Az elmúlt héten, mintha tavasz lopakodott volna a télbe. A
fagyos időjárást kellemes enyheség váltotta fel a madarak örömére.
Boldogságuknak pedig hangot is adtak, hiszen egyik strófájukat a másik követte.
Énekre nyílt a széncinegék csőre, daloltak a csuszkák, doboltak a harkályok,
csacsogtak a csízek és a tengelicek. A számukra idilli időjárás azonban hamar
véget ért. Vasárnap délelőtt fagyos szél támadt, elhozva magával a változást.
Január összeszedte erejét, és újra dermedté, fagyossá varázsolta a természet
ösvényeit. Késő délután komor, szürke fellegek kezdtek tornyosulni az égen, és
annak minden szegletét uralmuk alá vették. Éjfél után pedig az egyikből
elindult útjára az első hópihe. Az elsőt szépen sorban követte a többi, mígnem
milliónyi apró kristály perdült táncra az éj sötét leple alatt. A némaságba
csilingelő hangot loptak, a komor sötétségbe pedig szikrázó fényt.
Utánozhatatlan táncuk, könnyed libegésük egész éjszakán át kitartott.
Lassan hajnal virradt. A Nap korongja hiába ébredt fel,
simogató sugarait nem tudta kinyújtóztatni, kellemes melegével nem tudta a
tájat cirógatni. A felhők úgy rostokoltak az égen, mint akiknek földbe
gyökerezett a lába. Mintha mozdulatlanul álltak volna, közben pedig hópihék
megszámlálhatatlan sokaságát küldték az alattuk tátongó mélységbe. Idelent a
Földön, pedig csak vastagodott és vastagodott a csillogó fehér hódunna. A fák
csupasz ágait, a bokrok gallyait, az elszáradt növényeket, ünnepi felöltőbe
bújtatta a január.
Kertemet még a szürkület sejtelmes fátyla terítette be,
amikor az első vendégem, a csinos vörös mellénykét viselő vörösbegy feltűnt.
Vékonyka lábaival, amik olyanok, mint a cérnaszál, zavartan topogott a vastag
hóban. De jól tudta, az ökörszem kastély biztonságot adó falai között tiszta a talaj,
és annak rejtekében aprócska betevők várják őt. Térült fordult, kedvesen bókolt
párat, és már el is tűnt a szemeim elől. A korán ébredő vörösbegyet a
feketerigók, a széncinegék, a barát és kék cinegék követték. Szépen,
tisztelettudóan követték egymást, felvettek egy szem magot, és már reppentek is
tova a fák ágai közé. Azonban, most nehezebb volt a dolguk, hiszen minden ágon,
minden vékony gallyacskán vastag hódunna pihent. Kicsit tétováztak, de csak
leszálltak, az apró hókristályokat a talajra taszítva. A cinegéket a nagy
fakopáncsok, a közép fakopáncsok és a szajkók követték, akik mindig bandába
állva érkeznek. Ahogy egyre virradt megjelentek a csízek, és a tengelicek népes
csapatai, az erdei pintyek, a csuszkák és az őszapók. A cseresznyefa törzsén az
aprócska fakusz menetelt, útközben pedig újra és újra megálljt parancsolt neki
a kéreg közé rejtett finom tepertő.
A hópihék egész álló délelőtt kitartóan hullottak, szépen
egymáson megpihenve vastagították a tél gyönyörű dunnáját. Az ágakon már olyan
vastagon pihentek, hogy egy apró mozdulattól, egy gyenge szellő érintésétől
máris peregni kezdtek, sűrű fehér függönyt terítve a fák rengetege közé. A
madarak tétován figyelték a havazást, de kedvüket nem szegte. Elevenen
szálldostak az ágak között, egyik szem napraforgómagot a másik után törték,
hiszen az éhség nagy úr, a téli nappal rövid, az előttük álló éjszaka pedig
érezték, hogy nagy kihívást tartogat a számukra.