2017. január 22., vasárnap

Malac kaland.






Pontosan egy hete annak, hogy a tél a legszebb, és a legünnepélyesebb arcát mutatta meg nekünk. Szombat virradóra, a tájat vastag, majd 30 centiméteres hó borította be. Fehér sapkácskát öltöttek magukra a háztetők, a fák, a bokrok vastag hó ruhába öltöztek, a mezők, a rétek szundikáló növényeit pedig pihe puha takaró fedte be. Csodás látványt nyújtott a táj, és nyújt a mai napig is. Egész héten kemény éjszakai fagyok teszik próbára az erdő lakóit, melyek napközben sem sokat enyhülnek. A nap sugarai hét ágra ragyognak, és már érezhetően egyre több erejük van, hiszen fagy ide vagy oda, ahol éri a napocska a tájat lassan olvasztani kezdi a vastag dunnát.
A hóval fedett táj, és a nap szikrázó sugarai mágnesként csaltak szombat délután a szabadba. Az égbolt gyönyörű kék színben pompázott, még egy kósza felhőfoszlány sem úszott rajta. A levegő kellemesen hideg volt, a szél pedig valahol a völgyben meghúzódva pihent, aludva az igazak álmát. Vastag volt a hó azon az ösvényen melyen az utam vitt előre, még senki sem szedte előttem erre a lábait, a hótaposóm pedig, szinte teljesen elsüllyedt takarásában. Az erdő mintha kezdene éledni, már nem az a csend, és némaság fogadott, mint hetekkel ezelőtt, csuszkák füttyengttek, széncinegék daloltak, mintha titkon már a tavasz érkezését várnák. És jól sejtik, az ösztönük megsúgja nekik, hogy a télből már minden egyes nappal kifelé lépkedünk. Jelen pillanatban, amikor éjszaka majd – 20 fokos hidegek tombolnak, oly hihetetlennek tűnik, pedig lassan, de biztosan közeleg a tavasz, melyet az erdő lakói megéreznek. Miközben elmélázva haladtam előre, gondolataimból a nagy fakopáncs dobolása csalt vissza a jelenbe. Nem mesze volt tőlem, jól kirajzolódott fekete fehér mintás tollruhája, és élnénk piros tarkófoltja. Ügyet sem véve semmire csak dobolt, és dobolt, messzire hallatva előadását, remélve, hogy egy csinos tojó felfigyel rá, és rabul ejtheti a szívét. Egy darabig hallgattam az előadást, mely valóban szívhez szóló volt, majd lassan továbbindultam, a fakopáncs dobolása azonban még jó darabig kísérőm maradt, majd egyre halkabban szólt, végül pedig teljesen elcsendesedett. Az erdő ezen részén a havazás óta nagy volt a forgalom, kisebb nagyobb patanyomok keresztezték egymás útját, szarvasok, őzek, vaddisznók hagyták itt emléküket. A csend szinte tapintható volt, melyben apró neszek ütötték meg a fülemet, lépések hangját hallottam, és halk, vékonyka hangú röffentéseket. Eleinte messziről érkeztek, majd folyamatosan közelítettek felém, és a fák törzsei között süldő malackák tűntek fel. Először egy, majd még egy, és még egy, kicsit lemaradva pedig előbukkant a negyedik is. Nem sokkal később, pedig még kettő érkezett, összesen hatan voltak. Gyorsan elővettem a fényképezőgépemet, és várakoztam, bízva benne, hogy lesz rá esélyem, és lehetőségem, hogy egy-két fotót készítsek róluk. Ismerem ezeket a kis malackákat, tavaly tavasszal születtek itt az erdőben, már többször sikerült velük találkoznom, de ez idáig csak messzebbről tudtam őket szemügyre venni. Kíváncsian figyeltem feltűnik e a koca, de őt sehol nem láttam, pedig valahol itt kellett lennie, mert nagyon messzire nem kóborolnak el a kis süldők. A hat malackából kettő továbbment a vadösvényen négy pedig felém közeledett. Kicsik voltak, szép vastag, és meleg szőrbundácskát viseltek, a nap fénye pedig kedvesen csillogott kíváncsi kis szemeikben. Óvatosan a felemeltem a gépemet, fotózni kezdtem, féltem nehogy megzavarjam őket, és megijedjenek, de kemény fából voltak faragva, nem ijedtek meg, sőt egyre közelebb merészkedtek. Jó darabig figyelgettek, mint akik barátkozni szeretnének, én pedig majd kicsattantam az örömömben, de ennek jelét nem mutathattam, mert nem szerettem volna megrémiszteni ezeket a kis apróságokat. Percek teltek el, majd a messziből folyamatos, mély röffentések hallatszottak, a kicsik pedig, mint szófogadó gyerekek egymás után, gyorsan szaporázott léptekkel követni kezdték a hang irányát. Amikor már elég messzire mentek leengedtem a gépemet,  utánuk fordultam, és láttam, hogy eltűnnek a domb mögött. Bevallom a kezem is remegni kezdett, de nem a félelemtől, hanem a hihetetlen boldogságtól, hogy ilyen kedves perceket élhetem át, melyeket már most tudom, hogy a szívem legféltettebb zugába rejtem el, hogy életem végéig velem legyenek ezek a pillanatok. Lassan felálltam, lesimítottam a hópelyheket a nadrágom száráról, hogy mámortól ittasan tovább folytathassam az utamat. Lábaimat egymás után szedve csak a kis malacok jártak a fejemben, hogy milyen bátrak, és barátságosak voltak, mintha megérezték volna mérhetetlen szeretetem, amit irántuk, és a természet többi lakója iránt érzek. Őszintén megmondom Nektek, hogy azóta sem tudok teljesen magamhoz térni a bűvöletükből, és szerintem ez el fog tartani még egy jó ideig. Nagyon nagy boldogságot érzek most, és hihetetlen hálát, hogy ezeket, a pillanatokat tegnap délután átélhettem. Fogadjátok sok szeretettel a fotókat, melyeket ezekről a kis bátor, süldő malackákról készítettem.     


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése