Évről-évre, február közepétől izgatottan várom azt a pillanatot, mikor
meghallhatom a szívemnek egyik legkedvesebb muzsikát, mely nem más, mint a
fekete rigó lágyan fuvolázó éneke. Azonban hiába vártam, a napok csak teltek,
és teltek, de a fagyos téli időjárásban esze ágában sem volt dalra fakadnia.
Szépen lassan eltel a február, és beléptünk az első tavaszi hónapba, de csak a
naptár szerint. Március elején beköszöntött az igazi tél, fogakat csikorgató
éjszakai fagyokkal, sűrű hóeséssel, és a vastag hó dunna egyáltalán nem a
tavaszt idézte sem nekünk embereknek, sem pedig az állatvilág tagjainak. A
madarak, akik már a tavalyi vagy az, az előtti esztendőkben ilyenkor már vígan
ismételgették egyik strófájukat a másik után, most csendesebben élték a
napjaikat.
Azonban tegnap megérkezett a várva várt enyhülés. A fagyott hó
lassan olvadásnak indult, halk koppanással csepegett a fák ágairól, a talajt
takaró vastag dunna pedig kezdett megrogyni, vizessé válni. A gyenge szél
kellemesen enyhe levegőt repített magával, sokkal barátságosabbat, és simogatóbbat,
mint pár napja. A tavaszias hangulatú idő, idén először meghozta a fekete rigó kedvét
is a dalolásra. Az alkonyat lassan
szürke fátylát kezdte az erdőre teríteni, amikor a fa legtetején büszkén
álldogálva, megpróbálkozott kellemesen lágy, fuvolázó énekével. Még nem
sikerült neki teljesen az nóta, de azért halkan tovább folytatta előadását, mely
mintha csak önmagának szólt volna. A kora tavasz egyik legkedvesebb élménye
számomra, amikor először meghallhatom, a tél némította rigó első csöndes
strófáit, mely úgy hangzik, mintha csak magában dudorászna. Ilyenkor még nem
szól hangosan, nem kiállt, nem harsog, csak lágyan és csöndesen folyik
szét a fa sudarában. A fülnek oly kellemes előadásával ezen a március elejei
alkonyon ébresztgetni kezdte a tavaszt, mely lassan, de biztosan bebocsátást
kér a természetbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése