Nagy fakopáncsok az erdő ösvényein

Nagy fakopáncsok fióka 

A természetnek hála, a kertemet körülölelő erdőségben egészen közel és távolabb is, szép számban élnek nagy fakopáncsok. A tölgy és a lombelegyes erdőkben rengeteg szép kort megélt fa álldogál, ez pedig a harkályoknak nagyon tetszik. A törzseken odúk árulják el a harkályok mesteri munkáját. Mesteri munkából pedig nincsen hiány, rengeteg, precízen elkészített odú várja bérlőit évről-évre. 

A nagy fakopáncsok egész éves vendégeim. Az ősztől tavaszig tartó etetési időszakban több egyede is vendégszeretetem élvezi, de ilyenkor nyáron sem kell jelenlétüket hiányolom. A szép kort megélt fáimon rengeteg betevő lapul, a tiszta, friss vízzel megtöltött iratok őket is vonzzák. 

Amikor ilyenkor, nyár elején az erdő ösvényeit járom, nem csak a lábaim elé nézek, kíváncsian vizsgálom a fák törzseit. Na jó, nem csak ilyenkor figyelek mindenre oda. Bevallom, ha lehetne, mindenhol ott lenne a tekintetem, a talajon virágokat, gombákat kutatva, a fák törzsein odúkat keresve és az ágak között madarakat figyelve. Ez azonban teljességgel lehetetlen. De gyorsan vissza is kanyarodok a nagy fakopáncsokhoz. Ha harkályok által készített odút látok az alatt pár pillanatra mindig megállok, kicsit hallgatózok, hátha valamelyikből harkályfiókák cingár hangja szűrődik ki. Gyakran szegődik mellém a szerencse, gyakran hallhatom a kis piros sapkás, cseperedő ifjak könyörgő hangját, akik szinte szüntelenül csipognak, siránkoznak. Ha a szülők a közelben vannak és élelemmel érkeznek éles "kikk-kikk" kilátással jelzik kicsinyeiknek jöttüket. Na ekkor van igazán nagy hangzavar, az egyre cseperedő fiókák ilyenkor még elevenebben, még hangosabban kezdenek el lármázni otthonuk falai között, sőt mi több, az életrevalóbbak fejecskéjüket is elődugják az odú rejtekéből. A testvérek között igazi kis versengés alakul ki, kié legyen a közelgő csemege. Hiszen a falat azé, aki a karmocskáival meg tud kapaszkodni az odú falán, és a többieket odébb taszítva ki tudja dugni éhes csőrét, amibe az érkező szülő a finom falatot helyezi. A harkály ifjak között emiatt gyakran erőnléti különbségek is kialakulhatnak, hiszen az erősebbek, az életrevalóbbak, több falathoz jutnak. A harkály szülők nem reppennek be az odúban, kintről etetik a fiókáikat, aki ügyesebb azé a falat, aki az erősebb az tudja elsőként fejecskéjét kidugni, csőrét kitárni szülei felé. 

Az erdő ösvényein és a kertemben már megpillantottam az idei első fészek hagyott nagy fakopáncs ifjakat. De a fák odvai itt-ott még cseperedő fiókákat is rejtenek, akiknek még nem jött el a pillanat otthonuk elhagyására. 

A fészek hagyott ifjakról még mesélni fogok Nektek, hiszen a szüleik kíséretében napjában többször is betérnek kertembe, és az erdő rengetegében is láthatom őket. A hímek és a tojók tovább gondozzák fiacskáikat, és tanítják az élelemszerzés fortélyaira. A kicsik pedig kíváncsi tekintetünkkel figyelik szüleik minden mozdulatát, folyton-folyvást a nyomukban vannak, és megállás nélkül finom falatok után könyörögnek. 

Széncinegék fészek hagyott fiókái

Tavasz végén ezernyi titkot rejt az erdő. Az ösvények fölé üde zöld sátrat terít a természet, melynek védelmében aprócska életek lapulnak meg. Az ágakon pihenő levelek sokasága féltőn fonja körbe a fészkeket. Egyikben - másikban tojások, az új élet ígéretei rejtőzködnek az anyai ölelésében, vannak amikben sárga csőrű, egész álló nap könyörgően csipogó fiókák lármáznak, mint akik menten éhen vesznek, és olyan hajlekok is akadnak, amik már lakók nélkül álldogálnak. 

Az erdő rengetege, cingár, esdeklő könyörgésektől hangos. Mintha minden fán, annak minden ágán aprócska széncinege ifjak csacsognának. A lomb védelmezi őket, csak néha - néha kerülnek szemeim elé, de hangjuk betölti az erdő minden szegletét, még a völgy legeldugottabb zugát is. "Te-te-te, te-te-te, mama, papa jer ide! Finom hernyó hozzatok, hisz már éhes is vagyok!" Számomra így cseng rimánkodó strófáik. Hiszen éhesek, folyton - folyvást éhesek, pirkadattól alkonyatig szüleiknek könyörögnek, megállás nélkül. Ők pedig nem ismernek fáradságot, boldogan reppennek ágról - ágra, fáról - fára, hogy gyűjtsék, serényen szedegessék az erdő kínálta finom falatokat, amikből az esős hetek után nincsen hiány. Hernyók, legyek, pókok, szúnyogok sokaságát rejtik a fák leveleinek sűrű rengetege. Ők pedig éber tekintetükkel ügyesen megtalálják a finom csemegéket. Ügyesen nyakon csípik a rovarságot, és már viszik is a zajongó ifjaknak, hol az egyiknek hol a másiknak, hol a harmadiknak és így tovább. Mindenkinek jut, minden apróság jól lakik, és cseperedik egyre nagyobbra és nagyobbra minden áldott falat után.

A széncinege szülők miután fiókáik elhagyják fészküket még bő egy hétig táplálják csemetéiket, egészen addig, amíg teljesen önállóak nem lesznek. Miután a fiatalok már tudnak önmagukról gondoskodni a családi kötelékek felbomlanak, és mindenki saját boldogulását kezdi el keresni. Ilyenkor nyár elején a szülők még egyszer költésbe kezdhetnek, de fészekaljuk kevesebb utódból áll, mint az első költés idején. Ahogy az akácfák leveleiket bontogató rengetegében sétáltam újra és újra megálltam, hiszen épp egy cinege család legifjabb tagjai kérlelték szüleiket. Ahogy figyeltem őket csak a hímet láttam. Szegény csapzottan, kimerülten térült - fordult, csőrében mindig más és más betevő lapult. Amikor újra és újra egyik - másik fiókája mellé reppen látszott, hogy a kicsik milyen jól tápláltak apjuk mellett. Nem is csoda, hiszen szegény egy pillanatra sem állt meg, mint akinek egy lélegzetvételnyi ideje sincsen. Csak reppent ide, reppent oda, hogy mindenkit jól tudjon lakatni. De mintha a kicsiknek a gyomra végtelen lett volna. Óriásira tátott csőrrel várták az újabb és újabb csemegéket, miközben szárnyaikat rebegtették, mintha ezzel próbáltak volna kedveskedni apjuknak. A tojó nem mutatkozott, talán már a következő költés tojásait melengeti, melyekben aprócska életek lapulnak. 

Rég nem látott kedves vendégek.

Van egy madárfaj, melynek kedves jelenlétében évekkel ezelőtt volt szerencsém gyönyörködni. Éppen akkor, amikor a blogomat elindítottam 2013-ban. Mivel vonuló fajról van szó, szeptemberben szárnyra kapnak, és a nálunk hideg, téli időszakot ők a meleg Afrikában töltik. Azonban hiába vártam a következő év tavaszát a hantmadarak, ez a becsületes nevük, nem érkeztek vissza a fészkelő területükre. Minden év elé bizakodva tekintettem, hátha sikerül újra találkoznom velük, évek teltek el, de az újabb találkozó sajnos nem jött létre. Körülbelül egy hete, a munkahelyem mellett végigfutó sínek között a természetnek hála megpillantottam a régen nem látott kedves kis ismerőseimet. Boldogságom határtalan volt, hogy újra láthatom ezeket a kedves kis madarakat, melyek a mi vidékünkön ritkaságnak számítanak. El is határoztam, hogy a fényképezőgépemmel együtt megfigyelem őket. Négy évvel ezelőtt a sínek mellett régi, megkopott talpfák sorakoztak egymásra rakva, melyeknek védelmében építette meg fészkét a tojó. A hantmadaraknál a tojó választja meg a leendő otthonuk helyét, melyet mindig a talaj közelében, kőrakások közé, farakások réseibe vagy földi lyukakba épít meg, önállóan a hím segítsége nélkül. Évente egyszer költenek, és a tojások felrepedése után mindkét szülő fontos szerepet vállal az utódok gondozásában. Miután a kicsik elhagyták az otthonukat, apró résekbe megbújva, szétszóródva várják, hogy szüleik tovább etessék őket. Hollétüket, vékonyka hangjuk hallatásával jelzik. Ahogy telnek a napok és a hetek, úgy lesznek egyre erősebbek, és a repülést is egyre jobban, ügyesebben elsajátítják. A hantmadaraknál gyakran megfigyelhető a bókolás, közben pedig farktollaikat széttárják. Kis megfigyelési utamon sikerrel jártam, és nem csak a felnőttekkel sikerült találkoznom, hanem az egyre ügyesebben repülő utódaikkal is. A kicsik már önállóan is próbálkoznak a zsákmányszerzéssel, ahogy láttam kisebb nagyobb sikerrel, de ettől függetlenül, a szülők még mindig szorgosan hordják nekik a főként rovarcsemegékből álló élelmet. A fiatalok pedig ki is követelik maguknak a betevőt, nekem pedig semmi más dolgom nem volt, mint követni a könyörgő hangjukat, így ügyesen rájuk is bukkantam. Az egyik kis siheder meghúzódva kukucskált rám a vastalp alól, majd látván nincsen mitől tartania előmerészkedett, és a sínen álldogálva várta, hogy könyörgését végre meghallja a mamája. És meg is hallotta, mert nem sokkal később, szárnyas rovarokkal megtömött csőrrel odaszállt fiókája mellé, aki mohón, az egyik finom falatot ki is vette anyja csőréből, majd pillanatok múlva a másikat is, a tojó pedig szárnyra kapva újabb betevő után kezdett vadászni. A kicsit étvágyát nagyon nehéz csillapítani, és az öt fióka mindegyike folyton folyvást rimánkodva könyörög, a szülők pedig azt sem tudják, éppen melyiknek a kedvére tegyenek. De ők minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy mire eljön az augusztus vége, mindegyik apróság ereje teljében legyen, hogy a hosszú és viszontagságos vándorutat mindannyian épségben és egészségben teljesíteni tudják. Addig még hosszú hetek vannak hátra, és bízom benne, hogy lesz még alkalmam megcsodálni őket. Abban pedig még jobban bízok, hogy a kis család minden egyes tagja szerencsésen eljut majd a telelő területére, és tavasszal újra itt a közelemben lelnek majd otthonra. Hálás vagyok, hogy az idei esztendőben újra találkozhattam velük, mely találkozásról készült fotóimat Veletek is megosztok, hogy Ti is lássátok milyen kedves kis madarak élnek közöttünk.  

Csendesedő madárdalok.

Fekete rigó

Fekete rigó fióka

Szombat hajnalban, a nap aranyló korongja, nem csak a természet lakóit ébresztette éjszakai álmából, hanem a szél is előmerészkedett a hűs völgyek mélyéről, és vígan, önfeledten szalad végig a fák törzsei között. Pénteken este, egy hatalmas cikázó villámlás után, melyet mély robaj követett, eleredt az eső. Gyengéden locsolta végig a veteményeskertemet és az erdők, mezők ösvényeit. Másnap reggel, a pajkos szél a fák levelein megpihent apró cseppeket a talajra kergette, és úgy kopogott az erdő, mintha újra eleredt volna az eső. Délutánra a szél egyre vadabbul, egyre dühösebben csavargatta a fák vékony karjait, akik fájdalmuknak jól hallható reccsenéssel adtak hangot. Ahogy közeledett az alkonyat, és a világosság átadta helyét a sötétségnek a szél is elcsendesedett, visszatért megpihenni a völgy mélyébe. Útját letört ágak, megtépázott fészkek, és szirmaikat sirató virágok mutatták. Ahogy elült a szél, lassan megnyugodott az erdő. De ezen az estén túl csendes volt az ösvény, tavasz óta a legcsendesebb. Nem messze tőlem egy vörösbegy énekelt, egymagában társak nélkül, nem volt kórus, nem volt több fellépője a természet színpadának, csak ő egyedül. Strófái úgy szaladtak az erdő fái között, mint egy csörgedező kis patak, tisztán és gyöngyözően. Júniusban a költési időszak közepénél tartanak a kis tollas barátaink. Akik egy fészekaljnyi utódot nevelnek fel, azoknak a fiókái már elhagyták az otthonukat, és a nagyvilággal ismerkednek. Vannak, akik még szüleiket követik, de legtöbbjük már a teljes önállóság rögös útját járják. Azok a fajok pedig, akik évente kétszer költenek, még a fészekben lapuló apróságaikat gondozzák, és a hímeknek már egyre kevesebb idejük jut a dalolásra. A fészkek, az odúk egy része már üresen, lakók nélkül áll, a hosszú heteken keresztül ott élő madaraknak felbomlottak a revírjeik, a hímeknek már nincsen kiket védeniük a betolakodókkal szemben, csengő éneküket már nem hallatják. Hosszú percek teltek el, majd az egyszemélyes koncerthez hirtelen a kakukk csatlakozott. Egyre másra nevét ismételte, hol lassan, hol pedig olyan gyorsan, hogy szinte összefolytak a rövidke strófái. Majd amilyen hirtelen megszólalt, olyan hirtelen el is csendesedett, és újra a vörösbegyé volt a főszerep. De valaki újra megszakított az egyszemélyes kis koncertet, „pli-pli-pli-pli” éles, riasztó hangokkal vett búcsút a fekete rigó, és ő is nyugovóra tért, valamelyik sűrű lombbal büszkélkedő bokor rejtekébe. Már nem csengő énekével búcsúztatja a napot, hanem riasztó hangjával. Az erdőre a közelgő éjszaka egyre sötétebb lepelét borította, az égbolton pedig az első csillag is elfoglalta a helyét, majd sorban, egyre többen követték őt. A vörösbegy elhalkult, társával, és a fészekben lapuló fiókáival együtt álomra hunyták a szemeiket. Az erdőre csend ereszkedett, néma csend, mintha csak én egyedül lettem volna benne. Ezt a csendet, a tisztás felől beszűrődő kósza dallamok törték meg, a tücskök éjszakai koncertjének ciripelő dallamai, akik a nyári esték mindennapos fellépői. Ahogy lábaimat szedtem egy zöldes fény villant fel a sötét erdőben, majd még egy és még egy. Majd hirtelen eltűntek, hogy pár pillanat múlva újra felvillanjanak. Ezen a szombat estén idén először volt szerencsém gyönyörködni a Szentjános bogarak egyedi az éj leple alatt oly tisztán látható szépségében.  Mire visszaértem a kertembe az égbolton egyre több csillag szoroskodott, ki-ki a szokott helyén, és szikrázó fényüket szórták a sötét éjszakába.   

Az éjszaka hangjai

Vörösbegy

Piros sapkás ifjonc.

Évről évre nagyon várom azt a napot, amikor a fészküket elhagyott aprócska, éppen a nagyvilággal ismerkedő fiókák tiszteletüket teszik kis kertemben. Az idei esztendőben a természetnek hála, a kihelyezett odúimba már két fészekaljnyi széncinege apróság nevelkedett fel, és az egyik odúnak mind a mai napig lakói vannak. De nem csak a kertemben sikerült madárotthonokat megfigyelnem, az erdőszélen álldogáló bodzabokor rejtekében is gondosan elkészített fészek lapul, mely énekes rigó apróságokat rejt. A szülők mind a mai napig gondosan táplálják a kicsiket, hogy mihamarabb felcseperedhessenek. Pár héttel ezelőtt pedig az erdő mélyén álló akácfán bukkantam rá a nagy fakopáncsok odújára, mely idén a második felfedezett harkályotthon volt. Már akkor nagyon elevenek voltak az apróságok, a bejáratban várták szüleiket, hogy finom falatokkal a csőrükben feltűnjenek a fák sűrűjének a takarásából. Hosszú időn át figyeltem, a kis család egyre elevenebb életét. Amikor egy hét múlva újra meglátogattam őket, az odú már üresen, lakók nélkül tátongott. Könyörgő hangjuk azonban a fák sűrű lomkoronájából időről-időre hallható volt. Az első napokban nem távolodnak messzire az otthonuktól, annak közelében, a fák törzsén kapaszkodva várják, hogy a szülők tovább etessék őket. Majd ahogy teltnek a napok, a fiókák is egyre erősebbé és ügyesebbé válnak, szárnyaikat egyre jobban próbálgatják, és a repülést is egyre jobban megtanulják. Ekkor már követik a szüleiket, arra szállnak amerre ők, a szülők pedig napok óta az én kertembe vezetik a kis piros sapkás fiatalokat. Négyen vannak, de az egyik nagyon barátságos, szinte az egész napját a kertemben tölti, ha ott vannak a szülők, ha nem, ő hol a cseresznyefán, hol az akácon, hol pedig a diófán tölti az idejét. Csőrét próbálgatva kopogtatja, feszegeti a fák kérgét, tanulva a zsákmányszerzés számára jelenleg még igen bonyolult fortélyait. Nap, mint nap ismerkedik a nagyvilággal, a fákkal, a kertem többi lakójával, és közben játékosan, elevenen csillogó szemekkel egymagában kergetőzik a fa törzse körül. Amikor pedig a mama vagy a papa megjelenik, újra esengő fiókává változva a finom falatok után rimánkodik. A szülőknek még mind a mai napig megesik a szíve ezen a hangon, és apró falatokkal enyhítik az utódok éhségét.  Mindig, amikor nézem huncut kis mókájukat, mosolyra húzódik a szám, és akkor látom, hogy a madaraknak is játékos  és eleven a fiatal koruk ugyanúgy, mint az állatvilág többi apróságának. A fotókon melyeket most megosztok veletek ez a kis harkály szerepel, így Ti is megismerhetitek a kertem egyik legkedvesebb és legfiatalabb lakóját.  

Kertem legfiatalabb látogatói.

Széncinege fióka

 Zöldike fióka

Korán ébredtem ma reggel, a felkelő nap sugarai még a domboldal mögött bujkáltak, de a világosság már bejárta a kertem minden egyes szegletét. Az elmúlt napokban beköszöntött az igazi nyár, pirkadattól alkonyatig a nap meleg sugarai simogatták a tájat, és az ágbolton is csak egy-egy kósza felhőpamacs úszott, esőt nem rejtettek magukban, csak a nap korongja mellett, ők is a szikrázóan kék ég díszei voltak.

Ilyenkor júniusban hiába kelek korán, a napkeltét egyre nehezebb megelőzni, a madaraknak azonban ez minden áldott reggelen sikerül. A kora hajnali sötétségben, amikor még csak az első derengő fény jelenik meg a keleti égbolton, ők már ébren és dalolva köszöntik az új napot. Ezek a csengő dalok pedig egész reggel, sőt egész nap, teljesen késő szürkületig átjárják a természet ösvényeit. Amikor fél hat után felébredtem kertemben nagy volt a forgalom. Sorra jöttek vendégeim szomjukat és éhségüket oltani. Szajkók, nagy fakopáncsok, barátcinegék, kékcinegék, zöldikék, meggyvágók, fekete rigók, énekes rigók és seregélyek keresgéltek a fűszálak között, és a fák üde zöld lomsátra alatt. Mégis nem csak ő miattuk volt különleges a mai reggel, hanem az új nemzedék apró kis tollasai miatt, akik első napjaikat töltik a nagyvilágban. Ahogy a kertemben zajló eseményeket figyeltem a kedvenc kis hintaszékemből éppen elém, az erkélyre reppent két pihés tollruhát viselő széncinege. Tegnap este már hallottam vékonyka oly jól ismert, könyörgő hangjukat, és sejtettem, hogy a vadalmafámon lévő odúból kirepültek az aprócska cinegék. Napok óta nagy volt a hangzavar a kis lakásban, és sejteni lehetett, hogy egyre szűkebb számukra az odú, erejük pedig egyre nagyobb az apróságoknak. Szemtanúja nem voltam a kirepülésüknek, de kárpótlásul itt maradtak a kertemben, így szemmel tudom követni fejlődésüket. A nap első sugarai lassan áthatoltak a domboldalon amikor egy nyolc fős kis társaság érkezett. Mezei verebek voltok, méghozzá egy egész család. Egy pár rendszeresen látogatást tesz nálam, és ma reggel is betértek hozzám. Azonban nem csak a hím és a tojó, hanem elhozták magukkal a frissen fészküket hagyott kis fiókáikat is. Pelyhes kis tollruhájuk nagyon hasonlít a szüleikére, és már arcocskájukon is ott viselik a sötét kis foltot, ugyanúgy, mint a szüleik. Félősen a japánbirs bokorba szálltak és a szülők oda hordták nekik a finom reggeli csemegéket. Egyik bátor apróság szárnyra kapott és keresni-kutatni kezdett a faágon, majd hirtelen valamitől megriadva visszabújt testvéreihez, a bokor levelekkel fedett rejtekébe. Percekig figyeltem a verébcsalád kedves kis életét, majd mind minden reggel a zöldikék is megjelentek. Azonban ők sem voltak egyedül, őket is fiókáik követték, és figyelték szüleik minden egyes mozdulatát. Sorra hagyják el a fészkeiket az idei tavasz apró kis jövevényei, akik szüleikkel együtt megtisztelik kertemet kedves kis jelenlétükkel.   

  

Mezei veréb fióka

Seregély a kiskertemben.

Seregély

 

Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de az idei esztendőben több madárfajnak is megtetszett a széncinegék takaros kis otthona, azonban a szülők éberségének köszönhetően minden illetéktelen behatoló időben el lett zavarva. Nemrégen arról számoltam be Nektek, hogy a különleges kinézetű nyaktekercs vetett az odúra szemet, ma pedig egy újabb idegen tűnt fel a cinegék otthonánál. Éppen a konyhában tettem-vettem, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy fekete tollruhás madár kukucskál be az odú bejáratán. A hím cinege abban a pillanatban ott termett, és nagy csetepaté közepette elüldözte a hívatlan betolakodót, aki nem más volt, mint a seregély. Felénk nem gyakori madár, ez idáig egyszer volt szerencsém őt látni a kiskertemben, de utána nyoma veszett, többször nem került a szemeim elé. A cinege erőteljes fellépése rendre utasított a csinos fémes-zölden csillogó tollruhás madarat, akinek azóta, esze ágában sincsen az odú közelébe merészkedni. Pedig itt éli a napjait, és minden napos vendége lett a kiskertemnek, de békességben megvan a többi madárral, főként a fiókáikat nevelő széncinegékkel.

A seregélyek április elején kezdenek neki a fészkük elkészítésének, mely minden esetben, odúban található meg. A fészket egyedül a tojó építi, mely száraz fűszálakból, növényi szálakból és puha szőrökből áll. Vannak esetek amikor, a leendő anyuka csak pár szál füvet helyez el az odú aljára, van amikor, pedig mesterien megmunkált fészekbe rakja le a világoskék színű tojásait. A tojások melengetésében mindkét szülő szerepet vállal ugyanúgy, mint a kikelés utáni etetésben és gondozásban. A kertemet látogató seregélyt valószínű, hogy csak a kíváncsiság hajtotta, és megnézte mi lehet az odú rejtekében. Hiszen az ő költési időszaka is már a kikelt fiókák etetésénél tart. Azóta is időről időre megjelenik a kertemben, keresve-kutatva a fűszálak között, és hol szép nagyra nőtt gilisztákkal, hol pedig finom rovarcsemegékkel a csőrében távozik. Az ő fészkében is éhes fiókák lapulnak, akinek reggeltől estig hordaniuk kell a tápláló falatokat, hogy szép nagyra és erősre tudjanak cseperedni.

Kíváncsian várom, hogy amikor a kicsik kirepülnek a nagyvilágba, megtisztelik e majd kertemet a jelenlétükkel, ha így lesz beszámolok Nektek is róla.       
   

Másodköltésre készülve.

Mint arról már korábban beszámoltam Nektek, az akácfámra kihelyezett odú, az idei esztendőben egy széncinege párnak ad otthont. A tojó annak rendje és módja szerint, áprilisban el is készítette a mohából és a puha kutyaszőrből álló, kényelmes, meleg fészkét. A lerakott tojásokból, a tojó gondos melengetésének hála, május 2-án ki is keltek a jövő nemzedék aprócska kis fiókái. Ettől a pillanattól kezdve mindkét szülő pirkadattól alkonyatig csak hordta és hordta a finom falatokat, hogy jóllakassák a folyton éhes kis apróságokat. Az etetés a mai napig is tart, de tegnap egy különös eseményre lettem figyelmes. A hím napközben apró falatokkal kedveskedett a tojónak, aki a kora esti órákban, szőrcsomókkal a csőrében neki kezdett, a közös otthonuk renoválásának. A picik tegnap voltak 14 naposak, mely azt jelenti, hogy pár nap és elhagyják a fészküket és kirepülnek, a még számukra ismeretlen világba. Viszont a tojó már most serényen készül, a következő nemzedék fogadására. Olvastam már olyan esetről, hogy a kis cinegék még a fészekben lapultak, amikor az anyuka már elkezdte letojni a következő fészekalj tojásait. Amikor pedig a fiókák elhagyták az otthonukat, ő neki is kezdett a tojások melengetésének. A frissen fészek hagyott fiókákat pedig az apuka etette és gondozta tovább, mígnem teljesen önállóvá nem váltak. Lehet az én kertemben is ez a folyamat fog lejátszódni, legalábbis minden jel erre mutat. Kíváncsian várom az elkövetkező napokat, hogy a pihés kis apróságok mikor jelennek meg az odú bejáratában, és mikor jön el az a pillanat, amikor megteszik az első szárnycsapásaikat a kertemben. Ez idáig sajnos lemaradtam erről a kedves eseményről, de talán az idei esztendőben részese lehetek.

Piros sapkás odúlakók.

 

Az elmúlt hetek és napok a borúról, és a bőséges égi áldásról szóltak. Minden egyes perc kincset ér, amikor a nap fényét tudja szórni a tájra. Hiszen ezen a tavaszon nem a kellemesen melegé és a napsütésé a főszerep. Az idei tavasz főszereplői a hűvös idő, a ború és az eső. A réteken és a mezőkön az aljnövényzet úgy nő, mintha valaki kifelé húzná őket. A tisztáson is már térdig ér a fű és a csalán, melyben egyre nehezebb a járás. De az erdőben is jól meg kell gondolnom, hogy merre veszem az utam, mert a még áprilisban könnyen járható ösvényeket, mára már a bokrok hajtásai teljesen elzárták. A kirándulási lehetőségeim egyre szűkülnek, és ez így is marad egészen őszig. De mindezek ellenére van egy-két út, amin még, ha nehézkesen is, de közlekedni lehet, és ahol szebbnél-szebb élmények várnak.
Amikor kora reggel utamra indultam minden vizes és saras volt. A fákról kövér cseppek hullottak alá a talajra, melyek mély koppanással jelezték a földet érésüket. Előző este újra nagy vihar tombolt. Az égbolton villámok cikáztak, melyeket mély, szinte az egész tájat megremegtető dörgések követtek, az esőt pedig mintha dézsából öntötték volna. A sötétszürke fellegek azonban nem csak esőcseppeket rejtegettek, megbújva ott rejtőztek a kemény jégdarabkák is. A fűszálak között pattogtak, sorra egymást követve, de szerencsére nem voltak nagyok, és a jégverés nem tartott sokáig. Az erdei ösvény, és annak fái, bokrai és a talaj, ennek a viharnak az eleven emlékeit őrizték. De mindezek ellenére lüktette az élet, a madarak kórusának csengő előadásait repítette a gyenge szél a fák törzsei között, melyből jól kivehetően hangos csipogó könyörgések ütötték meg a fülemet. Jól ismerem ezt a hangot, a nagy fakopáncs fiókák könyörögnek ilyen jellegzetesen, türelmetlenek és éhesek melynek hangot is adnak. Kíváncsian és izgatottan kezdtem el követni a csipogásokat, bízva benne, hogy megtalálom a forrását, azt az odút melyben ott lapulnak az apróságok. Szerencsére öltözködésem megengedte, hogy a szúrós vadszeder bokrokon is át tudjak menni, de néha annyira belém kapaszkodtak, hogy alig akartak engedni, minden áron maradásra akartak bírni, de nekem mennem kellett, mert egy újabb élmény lehetősége várt rám. A hangok egyre erősödtek, mely azt jelezte, hogy helyes irányban haladok. Három méterre előttem már annyira erős volt a csipogás, hogy tudtam célba értem. Megálltam, és elkezdtem a fák törzseit kémlelni. Egy elszáradt akácfán körülbelül 8-9 lyuk tátongott, melyek a harkályok gondos munkáinak az emlékét őrizték. Ahogy egyre feljebb kúszott a tekintetem az egyik lyukban mozgás jeleire lettem figyelmes, majd a mozgást hang is követte, ekkor már tudtam, hogy rátaláltam arra, amit kerestem. Pillanatokkal később egy aprócska, piros sapkácskát viselő fej bújt elő az odú rejtekéből. Valószínű, még nem látott embert eddigi rövidke élete alatt, így ottlétem egyáltalán nem zavarta meg elfoglaltságában, mely a könyörgésről szólt. Fejecskéjét, hol kidugta, hol behúzta, és folyamatosan esengő hangon csipogott, szüleit igyekeztette, hogy hozzák már a finom falatokat, mert ő bizony nagyon éhes. Bent az odúban többen is voltak, de ez a bátor és eleven fióka volt a szószóló, és talán a legéhesebb. Percekig figyeltem őt, és szerencsére a kisgépem is nálam volt, így nem csak fotókat, hanem videó felvételeket is tudtam róla készíteni. Ismerkedésünket azonban megzavarta az apuka, éppen csak, hogy megérkezett rendre is utasította siheder fiacskáját, és saját kis nyelvükön elmagyarázta neki, hogy idegenekkel nem kötünk barátságot. A kis piros sapkás, jó madárként viselkedve szót fogadott apjának, és eltűnt az odú rejtekében. A kis otthon elcsendesedett, falaira némaság szállt, csak a hím veszélyt jelző csipogása volt hallható, amint rám veszekedett a szomszédos fa törzséről. Betolakodó voltam a számára, nem szívesen látott vendég, én pedig még, ha nem is egy nyelven beszélünk megértettem, hogy távozásra akar bírni. Szót fogadtam neki, mert zavarkodni nem szerettem volna, és feltartani sem, hogy a kicsiket ne tudja megetetni, így sarkon fordultam, búcsút vettem a kis családtól, és átküzdve magam a bokrok sűrűjén visszatértem az erdő kitaposott ösvényére. Szívem hevesen vert, boldogságom pedig határtalan volt, hogy a természet ismét ilyen gyönyörű pillanatokkal ajándékozott meg, mely tudom, hogy egy éltre fognak szólni.      

            

A kék cinegék fészke.

Tollas kis barátaink igazán leleményesek tudnak lenni életük minden területén. Van egy aprócska madár, kinek égszínkék és nap sárga tollruhája, kedves kis arcocskája mindig magával tud ragadni, akár hányszor megpillantom őt. Ügyessége és leleményessége túltesz a többi kis tollason. Ő nem más, mint a kékcinege, kit, ha meglátok, mosolyra húzódik a szám. Az én kertemben, és a minket körülölelő erdőkben nem mondható túl gyakori fajnak. A széncinege és a barátcinege mellett ők sokkal kevesebben teszik nálam tiszteletüket, így amikor megjelennek, boldogság önti el a szívem. Jól emlékszem arra a pillanatra, amikor sok-sok évvel ezelőtt kihelyeztem az első etetőmet a kiskertemben, melyet apukám készített el gondos kezeivel, ez az etető még mind a mai napig a kis tollas vendégeim szolgálatában áll. Ennek a kis madárétteremnek az első vendége a kékcinege volt, ő volt az, aki elsőként felfedezte, hogy bizony a kis házikóban finom falatok várják őt és társait. Akik jöttek is szépen sorban egymást követve, a kis kékség elvezette őket a kertembe, és megmutatta a többi madárnak is, hogy nálam finom falatok és mérhetetlen szeretet várja őket. De a leleményessége nem csak a táplálkozásban mutatkozik meg, hanem a fészkelési szokásaiban is. A minap, éppen amikor az erdő ösvényein szedtem a lábam, lettem figyelmes egy kékcinege párra. Egy hatalmasra nőtt, szép öreg kort megélt tölgyfa ágán álldogált, finom csemegével a csőrében. A hosszú évtizedek nyomukat hagyták ezen a fán, egyik-másik ága letört melynek a helyén most rések tátongnak. Az egyik ilyen letört ágon fenn a magasban, a fa lombkoronájának a teteje felé, egy harkály által kivájt lyuk díszlett. Sejtésem szerint kis fakopáncs készíthette el ide valamikor, évekkel ezelőtt otthonát. Most joggal kérdezhetnétek, hogy miért éppen a kis fakopáncsra gondolok. A válaszom erre a kérdésetekre az lenne, mert a kis fakopáncs szokása, hogy korhadó fa ágába ácsolja odúját. Azonban ez az ág vége is, melyen az odú áll valamikor évekkel ezelőtt letört, és most egy nyílás tátong rajta. Ebből a résből pedig egy aprócska fej kukucskált ki, majd egyre kijjebb merészkedett, majd szárnyra kapva tovarepült a fák sűrűjébe. A fa ágán álldogáló kékcinege pedig, ahol a másik távozott ott ment be. Majd pillanatokkal később üres csőrrel ő is tovaszállt. Bent a faág belsejében lapul a fészkük, melyben aprócska éhes csőrű cinegék várják szüleiket, hogy jóllakassák őket. A szülők pedig jöttek is, szépen sorban egymás után, annak rendje és módja szerint. Csőrükben fő táplálékukkal, a lepkehernyókkal, mely a fiók legfontosabb eledele. Hosszú perceken keresztül figyeltem őket, és a szülők csak jöttek, mentek fáradtságot nem ismerve. Majd lassan én is tovább folytattam az utamat, ismételten kedves élményekkel gazdagodva.

A házi rozsdafarkú fészekanyag gyűjtése.

A természetnek és kiskertem lakóinak hála, az idei esztendőben több madárfaj szorgos fészeképítő munkáját tudom szemmel követni. Évről-évre, amivel csak tudom, segítem a környezetemben élő, és a kertemben tiszteletüket tevő fajok életét. Én is részt vettem a Madárbarát kert programban, és a Magyar Madártani Egyesület az én kiskertemet is méltónak találta ezen kitüntető cím elnyerésére. A kis táblácskát féltve őrzöm, és ez a tevékenység, azóta is életem, és a mindennapjaim részévé vált. El sem tudnám képzelni nélkülük az életemet, hiszen velük kelek, és velük fekszem. Kedves daluk ébreszt reggelente, figyelemmel követem napi szokásaikat, és esténkét, minden áldott nap kinyitom az ablakomat, és hallgatom, ahogy gyöngyöző strófáikkal búcsúztatják a napot, hálát adva, hogy részesei lehettek, és ilyenkor én is hálát adok, hogy mindezt a sok kedves pillanatot nekik hála átélhetem. Itt élnek ők velünk, kertünk fontos kis lakói, akik sokkal gazdagabbá tesznek minket.

Az előző bejegyzéseimben már olvashattatok a széncinegék, a barátcinegék, a meggyvágók és a szajkók fészekanyag gyűjtögetéséről. Ezen bejegyzésem pedig, a házi rozsdafarkúról fog szólni. A munkahelyemen már évek óta szemmel tudom követni fészkelési, költési, és fiókanevelési szokásaikat. A velük átélt élményeimet pedig Veletek is megosztottam. Most azonban a kiskertemben követhetem szemmel őket. A kihelyezett puha kutyaszőr a rozsdafarkú tojót is a kertembe csábította, és folyamatosan szedegeti apró csőrével, mely fészkét puhábbá és melegebbé varázsolja. Évről-évre kedveskedek neki a fészkelésüket elősegítő anyagokkal, de ennyire, mint az idei esztendőben még nem volt kapós. Szerencsére egyre többen használják fel, és bélelik ki vele fészküket, aminek én nagyon örülök. Nem tudom, hol építkezhet a rozsdafarkú, hiába kerestem, nem tudtam ráakadni. De nem csak a fészekanyag miatt teszi nálam tiszteletét, rovarokra vadászik, és a kihelyezett itatóból oltja szomjúságát. A hím pedig szorgalmasan kíséri a tojó minden egyes lépését, és közben reszelős énekével védelmezi őt. 

Már most oly izgatottam várom azt a napot, amikor a szülők kíséretében az új nemzedék fiókái is megtisztelnek majd jelenlétükkel.

A szajkók fészekanyag gyűjtése.

Kertem egyik rendszeres vendégei a szajkók. Ilyenkor tavasszal őket is, mint a többi madarat teljesen elvakítja a szerelem, és az amúgy óvatos mátyások ilyenkor szeleburdibbá és vakmerőbbekké válnak. Erdei sétáink alatt, csak ebben az időszakban hallhatjuk halk éneküket, mely főként más madárhangok utánzásából áll. De nem csak a madarakat tudja kitűnően utánozni, hanem a kutyaugatást, a macskanyávogást, a kocsikerék nyikorgását, és még sorolhatnám. Amit a szajkó egyszer meghall, és az megtetszik neki, azt a hangot utána a sajátjának tekinti, és repertoárjába szőve a későbbiekben is előszeretettel használja. Emiatt, az egyedi szokása miatt illetik őt, a legkiválóbb hangutánzó madár jelzővel. Már engem is többször megtévesztett, hiszen legnagyobb erőssége az egerészölyv hangjának az utánzása, melyet viszonylag gyakran hallat, és, ha nem ismerném ezt a szokását, akkor el is hinném, hogy egy ölyv kiálltja „hié, hié” strófáit a fák ágai között, mint ahogy eleinte el is hittem.

A szajkók erdőlakó madarak, éberek, óvatosak és nagyon figyelmesek. Amikor a párok kialakulnak, a szerelemtől ittas, szeleburdi viselkedésüket újra az óvatosság, és a megfontoltság váltja fel. És ettől kezdve egyre ritkábban tűnnek fel a szemeink előtt, hiszen az erdő fáinak levelei, elrejtik életüket, és csak recsegő, riasztó hangjukat hallhatjuk, amint éberen őrzik az erdő ösvényeit. A szajkók évente egyszer költenek, és ilyenkor áprilisban kezdenek neki a fészkük megépítésének. Eddig még egyszer sem volt szerencsém látni, hogy miként gyűjtögetik a fészkükhöz felhasznált anyagokat. Azonban éppen a napokban, a meggyvágók mellett, ők is feltűntek a sziklakertemben, hogy a számukra megfelelő növényi részeket összeszedegessék. Nekik is elnyerte a tetszésüket a száraz kúszónövényem maradványai, de emellett még a földből kiálló apró gyökereket is megpróbálták kihúzgálni, és sikerrel is jártak. A fészek készítésében a tojó és a hím is fontos szerepet vállal, közösen, közös erővel készítik el otthonukat. Ezek az otthonok lombos, vagy tűlevelű fákon épülnek meg, mindig a törzs közelében, és körülbelül 6-8 méteres magasságban. A fészekhez vékony gyökereket, növényi szálakat, puha mohadarabokat és faleveleket használnak fel. Ha minden jól alakul, akkor a tojó pár nap múlva letojja a tojásait, mellyel megkezdődik a kotlási időszaka. A tojásokat csak a tojó melengeti, párjuk pedig időről-időre finom falatokkal kedveskedik majd neki.

Bízom benne, hogy mintegy másfél hónap múlva pedig, az új nemzedék fiatal szajkói is megtisztelik a kertemet a jelenlétükkel, úgy, mint az tavaly nyáron is tették. Én pedig szemmel követhetem ismerkedésüket a nagyvilággal.  
     

A meggyvágók fészekanyag gyűjtése.

 Meggyvágó tojó

 

Meggyvágó hím

 

Kiskertemet a téli etetési időszakban nagyon sok, mintegy 22 madárfaj látogatja. Ezeknek a legtöbbje minden áldott nap tiszteletét teszi nálam, és szívesen csemegéznek a kihelyezett táplálékokból, kinek melyik tetszik. Tavasszal aztán vannak, akik szárnyra kapnak, hogy megkezdjék utazásukat északi hazájuk irányába, velük csak ősszel találkozhatom újra. Helyükre azonban új fajok lépnek, azok, akik a nálunk hideg téli időszakot melegebb vidékeken töltötték. Dél felől sorra térnek haza vándormadaraink, hogy utódaiknak a mi kertjeinkben, erdőinkben adjanak életet, és neveljék fel őket. Hiszen évről-évre a tavasz a madarak szerelméről, és családalapításáról szól.

Az én kertemben is nagy a sürgés-forgás, és a készülődés. Azok a madarak, akik a téli hideg időszakban megtiszteltek a jelenlétükkel, mind a mai napig visszatérnek, és azok, akik tavaly ősszel elvándoroltak, de kertem fontos kis lakói voltak, ők is újra vendégszeretetemet élvezik. A kihelyezett odúkban épülnek, szépülnek a takaros kis otthonok, de akik a kertem sűrű bokrosába, vagy az erdő fáik közé építik a fészkeiket, ők is itt keresgélik és gyűjtögetik a fészeknek való anyagokat. Ezeknek a kis tollasoknak, és a természetnek hála, az elmúlt napokban ismét rengeteg szép élményt élhettem át.

Első történetem ezek közül az élmények közül a meggyvágókról fog szólni. A meggyvágók viszonylag nagy testű madarak, melyeknek igen egyedi kinézetet kölcsönöz vaskos, erős csőrük. A téli időszakban a csőr színezete világos csontszínű, nyáron azonban fényes szürke színűre vált, melyen szinte megcsillan a nap fénye. Ha van rá módunk közelebbről szemügyre venni, teljesen olyan benyomást kelt, mintha fényesre lenne csiszolva. A tojó szolidabb, világosabb tollruhát visel, mint a hím, így a nemek között könnyen különbséget tudunk tenni, akár laikus szemmel is. A kialakult párok jellegzetes, egyedi „pix, pix” hangokkal tartják egymás között a kapcsolatot, mely nem téveszthető össze más madár hangjával. A meggyvágók rejtett életet élő madarak, főként tölgy, gyertyán és bükkerdők lakói, és nyáron napjaikat a lombsátor védelme alatt élik, csak ritkán kerülnek szem elé. Ezért is annyira kedvesek az emlék, amit nekik hála átélhetek. A meggyvágók télen és nyáron is kertem gyakori vendégei, és a minket körülölelő hatalmas erdő fáinak a védelmében nevelik fel utódaikat, így a költési időszak végén szüleikkel együtt, ők is nálam töltik napjaik egy részét.

Éppen a napokban történt, hogy a konyhában tevékenykedtem, miközben meghallottam a meggyvágók kedves kis „pix, pix, pix” hangját. Jól ismerem őket, ilyenkor egymásnak kedveskedik, és egymással beszélget a tojó és a hím. Szemeimmel elkezdtem keresni őket, a hangok a sziklakertem virágai közé vezettek, és pillanatok múlva meg is láttam, amint a hím finom falatot helyezett a tojó csőrébe, miközben az, szárnyait bőszen rezegtette. Miután megtörtént a kedves kis gesztus, neki fogtak keresgélni. Sajnos, mint korábban említést tettem róla, a sziklakertem növényzete megsínylette a hideg, fagyos téli hónapokat, így új növények kaptak benne otthont. Azonban itt-ott maradt egy kis kósza szál a régi futó talajtakaróból, bevallom akarattal. Azért, hogy ha a madaraknak megtetszik, akkor fel tudják használni a fészkük építésénél, és így is lett. A meggyvágóknak éppen ezek az elszáradt kis ágacskák kellettek, és szorgalmasan, egyiket a másik után szedegették össze dolgos csőrükkel. Mindketten gyűjtögettek a hím és a tojó is. A meggyvágóknál ez a szokás, a hím is részt vesz a fészek anyag gyűjtésében, és otthonuknak az aljzatát is ő rakja le, mely apró kis ágacskákból áll. Amikor ez elkészült a tojó veszi át a munkálatokat, és a fészek többi részét már ő készíti el, melyhez a hím hordja a növényi anyagokat. Tehát a meggyvágóknál mindkét leendő szülő fontos szerepet vállal abban, hogy kis otthonuk biztonságos, és takaros legyen. A fészekkel mintegy 4 nap alatt készül el a pár, és a tojásokat általában május elején rakja le a tojó. A hím az udvarlási, a fészeképítési, és a költési időszak alatt is követi párja minden mozdulatát, és finom falatokkal kedveskedik neki. Ezeket, a pillanatok nagyon szívhez szólóak, a gondoskodás, a féltés, és a társuk óvása, az igaz madárszeretet bizonyítja.

 Meggyvágó tojó 

 Meggyvágó hím