni, és kényelmes hintaszékemből szemmel követni az erdőben és a kertemben zajló eseményeket, melyekből a természetnek hála soha sincsen hiány. Alig, hogy szedelőzködni kezdett az éjszaka egy ismerős látogató körvonala tűnt fel. Ha csak mozgását látom, akkor is felismerem őt, mert olyan furcsán szedi lábait, hogy senki mással nem tudom összetéveszteni. Ő pedig nem más, mint a nyest. Gyakran megfordul a kertemben, de csak az éj leple alatt, hisz éjszakai életet élő ragadozó. Rövidke lábait gyorsan, egymás után szedte, majd hirtelen megállt, és a fűszálak között kezdett kutatni. Valamit talált, melyet mellső lábainak a mancsai közé vett, és gyorsan, a másodperc tört része alatt el is fogyasztott, ekkor előtűnt egyik fő ismertető jegye, a szinte világítóan fehér mellfoltja. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is állt, hisz a pirkadat már a nyomában volt. Mire teljesen kivirrad, ő már otthon szeretett volna lenni, mely otthon, az erdő valamelyik odvas fájának a védelmében lehet.

A szürkület lassan átadta helyét a világosságnak, és lustán ébredezni kezdtek álmukból az erdő lakói. Elsőként a mókus pattant lábra, apró mancsaival kitörölte éjszakai álmát a szemeiből, és fürgén szedte lábait a vastag avarban, a kertem irányába. Apró, hengeres testét könnyedén bújtatta át a tyúkhálós kerítés rése között, és egyből az etetőjéhez sietett. Hosszú karmaival megkapaszkodott a cseresznyefa törzsén, majd hihetetlen gyorsasággal felfelé sietett. Aprócska fejét a kedvenc csemegéjét rejtő etetőbe dugta, fogaival pedig kiemelte az első szem diót. Amint meglett finom kis zsákmánya, fürgén egyik ágról a másikra ugrott, míg el nem érte a diófát, mely kedvenc pihenő, és táplálkozó helyét rejti. Amikor megérkezett farkát hátára terítette, kényelmesen elhelyezkedett, és nekilátott éhsége csillapításának. Apró mancsiban gyorsan megforgatta a diót, minden kis részét megvizsgálta, majd éles, hegyes fogaival nekilátott a kemény héj feltörésének. Pillanatok alatt sikerült megtörnie, és mohón neki is kezdett a reggelijének. Eközben a madarak is felébredtek, elsőként a széncinegék tűntek fel az etetőnél, majd sorra követték őket a többiek. Pár perc leforgás alatt, hihetetlen tumultus alakult ki, kék cinegék, barátcinegék, csuszkák repkedtek, és mindenkit egyetlen cél hajtott, hogy éhes csőrüket jól lakassák. Pecekkel később feltűntek a szajkók, majd az első nagy fakopáncs is tiszteletét tette. Méltóságteljesen a napraforgómaggal teli etetőbe reppent, és keresgélni kezdett a megfelelő szem után. Az apró kis tollasok türelmetlenül toporogtak körülötte, de nem mertek közel menni hozzá. Nem volt mit tenniük, tovább várakoztak, hogy ők is sorra kerüljenek, de a harkály csak válogatott, és válogatott, mintha egyik mag sem nyerte volna el a tetszését. Az egyik széncinege, már nem győzte kivárni a harkály távozását, és óvatosan elcsent egy szem magot, mellyel a nagyobb madár mit sem törődött. Látva a többiek merész társuk taktikáját, ők is követni kezdték, hisz a hosszú éjszaka után mindenki éhes volt. A harkály nem foglakozott senkivel, hegyes csőrével csak kutatott és kutatott, mígnem hosszú keresgélés után rábukkant a számára megfelelő, mondhatni tökéletes napraforgómagra. Hogy mi alapján döntött nem tudom, hisz mind olyan egyformák akárcsak a tojások, és mind egytől-egyig finom csemegét rejtenek a héjuk alatt. Kiválasztott eledelével a fa törzsére reppent, beleigazgatta az apró résbe, és hegyes csőrével megtörte, hosszú nyelvével pedig kiszedte belőle a tápláló reggelijének az első falatját. Majd miután minden apró falatot kiszedett a héjból visszatért az etetőbe, de már nem volt olyan válogatós, mint a legelején, gyorsan csőrébe vett egyet, és már vitte is megtörte, megette, majd ment a következőért. Nem volt megállás, egész reggel madarak jöttek, mentek, ettek, ittak, és boldogan repkedtek egyik ágról a másikra. Közben a mókus is jól lakot, és kilenc óra felé visszaszaladt az erdő fái közé, úgy ahogy érkezett, a kerítés résén keresztül, majd a vastag avarban szedte a lábait, míg el nem tűnt a szemeim elől. Én is elvégeztem a teendőimet, és vártam, hogy egy kicsit engedjen az idő, hogy feltűnjenek a nap első sugarai, de hiába vártam, a vastag felhők makacsul tartották magukat, és semmi esélyt sem adtak nekik ezen a délelőttön.

 Nagy fakopáncs

 Nagy fakopáncs

Kertem idei első csíze

Csíz hím

 

Csíz hím

Nem oly régen, arról számoltam be Nektek, hogy visszatértek kedves téli vendégeink a csízek. Akkor még csak anyukámék házával szemben álldogáló égerfákon sikerült őket megpillantanom, de éppen a minap nálunk is feltűnt az idei első csíz tojó.

Október közepétől, a kertembe kihelyezett etetők finom falatokkal megtöltve várják az éhes kis vendégeimet. A csillagfényes éjszakák leple alatt, az elmúlt időszakban igen alacsonyra süllyedt a hőmérő higanyszála. Ezért esténként a madarak egyik legkedveltebb csemegéjével, a napraforgó maggal töltöttem fel az etetőimet, hogy amikor a hideg éjszaka után felébrednek, és megkezdik a napjukat, finom reggeli várja őket. Novemberben már egyre kevesebb a rovar, és a bokrok sem roskadoznak már tápláló bogyóktól, mely az őszi időszak legfontosabb madáreleségei, így egyre nagyobb kihívást jelent napi betevőjükhöz hozzájutniuk. Ezért a madáretetéssel megkönnyíthetjük a környezetünkben élő kis tollasok életét, és megnövelhetjük a túlélési esélyeiket. Ahogy pedig közeleg a tél, vele együtt a korai esték, a fagyos éjszakák és nappalok, még nagyobb szükségük lesz a madárbarátok által nyújtott segítségre.

Bő egy hete jelent meg kiskertemben, az idei első csíz hím. Egyedül volt, magányosan, pedig a csízek főként csapatokba verődve élik életüket, de hiába kutattam a többiek után, társait sehol sem kikerült megpillantanom. Pár percig az akácfán álldogált, figyelte a többi madarat, majd széttárta szárnyait, és berepült a napraforgómaggal feltöltött etető kellős közepébe. Látni lehetett rajta, hogy éhes volt, magevő csőrével gyorsan törte a magokat, egyiket a másik után, és ő lett az etető ura. Szemmel látható, hogy teste jóval kisebb és törékenyebb, mint a többi vendégé, de ez a méretbeli különbség cseppet sem érdekelte őt, eledelét olyan makacsul védelmezte, hogy annak közelébe senki mást nem engedett. Pedig jöttek volna a széncinegék, a barát és kék cinegék, a csuszkák, sőt még a nagy fakopáncs is megpróbálkozott egy szem magot elcsenni, de a próbálkozásokat nem koronázta siker. Senkit sem engedett maga mellé, mígnem egy cinege és egy csuszka kihasználta a kis csíz figyelmetlenségét, és egy-egy szem magot elcsentek az etetőből. De a többi tollassal már nem volt ilyen elnéző, fejét lehajtotta, szárnyait széttárta, hogy nagyobbnak és félelmetesebbnek tűnjön, csőrét pedig nagyra nyitotta, hogy ezzel is kimutassa, hogy bizony ő mindenre elszánt a finom csemegéjének a megvédésért. Hosszú percek teltek így el, amikor egyik pillanatról a másikra széttárta szárnyait, és tovaszállt az erdő fáinak a sűrűjébe, és átadta helyét a többi éhes csőrű madárnak.

Az elmúlt napokban is sikerült megpillantanom őt, de még mindig egyedül, magányosan tette tiszteletét. Bízom benne, hogy idővel a többiek is megjelennek, és őket is vendégül láthatom a kiskertemben.  

Szombat délutáni séta

 Tengelic

Novembert írunk, és az ilyenkor szokottnál jóval enyhébb az időjárás. Az elmúlt napokban a derült égboton ragyogó csillagoknak, és a szép kövérre hízott holdnak köszönhetően olyan világosak voltak az éjszakák, mint már nagyon régen. Reggelente meg is érződött az éjszaka derűje a hőmérsékleten, hajnalra csillogóan fehér dérruhába öltöztek az erdők, mezők lakói.

Szombaton délután, amikor munkából hazaértünk a kellemesen meleg, őszi idő a természetbe csábított. Már annyira vártam ezt a napot, hogy még világosban érjek haza, és útra tudjak kelni a számomra legcsodálatosabb helyre az erdőbe. A korán beköszöntő esték miatt, hétköznap már nem tudom megtenni szokott túráimat. A téli időszámítás kezdete óta, a nap nagyon hamar nyugovóra tér, és mire hazaérünk, már teljesen besötétedik.

Pár hét leforgása alatt nagyon nagy, szememnek még szokatlan változások mentek végbe a természet ösvényein. A szűkös, a nyári hónapokban bezáródott kis ösvények újra kinyíltak, a fák legtöbbje, kivéve a tölgyeket már elhullajtották a leveleiket, és az erdőben újra a fény, a világosság, és a nap melengető simítása lett az úr. Gyenge, pajkos szél szaladt tova a fák törzsei között, és sorra kérte fel, utolsó táncukra a még a fákon álldogáló leveleket. Voltak, akik könnyedén táncba vihetőek voltak, de a tölgylevelek legtöbbjei még ragaszkodtak otthonukhoz, eszük ágában sem volt a többieket követni. A tisztást körülölelő fákat a nap sugarai simogattak, a madaraknak pedig nem is kellett ennél több, boldogan reppentek egyik ágról a másikra, miközben a sárga levelek között kerestek, kutattak. A meleg előcsalta a rovarok jó pár képviselőjét, álmukat kitörölték szemeikből, és kidugták fejeiket búvóhelyeikről. A kis tollasok, pedig nekiálltak a vadászatuknak, hogy amíg lehet, finom rovarcsemegével csillapítsák éhes csőreik étvágyát. Fakuszok meneteltek a sudár bükkfa törzsén, alaposan végig vizsgálva, minden apró rést, repedést, minden olyan kis zugot, melyeknek rovar lakói lehetnek. Kékcinegék, akrobatákat meghazudtoló ügyességgel lógtak fejjel lefelé a vékonyka gallyakon, akárcsak az őszapók, akiknek mindeközben be nem állt a csőrük. Csak csacsogtak és csacsogtak, cérnavékony hangjukon. Megálltam az erdőszélen, és figyeltem a madarak motozását, amikor az egyik bükkfa legmagasabb ágai közül halk, trillázás szűrődött ki. Nagyon jól ismerem ezt a szívemnek oly kedves dallamokat, melyről mindig nagypapám jut az eszembe, hisz ezt a véget érni nem akaró csicsergést a tengelicek hallatják. Azok a színes, oly csinos tollruhát viselő madarak, akik az ő nagy kedvencei voltak. Hosszú perceken át, hallgattam őket, gondolataim a múlt kedves emlékein kalandoztak, mígnem szárnyra kapott a kis csapat, és tovarepült az erdő sűrűjébe, hogy egy másik fát keressenek, ahol talán tovább folytatták novemberi, csendes kis nótájukat.

Ahogy a tengelicek tovatűntek, én is tovább indultam utamon, mely út a szép nagy tölgyekkel tarkított erdőbe vezetett. Ebben az erdőben nagyon sok az öreg fa, melyek törzsei a madarak otthonait rejti. Gondosan megépített fészkek, nagy fáradtsággal kivájt odúk lapulnak, a védelmező ágak között, melyek évtizedek meséit őrzik. Az ágaikon aranyló levelek ringatóztak, és ahogy a szél végigsimította őket, úgy csilingeltek, mint az aprócska harangok. A délutáni nap bágyadt fénye, és a fák sárga levelei igazi aranyerdővé változtatták a tölgyest. Látványa olyan szép volt, mely semmi máshoz nem fogható, ekkor úgy éreztem, hogy az őszi erdő pompájával, semmi sem képes felvenni a versenyt. De ez nem is verseny, az évszakok nem akarják túlszárnyalni egymást, mindegyik azt adja, amit tud, és amire teremtve lett. Ezért van az, legalábbis én úgy gondolom, hogy minden évszaknak megvan a maga szépsége, csak észre kell vennünk, és tiszta szívvel át kell élnünk azokat a kincseket, melyeket feltár előttünk, és megoszt velünk.

Az idei esztendőben, az ősz minden csodáját feltárta előttünk, és bízom benne, hogy ezeknek, a csodáknak, Ti is a részesei tudtatok lenni, és a Ti szívetekben is sok kedves emlék és élmény lapul.

Ősz a Mátrában

Légyölő galóca

 Légyölő galóca

 Nagy őzlábgomba

 Párducgalóca

 Zöld harmatgomba

Az elmúlt napok kellemes meleggel, a nap fényében úszó nappalokkal teltek el. Öröm ilyenkor a természet szerteágazó ösvényein barangolni, és ha időm úgy engedi, ki is használok minden egyes szabad percet, hogy a szabadban töltsem.

Hétköznaponként az egyre korábban beköszöntő este miatt nem sok lehetőségem van a barangolásra, így szinte csak a szombat délutánok, és vasárnapok maradnak kedvenc időtöltésemre.

A múlt héten megfázással küszködtem, de vasárnap a jó idő már minden porcikámat a szabadba csábította. Úti célunk ez alkalommal a Mátra volt. A nap sugarai hét ágra sütöttek, és kellemesen meleggé varázsolták ezt az októberi napot. Az ősz, a Mátrában is szépen kiteljesedett, fáinak legtöbbje, már színes ünneplőbe burkolózva álldogál, káprázatos látványt nyújtva mindenkinek, aki árnyékukban szedik a lábaikat. 

Az erdő fái között osonó kis patak mellett, melynek becsületes neve Galya-patak,  minden alkalommal meg kell állnunk, hisz halk duruzsolása rengeteg kedves történetet rejt. Kristálytiszta vize lassan csörgedezik medrében, és a magas hegy meséjét viszi magával, hosszú útja alatt. Ilyenkor ősszel, az elsárgult leveleket ringatja örök álmukba, és meg utoljára gyengéden megsimítja őket.

Ahogy egyre magasabbra vitt az utunk úgy lett egyre hűvösebb, és egyre színesebb a táj. A fák között már a frissen aláhullott levelek díszlettek, vastag, puha avarrá sokasodva, virágokat már alig-alig lehetett látni. Egy-egy kitartó harangvirágon, fehér szirmokkal büszkélkedő erdei csillaghúron, pelyhes kenderkefüveken, és borsos keserűfüvön kívül mással már nem volt szerencsénk találkoznunk. A gombák felett is elszaladt az idő, sokuk megöregedve, megráncosodva múlatták az idejüket, ami még hátra volt nekik, az elmúlás előtt. Nagy őzlábgombák, zöld harmatgombák, kövérkésre hízott pöfetegek, párducgalócák, és egészen halvány rózsaszín színű légyölő galócák kísérték a fenyves erdőn át, vezető utunkat.

A természetben mindig nagyon gyorsan elszalad az idő, és mire Galyatetőre értünk a megfáradt nap igazi színjátékkal vett méltó búcsút tőlünk, és az napra a tájtól.  

 Galya-patak

 Színpompás erdő

 Károlyi-kastély Parádsasvár

 Vízi csillaghúr

 Pelyhes kenderkefű