Van egy halványlila szirmokkal büszkélkedő virág, melynek
pompája hamisítatlanul az ősz beköszöntét jelzi. Az ő becsületes neve őszi
kikerics, melyen kívül még sok más névvel is illetik, többek között őszike, ami számomra igazán kedves megszólítása ennek a törékeny kis növénynek. A
törékeny, sebezhető külső azonban méregerős belsőt takar, mely szó szerint
igaz. Hiszen az egész növény a gyökerétől a szirmokig erősen, esetekben
halálosan mérgező.
Az őszike nedves nyirkos réteken, üde kaszálókon lelte meg
otthonát, ahol, ha kedvező feltételeket talál életéhez, akár egész nagy
területeket képes benépesíteni. Ilyenkor szeptemberben pedig halványlila
szirmaival, csodaszép virágszőnyeggel fedik be a pihenni térő réteket, mezőket,
mely méltó búcsút jelent a hosszú tél előtt.
Ennek az őszi szépségnek igazán különlegesnek mondható a
fejlődése, hiszen míg a legtöbb hagymagumós növény tavaszra időzíti virágzását,
ő ezzel szemben az ősz beköszöntekor bontogatja szirmait. Zöld levelei
áprilisban kezdenek el fejlődni, és mire a növény szeptemberben virágba borul, azok addigra teljesen elszáradnak. A virágai nem tartósak hiszen mihelyst a szorgos
kis méhek, dongók elvégzik a beporzásukat, a szirmok el is kezdenek szépen
lassan hervadozni, majd a száruk megnyúlik, és véget is ér pompájuk.
A mi vidékünkön is élnek a természetnek hála kikericsek,
melyeket idén is, mint minden esztendőben meglátogattam. Tavaly sokkal többen
voltak, most közel annyi egyedet sem sikerült megfigyelnem, és a virágzási
csúcsukat is lekéstem. Ennek ellenére, azért akadt pár lila virág, akik még
várták a pollenjeiket gyűjtögető méheket, az ő szépségüket pedig meg is tudtam
örökíteni.
Csöndesen ballag útján a szeptember, nyomában sárguló levelek hullnak alá a talajra, és szárazon csörgő szőnyeggel takarják be a földet. A fák koronái még zöldek , de ahogy telnek az ősz napjai úgy válnak egyre színesebbé. Amikor pedig a pajkos szélgyerekek a sudarakba osonnak, és táncra perdítik őket, még kedves susogásuk tölti be a fák rengetegét. A nap reggelente tovább lustálkodik, este pedig hamarabb tér nyugovóra, hogy helyét átvegye az egyre hosszabb éjszaka, mely hajnalra harmatot lehet a fűszálakra. Kerekre hízott hold cammog az égen, a csillagok pedig szúrós szemekkel figyelik az éjszaka örök vándorát.
Kora reggel indultam sétámra, amikor még az erdei tisztás minden lakója csillogó harmatruhát viselt. A levegő kellemesen hűvös volt, olyan igazán őszies, melybe a száradó fű, a nap melengető simítására váró, szebb időket megélt virágok, és a nedves föld fanyar illata vegyült.
A tisztás nyári pompáját a lassan ballagó ősz magával viszi, és lépései nyomán már csak a legkitartóbbak, a legbátrabb bontogatják szirmaikat. A száradó, szomorúan a talajt kémlelő fűszálak az elmúlást várják, de közöttük még réti peremizsek, macskafarkú veronikák, mezei varfüvek, parlagi madármályvák, közönséges cickafarkok, molyűző ökörfarkkórók, aranyvesszők, gilisztaűző varádicsok, lómenták és lózsályák álldogálnak, fejecskéiket a nap felé fordítják, hogy még egy cseppnyi erőt adjon nekik.
Sétámat az erdő fái között folytattam, ahol csend lapult, melyben tisztán hallani lehetett az apró sipkás makkgyerekek csöndes neszeit, ahogy halk koppanással földet érték. A makkok zenéjéhez pedig időről - időre becsatlakoztak a cinegék, a csuszkák, és a vörösbegyek, ahogy egymással csacsogtak. Az ösvényt egyre vastagabb avar fedi, mely halk zizegéssel csörgött lábaim nyomán. Az erdei út mentén, az ősz virágain mit sem fogott az idő, gyönyörű pompájuk semmit sem fakult. Enyves zsályák, erdei csillaghúrok, pelyhes kenderkefüvek, erdei pereszlények, erdei peremizsek, nehézszagú gólyaorrok, és vajszínű ördögszemek bontogatták szirmaikat, üde arcocskáikkal kémlelve az őszbe forduló tájat. De nem csak róluk, az ő szépségükről szól ez a hónap, hanem a bokrok ágai között megbújó termesekről, melyek a természet terített asztalát gazdagítják. A vadrózsabokrok egyre sárguló levelei között szemet csalogató élénk piros bogyók pihennek, a kökény zöld levelei között kéklő termések bújnak meg, a galagonya ágain aprócska bogyók izzanak, a vadszeder szúrós rengetegében fényes, mélybordó gyümölcsök várják éhes vendégeiket, a hamvas szeder tüskés karjain hamvasan kék termések, és fehér szirmokat viselő virágok álldogálnak. A fekete bodza szép nagy tányérba sokasodott aprócska fekete bogyói pedig szépen fogynak, mely annak a jele, hogy sok-sok éhes csőr járt vendégségben náluk.
Miközben utamon haladtam a nap még kellemes meleget adó sugarai egyre beljebb osontak az erdőbe, hiszen a ritkuló levelek, már nem álljak úgy útjukat, mint a nyári hónapokban. Ilyenkor szeptember közepén már egyre több fény tud behatolni a fák rengetegébe, és a sugarak már a talajt simogatják. Ahogy pedig fogynak a levelek, úgy lesz egyre több és több a fény, ha a nap korongját nem takarják el az őszi esőt hozó fellegek.
Sétám alatt hiába kerestem az erdő kalapos lakóit, egyedül csak júdásfülegombákkal sikerült találkoznom, egy kidőlt akácfa mohás törzsén. Hiába tartogatott csapadékot a szeptember a gombák eddig még nem keltek életre, de bízom benne, hogy ami késik az nem múlik, és lesz még rá lehetőségem találkozni velük. Hiszen az ősz java még előttünk áll, mely még megannyi élményt tartogat a számunkra.
Ha a buzgó manó elnevezést halljátok Nektek melyik élőlény jut róla az eszetekbe?
Aki nem tudja annak gyorsan segítek is, mert ebben a bejegyzésemben róla fogok mesélni. Ő nem más, mint a különleges kinézetű, és egyedi szokásokkal rendelkező imádkozó sáska.
Ilyenkor ősszel egyre gyakrabban találkozhatunk velük a rétek, mezők ösvényein, hiszen ekkorra érik el azt a kifejlett állapotot, amikor könnyebben észre tudjuk venni őket. Persze a főként zöld fűszálak között tartózkodó manók észrevétele így sem mondható egyszerű feladatnak. De az a mondás vele szemben is helytálló, legalábbis a legtöbb estben, miszerint aki keres az talál. Én pedig keresem őket, de nem csak ilyenkor ősszel, hanem a nyár végi hónapban is.
Az imádkozó sáskák áttelelt lárvái, tavasz végén, nyár éljen kelnek ki, akik nagyon hasonlítanak szüleikre, azzal a különbséggel, hogy nincsenek ivarszerveik, és szárnyaik. A kifejlett sáskák kicsinyített másai. Ahogy telik az idő egyre többször védenek, körülbelül 6-7 alkalommal, melynek köszönhetően egyre nagyobbak és fejeltebbek lesznek. Az utolsó vedlés után pedig teljesen kifejlett imádkozó sáskákká válnak.
Sajnos már sokszor szembesültem vele, hogy ezek az ártalmatlan rovarok félelmet keltenek az emberekben. Nagy termetük, különös kinézetük sokak számára riasztó vagy visszataszító. Pedig semmi okunk nincs rá, hogy tartsunk vagy irtózzunk tőlük, hiszen nem ártanak nekünk. Sőt inkább hasznunkra vannak, mert ha kertünkben feltűnnek sok, a növényeinkre káros rovart pusztítanak el. Táplálékuk elsősorban röpképes rovarokból áll, melyekre lesből támadnak. Az imádkozó sáskák türelmes ragadozók, akik akár órákat képesek mozdulatlanul állni, zsákmányukra várva. Amikor a közelükbe kerül egy figyelmetlen préda, hosszú, tövises fogólábaikat a másodperc töredéke alatt kinyújtják, akár egy bicskát, és átölelik áldozatukat, mely ölelésből már esélyük sincs menekülni. Lomha járásuk, nehézkes röptük ellenére kíméletlen ragadozók. Vadászatuk közben elsősorban kitűnő látásuk segítik őket, melyről nagy szemeik árulkodnak.
Az imádkozó sáskák hazánkban természetvédelmi oltalom alatt állnak, természetvédelmi értékük 5.000 Ft/egyed.
Beköszöntött az ősz, mely magával hozta a kellemesen hűvös nappalokat és a harmatcseppek fürdő éjszakákat. Az évszakváltó front bőséges csapadékot is tartogatott szürke fellegeiben, melynek köszönhetően újra szomjukat tudták oltani erdő, mező lakói.
Amikor kora reggel az erdő ösvényére léptem, csend honolt a fák rengetege közt, melyben tisztán hallani lehetett, ahogy egy-egy kósza falevél búcsút véve addigi otthonától, halk zizegéssel földet ért. A levegő hosszú hetek után újra frissességgel telt meg, melyet a nyár füled, párás napjai teljesen elfeledtettek. Jó érzés volt ismét érezni a levegő hűvös leheletét, a nedves avar fanyar illatát, és a látni a fák ágai közé lopakodó ködfoszlányokat. Tipikus őszi időjárás volt ezen a szeptember elejei reggelen, amit én különösen szeretek.
Az erdő szélén sűrűn állnak a vadszeder és a fekete bodza bokrok, melyek ilyenkor bőséges táplálékkal várják az éhes csőrű vendégeiket. A fekete bodza vékonyka ágai szó szerint roskadoznak a fényes, lédús termések alatt. Szép nagy tányérokba sokasodó bogyói tollas kis barátaim fontos őszi csemegéi. Tápanyagokban és vitaminokban gazdagok, melyek energiával tölti fel nemcsak a vándor, hanem az állandó, hazánkban telelő madarakat is. Ezen a kora reggelen még csak egy korán ébredő vendége akadt, de ő is hamar tova szállt, mihelyst megérezte közeledésemet. Éjfekete tollruhát viselő fekete rigó bújt elő a bokor sűrűjéből, majd hangos szidalmazás közepette hagyta el reggeliző helyét. Éles hangja gyorsan szaladt tova a fák törzsei között, majd kisvártatva újabb recsegő riasztás verte fel a reggel nyugalmát. Az akácfa ágai közül szajkó riasztott. Egészen biztosan meghallotta a rigó jelzését, és ő is észre vette jelenlétem, ezért kiabált. A rémülete azonban nem tartott sokáig, amilyen gyorsan rákezdett, olyan gyorsan abba is hagyta a kiáltozást.
A tisztás szélén álló jó másfél méteres csalán sereg között mozgás jeleire lettem figyelmes. Megálltam, és a fa mögé húzódtam. Kis kamerámat a messzibe motozókra irányítottam, hogy még tudjam őket örökíteni. Sejtettem, hogy szarvasok lapulnak a magas, sűrű növényzet között, és amikor a kamera közelebb hozta sudár testüket, sejtésem be is igazolódott. Két tehén és két borjú falatozott bőszen, ügyet sem vetve rá, hogy pillanatokkal előtte a szajkó kiabált. Talán nem vették komolyan őt. A kis szarvas csapat békésen eszegetett, majd szép lassan távolodni kezdtek, mígnem teljesen eltűntek a fák takarásában. Nem szerettem volna zavarni őket, ezért egy másik úton folytattam sétámat, a tisztás felé.
A nap még alacsonyan járt, a fák sudarai között beosonó sugarai csak a tisztás legszélét simogatták. Azonban tündöklésük nem volt akadálytalan, mert az égbolton egyre több felhő sokasodott, melyek időről - időre eltakarták őket. Az ősz jelei mindenhol ott voltak, a tisztás minden növényén, akiknek legtöbbje már pompáját vesztve álldogált, a körülötte elő fák koronájában, melyekbe egyre több sárga színt lop a csendesen ballagó szeptember.
Az egyre száradó és magjait érlelő seprencék között lila színű mezei varfüvek, lómenták, lózsályák, sédkenderek, fehér szirmokat viselő közönséges cickafarkok, összezárt szirmú, még szunyókáló mezei katángkórók, nyúlánk száraikon rózsaszín virágokat viselő parlagi madármályvák, molyűző ökörfarkkórók és közönséges párlófüvek álldogáltak. Összességében még mindig virágokban bővelkedő a tisztás, de már közel sincsenek annyian, mint hetekkel ezelőtt. A száradó növényzet, a nap aranyló sugarai, az illatok, igazi őszi hangulatot varázsoltak számomra a boldogság kis szigetére. A lakók is kevesebben vannak, sáskák ugráltak lépteim előtt kék és piros szárnyukat széttárva, erdei rabló szitakötő pihent a száraz seprence ágán, verőköltő bodobácsok várták izgatottan, hogy a nap melege végigsimogassa testüket, skorpió legyek pihentek a fűszálakon, és imádkozó sáska mormolta kora reggeli imáját.
Hazafelé tartva az őszi csendben tisztán hallottam a vörösbegyek csettegő hangjait, mintha egymással diskuráltak volna, talán az előttük álló nap fontos eseményeit beszélték meg.
