Évről évre nagyon várom azt a napot, amikor a fészküket
elhagyott aprócska, éppen a nagyvilággal ismerkedő fiókák tiszteletüket teszik
kis kertemben. Az idei esztendőben a természetnek hála, a kihelyezett odúimba
már két fészekaljnyi széncinege apróság nevelkedett fel, és az egyik odúnak mind
a mai napig lakói vannak. De nem csak a kertemben sikerült madárotthonokat
megfigyelnem, az erdőszélen álldogáló bodzabokor rejtekében is gondosan
elkészített fészek lapul, mely énekes rigó apróságokat rejt. A szülők mind a
mai napig gondosan táplálják a kicsiket, hogy mihamarabb felcseperedhessenek.
Pár héttel ezelőtt pedig az erdő mélyén álló akácfán bukkantam rá a nagy
fakopáncsok odújára, mely idén a második felfedezett harkályotthon volt. Már
akkor nagyon elevenek voltak az apróságok, a bejáratban várták szüleiket, hogy
finom falatokkal a csőrükben feltűnjenek a fák sűrűjének a takarásából. Hosszú
időn át figyeltem, a kis család egyre elevenebb életét. Amikor egy hét múlva
újra meglátogattam őket, az odú már üresen, lakók nélkül tátongott. Könyörgő
hangjuk azonban a fák sűrű lomkoronájából időről-időre hallható volt. Az első
napokban nem távolodnak messzire az otthonuktól, annak közelében, a fák törzsén
kapaszkodva várják, hogy a szülők tovább etessék őket. Majd ahogy teltnek a
napok, a fiókák is egyre erősebbé és ügyesebbé válnak, szárnyaikat egyre jobban
próbálgatják, és a repülést is egyre jobban megtanulják. Ekkor már követik a
szüleiket, arra szállnak amerre ők, a szülők pedig napok óta az én kertembe
vezetik a kis piros sapkás fiatalokat. Négyen vannak, de az egyik nagyon
barátságos, szinte az egész napját a kertemben tölti, ha ott vannak a szülők,
ha nem, ő hol a cseresznyefán, hol az akácon, hol pedig a diófán tölti az
idejét. Csőrét próbálgatva kopogtatja, feszegeti a fák kérgét, tanulva a
zsákmányszerzés számára jelenleg még igen bonyolult fortélyait. Nap, mint nap ismerkedik
a nagyvilággal, a fákkal, a kertem többi lakójával, és közben játékosan,
elevenen csillogó szemekkel egymagában kergetőzik a fa törzse körül. Amikor
pedig a mama vagy a papa megjelenik, újra esengő fiókává változva a finom
falatok után rimánkodik. A szülőknek még mind a mai napig megesik a szíve ezen
a hangon, és apró falatokkal enyhítik az utódok éhségét. Mindig, amikor nézem huncut kis mókájukat,
mosolyra húzódik a szám, és akkor látom, hogy a madaraknak is játékos és eleven a fiatal koruk ugyanúgy, mint az
állatvilág többi apróságának. A fotókon melyeket most megosztok veletek ez a
kis harkály szerepel, így Ti is megismerhetitek a kertem egyik legkedvesebb és
legfiatalabb lakóját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése