Hirtelen
sötétség támadt, a fénylő kék égen sorra, egymást követve szürke
fellegek kezdtek gyülekezni. Az erdő is sötétségbe burkolózott, hiába
álltak lombtalanul a fák, mégis olyan érzése támadt lakóinak, mintha
sűrű lombszőttes terült volna el fejeik felett.
Lassan a nap
legutolsó sugarai is elbújtak a fellegek mögött, és hirtelen szinte
tapintható lett a csend, mintha mindenki lélegzet visszafojtva várta
volna az áldott esőt. Néma volt az erdő, a tisztás lakói elbújva várták a
vihar megérkeztét.
Száraz volt a tél és enyhe, hódunna mindössze
kétszer takarta be az ösvényeket, de akkor sem tartva sokáig. A talaj
szárazon álldogált, porzott lakói nyomában. Elkelt hát a csapadék.
Mindenki szomjasan, tikkadtan várta a frissítő égi áldást, mely még is
érkezett. A szél dühösen szaladt végig a száraz avaron, zizegő csörgése
messzire hallatszott, majd felnyargalt a sudarakba megtornásztatta a fák
ébredező ágacskáit, majd amilyen gyorsan jött olyan gyorsan távozott.
Helyét langyos levegő és csilingelő esőcseppek vették át. Átmosták a
törzseket, a gallyakat a tél porától, a talajon pedig apró tócsákká
sokasodtak. A fák, a bokrok, a sarjadzó fűszálak, az ébredező apró
növények mindegyike szomjasan itt a friss vizet. Felüdülés, boldogság és
örömmel teli kacagás szárnyalt végig az erdőn, mindenki boldog volt, a
csönd elbujt a völgy mélyébe, helyét pedig a madarak fuvolázó éneke, a
rovarok döngicsélése és a fák ágairól lehulló esőcseppek halk muzsikája
töltötte be.
Az öreg fa tövében a hóvirágok arcocskáján is mosoly ült. Hófehér szirmaikon kövér cseppek ringatóztak, és hiba húzták le
fejecskéjüket, ők ezt egyáltalán nem bántak, hiszen a felfrissülést
hozták el nekik.
Mihelyst a szürke fellegek a földre küldték apró
cseppjeiket szedelőzködni kezdtek, és sorra, egymást követve indultak
meg észak felé. Nyomukban az ég újra kéklőn szikrázott, a nap sugarai
pedig meleg érintésükkel fésülték az erdő és a tisztás ösvényeit. A
virágok szirmain, a fák ágain, a bokrok gallyain, a fűszálak hegyein
álldogáló esőcseppek ekkor aprócska, fénylő gyémántokká változtak és
tündöklésük beragyogta a a fák rengetegét.
Egy
enyhe január elejei reggelen, amikor a nap lustán, erőtlenül járta az
égboltot, az avar puha paplanja alól kíváncsian nézték elő a hóvirágok.
Sápadt arcocskájukat rémület ülte meg, hisz jól tudták nekik még
szundikálniuk kellene. Összeszedték minden erejüket és halkan így
szóltak:
- Ki ébresztett fel minket édes álmunkból?
De a
kérdésre válasz nem érkezett. Az erdő néma csendbe burkolózott, mintha
senki nem hallotta volna meg a hóvirágok el-elcsukló szavát.
Kisvártatva
éppen arra járt az erdő egyik kedves tündére, és meglepődve látta, hogy
valaki felébresztette a hóvirágokat. Óvatosan odabújt melléjük, és
halkan így szólt:
- Nincs még itt a kikelet, ki ébresztett fel Titeket? - hangja úgy csilingelt mint a kis patak sekély vize.
A hóvirágok szerényen ránézek, és elcsukló hangjukon elmesélték a történetet.
Az erdő tündére megsajnálta őket. Óvatosan betakarta törékeny testüket puha avarral, meleg mohával és halkan dúdolni kezdett.
- Aludjatok, aludjatok kedves hóvirágok! Álmodjatok, álmodjatok tündérszép világot! Eljövök én újra hozzátok, amikor a napocska mosolyogva járja már a világot!
A hóvirágok sorra lehunyták szemcséiket, a tündér kedves éneke mély álomba ringatta őket.
A
tél enyhe napokat hozott, nem fáztak az erdő lakói a puha avarpaplan
alatt. A hóvirágok is mélyen aludtak, egészen addig míg az erdő tündére
egy szép februári, kellemesen enyhe napon fel nem ébresztett őket.
- Közeleg a kikelet, szépen lassan ébredeztek! - dudolta halkan énekét.
A
hóvirágok kidörzsölték az álmot szemeikből, és napról napra egyre
jobban előmerészkedtek a puha, meleg dunnájuk alól. A nap ekkor már
magasabban járt az égen, arcán derűs mosoly ült, sugarait pedig boldogan szórta
az erdő ösvényére. A napsugarak meleg simítására szirmaikat egyre
kijjebb és kijjebb tártak. Fejecskéik felett cinegék daloltak, csízek
csacsogtak, ők pedig halkan csilingelni kezdtek. Apró fejüket a könnyed
szél cirógatta, zenéjüket pedig vitte, repítette, hogy az erdő tündérei
mind meghallják, hálával telt muzsikájukat.
Pár nappal ezelőtt még igazi szép téli időben lehetett
részünk, melynek egy markáns meleg front vetett végett nem is akárhogy. A
vastag dunnává sokasodott hópelyheket egy nap leforgása alatt vízzé
olvasztotta, és hirtelen, egy szempillantás alatt a télből a tavaszba
cseppentünk.
Szombaton késő délután a hó már csak kósza emlékként élt az
erdő ösvényein, melynek a nap fényében csillogó cseppjeit a talaj elevenen
őrizte. Az úton álldogáló kis gödröcskék vízzel megtelve, mint aprócska tavak
várták a szomjas erdőlakókat. Az avar nehézkesen, a nedvességtől elnehezülve
terítette be a földet, a leveleknek mozdulni sem volt kedvük hiába próbálta
őket odébb taszigálni az erdősen, olykor viharosan fújó szél. Hiába volt nagy
ereje a szélnek, most kellemes enyheséget, repített magával, olyat, amit
tavasszal érezhetünk, amikor még a dühös szelek is megszelídülve szaladnak
végig a délcegen álló fák törzsei között. Az erdő fái csupasz karokkal
nyújtóztak az ég felé, és megadóan hajladoztak mindig abba az irányba, amerre a
szél parancsolta nekik.
Ahogy utamon ballagtam előre hosszú hetek, hosszú csendesen
ballagó napok után most újra neszekkel, kedves hangokkal telt meg az erdő. A
kellemes meleg, a langyos tavaszias idő sorra fakasztotta dalra a cinegéket. A
tavaszt váró, a kikeletet csalogató strófáikat boldogan énekelték, miközben
elevenen szálldostak ágról-ágra, fáról-fára. De nem csak őket kerítette
hatalmába a felhőtlen jókedv. Füttyögtek a csuszkák, csacsogtak a csízek,
önfeledten kacagott a zöld küllő, kedvesen egymással diskuráltak az őszapók, a
messziben pedig nagy fakopáncs verte bőszen a fa törzsét. Távol volt tőlem, de
pergő hangját könnyedén sodorta felém a szél.
Lábaim előtt, az erdő ezernyi titka pihent, melyek szó
nélkül mesélték el nekem a féltve őrzött pillanatokat. Szarvasok, őzek, rókák
és vaddisznók hátrahagyott emlékei rejtőztek az ösvényen. Pata és mancsnyomok,
puha földtúrások, kisebb nagyobb gödröcskék mesélték el az éjszaka óvó leple
alatt zajlott eseményeket.
Sétám az erdő egyik rejtett szegletébe vezetett, oda, ahol a
tél második felében hófehér harangok csalogatják a kikeletet. Évről-évre itt, a
borostyánnal benőtt fa tövében ébrednek elsőként a hóvirágok, akik a reményt, a
közelgő tavasz reményét hirdetik. Kíváncsian vártam a találkozást, hogy
előbújtak e a föld mélyén nyugvó hagymáikból. Bizakodó voltam, de a szívem
mélyén tudtam, hogy az elmúlt hetek faggyal és az elmúlt napok hóval tarkított
napjai nem nekik kedveztek. Még távolt jártam tőlük, de már felsejlett előttem
az üde zöld leveleket viselő borostyánnal befutott sudár fa törzse, melynek
védelmében lelték meg otthonukat. Az ő tövében lapulnak a hóvirágok, akik ha
fehér szirmaikat szétnyitják, halk csilingelésük, mint apró harangok kondulása
tölti be a fák rengetegét. Pár lépésre voltam tőlük, amikor már láttam egy apró
fehér foltot, majd még egyet és még egyet. Amikor egész közel értem hozzájuk,
tisztán láttam, hogy fagy és hó ide vagy oda, ők bizony semmivel sem törődve már
elkezdték hirdetni az új évszak közeledtének a reményét. A legtöbben még
összezárt szirmokkal álldogáltak, de két virág már elkezdte szétnyitni
sziromleveleit és egészen halkan, csak az éber és értő füleknek hallhatóan
csilingelni kezdtek.
Mire elértem az erdő ezen, rejtett szegletét, a nap már
egyre lejjebb ereszkedett a felhőtlen égbolton. Alaposan szemügyre vettem a fák
rengetegében elsőként ébredő hóvirágokat, megörökítettem őket és lassan
visszafelé indultam. Útközben a madarak csivitelései kísértek, az avar
védelmében, pedig több helyen is még egészen aprócska, de annál feltűnőbb színű
osztrák csészegombával sikerült találkoznom. Ők is ilyenkor februárban kezdik
meg termőtesteiket növeszteni, és egészen áprilisig díszítik szokatlan
szépségükkel az erdő talaján pihenő korhadó faágakat és famaradványokat. Még
egészen picik voltak, szinte alig észrevehetők, de elénk cinóbervörös színük
hamar elárulják ottlétüket még ilyen aprócska állapotukban is.
Hogy a tél hátralevő része milyen időt tartogat a természet
lakóinak nem tudom, de minden esetre, ez a szokatlan enyheség csak átmenetinek
ígérkezik abban biztos vagyok. A február még előttünk áll, de ahogy lépkedünk
előre, minden egyes nappal a kikelt közeleg. Ahogy időm engedi még megfogom
látogatni a hóvirágokat, hiszen pompájuk majd csak az előttünk álló hetekben
fog kiteljesedni, akkor pedig ismét megmutatom Nektek is szépségüket.
Az elmúlt napok enyhe időjárása kedvezett a tavasz egyik
legszebb virágának a fejlődéséhez. Nem is olyan régen arról számoltam be
nektek, hogy a kikelet első reménysugarai előbújtak az avar védelméből, hogy
megkezdjék korai pompájukat. Vékonyka száruk napról-napra egyre magasabbra
nőtt, bimbóik pedig úgy duzzadtak, mintha valaki belűről csiklandozta volna
őket. Aztán egy szép téli végi napon, a napsugarak meleg simítására
szégyenlősen széttárták hófehér szirmaikat, és apró csillagszemeikkel
rámosolyogtak a még kopárnak tűnő erdőre.
Ahogy harangkelyheiket a langyos szél gyengéden
végigsimította, apró kis csengettyűként bólogattak, és mintha egy csodaszép
előadást játszottak volna. Talán a fejem felett álldogáló cinege meg is hallotta a kis
harangok csöndes zenéjét, mert boldogan tárta szét csőrét, és gyöngyöző hangjával a
kikeletet kezdte hirdetni. „Nyitni-kék, nyitni-kék” ismételte strófáit újra meg
újra, fekete szemeiben pedig a nap sugarai csillogtak.Miközben ott álltam és hallgattam a cinege
boldog előadását, figyeltem a hóvirág tökéletes szépségét, a nap sugarai pedig
az arcomat simogatták elhittem, hogy a kikelet valóban megérkezett.
Az idei tél nem bánt szűkösen a hideggel és a hóval, és még
koránt sincsen vége. A mi vidékünkön december közepétől hol vékonyabb, hol
vastagabb hó dunna fedte be a tájat. De ez így is van rendjén, hiszen így szép
a tél, és a szépség mellet fontos is a puha hótakaró az erdők, mezők növényei
számára.
Azonban annak ellenére, hogy február eleje van, mégis
megjelentek a még oly messzinek tűnő kikelet első reménysugarai. Hisz mi is
jelezhetné szebben a tavasz közeledtét, mint az erdők törékeny virágai, a
csillagszemű kikeleti hóvirágok.
Ha fellapozzuk a növényhatározó könyveket, láthatjuk, hogy a
kikeleti hóvirág virágzásában februártól áprilisig gyönyörködhetünk, de kedvező
időjárás esetén vannak évek, amikor még előbb is szárba szökkennek. Mivel jól
tűrik a fagyot és a hideget, akár a keményebb mínuszokban is elődughatják
aprócska kis fejeiket, még a vastag hótakaró alól is. Ez pedig az idei
esztendőben is így történt. Az elmúlt hetekben végig vastag hó dunna fedte be a
kiserdő ösvényeit, mely dunna az elmúlt hétvégén, a hirtelen jött enyhülés
hatására olvadásnak indult. A hatalmas fák védelmében élő hóvirágok pedig, úgy
döntöttek, hogy ők biz tél ide vagy oda, elkezdenek a tavaszra készülődni. A
leveleik már szépen kezdenek előbújni, közöttük pedig ott lapulnak a
tőkocsányokon
pihenő bimbóik. Az, hogy fejlődésük hogyan alakul, nagyban függ a
következő időszak időjárásától. Ha visszatér a hideg és a hó, akkor lassabban
kezdenek neki az igazi pompájuknak, de, ha marad az enyhébb idő, akkor napról
napra egyre nagyobbak lesznek, míg majd egy szép téli reggelen elkezdik szirmaikat
szétbontogatni, csillagszemeikkel pedig rámosolyogni a körülöttük elterülő
világra.
Március vége felé járunk, de még mind éjszakánként kemény
fagyok, napközben pedig hűvös nappalok követik egymást. A hűvös északi
oldalakon kisebb-nagyobb hófoltok tarkítják az avart, melyből a tavasz
virágainak még esélyük sincsen előbújni, hiszen a talaj is még keményre
fagyott. Az erdő déli részén, ahol a nap már langyos sugaraival fésüli a
talajt, megjelentek a salátaboglárka apró zöld levelei, és egyre több bársonyos
és pettyegetett tüdőfű dugja elő kíváncsi kis arcocskáját. Tavaly ilyenkor már
mind virágba borulva élvezték a tavaszi napsugarakat, és örömmel várták, a
szirmaikat körbezsongó rovarokat. Most pedig még csak itt-ott kukucskál elő
egy-egy apró fejecske, arra várva, hogy a levegő melegebbre, kellemesebbre és
cirógatóbbra forduljon.
Kora délután indultunk el sétánkra, azon az úton amerre egy
halkan csörgedező kis patak folyik a medrében, és melynek partján tavasszal a
keltikék, a salátaboglárkák, a bogláros szellőrózsák, az erdei galambvirágok,
sárga, fehér, lila, és üde zöld virágszőnyeggel fedik be a talajt. A kis patak
vize most sebesebben szaladt a kavicsokkal gondosan kirakott medrében, nem
olyan komótosan és ráérősen, mint az aszályos nyári napokon teszi. Hisz most
volt bőven vízutánpótlása. A Salgói vár környéki hegyekből elszivárgó víz egy
része, ennek a pataknak a vizét táplálja. Utunk egy része mellette vezetett, de
a hóvirágokon, és az aranyos veselkéken kívül még más virág nem bontotta ki
szirmát. A fűszálak is félősen kelnek új életre, óvatosan bújnak elő, érzik,
hogy az igazi, testüket melengető tavasz még nem érkezett még meg.
Ahogy egyre távolodtunk a vízfolyástól, hangja egyre
csendesebb, és csendesebb lett, majd csilingelő zenéje teljesen elhalkult, és a
messzibe veszett. Ahogy a völgyből kiértünk, és a tölgyes, szép nagyra nőtt fái
között szedtük a lábunkat, újra a napsugarak melengették nem csak a mi, hanem a
szép sudárra nőtt fák testét is. Kellemes volt itt a levegő, sokkal melegebbnek
érződött, és ez a madaraknak is nagyon tetszett. A csend egyszeribe eltűnt,
pillanatok alatt nyoma veszett. Helyét pedig, csengő strófák vették át.
Csuszkák, cinegék, erdei pintyek, énekes és fekete rigók, vörösbegyek
fülbemászó muzsikája szalad tova a fák törzsei között, majd magasra fel a sudarakba,
hogy mindenki hallja ezt a gyönyörű koncertet.
Sokáig időztünk ebben a szép nagy tölgyesben, mialatt bizakodva
szemléltem a talajt lábaim előtt, hátha a nap meleg sugarai, elő tudtak csalni
legalább egy-két szál szép színes virágot. És így is lett, szó szerint. Az
egész nagy erdőben, két szál bársonyos tüdőfűvel sikerült találkoznunk, de
nekem ez is boldogság volt, hisz nagyon szeretem őket is, mind az összes többi
virágot. Élénk rózsaszín és lila színük könnyen előtűnik a barna avarból, és
mint a mágnes úgy vonzzák, a már színekre éhes tekintetemet.
A szél, mely hosszú időn át megbújva pihent, újra erőre
kapott. Hideg kezeivel, az avart igazgatta, mintha, nem tetszett volna neki,
ahogy a talajt borították. Mindenkit újabb és újabb helyre tessékelt, miközben
kellemesen lágy, csilingelő hangot hallattak, mely egyre és egyre jobban
összeolvadt a kis patak halk morajával, ahogy utunk újra felé vezetett. A nap
sugarait és a madarak eleven trilláit magunk mögött hagytuk, és újra a csendes
völgybe szedtük a lábunkat, ahol a csendet, az egyre csak szaladó és szaladó
víz halk moraja törte meg.
Még mindig sok helyen vastag hó borítja az erdők ösvényeit.
De puha dunna ide vagy oda, egy aprócska hóvirág büszkén elődugta sápadt kis
arcocskáját, a fehér lepel alól. A nap gyengéd, meleg simítása felébresztette
hosszú téli álmából, és a kristályként csillogó, olvadozó hó fogságában neki kezdett,
csilingelő, halk zeneéjének, mellyel a tavasz eljövetelét hirdette. Ezt a
kedves zenét közel, s távol mindenki meghallotta, egyszeribe életre kelt az
erdő, és újra összeállt a madarak hatalmas kórusa, hogy ők is mindannyian a
természet újjászületésének kezdetét ünnepeljék, gyöngyöző énekükkel.
Pontosan egy hónapja ért véget, az első hóvirág téli álma. Sápadt kis arcocskáját elődugta a föld mélyéből, kíváncsi szemeivel szétnézett, de látta még a tél javában tart.
A változékony enyhe idő sorra csalta elő társait is, és dacolva a hóval, a fagyos éjszakákkal, ők csak növekedtek és növekedtek. Tegnap pedig a tavaszias napsütés, gyengéd simítására teljesen kinyitották aprócska csillagszemeiket, és legszebb pompájukba tündökölnek.
Az elmúlt egy hónapban többször is megörökítettem fejlődésüket, mely fotókkal szeretném elbúcsúztatni az esztendő első hónapját, a januárt. Fogadjátok sok szeretettel!
Az elmúlt napokban az időjárás igazán kellemes, tavaszias arcát
mutatta meg nekünk, annak ellenére, hogy még csak a tél közepén járunk. A
szokatlanul enyhe levegő úgy simogatta a tájat, mint azt március elején szokta tenni, erre a simításra több élőlény is kitörölte az álmot a szeméből, és kíváncsi
tekintetekkel nézet szét, hogy mi is történik valójában.
- Itt a tavasz, vagy
csak az időjárás tréfált meg minket, hunyjuk még le a szemeinket, vagy már, ha felébredtünk
maradjunk is ébren? Mintha ezek a gondolatok, és kérdések cikáztak volna a
természet lakóinak a fejében. És bizony, voltak, aki felébredtek. A hóvirágok
sorra dugták elő sápadt kis arcocskájukat az avar rejtekéből, de
csillagszemeiket még nem merték kinyitni, talán a nap sugarainak a gyengéd
simítására várnak, a tavasz lágy ölelésére, és a madarak kedves dalaira, mely
biztosítaná őket, hogy valóban itt a kikelet, és nem a téli enyhülés űz tréfát
velük.
Azok a hóvirágok, akik ma szemfülesek voltak, hallhatták a széncinege
hinta dalocskáját, azt a kedves kis strófát, mellyel a januári tavaszt
köszöntötte, a szokatlanul enyhe időt, melyben oly boldogan csacsogtak, és
szálldostak ágról-ágra. Nekem is szerencsém volt meghallani csilingelő
éneküket, és ahogy behunyt szemmel hallgattam előadásukat elhittem nekik azt,
amit hirdettek, a tavaszt, és annak közeledtét. De sajnos a röpke kábulatból hamar magamhoz tértem, és
szívem mélyén tudtam, hogy mindez csak az időjárás csalafintasága, mellyel sok
élőlényt becsapott, hisz hosszú téli hetek állnak még előttünk, és a természet
lakói előtt.
Beköszöntött az új esztendő, melynek első napja borúsan, ködösen, és időről-időre a talajt áztató szitáló esővel telt. Egész álló nap puha ködfátyol fedte a természet ösvényeit, mely ösvényeken szinte bokáig ér a sár, így csak a kertemben tettem kora délután egy kis sétát.
Már tegnap felfigyeltem rá, hogy az avar puha védelméből aprócska fehér fejecskék bújtak elő, melyek nem mások, mint a tavaszt hírét hozó hóvirágok. Azonban a tavasz még nagyon messzi van, hisz éppen tegnap ért véget a tél első hónapja, kettő pedig még előttünk, és a természet lakói előtt áll. Mégis ők már valamit éreznek, talán a levegő enyhe leheletét, mely nem az igazi télre vall.
Kerti sétám alatt megörökítettem őket, és a fenyőfákon ringatózó, könnyed kis esőcseppeket, melyeket most Nektek is megmutatok, és mely fotókkal kívánok nagyon boldog új esztendőt!
Immáron hetedik esztendeje választják meg az év vadvirágát.
Az idei szavazás nagyon szoros végeredménnyel zárult, és a képzeletbeli dobogó
legfelső fokára a tavasz egyik legszebb hírnöke állhatott fel, az üde fehér szirmokat
viselő Kikeleti hóvirág. Ő az, aki elsőként ébred hosszú téli álmából, és
gyakran dacolva a hóval is bontogatni kezdi szirmait. Nem csak üde
megjelenésével csábít el minket, hanem jelzi, hogy a tavasz bizony már a
természet ajtaján kopogtat.
Van egy idézetem melyet már régebben Veletek is megosztottam
mely így hangzik „Hagyd ott a
virágokat ahol nőnek, ahová a Jóisten teremtette őket, mert csak így tudnak
teljes pompájukkal ragyogni, és minden ember szívébe boldogságot lopni!”. Ezek a gondolatok azért születtek meg
bennem, mert valóban hagyni kell a virágokat ott ahol élnek, mert azzal, hogy
leszedjük őket, károkat okozhatunk a természetben. Ez többek között a hóvirágra
is igaz, hiszen 2005-ben ún. "természetvédelmi szempontból
jelentős növényfajjá" nyilvánították, mely azt jelenti, hogy leszedése
tilos, és büntetendő cselekmény. Ez a tilalom azonban nem csak magára a virágra
érvényes, hanem a földben szunnyadó hagymára is. Hiszen, ha a hagymát kiássuk a
földből, akkor a virág sem tud többé a természetes környezetében élni. A
Kikeleti hóvirág természetvédelmi értéke 10000 forint.
A tavaszi nap melengető sugarai lassan sorra csalják elő az
erdők rejtekében meghúzódó vadvirágokat, melyekre attól függetlenül, hogy
védettek e vagy sem vigyázzunk, és óvjuk őket, hogy másnak is, aki a természet
ösvényeit járja, lehetősége legyen megcsodálni őket.
Már újra van virág.
Gyöngécske, hófehér.
Parányi, reszkető,
de elmegy már a tél.
Deres kövek közül
kibújt az új remény,
piciny hajnalharang
gyötrelmek éjjelén.
Fagyos hetek után
jött, mint a gyógyulás.
Azt mondja: lesz öröm,
lehet megújulás.
Lélek, ne csüggedezz!
Hallgass el, rút panasz!
Él még a szeretet.
Van Isten. Lesz tavasz.
Majdnem egy hete számoltam be nektek arról, hogy a földben
téli álmot alvó hóvirág hagymáim megérezve a közelgő tavasz első jeleit
ébredezni kezdtek. Múlthéten vasárnap még puha hótakaró fedte be őket, mely
alól a nap melengető sugarai sorra csalták elő fehér bimbóit. Az eltelt röpke
hét alatt, a hó lassan elolvadt, a talaj engedni kezdett fagyos szorításából, a
hóvirágok pedig szépen lassan egyre kijjebb merészkedtek. Szirmaik még
összezárva pihennek, de ahogy telnek a napok, és a levegő is egyre melegebbre fog
fordulni, szépen sorban, egymást követve nyitják majd ki kedves kis csillagszemeiket.
A mögöttünk álló hetek és hónapok, a kemény fagyok és a
vastag hótakaró emlékeit hagyták hátra. Az elmúlt napokban az éjszakai
fagyok kezdtek megszelídülni, és napközben is pozitív tartományba kúszott a
hőmérő higanyszála. A vastag fehér lepel pedig csak olvadt és olvadt, vékonyka
vízereket és hatalmas tócsákat hagyva maga után. A kiskertemben még mindig több
centiméteres a hótakaró, de aljában már tocsogó víz áll, mert a fagyott talaj
még nem tudja magába szívni a nedvességet.
Vasárnap reggel sűrű ködlepelbe burkolózva próbált ébredezni
a természet, de nagyon nehezen ment neki, mert a komor, sötét fellegek
feltartóztatták a világosságot. Kora délután aztán ezek a felhők úgy döntöttek,
hogy tovarobognak az égbolton, ezzel megadva az esélyt a nap sugarainak, hogy
átmelengessék a természet ösvényeit. Ilyenkor februárban már napról-napra egyre
melegebben simogatják a tájat, ezzel ébresztve a földben megbújó apró életeket.
A kiskertem egyik szegletében, a földben szunnyadnak a hóvirág hagymáim, akik
bizony már megérezték a tavasz közeledtét, mert dacolva a hóval, sorra dugják elő
apró fejecskéjüket. Még nagyon kicsik, de napról-napra egyre nagyobbra,
erősebbre fognak nőni, és egy szép napsütéses reggelen szétnyitják hófehér
szirmaikat, és csillagszemükkel majd kedvesen rám mosolyognak.
