Búcsúzik az ősz!

 Őszi kikerics

 

 Erdei csillaghúr

 

 Nagy őzlábgomba

 

Elérkezett a november és ezzel együtt az idei ősz utolsó napja. Pár hónapra búcsút kell intenünk az ezerszínű erdei ösvényeknek, a madarak dalainak, a virágoknak, és a rovaroknak, hiszen a természet számos lakója téli álomra hunyta a szemét, hogy jövő tavaszig pihenjen.  
Az elmúlt őszi hónapok alatt rengeted kedves emléket, és megfigyelési élményt élhettem át a természet szerteágazó ösvényein, melyekből egy csokornyit szeretnék Veletek megosztani. 

 Őz

 Salgói vár

Kertem madárvendégei.

Csuszka

 Szajkó

Barátcinege

Novemberben, mindenki, aki szívén viseli a madarak életét, megkezdi a téli etetési időszakot. Hazánkban egyre többen vannak olyan madárbarátok, akiknek szívügye a kis tollas vendégek segítése, és akik madárbarát kerttel várják az esztendő minden áldott napján a szomjukat, éhségüket oltani vágyó, vagy éppen a fészkelő, és búvóhelyet kereső aprócska vendégeket. A vendégek pedig érkeznek is szép számmal, hiszen nagyon nagy könnyebbséget jelent nekik egy-egy ilyen kerti madárparadicsom, ahol mindent, ami napi életükhöz szükséges megtalálnak.

Hazánkban az önkéntes madárvédelem, ezen belül az ősz végétől tavaszig tartó madáretetés nagyon szép kort megélt, egészen pontosan, az idei esztendőben lett 127 éves. Régen is fontos volt, napjainkban pedig talán még fontosabb ez a madárvédelmi tevékenység, hiszen egyre fogyatkozó madarainknak, nagyon nagy könnyebbséget jelent a hideg hónapokban a folyamatos etetés, mellyel megnövelhetjük a túlélési esélyeket, hogy tavaszra ezek a kis tollasok, újra dalolhassanak, és életet tudjanak adni aprócska utódaiknak.

Október végére vonuló madárfajaink már a déli országokban vadásznak zsákmányaikra, az északi országokból pedig sorra érkeznek a hazánkban telelő madarak. Az etetőket látogató vendégeinknek a létszáma elsősorban a téli időjárástól függ. Az enyhébb időszakokban jóval kevesebben vannak, mint a hideg, és havas napokon. A természet is rengeteg, finomabbnál finomabb falatot kínál fel, de amikor beköszöntenek a kemény fagyok, és a tájat vastag fehér hó borítja be, ezekhez a táplálékokhoz nagyon nehéz, vagy egyáltalán nem lehet hozzáférni. Az ilyen időszakban nagyon nagy a forgalom az etetőinknél. Sorra érkeznek az éhes csőrű vendégek, akinek legfontosabb feladata, hogy kellő mennyiségű táplálékhoz tudjanak jutni, mellyel biztonságosan át tudják vészelni a hideg, és fagyos éjszakákat.

Az én kertemben, már az első fagyoktól üzemel a madárétterem, és minden nap, az utolsó szemig elfogyasztják a kihelyezett élelmet. Jelenleg még nem olyan nagy a fajgazdagság, mint a hideg téli időszakban, de a csuszkák, a szajkók, a nagy fakopáncsok, a közép fakopáncsok, az erdei pintyek, a feketerigók, a szén, a kék, a barát, és a fenyves cinegék, sorra érkeztek éhségüket oltani.

 Nagy fakopáncs

Középfakopáncs és csuszka

Az első vasárnap angyala.

Az első vasárnap angyala
Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.

Búcsú!

Tizenhárom éve, hogy megtaláltalak, ölembe emeltelek, és egy életre örökbe fogadtalak. Hűséges társam voltál egész életeden át, ha szomorú voltam, Te mindig megvigasztaltál. Kedves kis arcocskád soha nem feledem, emléked szívemben őrzöm, és míg élek itt maradsz velem. Gyertyát gyújtok érted, hogy fénye vezessen, miközben utadat járod, az örök ösvényeken. 

Pötyike emlékére

 

Gyakori madárfajok megfigyelése, élőhelyeink közelében.

Számos olyan madárfajt ismerünk, melyek élőhelye a régi időkben az emberlakta településektől messze, erdőkben, szántóföldeken voltak, és amikor csak tehették kerülték az emberek jelenlétét. 

Napjainkban azonban egyre több faj ez emberlakta településeket, vagy közvetlen közelét választja élőhelyéül, mely a madárvédelemnek köszönhetően, egyre több előnnyel jár, hiszen télen a kertek madáretetőibe kihelyezett élelem, nagy segítséget jelent a hideg időszak átvészelésében, és túlélésében. A költési időszakban pedig, a kihelyezett odúknak köszönhetően, biztonságban fel tudják nevelni az utódaikat. Tehát egyre többféle madárfajjal találkozhatunk emberlakta teleüléseken, melynek köszönhetően, lehetőségünk van megfigyelésükre, és életük nyomon követésére.

A követező bejegyzéseimben Gyakori madárfajok megfigyelése, élőhelyeink közelében címszó alatt, áttekintem azokat a fajokat, melyek a városokban, a falvakban, és a saját kertünkben vendégeskednek, és élik mindennapjaikat.

Házi veréb tojó

HÁZI VERÉB: 

-          testhossza 13-14 cm

-          a hímek feje teteje szürke színű

-          az állanál fekete tollazat figyelhető meg

-          a tojók színezete világosbarna, mely a szemöldöksávjuknál halványabb

-          a hímek csőre a nyári nászidőszakban a szürke színről, feketére változik 

-          emberlakta településeken, közvetlen az ember közelségében élnek

-          társas madarak, a költési időszakban is csapatokban mozognak

-          állandó madarunk, egész évben megfigyelhető

Hangja:

Riasztása:

-          amikor nyugtalan jellegzetes „cse’r’r’r” hangot hallat

Éneke:

-          az udvarlási időszakban tiszta, és egyhangú csiripelés figyelhető meg  

 Házi veréb hím

Gondolataim a természetről.

Nézd milyen gyönyörű a világ, az erdő, a mező, a nap sugarai, az égboltot díszítő hatalmas bárányfelhő, a fák levelei, ahogy hintáznak az ágon, a madarak dalai mik tovaszállnak hét határon, a virágok, melyek a fűszálak között nőnek, félősen megbújva, pedig nézd milyen szépek! Csodáld meg Te is ezt a sok apró kincset, melyet a természet feltár előtted!

 Miskolczi Tímea

Készülve a télre.

Lassan, de biztosan véget ér az ősz, és a közelgő tél, már a természet ajtaján kopogtat. Ezt az erdők, mezők lakói is nagyon jól tudják, ezért minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy kellőképpen fel tudjanak készülni, a hideg téli időszakra. Minden élőlény másként készül, a számukra a legnagyobb kihívásokat tartogató évszakra. Vonuló madaraink már hosszú hetekkel ezelőtt szárnyra kaptak, hogy elinduljanak telelő területeik irányába. Vannak, akik már októberben, mielőtt beköszöntöttek a fagyok, téli álomra hunyták szemeiket, de olyanok is akadnak szép számmal, akik az ősz folyamán vastag zsírréteget növesztettek, melegebb bundára cserélték szőrruhájukat, ezzel is alkalmazkodva a zord időhöz, és a táplálékszegény hónapokhoz. Hiszen most még senki sem tudja, hogy a közelgő tél milyen időjárást tartogat, lehetnek napokon, sőt heteken át tartó kemény mínuszok, hófedte erdei ösvények, melyek még jobban próbára teszik az állatok mindennapjait, ezzel megnehezítve a túlélési esélyeiket.

Ha nyitott szemmel járjuk a természet szerteágazó ösvényeit, és, ha a szerencse is mellénk szegődik, akkor mi is meg tudjuk figyelni, hogy a környezetünkben élő állatok miként készülnek a közelgő télre. Az őzek szőrruhája mindig az adott évszakhoz alkalmazkodik, ezzel elősegítve a rejtőzködést, és az időjárás viszontagságainak a túlélését. Az őzek évente kétszer váltanak szőrruhát, a téli vastagabb, és hosszabb bundát ősszel öltik magukra, ami tavaszig védi őket a hidegtől, melyet tavasszal sokkal rövidebb, és szellősebbre cserélnek. A téli szőrzet hosszabb, és vastagabb, mint a nyári, és a színe is más. Míg nyáron sárgásvörös, melyet őzbarnának is nevezhetünk, addig télen szürkés színezetű. Ezek a színek lehetővé teszik a környezetükbe való beleolvadást, így könnyebben el tudnak rejtőzni az estleges veszély elől. Azonban a szőrzet színe mellett van egy másik szembetűnő változás is, mely nem más, mint az ún. tükör színezete. A nyári időszakban a far, és a combok hátsó részének, azaz a tükörnek az árnyalata sárgásfehér, mely a téli időszakban élénk fehér színűre változik, és élesen elhatárolódik, megnagyobbodik. Ez a tükör, a téli hónapok alatt igen szembetűnő, és sokszor én is először ezt veszem észre, majd a környezetébe szinte teljesen beleolvadó állatot. A tükör formája ivarra jellemző. A baké vese, míg a sutáé szív alakú. Ősszel a bundaváltás mellett, egy másik, igen fontos esemény is van az őzbakok életében, mégpedig az agancs elhullatása. A kifejlett agancsot, a bakok áprilisra tisztítják le, októberben hullatják el, az újat pedig januárban kezdik el növeszteni. Az agancshullatás, és a bundaváltás szinte egy időre esik, így ebben az időszakban komoly terhelés éri a szervezetüket, és mindemellett mindent meg kell tenniük, hogy kellőképpen fel tudjanak készülni a télre, mely már csak karnyújtásnyira van előttük, és a természet többi lakója előtt.

Őszi reggelen.

Csuszka

 Salgói vár

 Nagy őzlábgomba

 Nagy őzlábgomba

November közepén járunk, bő két hét, és beköszönt a tél. A fák levelei, már mind-mind a talajt melengetik puha avarszőnyeggé sokasodva, ágaik pedig csupaszon nyújtózkodnak az ég felé. Az elmúlt időszakban, a csapadékos időjárás miatt, elmaradt szokásos reggeli kirándulásom, pedig csak ilyenkor van lehetőségem rá, hogy a természet ösvényeit járjam, mert a korán beköszöntő este hamar sötétséggel fedi be a tájat. A múlt hétvégén azonban kegyes volt hozzám az időjárás, mert vasárnap reggel útra tudtam indulni szokásos sétámra. Szombaton délután esett, nálunk eső, de a magasabb hegyekben 6-700 méter felett, hópihék hullottak alá a talajra. Idén korán jött a tél, a szokottnál korábban, amit én egyáltalán nem bánok, mert már nagyon várom, hogy a hó szegény évek után, idén igazi havas napokkal kedveskedjen a természet. Nálunk a hőmérő higanyszála napközben plusz 3-4 fok között tanyázott, így ebben az időben esőcseppek potyogtak a szürke felhőkből, pedig reménykedtem benne, hogy a mi hegyvidékünkön is, ahol a Karancs-hegy eléri a 720 méteres magasságot havazni fog, de sajnos nem így lett. Vasárnap reggel, amikor utamra indultam, a szürke felhők felszakadozni látszottak, a madarak itatójában pedig befagyott vízréteg árulkodott arról, hogy a sötétség leple alatt a levegő fagypont alá süllyedt. Minden este napraforgómaggal töltöm meg az etetőimet, almadarabokat, és ipari tepertőt helyezek ki, hogy mire reggel pirkadni kezd, tollas barátaim meg tudják tölteni éhes kis csőreiket. Ők pedig jönnek is szép számmal. Ezen a reggelen is a madarak kedves kis hangjától volt hangos a kertem, ahogy egymással beszélgettek. Örömmel tölt el, hogy ennyi kedves látogatója van a kertemnek, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy élelmet, biztonságos búvó, és éjszakázó helyet találjanak. Ahogy kertemtől egyre jobban távolodtam, úgy lett egyre csendesebb, és szó szerint, néma az erdő. Mintha egyedül csak én lettem volna benne. Csak a csupasz fák, a bokrok, és az egyre kékebb égbolt kísért utamon. Az erdő talaját vastag avarszőnyeg borítja, melyben az állatok által kitaposott ösvényeknek csak a hűlt helyét találtam. Ezen a reggelen mentem, amerre a lábam vitt, sűrűn benőtt bokrok között, mohás fák árnyékában, nem féltem, hogy eltévedek, mert jól ismerem ennek az erdőnek minden egyes szegletét, és előbb utóbb, bármerre is megyek, haza találok. A sűrű bokrok között egy halk, cserregő hang törte meg a néma csendet, látni nem láttam a hang tulajdonosát, de felismertem őt, egy ökörszem volt az. Megálltam és szemeimmel kutatni kezdtem, hol bujkálhat, de hiába, nem merészkedett elő, majd hirtelen megcsörrent az avar, és a legsűrűbb bokor tövében, mint egy aprócska barna egér tűnt fel, szinte csak pillanat volt, hogy láthattam, kiváló rejtő tollazatában, rövidke farkát hetykén az ég felé meresztette, bókolt egyet, majd egyik ágról a másikra reppenve, tovatűnt a szemeim elől. Tovább folytatva bújócskázó utamat, az avarban nem messze egymástól, két nagy őzlábgombára bukkantam. November elején már volt hozzájuk szerencsém, az erdőnek egy másik szegletében, de azóta, több fagyos éjszakát is túl kellett élniük, és ők túlélték, hiszen teljes pompájukban, délcegen álltak a bokor védelmező ölelésében. A csendet halk, szinte alig hallható füttyentés törte meg, elindultam irányába, és lépésről lépésre, egyre közelebbről hallatszott, mígnem a kőrisfa ágai között feltűnt a szemeim előtt, a fekete sapkácskát, és élénk narancspiros mellényt viselő hím süvöltő. Megálltam, és tovább kutattam, hátha többen vannak, de csak ő volt egyedül, akit sikerült szemügyre vennem. Közben a füttyögés elhalkult, és a fán hintázó terméseket kezdte bontogatni, amikor az egyikkel végzett kiejtette csőréből, mely könnyedén hullott alá a talajra, majd jött a következő, és a következő. Jól kellett laknia, hiszen hosszú, és hideg volt az éjszaka. Amikor elindultam a süvöltő még mindig falatozott, semmivel sem törődve. Már jól eltávolodtam tőle, amikor ismét füttyögni kezdett, mintha valakit hívna, talán a csoport többi tagját. Elhagyva a rejtett, puha ösvényt az ismerős hegyoldalra értem, a falevelek hiányában jól szét lehetett látni, és a távolban a fák között a Salgói vár rajzolódott ki. Legutóbbi látogatásomkor még a színes levelek hintáztak könnyedén az ágakon, amikor pedig a puha szellő végigsimította őket, lassú tánccal a talajra hullottak. Most azonban a várat körülölelő erdő fái csupaszon, lombruha nélkül álldogáltak, elszenderedve téli álmukba. Ilyenkor novemberben már alszik az erdő, és a mező, ebben az időszakban igazán ritkaságnak számít, hogy virág pompázzon, pláne a fagyos éjszakák után. De most a vajszínű ördögszem, még mindig szirmait bontogatva álldogált a hegyoldal elszáradt fűszálai között, és olyan szép látványt nyújtott, hogy percekig gyönyörködtem benne. A nap egyre magasabbra kúszott az égbolton, és melengető sugarai apró pókokat csaltak elő az avartakaró biztonságos védelméből. Hosszú, kecses lábaikat lassan, egymásután szedve, sorban bújtak elő éjszakai pihenőhelyükről, amikor pedig megérezték a nap meleg sugarait megálltak, és csak várakoztak, hogy átmelengesse őket. Ahogy figyeltem az avart egyre többen merészkedtek elő, de minden apró mozdulatra ijedten bújtak vissza az elszáradt levelek védelmébe. Miközben az apró pókokat figyeltem, a csuszkák kedves "tveet-tveet" hangja ütötte meg a fülemet. Egy szép kort megélt, szeret ágazó ágakkal büszkélkedő, tölgyfa törzsén szedték lábaikat, miközben minden apró rést alaposan átvizsgáltak. Ketten voltak, biztos vagyok benne, hogy egy hím, és a párja, mert ők egész évben együtt maradnak, még akkor is, amikor véget ér a költési időszakuk. Revírjeiket még ilyenkor ősszel, és télen is féltékenyen őrzik a kelletlen betolakodóktól. Barátságos madarak, az ember közelségét is nagyon jól tűrik, a természetnek hála nem csak a kertemben, hanem az erdő ösvényein is gyakran találkozom velük, és minden egyes találkozáskor elcsodálkozom, egyedüli, csak rájuk jellemző famászási tudományukon. Hosszú karmaikkal olyan ügyesen meg tudnak kapaszkodni a fák törzsén, hogy fejjel lefelé is kiválóan közlekednek, egyszóval nagyon ügyes, és leleményes kis tollasok. Lassan hazafelé vettem az irányt, a nap korongja elé, időről időre szürke felhők kúsztak, mígnem a kék égboltból csak aprócska rések maradtak.

Ilyenkor november közepén már egyre kevesebb a látni, és a hallani való a természet szerteágazó ösvényein, de hiszem, és tudom, hogy aki nyitott szemmel, és füllel járja az útját, annak ilyenkor is kedves, és szép élményekkel telik meg a szíve.  

 Vajszínű ördögszem 

 Vajszínű ördögszem

Egy kis tél az őszben.

 Széncinege tojó

 

Szajkó

November 16-át írunk, és ma reggelre leesett, az idei első hó. Tegnap este még az ezernyi csillag fénye, és a szuper hold adott szokatlan világosságot a kiserdőnek, akkor még nem sejtettem, hogy reggelre puha fehér paplanba fog burkolózni a táj. Kora reggel, amikor az ablakon kipillantottam a kiskertem fehér volt, első pillantásra az hittem, hogy csak dérruha díszíti a növényeket, de ahogy alaposabban megfigyeltem, hó lepel húzódott végig a kertemen, és a kiserdőn. Éppen csak, hogy virradni kezdett, még a szürkület uralta a tájat, de már ekkor csodás volt a látvány. Igaz alig volt 2 cm-es a hólepel, de az elmúlt évek hószegény telei után engem már ez is boldogsággal töltött el. Tegnap este, mint minden áldott nap napraforgómaggal, ipari teperővel, és lédús almával töltöttem meg az etetőimet, hogy reggelre mire a madarak álma véget ér, és a pirkadat első jeleire ébredezni kezdenek, finom falatok várják őket. Ma reggel elsőként, mint ahogy általában lenni szokott a feketerigó ébredt, éjfekete tollaival a japánbirs bokor ágai közé reppent, sárga gyűrűvel díszített szemeivel szétnézett, majd gondolva egyet a talajra szállt, és abban a pillanatban neki is kezdett az édes alma csipegetésének. Pillanatok múlva megjelent a vörösbegy, csinos, vörös kis mellénykéjével, és nagy gomb szemeivel csak nézelődött, fejét jobbra, majd balra fordította, és éppen úgy, mint a feketerigó ő is a puha hóba reppent. A talajon aprócska tepertődarabkák hevertek, melyeket tegnap este szórtam ki azoknak a madaraknak, akik a talajon táplálkoznak, igaz, most a hó elfedte, de a kis mellényes bőszen kutatni kezdett a betevője után. A kertemből a szürkület felszállt, és egyre világosabb lett, a madarak pedig sorra érkeztek, hogy a hosszú, éjszaka után megtöltsék éhes csőrüket. Széncinegék, barátcinegék, kékcinegék, csuszkák, erdei pintyek, nagy fakopáncsok, feketerigók, és szajkók lakmároztak nagy egyetértésben. Szépen sorban, annak rendje, és módja szerint vették el a napraforgómagokat, melyeket aztán apró lábaik közé szorítva bontottak fel, és csipegették ki a belsejét. A kertem percről perce telt meg élettel, és kedves, csipogó hangokkal. Mivel korán kipattantak a szemeim gondoltam egyet, útra keltem az erdőbe, tudtam, hogy sok időm nem lesz a sétára, de szerettem volna minden pillanatot kihasználni, hogy megcsodáljam a hófedte tájat. Az elmúlt hétvégén történt kis balesetem miatt, a fájós vállam akadályozott a fotózásban, de mindenképpen meg szerettem volna örökíteni ezt a havas reggelt, így maradt az egy kezes fotózás, de egy a lényeg, hogy szép pillanatokat élhettem át. Bő három éve kezdtem el a fényképezést, és ez idő alatt alig volt rá lehetőségem, hogy megörökítsem a havas tájat, mivel szinte alig volt igazi téli időjárás. Amikor kiléptem az erdőbe az égboltot ólomszürke fellegek borították be, melyből egy-egy kósza hópihe hullott alá a talajra. A természet hófehér fátylat terített a puha avarra, a bokrokra, a fák törzseire, és a kis tisztás növényeire. Csodálatos volt ma reggel a táj, és annyira boldog voltam, hogy leesett az első hó, hogy az elmondhatatlan. Gyermekkoromban is nagyon vártam, hogy a tél meghozza a havazást, hogy minden puha fehér paplanba öltözzön, és, hogy elő tudjam venni a tél legfontosabb kellékét, a szánkómat. Régen, sokszor novemberben beköszöntött a havas, hideg tél, mely tartotta magát februárig, de mostanság, már ritkaságnak számít, hogy télen hó legyen, mint az is, hogy karácsonyra fehér dunnába burkolózzon a táj. Advent első hétvégéjéig bő egy hét van hátra, mellyel megkezdődik az év legszebb időszaka, nagyon bizakodó vagyok, hogy idén a természet kegyes lesz hozzánk, és havas karácsonnyal fog kedveskedni nekünk. Hisz a karácsony akkor szép, hogyha fehér hóba lép, nem is sárba latyakba, ropog a hó alatta, mint ahogy a vers is mondja.

 Fekete rigó hím

 

Visszatértek!

Nagyon kedvelem a baglyokat, kedves kis arcocskájuk, tágra nyitott, érdeklődő szemecskéjük engem teljesen elvarázsolnak. Éjszakai életmódjuk miatt, ritkának mondhatóak azok a pillanatok, amikor találkozni tudok velük, de ezek a percek egy életre szóló emlékek maradnak a szívemben. A kiserdőmben, az éjszaka leple alatt, nagyon sokszor hallhatom a macskabagoly elnyújtott huhogását, és ahogy a tojó a hímmel  beszélget, szemem elé azonban mindössze két alkalommal kerültek. Az idei esztendő január 31-e, nagy nap volt a számomra, hiszen ezen a napon volt szerencsém először az erdei fülesbaglyokkal találkoznom. Erről az élményemről akkor Ti is olvashattátok beszámolómat, itt a blogomban. Tegnap délután, ezeket a kedves élményeket, a természetnek hála újra sikerült átélnem. 

Az erdei fülesbagoly hazánkban állandó madár, de a téli időszakban gyakran látogatnak el hozzánk, az északabbi országokból is egyedei, akik a jó idő közeledtével vissza térnek hazájukba, és fészkelő területeikre. Február végén már megkezdődik a nászidőszakuk, amikor is egyre gyakrabban hallatják tompa, és gyakran ismétlődő hangjukat, mely "hu-hu-hu-hu" hangokból áll össze. Március elejére elhagyják telelő helyüket, mely városokban, temetőkben, parkokban, főként tűlevelű fákon található meg, és visszatérnek a ligetes erdőkbe, ahol elhagyott szarka, vagy varjúfészekbe rakja le a tojó a tojásait. Saját fészket nem építenek, hanem más madarak elhagyott otthonaiban költenek, és nevelik fel utódaikat. Ősz végén, ahogy beköszöntenek a hideg, és fagyos éjszakák, lassan visszatérnek az emberlakta településekre, ahol a téli időszakot töltik. Napközben, szép nagyra nőtt fenyőfák ágai között pihenhetnek, naplemente után, amikor a szürkület puha paplanját lassan a tájra teríti, szárnyra kapnak, és vadászni indulnak. Hallásuk annyira kifinomult, hogy a legkisebb neszeket legyen az avar csörgése, vagy rágcsáló hangja nagy távolságokról is képesek meghallani, és nesztelen szárnycsapásokkal le is csapnak áldozataikra. Hajnalban aztán visszatérnek pihenő helyükre, és a pirkadat általában már ott éri őket. Az elmúlt napokban már nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy a rég nem látott fülesbaglyok ugyan visszatértek e már a nagy fenyőre, ahol idén januárban találkoztam velük. Tegnap délután útnak indultunk, nagyon bizakodó voltam, hogy szerencsével járunk, és sikerül megfigyelnünk őket. Ott álltunk a szép sudárra nőtt fa alatt, és tekintetükkel keresni kezdtük őket. A fa alatt árulkodó köpetek hevertek a földön, és arról tanúskodtak, hogy fenn, az ágak között baglyok lapulnak, akik előző éjszaka finom falatokkal töltötték meg a csőrüket. Ahogy az ágak sűrűjét kémleltem, egy hosszú, tollfülel büszkélkedő baglyon akadt meg a tekintetem, aki fejét lesütve, szemét behunyva aludta az igazak álmát. Tovább folytam a keresést, és nem messze tőle egy másik bagoly ült az ágon, ő fel volt, és hatalmas narancssárga szemeivel érdeklődően engem figyelt. Ahogy arrébb léptem ő kedves kis fejecskéjével, és kíváncsi, szinte izzó szemeivel követte minden apró mozdulatomat. Percekig figyeltük egymást. Tettem még egy kört a fa alatt, hátha többen is vannak, de többet nem sikerült megfigyelnem, sejtésem szerint a fa felsőbb ágai között lehettek megbújva. Visszatértem hát a kis kíváncsi bagolyhoz, vettem rá még egy utolsó pillantást, és lassan útra keltünk, magukra hagyva őket, hogy tovább tudjanak pihengetni. Már most tudom, hogy az előttünk álló télen, még pár alkalommal, ha időm úgy engedi meglátogatom még ezt a kis füles csapatot.

Apácavirág - Nonea pulla

Évelő növény

Magassága: 20-40 cm

Virágzási ideje: április - július

Megjelenése:

• levelei keskenyek, és lándzsásak
• a leveleket, és a szárat fehér színű selymesen puha szőrök borítják
• a hengeres száron, a levelek szórtan helyezkednek el
• virágai kicsik, és sötét bíbor színűek, majdnem feketék

Élőhelye:

• homokos, löszös talajon telepszik meg
• száraz réteken, legelőkön, kaszálókon, és utak mentén leltek otthonra

Ágas homokliliom - Anthericum ramosum

Évelő növény
Magassága: 30 - 70 cm
Virágzási ideje: június - augusztus

Megjelenése: 

• vékony, hengeres szára egyenes
• levelei fűszerűek, a még virágok nélküli növény könnyen összetéveszthető a füvekkel
• az ágak végén fejlődik ki a virágzata
• fehér virágzata 6 darab lepellevélből tevődik össze , melyek 10-12 mm-es hosszúságúak
• a bibeszál jól láthatóan hosszabb, mint a lepellevelek 
• a porzók nagysága megegyezik a  lepellevelekkel 

Élőhelye:

• hazánkban száraz gyepes területeken, ligetes erdőkben, sziklás füves lejtőkön, főként meszes talajon a leggyakoribb az előfordulása 

Gondolataim a természetről!

Hagyd, hogy a természet vezessen egész életeden át. Gyönyörködj a tájban, a pillangók táncában, a madarak dalában, éld át az a sok csodát, amit utad alatt látsz, és vidd hírét, hogy meglássa mindenki, milyen gyönyörű a világ! 

Miskolczi Tímea

 

Esős vasárnap.

November 6-át írunk, ma reggelre beköszöntött az esős, ködös őszi idő. Ahogy kinézek az ablakból már sejtetem, hogy a szokott vasárnap reggeli sétám el fog maradni. Az erdőt puha fátyolként borítja be a köd, az eső pedig kövér cseppekben, mintha versenyeznének ki ér előbb földet, hull alá a talajra. A kiserdő fái már szinte teljesen csupaszon nyújtogatják vékonyka karjukat ez ég felé, de koronájuk jó része elvész a ködlepel takarásában. Azokat a leveleket, melyek még ragaszkodnak otthonukhoz, a gyenge szél hintáztatja időről-időre. Csendes, és borult odakint a táj, a vastag, aranysárga avarban egy feketerigó keresgél, csőrével ügyesen igazgatja a leveleket, betevő után kutatva. Az őszi avar rengeteg finom falatot rejteget, hiszen a rovarok, a csigák, a giliszták, és számtalan aprócska élőlény a puha takaró védelmében keresi meg téli menedékét, és ezt a rigó jól tudja. Ahogy résnyire kinyitom az ajtómat, jól hallom a száraz falevelek csengő hangját, ahogy a mélyfekete, ázott tollú madár rendezkedik közöttük. Aztán hirtelen megáll, biztos vagyok benne, hogy szerencsés volt a keresés, majd pár pillanat múlva, amikor feje újra előtűnik az avar takarásából, jól láthatóan egy szép méretes giliszta mozgolódik a csőrében. A giliszta tudja, hogy mi következik, erősen ficánkolva még megpróbál szabadulni az erdős csőr szorításából, de mindhiába, innen már nincsen menekvés, a rigó pedig nyel kettőt, és a finom falat már már el is tűnt. A hosszú éjszaka után éhesek a madarak, ki kell használniuk az egyre rövidebb nappalokat, hogy elegendő táplálékot tudjanak elfogyasztani. A természet asztalán, ilyenkor novemberben már szinte napról-napra egyre kevesebb a betevő. Ahogy az éjszakai fagyok beköszöntenek a rovarok, és a puhatestűek száma rohamos mértékben csökkenni kezd, egy-egy ilyen finom gilisztabetevőért is meg kell küzdeniük. A rigó tovább folytatja a keresést, sejti, hogy vannak itt még meglapulva értékes falatok. Teljesen belefeledkezve kutatja az avart, olyan erővel túrja szét fejével, és csőrével, hogy a levelekből egy kis kupacot készít, már olyan mélyen beletúrja magát a levelek közé, hogy alig látszódik ki belőle. Nem messze a rigótól, mozgás jelei látszódnak, egy szép vörös bundácskát viselő mókus tűnik fel az avarban, a levelek sárgás, barnás színe, olyan jól elrejti apró testét, hogy alig lehet észrevenni. A mókus megáll, két lábára emelkedik, pici kezét a fehér mellkasára helyezi, és figyel, olyan kíváncsi tekintettekkel nézi a rigót, mint aki, most lát ilyet először. A fekete tollas madár, pedig csak rendezgeti a leveleket, egy pillanatra sem pihen meg, és még csak nem is sejti, hogy valaki érdeklődően őt figyeli, már egy jó ideje. Lehet a mókusnak ismerős a mozgás, hiszen ő is így kutat a levelek között, amikor a kertem diófája alatt keresi a finom diócsemegét. Apró mancsaival igazgatja az avart, melyet addig folytat míg rá nem talál a finom csemegére. Amikor megleli, mellső lábacskái közé veszi, hosszú karmai között körbe-körbe forgatja, majd szájába teszi, és fürgén elszalad vele, hogy rejtekhelyet keressen a zsákmányának. De a mókus most csak áll, nem mozdul, még mindig a rigót figyeli, aki a nagy erőfeszítésének hála egy újabb falattal gazdagodik, hiszen csőrében ismét egy szép nagy giliszta ficánkol. A mókus megunja az előadást, és szaladni kezd, a száraz levelek csörgésére a rigó is felfigyel, nyel kettőt, és nagy kiabálás közepette szárnyra kap. Méltatlankodva a cseresznyefám csupasz ágára szál, és egyfolytában a mókusra veszekszik, aki megzavarta reggelije közben. Azonban kis vörös bundás is megrémült a nagy hangzavartól, apró lábait gyorsan, egymás után szedve felszalad a juharfa törzsére, majd a vékonyka ágakra, ahonnan hatalmas ugrással, farkával egyensúlyozva már a következő, és a következő fán landol, végül pedig eltűnik a köd, és az erdő takarásában. A rigó megnyugodni látszik, elhalkul kiabálása, visszaszáll az avarba, és mintha misem történt volna tovább folytatja a kutatást, az újabb finom falat után, hogy be tudja fejezni félbehagyott reggelijét. Az erdőben újra csend, és béke honol, csak az eső cseppjeinek halk, szinte alig hallható koppanása töri meg azt.