Februárba, az tél második és egyben utolsó hónapjába lépett a természet és annak lakói. Reggelente a Nap izzó korongja már előbb ébred, nem lustálkodik addig, mint azt hetekkel ezelőtt tette. Az álmot előbb kitörli szemeiből, és, ha nem takarják fellegek az égboltot, akkor sugarainak kellemes melegével cirógatja a tájat. Vele együtt az erdők, mezők lakói is hamarabb kelnek. Mihelyst pirkadat virrad, mihelyst a szürkület gondosan összehajtogatja fátylát megkezdik a napjukat. Azonban ilyenkor télen a derült égbolt egyet jelent a fagyos éjszakákkal és a didergően hideg, fogakat vacogtató reggelekkel.
Hétfőn éjszaka csillagok milliója szikrázott az égbolton, mint aprócska lámpások fénylettek, akik egy kis világosságot loptak a sötétségbe. Reggel új nap ébredt, a Nap minden akadály nélkül tudta sugarait szórni a tájra. Nem voltak fellegek, még egy kósza felhőpamacs sem állta analóg útját. Mosolygó arcát egész álló nap láthatták az erdő lakói. Felhőtlen jókedv, tavaszt érző boldogság járta át a madarak testét. Doboltak a harkályok, dalukat küldtek a messzi távolba a csuszkák, csacsogtak a csízek, hangokkal töltve meg a fák csupasz karjainak rengetegét, mély hangjukon a hollók diskuráltak, miközben az erdő fái felett szelték a levegőt, a széncinegék pedig a kikeletet csalták. Újra és újra a még távoli tavaszt köszöntötték, mintha már a természet ajtaján kopogtatna. De még messze jár, hosszú hetek fognak addig még eltelni, de ezzel ők mit sem törődtek. A Napocska meleg simítása, arcának kedves mosolya jó érzéssel és boldogsággal töltötte meg aprócska testüket.
Az elmúlt időszakban többször is kiadós havazás járta át szeretet erdőségem ösvényeit, melynek nyomait, az olvadás ellenére még mindig magán viseli a föld. Van ahol vastag dunna pihen, van ahol vékony lepel terül el, de napos, déli részeken már egyre több helyen a barna avar tűnik elő. A hópihék sokaságának legtöbbje a sok eső és az olvadás miatt jéggé változott. Ennek ellenére mégis gyönyörű volt az erdő. A Nap szikrázó sugarai, apró, csillogó gyémántokká változtatták a tél ünneplőjét. Mintha millió kristály terült volna el a talajon, ha pedig közelebbről néztem őket, hihetetlen szépségű mintákat, formákat láttam bennük.
Most és az elkövetkező bejegyzéseimben őket szeretném megmutatni nektek. A természet apró kincseit, amiket szabad szemmel nem láthatunk, pedig itt vannak köztünk, a hó dunnájának rejtekében, ahol varázslatos jégvilág lakozik.
