2015. november 13., péntek

Őszi naplemente.







Napról napra közelebb kerülünk a télhez, az ősz kezdi elveszteni színes pompáját, a fák levelei már pillanatról pillanatra egyre vastagítják a puha avartakarót, mellyel az erdő talaja takarja be magát a hosszú tél előtt. Erdei sétáikat a színes lombok helyett, a fák csupaszon álló ágai kísérik. Csendes az erdő, szinte csak a talpunk alatt megreccsenő apró ágak és a friss avarszőnyeg csörrenése hallatszik, néha pedig egy-egy madár kapcsolat tartó hangja ütheti meg a fülünket, amint a fák ágai között élelem után kutatnak.

Minden évszakban csodaszép a naplemente, de ilyenkor ősszel talán mind közül a legszebb, legalábbis számomra. Az őszi nap lemenő sugarai vörös színekben izzanak, és nem csak az égboltot díszítő felhőpamacsokat színezik élénk vörösre, hanem a tájat is. Már rengeteg naplementét volt szerencsém átélni és mind egytől egyig gyönyörű volt, mind másért varázsolt el. Valamiért varázsa van ennek a nyugovóra térő időszaknak. Tavasszal és nyáron a naplementéknek madárdalos aláfestése van, a madarak ilyenkor már megpihennek a hosszú nap után, és mint egy hatalmas összeszokott kórus, szebbnél szebb énekeikkel búcsúztatják a napot, a szirmaikat bontogató virágok pedig orrunkat csiklandozzák. Ilyenkor ősszel a naplementék már csendesen telnek, csak egy-egy feketerigó riasztó hangja hallható, a virágok illatának a szerepét, pedig az avar üde illata veszi át.

Tegnap előtt kihasználva, hogy világosban értem haza, kisétáltam a tisztásra, ahol kellemesen langyos levegő és csodás fények fogadtak. A tisztást körbeölelő erdő fái, már majdnem teljesen csupaszon állnak, ezen a kora estén szó szerint narancssárga színűre festetették őket a lassan eltűnő nap sugarai. Nem is sokat tétováztam lábaimat egyre gyorsabban szedve elindultam fel a hegy tetejére, hogy onnan követhessem végig a naplementét. Sietnem kellett, mert percről percre egyre sötétebb lett az erdő, de szerencsére időben odaértem és be kell, hogy váljam szerintem életem egyik legszebb naplementéjében volt részem. Vasárnap is ugyanitt jártam, de akkor a tájból semmi sem látszódott, a Salgói várat és a környező erdőket a köd puha takarója borította, de ezen az estén a gyenge szélnek köszönhetően kristálytiszta volt a levegő és csodás kilátás tárult a szemeim elé. A lábaim előtt elterülő hatalmas erdő, szép narancssárga színekben játszott, akárcsak a Karancs hegy mögött egyre jobban alábukó nap sugarai. A hegy mögött elbújó nap maga mögött hagyta a színeket, melyeket még hosszú percekig csodáltam. Elég gyorsan sötétedni kezdett és elindultam hazafelé, a sötétség szinte pillanatok alatt egyre jobban bekúszott a fák közé és az erdő lakóinak a neszei tisztán kivehetőek voltak. A bokrok sűrűjéből a vaddisznók röfögése hallatszott, a kis tisztásra érve, pedig két szarvas tehenet láttam, de amint észrevették közeledésemet menekülőre fogták magukat, és beszaladtak az erdő sűrűjébe.

Ezen a szép őszi estén a természet ismét kitett magáért, láthatatlan ecsetjével gyönyörű színeket festett az égboltra sokunk nagy örömére. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése