Az erdő tündérei soha nem pihennek, hiszen nagyon sok dolguk
akad napról-napra. Ők ezt azonban cseppet sem bánják, hiszen életük erről szól,
segíteni az erdő lakóit.
Tavasszal, amikor a terméseket adó fákat és bokrokat
felébresztették édes álmukból, virágokkal, édesen illatozó virágokkal fedték be
ágaikat. Gondosan elrendezgették őket, hogy mindenhová, minden apró ágra jusson
ékesség. Voltak, akiken fehér szirmok díszlettek, ők olyanok voltak, mint a
menyasszonyok, akik épp esketésre készülnek. A csipkebokrokon halvány rózsaszín
virágok ültek meg, körülöttük pedig csöndesen döngicsélő méhek hada
szálldosott.
Az erdő egyik napsütötte szegletében az erdei szamócákat is
felébresztették az erdő tündérei. Ők pedig szófogadóan kitárták zöld leveleiket
és virágai fehér szirmait. Ekkor már megszólalt a messzi távolból hazatért
kakukk, aki folyton-folyvást csak nevét ismételgette, a madarak kórusa pedig
szerelemtől ittas ódáját zengte.
Azóta sok hosszú nap telt el, a szamócák fehér szirmait a
tavasz magával vitte, de helyükön apró zöld terméseket hagyott. Az erdő
tündérei minden éjszaka gondosan megigazgatták a zöld levélkéiket, hogy a nyári
nap, meleg sugarai szép nagyra és mosolygóan pirosra tudják érlelni az erdő
legfinomabb csemegéit. A szamócáknak jólesett a tündérek gondoskodás, aminek
köszönhetően, napról-napra egyre szebben és szebben pirosodtak. Minden arra
járó erdőlakó megcsodálta őket, hisz olyan szépek, olyan mosolygóan pirulók
voltak, hogy nem lehetett csak úgy elmenni mellettük. De senki nem nyúlt
hozzájuk, csak nézték őket, gyönyörködtek bennük. Egy nap arra járt egy ifjú
mókus, aki a közeli tölgyfán lakott. Kíváncsian nézegetni kezdte az egyik
szamócát. Szemei kíváncsian csillogtak, szíve hevesen zakatol, hisz ilyen
szépséges teremtményt nem látott eddigi rövidke élete alatt. Közelebb, egyre
közelebb merészkedett hozzá, majd aprócska orrával megérintette. Ekkor olyan
illatot érzett, mint még soha. Semmihez nem volt hasonlítható. Kellemesen
édeskés, üde illat lengte körül a kis piros gyümölcsöt, aki ekkor hirtelen
megszólalt, és kedves hangon üdvözölte látogatóját.
A mókus úgy megrémült, hogy hirtelen hátrálni kezdett,
mancsát pedig a mellkasára szegezte. Szemei fénylőn ragyogtak, apró szíve pedig
majd kiesett hófehér mellénykéje alól.
- Ne ijedj meg kedves mókus, ne félj tőlem! Én az erdő
legfinomabb csemegéje vagyok, és arra várok, hogy valakinek nagy örömet
okozhassak. Hiszen engem az erdő tündérei azért ébresztettek fel tavasszal mély
álomból, hogy mire beköszönt a meleg nyár, valaki jól lakhasson velem! -
szólalt meg csöndesen a szamóca. Hangja olyan lágyan csengett, mint az erdő fái
között andalgó kis patak sekély vize.
A mókus tágra nyílt szemekkel hallgatta szavait, és
csodálkozva csak ennyit mondott:
- Megenni téged? Az erdő legszebb teremtményét? Ilyen
eszembe sem jutna, még akkor sem, ha mardosó éhség kínozná apró gyomromat! -
szólt hozzá kedvesen, és ismét egyre közelebb merészkedett a szamócához.
A nap meleg sugaraiban fürdő júniusi napon a mókus és
a szamóca örök barátságot kötött egymással. Hosszasan beszélgettek, jókat
nevetgéltek együtt, és minden áldott nap meglátogatta őt a vörös bundás
mókuslány.
Ezen a nyáron a szamóca termése sokáig mosolygott az erdő
lakóira, de legszebben barátjára, Mókus Pirire mosolygott, aki megígérte neki,
hogy a következő tavaszon ő ébreszti fel téli álmából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése