Mókus móka

A mai bejegyzésemben Szotyiról és pajtásáról fogok írni Nektek. A márciusi szokatlan hideg és hó, nem csak a madárvilág tagjait érte váratlanul, hanem az erdő minden kisebb-nagyobb lakóját újabb kihívás elé állította.

A fenyőfám karjai között lapuló kis fészek kedves lakója, mint azt Ti is már jól tudjátok Szotyi,a vörös bundás mókuslány. Neki és a többi mókusnak nem a tél a kedvenc évszakja, hiszen ezekben, a hónapokban ínséges időszakot tartogat számukra is a természet, és fogaikat csikorgató hideget. Védett otthonukat csak akkor hagyják el, ha a gyomrukat mardosó éhség parancsol nekik. Az emberlakta települések közelében élő kis bundásoknak szerencsésebb a helyzetük, mert az élőlénybarát kertekben, napról-napra betevőt tudnak találni maguknak. Természetesen ők is, mint erdőlakó rokonaik gondolnak előre a télre, és a szűkös hónapokra. Ősszel, amikor a dió, a mogyoró, és a makk érésnek indul, reggeltől estig azon tüsténkednek, hogy aprócska spájzaikat megtöltsék, finomabbnál finomabb falatokkal. De ezeknek a kis raktáraknak a tartalma véges, és tél végére sokuk teljesen kiürül, vagy van, amelyekről meg is felétkeznek, hisz hol volt már az ősz, azóta nagyon sok és hosszú hét telt el. Amikor pedig még hó is nehezíti, az amúgy is viszontagságos téli napokat még nehezebb a helyzetük, még nehezebben, vagy egyáltalán nem férnek hozzá a rejtekhelyeikhez. Ezért fontos, hogy gondoljunk rájuk is, és egy kis betevővel kedveskedjünk, a környékünkön élő mókusoknak.

A mi házunkat körülölelő nagy erdőségben, a természetnek hála sok mókus éli a napjait. Szotyin kívül, aki a télen már nem az erdő, hanem az én kertem lakója lett, többen betérnek hozzám, vendégségbe. Ősszel, amikor a diófám érlelte a terméseit, volt, hogy 5-6 vörös bundás gyűjtögetett egyszerre, minden veszekedés, vagy szőrbekapás nélkül. Nyugodtan elvoltak egymás társaságában, mintha tudták volna, mindannyijuknak bőséggel jut a finom csemegéből. Azóta is visszajárnak, hisz tudják, itt mindig találnak élelmet, amivel konokul mardosó éhségüket csillapítani tudják. Szívesen lakmároznak az ipari tepertőből, és az elrejtegetett diókat is boldogan szedik össze, majd fogyasztják el. A napraforgómagot azonban csak egy mókuska szereti, mégpedig Szotyi, nem hiába kapta ezt a nevet. Ő minden áldott nap beül a madarak tálcás etetőjébe, és addig töri egyik szem magot a másik után, még jól nem lakik. Vasárnap délelőtt is lemerészkedett a fenyőről, evett, ivott, tisztálkodott, majd amikor feltűnt az erdőből érkező pajtása, hihetetlen nagy játékba kezdtek. Nem törődve a hóval, a hideggel, ők csak kergetőztek, ugráltak egyik fáról a másikra, majd a fogócskát a talajon folytatták. Amikor pedig elfáradtak, boldogan szuszogva pihentek, egyikük az egyik, másikuk a másik ágon üldögélve. Majd kisvártatva kezdődött minden élőről.

Öröm, és boldogság a mókusok önfeledt játékát nézni, ahogy akrobatikus ügyességgel ugranak egyik ágról a másikra, félelmet nem ismerve vetődnek a fák koronái között, miközben, szép hosszúra nőtt farkukkal irányítják az ugrásaikat. A természetnek hála, gyakran megfigyelhetem ezeket a mókákat, melyek az erdő fái között zajlanak.