"Cikk-cikk, cikk-cikk" hangok az erdők ösvényein

Az elmúlt hetekben és napokban bármerre is vitt az utam mindenfelé, a vörösbegyek hangját hallottam. Az erdő ösvényein, a kis kertemben, szüleim udvarában vagy éppen sétáink alkalmával. Mintha mindenhol ott lennének, mintha a mostani időszakban sokkal többen egyed lenne a környezetemben mint eddig. Van amikor kedves, rájuk oly jellemző "cikk - cikk, cikk - cikk" hangjuk oson a fülembe, de az elmúlt napokban a borús, esős és ködlepelbe bújt időjárás ellenére gyakran, több helyen gyöngyöző énekükben is gyönyörködni tudtam. Érzésem pedig, hogy többen vannak egészen helytálló, hiszen jelenleg is tart a vörösbegyek vándorlása. A hazánkban költő madarak nagy része az őszi hónapok beköszöntével dél felé vándorol, helyükre, észak felől telelő vendégek érkeznek hozzánk, de sok egyede csak megpihen nálunk és tovább folytatja útját dél felé. Tehát jól érzem, valóban több ilyenkor a vörösbegy hazánkban. Szinte észre sem vesszük, úgy cserélődik ki állománya. Hiszen csak azt látjuk és halljuk, hogy egész évben a környezetünkben vannak. Pedig a vörösbegyek vándorló madaraink. Azonban bizonyított, hogy évről-évre egyre több egyede dönt a helyben maradás mellett, és hagy fel a sok veszélyt rejtő vándorlással. 

A hazánkban telelő madaraknak nagy segítséget nyújtanak a madárbarát kertek, ahol napról-napra biztosítani tudják számukra a megfelelő lágy eleségeket. A vörösbegyek táplálékairól, evési szokásaikról, napi rutinjukról a későbbiekben bővebben fogok írni Nektek.

A téli fülőkék ébredése

Novemberben, az ősz utolsó hónapjában jár a természet és lakói. Az első téli hónapig még hetek vannak hátra, mégis a természet már jelzi a hideg évszak közeledtét. Ennek bizonyítéka pedig nem más, mint a téli fülőke megjelenése. 

Immár harmadik esztendeje követem szemmel, az erdő egyik rejtett szegletében élő fülőkék aprócska telepét. Kíváncsiságból látogattam meg élőhelyüket, hátha a kiadós őszi csapadék, a hűvös novemberi idő előcsalta kedvenc kis fotóalanyaimat. Reményeim pedig, hogy láthatom őket valóra vált. Éppen ugyanott jelentek meg, ahol az elmúlt két évben is. A szép kort megélt, gyér lombozatot viselő, hajlott törzsű gyertyán fa törzsén lelték meg otthonukat. Egészen pontosan a fa repedt kérgének a védelme alatt. Most még egészen aprók, sárgásbarna kalapjuk nem nagyobbak, mint egy borsszem, de a kis csoportban még apróbbak is megbújnak. A fakéreg repedése még féltőn dédelgeti őket, de ahogy telnek a napok, szépen lassan cseperedni fognak, és ahogy egyre nagyobbra nőnek kíváncsian bújnak majd egyre kijjebb és kijjebb védelmező otthonukból. 

Tartsatok velem, időről-időre megmutatom majd fejlődésüket. 

A téli fülőkék azon kevés gombák egyike, akik a téli időszakot választották termő idejüknek. Ők kifejezetten jól érzik magukat a hideg téli napokon, ha azonban kemény fagyok köszöntenek a természet ösvényeire, vagy vastag hótakaró fedi be termőhelyüket, pihenő időszakot tartanak a növekedésükben, és mihelyst a levegő enyhülni kezd tovább folytatják a fejlődésüket, éppen ott ahol azt abbahagyták.

 

 

Az én madárbarát kertem - Az etetés szabályai

 

 

Szajkó

Mielőtt az idei esztendőben is elkezdeném megosztani Veletek madárbarát kertem eseményeit, fontos, hogy leírjam a madáretetés legfontosabb szabályait. Hiszen lehet, hogy a megosztott történeteim, fotóim adnak nektek is kedvet, ehhez a nemes cselekedethez, melyet bárhol, akár még panelház ablakában, vagy erkélyén is alkalmazni tudtok.
Az első nagyon fontos szabály a folyamatosság!!!
Ha elkezdtük a legfontosabb és leghosszabb ideig tartó madárvédelmi tevékenységet, akkor azt az etetési időszak minden áldott napján folyamatosan, és odafigyelve kell tennünk. A kis tollasok hamar megszokják, hogy etetőinkben hozzá tudnak jutni a számukra szükséges elemózsiához, melyre számítanak is. A környékről vagy akár messzebbről is vonzza a madarakat a biztos élelemforrás, és, ha ez bármilyen oknál fogva megszűnne, pláne a kemény fagyokkal tarkított téli napok alatt, akkor tollas barátaink nagy bajba kerülnének. Kertünk vendégeinek nagy része csupán pár grammos kis apróság, akinek a téli időszak napjainak nagy része arról szól, hogy a szervezetük megfelelő működéséhez, és éltben maradásukhoz szükséges táplálékhoz hozzá tudjanak jutni. A rövid nappali időszakok, a kemény fagyok, és a hótakaró csak tovább nehezítik a helyzetüket. Reggeltől estig mindössze 5-6 órájuk van arra, hogy a betevőjüket meg tudják keresni, és el tudják fogyasztani. A kistestű madarak teste csupán egy-két napra elegendő zsírtartalékot képes felhalmozni. Ha bármilyen okból kifolyólag, nem sikerül nekik a megfelelő mennyiségű táplálékhoz hozzájutniuk, akkor az előttük álló, fagyos éjszaka akár végzetes is lehet a számukra.
A kertünket látogató tollas vendégek megszokják, és számítanak a feltöltött etetők kínálatára, hogy minden nap hozzá tudnak jutni a szükséges betevőjükhöz, éppen ezért olyan fontos az etetés folyamatossága.

Meseerdő óriásai

 

 

 

 

Óvatosan lopakodva kezd az ősz kiteljesedni. A fák koronái, a bokrok nyúlánk ágai egyre színesebb felöltőbe bújnak. A sárga, a vörös, a barna száz meg száz árnyalatában pompáznak az erdő ösvényei. Amikor pedig az őszi szél, melynek lehelete egyre hűvösebb, a sudarakba oson, egyik levelet a másik után szedi le az ágakról, akik könnyedén meglibbennek a levegőben és társaikra hullnak. Ahogy napról-napra vastagodik az avar, úgy lesznek egyre szellősebbek, egyre átláthatóbbak a fák koronái, melyek között kíváncsian tekintgetnek be a fellegek és a bágyadt arcú Nap. 

Kora délután volt, amikor utamra indultam. Az égbolton könnyed felhők andalogtak, újra és újra eltakarva a Nap korongját. Kellemesen hűvös levegő és könnyed szél járta át a fák rengetegét, melynek csöndjében tisztán hallani lehetett az otthonukat elhagyó makkok koppanását, és a levelek kedves neszezését. Utam a tölgyfákkal büszkélkedő erdőbe vezetett, ahonnan puha avar szőnyegen haladva a völgy mélyébe szedtem a lábaim. Az öregedő tölgyek ágai között cinegék, csuszkák motoztak, ottlétüket kedves csacsogásuk árulta el. A völgy szélén, ahová a Nap sugarai még könnyedén be tudnak osonni egy szép nagy kalapot viselő nagy őzlábgombán akadt meg a tekintetem. Hosszú kecses tönkjén hatalmas kalapot viselt, olyat, amilyet már rég nem láttam. Ekkor még nem is sejtettem, hogy ez még csak a kezdet. Ahogy a völgybe egyre mélyebbre ereszkedtem, újabb és újabb, nagyobbnál-nagyobb őzlábgombát fedeztem fel. Azt sem tudtam hova kapjam a fejem, hiszen annyian voltak. A fák védelmező törzsei mellett, a bokrok sűrű ágainak az árnyékában, mindenhol gomba nőtt. Volt, amelyiknek akkora kalapja volt, amit már a vékony szára nem bírt el. Tudatosan indultam el ide, hiszen az elmúlt évek alatt itt ilyenkor ősszel mindig találkoztam egyedeivel, de ilyen nagyra még soha nem nőttek, és ilyen sokan sem voltak. Több tucat hatalmas kalappal büszkélkedő őzlábgomba tette meseszerűvé a tölgyerdőt. Minden túlzás nélkül úgy éreztem, hogy egy gyönyörű mesevilágba cseppentem. Szinte hallottam a manók motozását a mohos fák tövében, szinte magamon éreztem kíváncsi pillantásaikat. Most megmutatom Nektek is a völgy óriásait, akiknek a kalapjaik alatt éjszaka apró lámpásokat gyújtva, az erdei manók figyelik a csillagok fényét és a karcsú Holdat, aki csöndesen cammog az éj sötétjében.

 

 

 

Hírnökök

 

Az ősz közepén járunk, amikor szinte napról-napra egyre több és több színben pompáznak az erdők ösvényei. A fák ágain könnyedén himbálózó levelek, akinek egy könnyed fuvallat is elég ahhoz, hogy elhagyják otthonukat, a zöld, a sárga, a barna, a vörös ezernyi árnyalatában játszanak. Az őszi ünnep a kiteljesedéséhez közeledik. 

Az erdők rengetege hallgatag, melyben a levelek zizegésének, az apró sipkás makkok koppanásának a nesze messzire oson a fák törzsei között. 

Ilyenkor októberben a természet ösvényein egyre több és több vonuló madárral találkozhatunk, akik északi otthonukból utaznak dél felé. Tegnap délután egy nagyon nagy, becslésem szerint 60-70 egyeddel büszkélkedő tengelic csapatot sikerül megfigyelnem. Fáról-fára, ágról-ágra reppentek, miközben egymással diskuráltak. Amikor szárnyakat széttárták még, ha messze is voltak, tisztán láttam élénksárga szalagjukat, ami a szárnyaikat díszíti. Gyönyörű kis tollasok, a legszínpompásabb énekes madaraink. Miközben megpihentek az ágak védelmében egymással kezdtek fecsegni. Kedvesen, lágyan csivitelő hangjukat messzi repítette az őszi szél. 

A hazánkban költő tengelicek nagy része állandó, de vannak, akik dél felé vonulnak. Ilyenkor ősszel azonban észak felől, telelő vendégként érkeznek hozzánk egyedeik. Amikor költő területükön hidegre fordul az időjárás dél felé kezdenek vonulni, melynek csúcs időszaka októberben van.  

A költési időszakot leszámítva, a tengelicek többedmagukkal, gyakran nagyobb csapatba állva élik a napjaikat. Réteken, mezőkön kutatnak táplálék után, előszeretettel szedegetik a bogáncs, az aszat félék, a bojtorján magjait. Ilyenkor szó szerint ellepik a tájat, miközben lágy csivitelésük töri meg a csendet. 

Az előrejelzések szerint hazánkban az időjárás napról-napra egyre hidegebbre fog fordulni. A magasabban fekvő helyeken talán az első hó is megérkezhet, hogy fehér lepelbe öltöztesse a tájat. Az északi tájakon pedig már beköszöntött az igazi hideg és nyirkos őszi idő. 

Az általam látott csapat, talán épp egy ilyen vonuló csapat volt, akik a mi vidékünket választják telelő helyükül. Az elmúlt napokban, az ország több pontján figyeltek meg téli vendégeket, csonttollúakat, fenyőpintyeket, csízeket, akiknek a megjelenése jelzés értékű, miszerint visszavonhatatlanul a hideg őszi napok közelednek.

Az erdő rejtekében

 

Kellemes őszi délután volt, amikor útra keltem az erdő ösvényén. Az égbolt minden szegletét sötétszürke felhők fedték be gondosan. Napok óta ők az uralkodók, vannak köztük szerények, haragosak és bőséges esőt hozók. Mellettük pedig a köd, mely olykor sűrűn szőtt, az idegen északi szelek, és a hűvös levegő gondoskodik a csalhatatlan őszi időjárásról.
Az erdő ösvényei a kiadós égi áldásnak hála sarasak, kisebb-nagyobb, friss vízzel telt tócsák várják újra a szomjas lakókat. Az avar napról-napra egyre vastagabb, egyre melegebb paplannal fedi be a talajt, de most nem zizegtek lábaim nyomán, vizesen bújtak szorosan egymáshoz a sárga, a barna, a bordó, a zölddel mintázott levelek, mint fagyos éjszakákon a madarak az odvak mélyében. Az őszi csendet hangok törtek meg, cinegék cserregtek a fák ágai közt, többen is voltak egész kis csapat. Egymással diskuráltak, miközben betevő után kutattak. A másik terebélyes tölgyfa ölelésében szajkók zajongtak. Recsegő, komisz veszekedésük teljesen elnyomta a cinegék lágy, csilingelő hangját. Úgy vitatkoztak egymással, mintha az utolsó falat makk lett volna a tét. Pedig makk van bőséggel. Évek óta nem láttam a tölgyerdőben ennyi makkot, a talajon ezer meg ezer számra hevernek, és még mindig érkezik az utánpótlás.
Ahogy a szajkók elcsitultak, újra őszi csendbe burkolózott az erdő. A némaság azonban nem tartott sokáig, hiszen ahogy az északi szelek a fák sudarai közé szaladtak, dühösen cibálni kezdték a tölgyfák ágait. Kopogni kezdett az erdő. Makkok tucatja hullott a földre, amikor pedig az ázott talajra értek, kedves hangjukon jelzek az erdő állatainak, hogy elérkezett az őszi lakoma ideje. Ők pedig érkeztek is sorban.
A tölgyerdőből utam az akácfákkal tarkított erdőbe vezetett, melynek peremén szúrós ágakkal büszkélkedő vadszeder bokrok állnak. Gyakran bírnak maradásra, kapaszkodnak belém, ahogy csak tőlük telik, de óvatosan, mindig ki bírok szabadulni marasztaló ölelésükből. Ahogy az ösvényén szedtem a lábaim az egyik bokor, sűrű mélyéből neszezés, halk mocorgás jeleire lettem figyelmes. Kis kamerám, ami épp nálam volt, a bokorra irányítottam, ahonnan egy szürkés bundát viselő vaddisznó lépkedett élő. Hallotta, érezte, hogy ott vagyok, hiszen megzavarhattam pihenő idejét. Egy rövid felvételt sikerült róla készítenem, ahogy komótosan tovaballagott.
A vaddisznók szeretik a szúrós indákkal, ágakkal védelmező vadszeder bokrok védelmét, hiszen egész évben zöld leveleik takarást, tüskéi pedig áthatolhatatlan biztonságot nyújtanak a számukra. Már több alkalommal találkoztam én is szederbokrok mélyében pihenő kedvenceimmel.
További utam a sötét völgy mélyébe vezetett, ahol nappal is a szűkület pihen, alig engedve be fényt birodalmába. A bőséges csapadéknak hála, a völgy mélyén, a vastag avar védelméből egészen apró, kalapokat viselő gombák kukucskáltak élő. Talán az elkövetkező hetekben még többen lesznek, hiszen az előrejelzések szerint, újabb és újabb csapadékot adó fellegek fognak a természet ösvényei fölé vonulni. Az időjárás adott a számukra, izgatottan várom őket. 

 

 

 

Füttyögés az erdő rengetegében

 

Csuszka

 

A kellemes őszi meleg, a már-már nyárias levegő, a kis tollasokat dalolásra készteti. Legutóbb a széncinege gyöngyözően csengő hinta dalocskájáról számoltam be Nektek, most pedig a kékes tollruhába bújt csuszkáról fogok mesélni. A csuszkák állandó madaraink, akiknek a jelenlétében, egész esztendőben gyönyörködhetünk.   

Bármikor is lépek rá az erdő ösvényére, szinte nincsen olyan látogatásom, hogy ennek a folyton izgő-mozgó madárnak a hangját ne hallanám. A csuszkák az esztendő minden áldott napján párba állva élik az életüket. Párkapcsolatuk évekre szól. A párok a költési időszakon kívül is védelmezik, óvják revírjeiket, és a birtokolt területük határain belül tartózkodnak. Mivel egész évben párkapcsolatban élnek, éppen ezért hallhatjuk olyan gyakran “tveed-tveed” kapcsolattartó hangjuk. Hiszen a hím és a tojó ezzel a hanggal tartja folyamatosan, egymást közt a kapcsolatot. Távolra soha nem mennek egymástól, ha az egyik kicsit odébb áll, a másik máris hangjával jelez társának. 

Ilyenkor ősszel is gyakran hallom “tveed-tveed” hangjukat az erdő rengetegében. Azonban az elmúlt napokban nem csak kapcsolattartó hangjukat, hanem a rájuk jellemző különleges füttyüket is meg tudtam figyelni, mely hang messzi kúszva töltötte be az erdő ösvényét. Általában a tél közepétől hangos az erdő a csuszkák füttyeitől, de most az ősz, a kellemes meleget tartogató szeptember is megajándékoz kedves füttyögő hangjukkal. 

Hinta dalocska

Széncinege tojó

Az ősz első hónapjának a közepén járunk, de az időjárás mit sem foglakozik azzal, hogy a naptár mit mutat. Hiába köszöntött be a szeptember a hőmérséklet napközben még mindig a nyarat idézi. Az éjszaka sötét leple alatt azonban már hűvösre fordul az időjárás, hajnalra pedig apró harmatcseppek ülnek ki a növényekre, csillogó felöltőbe bújtatva őket. A meleg idő, a nap simogató sugarai azonban megtévesztő lehet a természet lakói számára. 

Ma délután is nyáriasan meleg uralta a  természet ösvényeit, melyben a széncinege hímnek daloláshoz szottyant kedve. Csőrét széttárva, a tavasz egyik legszebb előadását kezdte énekelni, a szívemnek oly kedves hinta dalocskát. Hangja úgy gyöngyözött, mint a csendesen osonó kis patak kristálytiszta vize, mintha valóban a tavaszt, a kikeletet köszöntené. Hosszú hetek teltek már el a madarak dalai nélkül, hisz a költési és a fiókanevelési időszakuk régen véget ért. Hangjukat csak a kapcsolattartásra és a riasztásra használták. Ma délután azonban a széncinege kedves strófái, melyek oly jókedvűen csilingeltek, újra élettel töltötték meg az erdő fáinak rengetegét. 

Ha nem hallom közben a fák hulló leveleinek halk neszeit, az apró sipkás makkgyerekek kedves kopogtatásait  és érzem olyan tisztán az ősz utánozhatatlan illatát, gondolkodás nélkül elhittem volna neki, hogy ismét a tavaszi erdő ösvényét járom. 

A természet terített asztala - Bükkmakk

Bükkmakkok

A lombelegyes erdei út szélén, szép sudárra nőtt bükkfák állnak. Mindössze ketten lelték itt meg otthonukat, szorosan egymás mellett, ágaikat összekulcsolva. 

Ilyenkor az ősz első hónapjában leveleik már nem abban az üde zöld színben tündökölnek, mint hetekkel ezelőtt, megfakultan, egyik másik már sárgán ringatózik az ágakon. A levelek sokasága között pedig már ott bujkálnak a terméseik. A makkocskák még az apró tüskékkel díszített kupacsokban lapulnak. De egy szép őszi napon majd sorban felnyílnak, és mint apró csillagok díszítik otthonukat, a bükkfa ágait. 

A természet terített asztala

Beköszöntött az ősz, a terméseket érlelő, csöndesen cammogó szeptember. 

Az őszi nap fényében fürdő erdőszéleken, az erdei utak mentén, a fák rengetege között megbújó tisztáson otthonra lelt növények, már terméseiket érlelik. A fák ágain, a levelek sűrűje között makkok szoroskodnak, a bokrok ágai lédús gyümölcsöktől roskadoznak, a virágok szárán pedig különféle formájú termések pihennek, melyek mindegyike az új élet reményét, apró magok tömkelegét rejtik magukban. Az ősz róluk szól, a korgó gyomrokat, az éhes csőröket, és a rejtett spájzokat megtöltő termésekről. Ezekben a hetekben szinte roskadoznak a bokrok kesze-kusza ágai a színes termésektől, amik mágnesként vonzzák az erdők lakóit. A természet minden ősszel bőségesen megtéríti az asztalát, hogy hiányt senki ne szenvedjen a finom csemegékből, hogy minden lakójának az éléstára meg tudjon telni, mindenki bőségesen megtömhesse spájzát, aki a télre előre gondol. 

Az előttünk álló hónapokban elmesélem és megmutatom Nektek, hogy milyen terméseket érlelnek az ősz nap bágyadt sugarai, melyik erdőlakó, melyik termést fogyasztja, és hogy a szorgos kis erdei gyűjtögetők hová rejtik a télre összeszedett betevőket. 

Tartsatok velem az őszi erdők ösvényein, hiszen az előttünk álló hónapok is megannyi megfigyelési élményt és kedves pillanatokat fognak rejteni. 

Ősz végén

Júdásfülegomba

Lassan, de biztosan végéhez közeledik az ősz, mely az idei esztendőben kellemes meleg időt és bőséges csapadékáldást tartogatott. Igen az eső cseppjei valóban áldást jelentettek az erdők, mezők ösvényeinek, melyek szárazon, repedezetten álltak a színes levelekkel büszkélkedő, és az álmukra szenderedő növények védelmében. A november is, éppen úgy, mint az ősz többi hónapja, a szokottnál enyhébben alakult. Pedig már egészen halkan, új évszak kopogtat a természet ajtaján, de úgy tűnik az időjárás ezzel mit sem törődik.

Vasárnap kora reggel, amikor utamra indultam kellemes enyhe idő fogadott a fák rengetegében. A sudarakba gyenge szél osont, de már nem volt kiket táncba vinnie. Az ágak csupaszon álltak, karjaikkal az ég felé nyújtózkodtak, leveleik pedig a talajon pihentek vastag, puha avarrá sokasodva, melyen ezen a reggelen oly kellemes volt a járás. Most nem zizegtek a talpaim alatt, az eső cseppjeitől elnehezülten, csöndesen, hallgatagon tűrték lépteimet. Az égbolton fehér pamacsok úsztak tova, mint egy kedves nyáj, akiket láthatatlan kezek terelnek. Jó pár napja nem sütött ki a nap, de ez a reggel a jó idő, egy szép őszi vasárnap reményét hordozta magában.

Amikor a tisztásra értem már a hegy tetején álldogáló tölgyfák koronáit simogatták a napsugarak, de most utam, nem arra vitt. A napos idő csábított, hogy arra menjek, de szívem mást diktált, és rá hallgattam. Hiába vágytam már a napsugarak melengető simítására, hisz oly sok napon át nélkülözni kellett, mégis a félhomály, a nyirkos völgy mélye  felé vettem az irányt. Abban bíztam, hogy a sok eső, a langyos őszi idő, kalapos kis kedvenceimre jótékony hatással lehetett. Sejtesem pedig be is igazolódott, hiszen a völgy mélye telis-tele volt aprócska gombákkal. Minden honnan előbújtak, a vastag avarpaplan alól, a fák törzsein pihenő mohapárnák védelméből, és a kidőlt fák kérgeinek repedéseiből is. Egyik kisebb volt mint a másik. Egészen vékonyka tönkjükön, olyan apró és törékeny kalapkát viseltek, hogy  egy nagyobb esőcsepp könnyedén kárt tudott volna bennük tenni. Biztonsággal nem tudnám őket nektek megnevezni, találgatásokba pedig nem bocsátkozom, mert a gombáknál ez nem engedhető meg. Hozzájuk szakértelem kell, velük tévedni nem lehet. A sok gomba közül egy volt, akit ismertem. Aki jellegzetes kinézetének köszönhetően könnyen beazonosítható, ő pedig nem más, mint a júdásfülegomba. Emberi fülre emlékeztetőt megjelenése megkönnyíti a meghatározást. Olyanok mintha ők lennének az erdő fülei, akik ágakon, mohás fák törzsein meglapulva hallgatóznak.

A völgyből hazafelé indulva utamat a madarak kedves hangjai kísérték. A kellemes meleg, a nap szikrázó sugarai jókedvre derítették a fák ágai között motozó tollas kis társaságot. Csacsogtak a cinegék, egymással diskuráltak a csuszkák, kedves hangjukon fecsegtek az őszapók, hívogatójukat ismételgették a a süvöltők, a fák sudarai felett egerészölyv kiáltotta messzire hangzó "hié-hié" strófáit, melyre a szajkók éktelen rikácsolásba kezdtek. Az erdő ösvénye élettel és hangokkal telt meg, melyet oly jó volt hallgatni, a csöndes, ködös napok után. Szeretem az erdő csendjét is, amikor pár nappal ezelőtt a köd puha leple alatt a némaság volt az úr, de amikor meghallom a madarak kedves hangjait, szívemet azon nyomban elvarázsolják.

Nagy őzlábgombák az avar védelmében

Az idei ősz második fele bőséges csapadékkal áldotta meg a természet szerteágazó ösvényeit. Nagyon nagy szüksége volt már a földnek az éltető eső cseppjeire, hiszen a nyári és az ősz elejei hónapok is súlyos aszályt tartogattak. A növények nagy része már téli álmára hunyta szemét, a fák, a bokrok csupasz karokkal álldogálva pihennek. Azonban vannak, akiknek a késő őszi eső, a szokatlanul enyhe idő, kedvező feltételeket teremtett a fejlődésükhöz. Ők pedig nem mások, mint kalapos kedvenceim a gombák. 

Ma késő délelőtt nyakamba akasztottam a fényképezőgépem, és apukámmal elindultunk egy könnyed sétát tenni az erdő ösvényén. Az égbolton szürke felhők kezdtek tornyosulni, a közelgő esőt hozó front közeledtét jelezve. A felhők közötti apró réseken, kíváncsian kukucskáltak elő a nap kellemes meleget adó sugarai, a gyenge szél pedig boldogan szalad a fák csupasz sudaraiban. Egyik-másik szélgyerek elevenen nyargalt le a talaj felé, és gyöngéden igazgatni kezdte a színes avart. A levelek pedig szófogadóan követték őket, miközben halk zizegésük, mint jóleső kacaj törte meg az erdő néma csendjét.

Az erdőszélén álldogáló növények színük hagyottan, megsápadva álldogáltak. De volt még köztük egy-két pelyhes kenderkefű, nehézszagú gólyaorr, vízi csillaghúr, akiknek ugyan már eleven pompájukat elvették az őszi hónapok, de mégis, mindezek ellenére élni akartak, dacolva az idővel. A vadszeder bokrok védelméből ismerős hang szűrődött ki. A vörösbegy, csettegő, eleven hangja. Testét ugyan nem láttam, hiába kerestem, a zöld szederlevelek, melyeken egy csöppet sem látszik az ősz múlása eltakarták a kedves vörös mellényes madárkát.

Utunk a kis tölgyesbe vezetett, ahol a nagy őzlábgombák élnek. Szerettem volna még látni őket, hiszen az idei őszön ez idáig nem adatott meg a velük való találkozás. Hiába szeptember, október a fő termőidejük, a csapadék hiányát akkor ők is megsínylették, és a száraz földből nem dugták elő csinos kis kalapjukat. Reménykedtem benne, hogy a fagymentes idő, a bőséges csapadék még kedvet adott nekik is, mint többi gombának is a növekedéshez. A természetnek hála nem kellet csalódnom, mert mihelyst a tölgyfák védelmébe értünk meg is akadt a tekintetem az első, karcsú tönköt viselő őzlábgombán. Az elsőt pedig három követte, akik még fiatalok voltak, melyről összezárt kalapkájuk árulkodott. Ilyen késői időpontban, amikor már a tél kopogtat a természet ajtaján még nem találkoztam velük, de a szokatlanul enyhe november, a bőséges csapadékáldás meghozta a kedvüket a növekedéshez.  
Most, hogy soraimat írom, az ígért front meg is érkezett. A szürke felhők elfoglalták helyüket, betakarva az égbolt minden szegletét, és lassan elkezdik útnak indítani esőcseppjeiket.

Visszatértek a csízek

A csízek, kis termetű pintyfélék, akikkel főként az őszi és a téli hónapokban találkozhatunk. Vonuló madarak, ők a hideg, téli hónapokat töltik hazánkban. Fészkelő területeik főként Európa északi országai, ahonnan az ősz beköszöntekor szárnyra kapnak és megkezdik vonulásukat Európa déli irányába. Vonulásukat és letelepedésüket elsősorban a táplálék bősége határozza meg. Ahol elegendő betevőt tudnak maguknak találni, és az időjárás is számukra kedvezően alakul, ott töltik a téli hónapokat, ahonnan aztán tavasszal ismét útra kelnek, hogy visszatérjenek költési területeikre. Hazánkban kis számban fészkelnek, így a tavaszi és nyári időszakban csak elvétve találkozhatunk egyedeivel, de azokkal is inkább a hegyvidéki, fenyves erdőségekben. 

Két napja, a természetnek hála sikerült egy szép nagy számból álló csíz csapatot megfigyelnem, ahogy a patakpart szélén álló égerfa ágain keresték betevőjüket. Szeretik az enyves éger termésének a magvait, ez a legfontosabb táplálékuk. Ez mellett még gyomnövények apró magvait, fenyő tobozokban lapuló magokat és nyír fa termését is előszeretettel fogyasztják. 

Az én kiskertemben is rendszeres téli vendégek, de ez idáig még nem bukkantak fel kis birodalmamban. Majd a téli hónapokban, amikor a természetben kevesebb és nehezebben elérhető lesz a táplálék, akkor egészen biztosan meg fognak tisztelni a jelenlétükkel. 

A csízek őszi vonulásának a csúcsidőszaka október és november hónapokban van. Ha pedig nagy hidegek köszöntelek be hazájukban, akkor invázió szerűen kelnek útra dél felé. 

Őszbe lopakodó nyár

Tuskógomba

Színesedő bükklevelek 

Színesedő tölgylevelek

Október vége felé járunk, amikor kiteljesedik a természet utánozhatatlan pompája. A fák ezernyi színben játszanak, vannak akik barna, vannak akik vörös, egyesek pedig sápadt sárga leveleiket dédelgetik, addig amíg csak lehet. De amikor a pajkos szélgyerekek a sudaraikba szaladnak, és megrezegtetik karjaikat, egymást követve hullnak alá ezek a színes levelek, hogy ellejtsék utolsó táncukat. Az erdő csendjét hol halkabban, hol hangosabban veri fel kedves zizegésük, csöndes suttogásuk. Esés közben mintha azon tanakodnának, hogy hova pottyanjanak, tétován lebegnek mígnem szépen egyesével mindannyian elfoglalják helyüket. Miközben a talajon az avar csak vastagszik és növekszik, a fák koronái egyre szegényeknek, csupaszodó karjaikat nyújtogatják az ég felé. Az erdő sűrűjébe lassan visszatér a hónapokig nélkülözött fény és világosság. A nap sugarai újra a talajt cirógatják, egy kis melegséget adva a levelek sokasága között megbújó aprócska életeknek. Mert még tudnak meleget adni, kellemes simogató meleget, mely oly jóleső érzéssel tölt el mindenkit.

Ilyenkor októberben a hajnali és kora reggeli órákban már egyre jobban dideregnek az erdők, mezők lakói. Az éjszaka dérleplet lehel rájuk, de amint a nap elkezdi melegét önteni a tájra, a levegő is ügyesen kellemes meleggel telik meg. A mi vidékünkön napközben az időjárás a késő nyarat idézi, mit sem törődve vele, hogy október második felében ballagunk.

Amikor kora délután az erdő ösvényén szedtem a lábaim a kék égen csak egy-egy felhőpamacs andalgott. A tisztás mögött álldogáló hársfák csupasz karokkal álldogáltak, szemeiket álmosan dörzsölgették, és le-le hunyták. Törzseik között napsugarak táncoltak, az alattuk sokasodó száraz leveleket pedig a szél igazgatta, mintha nem tetszett volna neki az elrendezés. Talpaim alatt elevenen csörögtek, érezni lehetett rajtuk is, akárcsak a földön a csapadék hiányát. Hiába van ősz, idén nem a kiadós csapadékról szól, pedig nagyon nagy szüksége lenne a természetnek az eső cseppjeire. A hársfákkal tarkított erdő tölgyesben folytatódik, ahol a fákon élénk sárga, barna és sápadt zöld levelek ringatóztak a gyenge szélben. Csodás színeket loptak a tájba, sokáig álltam fenséges, tisztelet sugárzó törzseik között. Amikor erre járok mindig öröm és büszkeség tölti meg a szívem, hiszen megtiszteltetés ilyen szép kort megélt fák vendégségében történet az időt. A tölgyek között vadkörte fák, közönséges fagyal, vadrózsa, kökény bokrok dédelgetik a terméseiket, várva az arra járó éhes erdőlakókat.

A napsütötte hegyoldalon madarak egész kis hada múlatta az idejét. A fák kéregrepedéseiben, a levelek fonákján megbújó rovarokra, hernyókra vadásztak. Cinegék, csuszkák, őszapók több tagból álló csapata keresett, kutatott a tölgyek védelmében. Ahogy álltam és figyeltem őket különös hang ütötte meg a fülemet, legalábbis ősszel nekem különösnek számít, hiszen ilyenkor még nem sikerült hallanom a zöldike, más madárral össze nem téveszthető énekét. Dala alig volt hallható, de a természet hangjára érzékeny fülem tisztán hallotta. Hiba csacsogtak a cinegék, kiáltoztak a csuszkák, diskuráltak egymással az őszapók és veszekedtek a szajkók én, mégis egészen tisztán kivettem strófáit.

Az erdei út mentén a tölgyek közé vegyülve három bükkfa áll. Sima, szürke törzsük sudár termetük hamar kiválik közülük. Az ő leveleik is szépen színesednek. Sárga, vörös, barna árnyalatait festett rájuk a természet. Alattuk pedig makkjaik sokasodtak, az erdő állattaniak nagy örömére.

Hazafelé tartva az erdő árnyas része felé vettem az utam, bízva benne, hogy itt, ahol a talaj nyirkosabb, hiszen ősszel a már egyre alacsonyabban járó nap sugarai már nem érik el, talán lehetnek gombák. Sejtésem beigazolódott, mert sikerült pár tuskógombát megfigyelnem. Emlékszem négy éve, amikor csapadék áldásban bővelkedő volt az ősz, mennyi gomba kukucskált elő az erdőben. Azt sem tudtam hová kapjam a tekintetem, melyiket örökítsem meg. Most pedig csak kutattam és kutattam őket, és mindössze egy tucat kalapost sikerült találnom. De nekik is nagyon megörültem.

Az előre jelzések szerint a következő egy hétben sem lesz számottevő változás az időjárásban. Marad a csapadék nélküli száraz, évszakhoz képet meleg idő, mely nem fog kedvezni őszi kalapos kedvenceimnek. De a többi élőlényre sincsen jó hatással a szokatlan meleg, mely már nem is olyan szokatlan, hiszen sajnos az évszakok szép lassan kezdik elveszteni jól megszokott ritmusukat.

Október az erdőben

 Összebújva

 Kalapja alól kukkoló 

Csertölgymakk

Október van, az ősz második hónapja, melyben kiteljesedik a természet színpompás szépsége. Az erdők ösvényein délcegen álló fák koronájába, az egyre hűvösebb éjszakák leple alatt utánozhatatlan színeket fest a természet, láthatatlan ecsetjével. 
Szombaton, a mi vidékünkön, szinte egész álló nap kövér cseppek hullottak alá a komor, szürke fellegekből. Nagy szükség volt a csapadékra, mert a nyár és az ősz elmúlt hónapjai, hetei nem sok égi áldással öntözték meg a természet lakóit. Ezért minden csepp nedvesség nagyon sokat számít nekik, hogy szomjukat tudják oltani, mielőtt téli álmukba szenderednének. 

Vasárnap reggelre a szürke felhők sokasága tovarobogott, a kék égbolton csak pár fehér pamacs díszlett, akik kelet felé andalogtak, messze elkerülve a nap szikrázó korongját. A természet minden egyes teremtménye cseppruhába öltözve várta a melengető sugarakat, a hűvös éjszaka után. Amikor pedig elérte őket, ruhájuk úgy csillogott, mintha gyémántokkal lett volna kirakva. Szeretem az eső utáni tájat, hiszen szépsége magával ragadó. Kora délután, volt egy kis időm, hogy egy könnyed sétát tegyek az erdőben. Ekkora a levegő már kellemesen enyhe volt, olyan igazi őszies, amikor már nem izzad az ember, de nem is fázik, tökéletes kirándulóidő. Az ösvényt szegélyező fák leveleinek a nagy része még zölden himbálózott a gyenge szél simításra, de egyre több sárga, barna, vörös szín megannyi árnyalata pihent meg köztük. A színes levelek védelmében pedig termések lapultak, egyik-másik pedig épp akkor indult útjára, halk koppanásuk messzire osont a csöndes ösvényén. 

A természet az idei őszön is bőségesen megterítette az asztalát melyen, többek között bodzák, kökények, galagonyák, csipkék, makkok várják éhes vendégeiket. Utamon haladva nem csak a termések sokszínűségében, a fák leveleinek pompájában, hanem az avar védelméből, a moha párnák közül előkandikáló aprócska gombákban is alkalmam volt gyönyörködni. Ilyenkor ősszel, amikor bőséges csapadékot tartogat az időjárás, kisebb-nagyobb kalaposok kezdik el növeszteni termőtestüket, hogy az erdők talaját kedves jelenlétükkel tegyék még színesebbé. Miattuk is szeretem annyira az ősz hónapjait. 

 Színesednek a tölgyfák levelei

 Hamvas szeder

Vadszeder 

Őzek az erdőszélen

Őzsuta

Az elmúlt hétvégére beköszöntött az igazi ősz. A hosszúra nyúlt, szokatlanul jó időnek egy északról érkezett hidegfront vetett véget, és végre a szokott medrébe tért a november.

Vasárnap hajnalra fagy vette uralmába a természet ösvényeit, és amikor sétámra indultam igencsak fázós volt a levegő. Szeretem ezeket, a csípős reggeleket, amikor a levegő kristály tiszta, éppen úgy, mint az égbolt, melyen egy kósza felső sem osont tova. A nap akadálytalanul szikrázhatott, fényét és melengető sugarait szórhatta szét. A fagy, az eddig még kitartó virágok kései pompájának véget vetettet, ernyedten álldogáltak az erdőszél vastag avarjában. A tisztást takaró növények viharverten feküdtek, és kristályos dérruhába öltözve fedték be a talajt. Egy éjszaka alatt véget ért a késő őszi virágzásuk. A tisztást körbeölelő fákról a november már minden egyes levelet a talajra terelt, melyek most vastag avarrá sokasodva védelmezik a földet.

A tisztás túloldalán őzek motoztak. Egy bak, akinek koronája még a fejét díszítette, annak ellenére, hogy október végén már megkezdődik az agancsuk hullatása, és egy csinos kis suta. Ismerem őket, testvérek, aki már anyjuk nélkül járják a környező erdőséget. Gyakran látom őket a tisztáson, és a kertünk mögötti erdőben. Hol együtt, hol külön szedik kecses lábaikat. Ezen a reggelen együtt voltak, én pedig a fák és a bokrok csupasz karjai között jól meg tudtam figyelni szépségüket. Azonban bármennyire is óvatos voltam, a suta észre vett, nem szaladtak el, csak komótosan elindultak, kecsesen a tőlük megszokott járással, mely kerül minden feltűnést, majd lassan eltűntek a szederbokrok zöld leveleinek a takarásában.

Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott a keleti égbolton, és megsütötte a fák csupasz karjait, halk, szinte alig hallható csacsogással tengelicek kezdtek diskurálni egymással. Többen voltak, egymás szavába vágva csiviteltek. Percekig hallgattam őket, hiszen nagyon szeretem a tengeliceket, és már régen, több hónapja nem volt hozzájuk szerencsém. Tisztán nem láttam őket, mert a magas fák koronájában a messzeségbe vesztek, de lelki szemeim előtt ott voltak, teljes életnagyságban. Könnyed kis sétámat az ő hangjukon kívül a csuszkák, a cinegék, és az őszapók csacsogása kísérte, a messziből pedig a házsártos szajkók hangos zsörtölődése kúszott be a fák közé.

Jó volt újra érezni az igazi ősz hideg leheletét, ahogy a csípős szél az arcomat simogatja, és mélyen a tüdőmbe szívni a kristálytiszta levegőt.           

 Tengelicek

 Őszi erdő

Novemberi vadvirágok

 Százszorszép

Közönséges ínfű

 

Lassan, de biztosan a végéhez közelít az ősz, ami ebben az esztendőben igazán még meg sem érkezett. Az enyhe időjárás mind a mai napig tartja magát, de reggelente már csillogó harmatruhában és a köd könnyed fátylában úsznak a természet ösvényei. Napközben azonban, ahogy a köd feloszlik, kellemesen melengetik a tájat a nap szikrázó sugarai.

Az elmúlt hosszú őszi hetek ez idáig még nem hozták meg a fagyokat, de az előrejelzés szerint, a hét második felében talán már az ilyenkor megszokott kerékvágásba tér a hőmérséklet. A fagyoktól mentes éjszakáknak és nappaloknak hála egyes vadvirágok még szépen bontogatják kedves kis szirmaikat. Ők a rövid nappalos növények, melyeknek elegendő egészen rövid, alig nyolc órás világos, nappali időszak. De akadnak olyan virágok is, akiknek virágzása nem függ a nappalok hosszúságától. Az év bármely évszakjában nevelhetnek bimbókat és virágokat, akár egész esztendőben, beleértve a téli hónapokat is.

A kis tisztáson még szépen pompázik a fehér szirmokkal büszkélkedő őszirózsa, aki tipikusan rövid nappalos növény. Az erdőszélen pedig élénk rózsaszín virágú, pelyhes kenderkefüvek tarkítják a színes őszi avart. De nem csak az ő szépségükben volt szerencsém legutóbbi sétámon gyönyörködni, hanem a százszorszépében is, aki a legjobb példája a fényközömbös növényeknek. Velük enyhe téli napokon is találkozhatunk, és, ha a nap sugarai előbújnak a felhők mögül virágai, teljesen szétnyílnak. Ha viszont a napsugarak takarásba kerülnek összébb záródnak rózsaszínnel szegett fehér szirmai, estére és éjszakára pedig teljesen összecsukódnak.

Az imént említett virágokon kívül, ugyancsak az erdőszélen egy ilyenkor egészen ritka fajra is sikerült rábukkannom, aki nem más volt, mint a közönséges ínfű. Ősszel még nem volt szerencsém találkozni vele, hiszen ő tavaszi virág, és legszebb pompáját áprilisban, májusban éli. Mégis, most az őszbe lopakodott tavasz előcsalta őt, és teljes szépségében ragyogott, a sárga falevelek védelmébe bújva. Bár egészen alacsony termetű növény, mégis feltűnő, kasmírkék szirmai, mágnesként csalta a tekintetemet.

A természet mindig, minden pillanatban kedves élményekkel ajándékoz meg, melyek olykor egészen szokatlanok, de mindegyike fontos kincs a számomra.  

 Pelyhes kenderkefű

 Őszirózsák