Február 24-ét írunk, mely Szent Mátyás apostol ünnepe. A régi időkben
Mátyás apostolhoz kötötték a tavasz beköszöntét, mivel úgy tartották,
hogy az ő szekercéje töri meg a jeget, és vele együtt a tél hatalmát.
Így lett Szent Mátyás apostol Jégtörő Mátyás. De nem csak a jeget és a
tél hatalmát töri meg, hanem ő ossza ki a madarak sípjait is, hogy ettől
a naptól fogva újra éneküktől legyenek hangosak az erdők és a mezők
ösvényei. És valóban, ha Ti is figyelemmel kíséritek a természet
hatalmas színpadán a történéseket, hallhatjátok, hogy egyre több
énekesmadár találja meg újra a hangját, mellyel csalhatatlanul tavaszt
lopnak a szívünkbe.
A naptár szerint a február még téli hónap, de mégis, egy
kicsit már engedi sejtetni, hogy a kikelet már nem jár olyan messzi. Ezt pedig
mi is bizonyíthatnál hallhatóbban, mint a madarak előadásai.
Az éjszakák még mind a mai napig a telet idézik, de ahogy a
felhőtlen kék égen felsejlenek a nap egyre melegebb sugarai, a hideg gyorsan
tovatűnik, helyét pedig kellemes arcunkat simogató enyheség veszi át. Ez a
kellemes cirógatás olyan jóleső érzéssel tölt el nem csak engem, hanem a kis
tollasokat is. A testüket melengetős sugarak, arra készteti őket, hogy
boldogságukat világgá fütyüljék, hagy hallja meg mindenki, hogy a tél napjai már
meg vannak számlálva.
Szüleim házával szemben egy szép sudárra nőtt nyárfa
álldogál, melynek vékony ágacskái még a legkisebb, leggyengédebb szellőt is
megérzik, és olyankor mintha mindannyian összebeszéltek volna, egymást követve
szolidan, lengedezni kezdenek. Ennek a daliás fának az ágai közül, ezen a
verőfényes februári délután kedves, oly jól ismert strófák szűrődtek ki. Megálltam, és figyeltem, mindig így teszek, amikor meghallok egy a
szívemnek kedves előadást. Sokan elmennek mellette, észre se veszik ezeket a
gyöngyöző muzsikákat, és ők nem is sejtik, milyen szép pillanatokat
vesztegetnek el. Ahogy ott álltam, szemeimmel kutatni kezdtem az élénk zöld
tollruhába bújt madarat, akinek flótái oly tisztán csengtek. Előadásának egyik
legismertebb és legegyedibb része a „zsírozás” volt, mely csak rá jellemző, a zöldikére,
erre a csinos zöldes sárgás felöltőt viselő madárra, aki éppen úgy, mint a
cinegék, a csuszkák, vagy éppen a fekete rigók megérezték a kikelet közeledtét.
Napról-napra egyre újabb és újabb taggal bővül a természet
hatalmas madárkórusa, egyre több tollas nyitja nótára a csőrét, és hallatja
messzi csengőn a világ legszebb előadásait.
Járjátok Ti is nyitott szemmel és füllel az utatokat, és
higgyétek el nekem sok szép pillanatban, kedves előadásokban és
megfigyelési élményben lehet így részetek.
Sajnos most megörökíteni nem tudtam, mert bármennyire is
serényen követtem, ő könnyed röptével eltűnt az erő fái között. Azonban, egy ősszel
készült fotómon, meg tudom Nektek mutatni feltűnő szépségét.
A február ugyan még téli hónap, de a második felében egyre
jobban érezhető, hallható és látható a kikelet közeledte, és az idei évben sem
történik másként. A telihold és a csillagok fényében tündöklő éjszakák leple
alatt, még a mai napig mínusz fokokba kúszik a hőmérséklet, azonban a nappalok
kellemesen enyhe, tavaszias időjárással kényeztetnek nem csak minket, hanem az
erdők, mezők lakóit is.
A meleg napsugarak egyre több madár szívét lobbantják
szerelemre, melynek gyöngyöző strófáikkal hangot is adnak. Az avar védelméből
sorra dugják elő fejecskéiket a tavaszt köszöntő hóvirágok, és mai 13 fokos
kellemes idő, előcsalta az idei első lepkét is.
Délelőtt, ahogy a kis tisztáson sétáltam, élénksárga színben
tündöklő lepkén akadt meg a tekintetem. Az ő becsületes neve citromlepke, aki
kifejlett, imágó állapotban vészeli át a tél, hosszú és fagyokkal tarkított
hónapjait. Az idei, kellemesen meleg február hamar előcsalta őt rejtekéből, mit
sem törődve vele, hogy itt-ott még hófoltok díszítik a talajt. De mindezek
ellenére ő mégis elérkezettnek látta az időt, hogy elhagyja védett menedékét,
és szárnyra kapjon. A fakó, barna színekkel tarkított tisztáson, élénk
zöldessárga testét, nem lehetett nem észrevenni, tekintetemet mágnesként csalta
magához. A kora tavasszal nyíló virágok közül felénk még csak a hóvirágok
kezdenek ébredezni, a többiek még a talajban szunnyadva várják, a még melegebb
napokat. Addig amíg, a tüdőfüvek, a kankalinok, a martilapuk ki nem bontják
színes szirmaikat, melyek nektárjából táplálkozni tudna, addig az ősszel
felhalmozott tartalékaikból fedezi energiaszükségleteit.
Az időjósok szerint a hét vége felé újra visszatérhet a téli
időjárás, és a röpke tavaszi előzetes hamar véget érhet, ilyenkor a
citromlepkék visszahúzódnak rejtekeikbe, és csak akkor bújnak ismét elő, ha az
időjárás újra számukra kedvezően alakul.
Február közepén járunk, és a tavasz első hónapja
napról-napra egyre elérhetőbbnek tűnik. A természet rejtett, árnyékos
szegleteiben még hófoltok tanúskodnak a téli dunna szépségéről, annak ellenére,
hogy már nem abban az üde pompában tündököl, mint hetekkel ezelőtt. De ez a
dunna is lassan, biztosan olvadásnak indul, amikor a reggeli fagy enyhülni kezd,
a nap melengető sugarai pedig gyengéd kezükkel végigsimogatják az erdők, mezők
ösvényeit. Ilyenkor még alacsonyan oson a nap korongja az égen, de ahogy telnek
a hetek, egyre feljebb és feljebb merészkedik, tündöklő sugarai pedig oda is
elérnek, oda is be tudnak lopakodni, ahová a téli hónapok alatt nem érhettek
el.
Ha nyitott szemmel és füllel járjuk a természetet, akkor
ebben a hónapban, már hallhatjuk a madarak kedves előadásait. Ahogy pedig
telnek a napok, egyre több és több tollas veszi elő hangszerszámát, és fütyüli
világgá a tavasz közeledtét. Hiszen ők érzik és tudják, hogy az új évszak már a
természet ajtaján kopogtat, hogy már nem sok idő, és búcsút inthetünk a télnek.
Reggelente a nap már érezhetően előbb ébred, mintha már neki
sem lenne kedve annyit lustálkodnia, mint hetekkel ezelőtt. Fényes sugarat ezen
a reggelen is akadály nélkül tudta szórni, hiszen egyetlen kósza felhő sem
pihent az égen, mely kéklőn tárult elé.
A csillagfényes éjszaka leple alatt ismét alacsonyra kúszott
a hőmérő higanyszála, és a kertem minden szegletét fehér dérruhába öltöztette a
fagy. Ahogy a napsugarak bebocsátást kértek, a fűszálakon pihenő kristályok úgy
tündököltek, mint a fényesre csiszolt gyémántok, és ezt az idilli számomra
kedves pillanatokt még szebbé varázsolta egy hosszú hónapok óta nem hallott gyöngyöző hang.
A fenyő sűrű tűlevelekkel borított ágai közül tisztán
csengő, hangos strófák szűrődtek ki. Olyan átéléssel, olyan üdén fuvolázta szét
egyik trilláját a másik után a fekete rigó, mint akinek már nem ez az idei első
fellépése. Az ágak takarásából alig látszódott ki, de én lelki szemeim előtt
egészen tisztán láttam, ahogy éjfekete tollruháján megcsillannak a nap sugarai,
élénk sárga csőrét nagyra tárja, testét hetykén kihúzza, és teli torokból
csicsergi a tavaszt váró énekét.
Boldogságom határtalan volt, hiszen ezen a reggelen
szívemnek legkedvesebb muzsikában volt szerencsém gyönyörködni, mely pár
percnél nem tartott tovább, de ez a kis idő is bearanyozta az egész napomat.
Az idei tél nem bánt szűkösen a hideggel és a hóval, és még
koránt sincsen vége. A mi vidékünkön december közepétől hol vékonyabb, hol
vastagabb hó dunna fedte be a tájat. De ez így is van rendjén, hiszen így szép
a tél, és a szépség mellet fontos is a puha hótakaró az erdők, mezők növényei
számára.
Azonban annak ellenére, hogy február eleje van, mégis
megjelentek a még oly messzinek tűnő kikelet első reménysugarai. Hisz mi is
jelezhetné szebben a tavasz közeledtét, mint az erdők törékeny virágai, a
csillagszemű kikeleti hóvirágok.
Ha fellapozzuk a növényhatározó könyveket, láthatjuk, hogy a
kikeleti hóvirág virágzásában februártól áprilisig gyönyörködhetünk, de kedvező
időjárás esetén vannak évek, amikor még előbb is szárba szökkennek. Mivel jól
tűrik a fagyot és a hideget, akár a keményebb mínuszokban is elődughatják
aprócska kis fejeiket, még a vastag hótakaró alól is. Ez pedig az idei
esztendőben is így történt. Az elmúlt hetekben végig vastag hó dunna fedte be a
kiserdő ösvényeit, mely dunna az elmúlt hétvégén, a hirtelen jött enyhülés
hatására olvadásnak indult. A hatalmas fák védelmében élő hóvirágok pedig, úgy
döntöttek, hogy ők biz tél ide vagy oda, elkezdenek a tavaszra készülődni. A
leveleik már szépen kezdenek előbújni, közöttük pedig ott lapulnak a
tőkocsányokon
pihenő bimbóik. Az, hogy fejlődésük hogyan alakul, nagyban függ a
következő időszak időjárásától. Ha visszatér a hideg és a hó, akkor lassabban
kezdenek neki az igazi pompájuknak, de, ha marad az enyhébb idő, akkor napról
napra egyre nagyobbak lesznek, míg majd egy szép téli reggelen elkezdik szirmaikat
szétbontogatni, csillagszemeikkel pedig rámosolyogni a körülöttük elterülő
világra.
Kora délelőtt volt, amikor a nap sugarainak szikrázó fénye a
szabadba csábított. Az égbolt élénk kék színben tündökölt, melyen csak egy-két
kósza fehér felhőpamacs úszott tova, mint a tenger nyugodt vizén andalgó
kishajók. A nap fényét eszük ágában sem volt megzavarni, tisztes távolban
lebegtek tova észak felé. Az alacsony hőmérséklet ellenére a levegő kellemesen
enyhének érződött, hiszen a nap már ilyenkor tél vége felé nem csak vakító
fényét szórja, hanem ereje is egyre gyűlik, így kellemesen meleggel ajándékozza
meg a tájat.
Az északi részeken, ahol még az árnyék az uralkodó, és ahová
a napsugarak még nem tudnak beosonni, mind a mai napig jó pár centis hótakaró
fedi be a talajt, mely fagyottan és kitartóan uralja az ösvényeket. A déli
oldalakon ezzel szemben, már nyoma sincsen a hónak, sőt mi több, üde zöld
fűszálak, apró levélkék, puha mohaszőnyegek kezdenek álmosan nyújtózkodni az ég
felé. A bátrabbakat, a vakmerőbbeket már előcsalták a nap meleg sugarai, pedig
a tavasz még odébb van, de ők ezzel mit sem törődnek. Mindezek ellenére mégis
jó volt velük találkozni, jól esett a szememnek és a lelkemnek az üde zöld
színekben pompázó aprócska növények látványa.
Az erő szélén, ott ahol egy kidőlt fa zárja el az ösvényt,
őzsuta álldogált. Sötétbarna, csillogó szemeivel az égboltot kémlelte, miközben
a napsugarak kedves arcát simogatták. Hosszú pillanatok teltek el, de ő nem
mozdult, jólesően tűrte a testét átmelegítő fényt. Szürke, téli csuhája szinte
teljesen beleolvadt a környezetébe, melyet ilyenkor télen sokkal sűrűbb és
hosszabb szőrszálak alkotják, védve őt a fagyos idővel szemben. Ráérősen,
megfontoltan aztán mégis elindult, kecses mozdulatokkal emelgetni kezdte lábait
a fagyott hóban, és szépen lassan, védelmezőn elrejtették, körbeölelték testét
a szederbokrok.
Lábaim alatt a fagyott hó ropogott, melynek teteje olyan
kemény volt, hogy be sem szakadt testem súly alatt. A tisztás, mélyebben fekvő
részében, még hótakaró uralja a talajt, hiszen ide még nem hatolnak be a
melengető napsugarak, mert a fák eltakarják fényüket. Visszatérve az erdő déli
részébe, viszont a hónak már nyoma sem volt, a puha avar tette kellemessé a
járást. Hirtelen gyenge szél osont végig előttem az ösvényen. Óvatosan a száraz
faleveleket kezdte igazgatni, akik beleegyezőn hagyták, hagy rendezgesse őket
kedvére.
A fák sudarából ekkor halk, de mégis olyan kedves
csicsergések szűrődtek ki. Megszámlálhatatlanul sok, aprócska csőrből
csendültek fel ezek a gyöngyöző strófák, mely csőröknek gazdái a csízek voltak.
Rengetegen vették birtokba a fák ágait, és mindannyian serényen flótáikat
hallatták, mellyel talán a boldogságuknak adtak hangot. Régen nem volt
szerencsém ennyi egyedet számláló csízcsapathoz, becslésem szerint 60-70 csinos
kis tollasból állhatott ez az eleven kis társaság. Nem messze tőlük széncinege
kapcsolódott be a csízek alakulatához, majd még egy és még egy. Messze csengőn
és teljes átéléssel daloltak. Egyikük a „hinta” dalt ismételgette, a másik
kettő csőréből pedig, a „nyitnikék” strófáit csendültek fel. A rögtönzött kis koncert
kisvártatva újabb tagokkal bővült, éles füttyeiket ismételgették a csuszkák. A
nap melege és fénye jókedvre derítette a kis tollasokat, és egy kis tavaszt
loptak az erdő fái közé. Szemeimet behunyva pedig el is hittem nekik, hogy a
tavasz megérkezett. Arcomat a nap melege simogatta, lelki szemeim előtt pedig a
rügyeiket bontogató fák és bokrok szépsége lebegett.
Mélázásomból hirtelen ágak recsegései, roppanásai
zökkentettek ki. A fák között valakik meneteltek, egymást követve libasorban.
Sokat nem láttam belőlük, csak annyit, hogy szürkésbarna felöltőt viselnek, és
szép nagy termetűek. Ekkor hirtelen, fürgén szaladni kezdtek, talán a széljárás
nekik kedvezett és megérezték ottlétemet. Hosszú, kecses lábaikat egymás után
szedve nyargaltak le a domboldalon, majd át a tisztáson. Egy szarvascsorda, 14
egyedből álló tagjaival sikerült találkoznom, mely csapat, kettő villás agancsú
fiatal bika kivételével, csak tehenekből állt. A vezér mutatta az utat, a csorda
többi tagja pedig szófogadóan követte, egymás mögött, libasorban haladva. Pár
pillanat volt az egész, én pedig csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal,
tőlük mintegy 30 méternyire és ámultam figyeltem szépségüket.
Ahogy a rudli eltűnt, én is tovább folytattam utamat, mely a
téli fülőkékhez vezetett. Kíváncsian vártam a találkozást, hogy megtartotta-e
őket a természet, és, hogy hogyan bírták átvészelni az olykor -12 fokot is
tartogató téli éjszakákat. A mohás fán, melyen hetekkel ezelőtt megtaláltam
őket, most is igazi szép fülőke csapat fogadott. Rengetegen voltak, és nem
csak, hogy megmaradtak, szépen meg is nőttek. Vékonyka tönkjükön, szép nagy
karimás kalapkákat viseltek, szinte dupla akkorát, mint hetekkel ezelőtt. A hó
már az utolsó pihéig elolvadt róluk, a napsugarak szabadon, minden akadály
nélkül simogatták testüket.
Nem messze tőlük, egy kidőlt akácfán barna gomba fülelt,
mintha a fa hallgatózott volna. Ő nem más volt, mint az erdő füle, azaz az
egyedi kinézetű júdásfüle gomba. Tavaly ilyenkor nagyon sokkal volt szerencsém
találkozni, de most csak ezt az egyet sikerült megfigyelnem, de ő is több volt,
mint a semmi. Nagyon szeretem a látványát, mely valóban megszólalásig az emberi
fülre hasonlít, és tényleg olyan, mintha az a fa fülelne, aki éppen viseli őt.
Általában bodzákon fordul elő, de ő most egy mohapaplanba bújt kidőlt akácfát
választott.
A természet lakóinak hála ezen a délelőttön, ismét sok szép
élménnyel és emlékekkel térhettem haza, a télben lopakodott tavaszi erdei sétámból.
Február első napjaiban kemény éjszakai
fagyok vették uralmuk alá a természet ösvényeit, mely fagyok napközben sem
sokat engedtek. A táj fehér ünneplőbe öltözve tisztelgett a tél előtt, és minden
lakója a fák, a bokrok, az apró száraz fűszálak mindenki magán hordta ezt az
igazán elegáns, kristályokkal díszített felöltőt. Amikor megadatott, hogy a
szürke fellegek takarásából előbújjanak a nap fényes sugarai ezek, az apró
kristályok szikrázni, tündökölni kezdtek, beragyogva az erdő és a tisztás
minden szegletét.
Azonban a hó, a fagy nem mindeninek nyújt ilyen
gyönyörűséget. Az élőlények mindebből csak annyit látnak és éreznek, hogy
megváltozott a világ körülöttük. Azok a fák és bokrok melyek ősszel és a tél
elején finomabbnál-finomabb falatokat kínáltak nekik, most kirabolva, csupaszon
állnak. A dőzsölés hosszú hetekkel ezelőtt véget ért, helyette beköszöntött a
szegénység, melyben minden egyes, éhségüket csillapító falatért meg kell
küzdeniük, ha egyáltalán a vastag hó dunna alatt rábukkannak egy-egy ilyen
igazi kincset érő betevőre.
Évek óta él itt a fák sűrűjének ölelésében egy őzsuta,
akivel a természetnek hála gyakran megadatik a találkozás. Ez a csinos kiállású
erőlakó, minden esztendőben aprócska gidával, vannak évek, amikor pedig iker kicsinyekkel
gazdagítja az erdő lakóit. Tavaly nyáron későn ellett, hiszen június közepén
még hatalmas pocakját cipelte a zöld lombok sűrűjében.
Ez pedig most meg is látszik a kicsi és törékeny csemetéjén,
aki még a számára ismeretlen fehér világba követi anyja minden egyes lépést. A
vastag hó, a fagyos hideg téli idő, a gida számára még újdonság, hiszen ez az
első tele, melyet szerencsésen túl kell élnie. Azonban nem csak a tél
viszontagságai lepik őt meg, hanem az erdő, mező táplálék hiánya is. Az üde, zamatos
fű, a zsenge hajtások, a levelek kellemesen lágy roppanása a fogai között, már
rég a múltba vesztek. A hajnali harmat gyöngéd frissítője, már csak kósza
emlékként élhet kis buksijában. Korgó gyomra éhségét már csak száraz
fűcsomókkal olthatja, melyek elfeküdve pihennek a tisztáson, ízetlenül,
aszottan várják, hogy elrágcsálja őket. Az erdőszélen fagyott levelek
álldogálnak a vadszederbokrok tövisekkel felfegyverzett védelmében, melyek igaz
még zölden díszlenek, de ízüket már rég elvesztették. A hó dunna alól azonban
ezeket sem könnyű előcsempészni. Vékonyka, oly kecses lábacskáival óvatosan
kapargatja a vastag hótakarót, míg el nem éri a szegényes, de mégis oly sokat
érő betevőjét. Közben anyját figyeli, hogy ő is így cselekszik-e, tanulva tőle
minden pillanatában. Anyja pedig folyton kicsinyén tartja a szemét, védelmezőn
és odafigyelve annak minden mozdulatára.
Így telnek a kis család napjai ebben, a viszontagságokkal
teli téli időszakban, és titkon már egészen biztosan a tavaszról és zsenge friss
hajtásokról álmodnak, melyek újra, igazi lakomát tartogatnak majd nekik.
Hétfőn napközben egy enyhe légáramlatnak köszönhetően a
vastag hó dunna szépen lassan olvadásnak indult. Azonban kora délután egyre
komorabb és komorabb felhők kezdtek gyülekezni az égen, melyek egy újabb
havazás reményét tartogatták. A reményből szinte pillanatok alatt valóság lett,
és egymást követve szép nagyra hízott pelyhek hagyták el addigi
felhőotthonukat. Olyan gyorsan hullottak alá, hogy alig lehetett szemmel
követni őket. Most nem himbálóztak könnyedén, nem libegtek légiesen a
levegőben, csak gyorsan, mint akiknek sürgető dolguk akadt zuhantak alá. A sűrű
havazásban alig lehetett előre látni, mint fehér függöny, abból is a sűrűbb
szövésű takarta el a tájat. A pelyhek pedig csak hulltak és hulltak
rendületlenül, megállíthatatlanul egészen késő estéig. Ahogy a szoba ablakában,
kedvenc fotelemben üldögéltem, mint egy gyönyörű csoda tárult elém az erdő. A
hó, mint gyenge fényű lámpás világította meg a fák rengetegét, és egészen
távolra el lehetett látni. Szeretek így ücsörögni és csak úgy szemlélődni,
figyelni, mely teljesen feltölt és megnyugtat.
Az idei tél a mi vidékünkön igazán kitesz magáért. Hiszen
gyakran gyönyörködhetünk a tél legszebb kincsében a havazásban, mely a fagyos
időnek hála szépen meg is marad, minden télszerető ember örömére.
Sejtettem, hogy másnap, amint virradni kezd mesés látvány
fog majd fogadni, és így is lett. Minden fa, minden bokor ága vastag hórétegbe
öltözött, még a leges legvékonyabb kis gallyacskák is. Mint a legszebben
hímzett, fehér csipke takarta volna be a természet ösvényeit. Ez a látvány
valahogy most más volt, mint az eddigi havazások után, most mindenen megültek a
kristályok, semmit és senkit sem hagyva csupaszon.
Az erdőszélen őzsuta és aprócska gidája keresgélt egy kis
betevő után. Dolgukat a vastag hó, igencsak megnehezítette, és küzdelmessé tett
pár falatnyi élelmet is. Óvatosan és gyengéden a bokrok ágairól rágcsálták a
rügyeket, mely, ha jól nem is lakatta őket, de a gyomrukat mardosó éhséget,
valamelyest csillapította. A kicsi folyton anyja nyomában haladt,
kisebb-nagyobb távolságra elmaradva tőle, de egy pillanatra sem tévesztve szem
elől.
Ahogy egyre jobban virradni kezdett, felsejlettek a hegyek
ormain a nap első aranyló sugarai, és a fák csupasz karokkal álldogáló
sudaraiba lopakodtak.
Kora délelőtt volt, amikor friss, ropogós hó a szabadba
csalt engem is. Jól felöltözve könnyed sétára indultam. Az égbolt, vakítóan
kéken ragyogott, melyen csak egy-egy kósza felhőfoszlány úszott tova. A levegő
kristálytiszta volt, a levegő pedig mozdulatlanul állt. A hó dunnában pihenő
pelyhek, ahogy a nap sugarai simogatták őket, úgy csillogtak, mint a fényesre
csiszolt aprócska gyémántok. Mintha egy varázslatos mesevilágba cseppentem
volna, lélegzetelállító szépségű volt ezen a napon az erdő, és a tisztás. De
nem csak szememnek volt gyönyörűség, hanem a fülemnek is. Hiszen ahogy a nap
langyos sugaraival a fák ágait simogatta sorra szólaltak meg a madarak is.
Csuszkák füttyögtek boldogan, és messzi hangzóan, szajkók próbálkozta meg a
dalolással, mely nem igazán ment neki, így a dalból egészen különös hangok
kerekedtek, de mégis olyan jó volt őket hallgatni. Talán a széncinegéktől
kaptak kedvet, akik egyik gyöngyöző strófáikat hallattak a másik után. „Ti-ta,
ti-ta, ti-ta” ismételték hinta dalocskájuk, oly jól ismert hangjait, mely
könnyedén kúszott tova az erdő fái között. Idén már volt szerencsém megfigyelni
ezt a kedves éneküket, de most sokkal áthatóbban, sokkal erőtől teltebben
csengett. A téli kis madárkoncertbe részt vett a nagy fakopáncs is, de ő nem
dalával, hanem kedves dobolásával tette színesebbé a hangversenyt.
Olyan lelket nyugtató volt a havas erőben tett sétánk,
melyben újra a számomra legszebb előadásokban, a madarak énekében
gyönyörködhettem, hiszek ezek a pillanatok mindennél többet érnek.